Winczheim Tibor

Délibáb virtuális művészeti lap 2016. Harmadik évad/1. szám.

A FŐNÖKNŐ SZERETŐJE

- Münchenben kaptam munkát - kezdte mondandóját Gergő. Egy tündéri kis étteremben. Nem igazán tudtam, mi tetszik nekem benne, erre csak később eszméltem rá: először is a mérete: kicsi volt, ember-léptékű. Nem nagy hodály, amelyet át sem lát az ember.
Aztán: a berendezése fából volt. Az oldalfalak éppúgy, mint a plafon. S - természetesen - az asztalok és a székek is. Masszív, tömör fából, faragottan. A sarokban egy hatalmas akvárium, teli apróbb-nagyobb színes halacskákkal, zöld növényekkel, buborékolóval.
A helyiség túlnyomó barna színét oldotta a falak mentén végighúzódó polcrendszer, melybe, serlegek, érmék, zászlók és egyéb, - túlnyomó részt vörösréz - ajándéktárgyak, ill. apró mütyürök nyertek elhelyezést.
Az asztalokon régi módi horgolt fehér terítők, de a törzs-asztal székein is horgolt nippek oldották a kissé nyomasztó sötétet.
Ezzel szemben a konyha világos, nagy, tágas, és ami a legfontosabb: jól felszerelt. Szakember jobbat nem kívánhatott.
Benne egy mogorva, harminc körüli ember, a főszakács. Volt vagy két méter tíz magas, a százhúsz kilós vágósúlyt lazán elérte, de nagy hasa, olyan igazi szakács-pocakja mégsem volt. Volt ellenben rozsda vörös haja, ugyan ilyen színű, - az álla alá lelógó - bajusza, 48-as cipője, és egy kiállhatatlan természete: ha ivott bele kötött még az élő fába is. Az nem volt számomra újdonság, hogy, - mint az egyik, volt szocialista országból jött senkiházit -, nem vesz egyenrangú kollegának, hiszen tudtam, hogy ő "Übermensch"-nek képzeli magát, de hogy még a saját fajtáját is leszólja, ez ugyancsak meglepett. Az ő világképe szerint a bajorok az első kategóriás emberek, utána jönnek az egyéb németek, majd az európaiak. A negyedik csoportot a mocskos amerikai jenkik alkották a piszkos oroszokkal és a tetves arabokkal egyetemben. Több kategória nem volt, de nem is kellett, hiszen a niggerek - szerinte - állatok, nem férnek be egyetlen emberi csoportosulásba sem...
Hogy mit gondolt, sem díjazandó, de ezeket, a náci elveket még fennen hangoztatta is. Én csak azon csodálkoztam, hogy a vendégek ezt tűrték, és nem jelentették fel, bár már az is megfordult a fejemben, hogy sokan mások is hasonlóan gondolkodtak. Sajnos...
Másik visszatetsző tulajdonsága a bagózása volt: az még nem téma, ha valaki cigizik, de nem igaz, hogy két kaja kiadása közti 5 percet ne bírta volna ki... Még kezében volt a tányér, de már másik kezében görcsösen szorongatta a dohányos zacskóját, maga töltötte a cigarettapapírba, nyálazta össze, és gyújtotta meg a mindig remegő kezével. Ha csak félig tudta elszívni, eloltotta, letépte a csikk végét, majd a következő alkalommal tovább szívta. Körme barna volt a nikotintól, de még a bőre is kátrányt lehelt...
Én nem vagyok egy magas ember, de a főnöknő még nálam is kisebb, kb. másfél méter magas, hosszú fekete hajú, vékonydongájú, törékeny kis török nő volt. Ötven körülinek tetszett, bár ezeknél az ázsiai fehér cselédeknél sosem lehet tudni. Halk szavú, ritka beszédű volt. Nem szólt bele a konyha munkájába, az ő feladata az árú rendelésre, illetve a vendégekkel való beszélgetésre korlátozódott. Meg a halak etetésére...
Minden héten egy-két alkalommal eljött egy jó ötvenes német férfi hozzá, az étterembe. Neki, - továbbá a személyzetnek, és egy-két állandó vendégnek - a törzsasztalnál volt a helye. Mindig rózsát hozott neki, és kézcsókkal köszöntötte. Bizonyára Ausztriából származhatott, mert ezt a gesztust vagy nem ismerték, vagy nem gyakorolták a bajorok. Megitta az 1-2 sörét, elbeszélgettek, aztán elment. Hogy föl, a nő lakásába, vagy haza, nem tudni, a magam részéről nem is érdekelt. A férfi az a tipikus régi vágású úriember volt, aki nem teregeti ki a szerelmi életét, védve kedvese erkölcsi megítéltetését. Számomra szimpatikus párnak tűntek...
De most hadd térjek vissza nem kedvelt konyhafőnökömre:
A főszakács, - bár este 10-ig volt nyitva a konyha, s utána még elrámolás, felmosás is lett volna,- rendszeresen pontban fél tízkor lelépett.
- Megy a vonatom!-lökte oda, aztán eltűnt.
"A nigger meg takarítson" - gondoltam én, és gondolhatta a mosogató férfi is, aki Skóciából származott. (Micsoda internacionális csapat: török, német, angol és magyar. Kis vendéglátó egységnél ez valóban kuriózum!)
Nem tudom, hol lakott, ő sosem mondta, én meg nem komáztam annyira, hogy megkérdeztem volna tőle. Nem mesélt a családjáról (ha volt egyáltalán neki), barátairól, rokonságáról, semmit, de valahogy nem is érdekelt. Csak az, hogy megismerjem az ottani ételeket, meg tudjam főzni, ha úgy adódik, meg azon egy év alatt ne legyen velem gond, utána meg jöjjek haza épségben. Lehetőleg sok pénzzel. Más nem is érdekelt. Így nem is kerestem a közelebbi barátságát.
Áprilisban volt a szülinapja. Már a konyhán elkezdte az ivászatot, a főnöknő csúnyán is nézett rá, de szólni nem mert neki. Biztosan azért, mert a szezonban nem egykönnyű szakácsot kapni, márpedig már benne jártunk a tavaszban… Még nem volt este kilenc, de már nem állt a lábán. Kiült a törzsasztalhoz és nyomatta egyik élesztős sört a másik után. Engem nem zavart, már - kis segítséggel -, elboldogultam egyedül is a konyhán.
Fél tízkor nem tudott felkelni a helyéről. Tízkor már két kézzel tartotta a fejét, le ne essen, fél tizenegykor pedig - munkánkat bevégezvén -, mi is kiültünk egy sörre a mosogató sráccal. Akkor tört ki belőle. Magában beszélt, nem hangosan, mégis hallhatóan. Ahhoz képest, hogy be volt rúgva, elég értelmesen fogalmazott, bár a szavak lökés-szerűen hagyták el száját:
- "Vén kurva"! Nem elég neki mindennap kétszer a lőcsöm, ez dugna egész nap, kivéve, míg a WC-n ül. Még reggelizés közben is beleül mindig! Ki az isten bírja ezt tovább? De legalább nézne ki valahogy! De azok a görbe, pipaszár lábak, ha meglátom, lekonyul a tököm. Nem véletlenül hord földig érő szoknyát! Ha lenne hova mennem, már rég itt hagytam volna ezt a fehérmájú vén ribancot!... Ráadásul öreg, mint a nagyanyám, és se melle, se segge. Kínlódás vele minden "kefélésem!"...
Még motyogott valamit, de már nem lehetett érteni. Az asztalra dőlve aludt el.
A főnöknő – szintén lánc-dohányos – egyik cigarettáról gyújtott a másikra, közben kényszeredetten mosolygott.
- Ne is hallgassanak rá, részeg! Majd kialussza magát, és más színben fogja látni a napot...
Én úgy tettem, mintha nem is lennék ott, kitartóan néztem a halakat, de gondolataim a főnöknőre terelődött, hiszen róla volt szó, ő a pipaszár lábú, ő hord bokáig érő fekete szoknyát, ő öregebb vagy húsz évvel a konyhaséfnél...
Ezek szerint a főszakácsnak nincs is lakása? Fél tízkor úgy megy föl a csaj emeleti lakásába, hogy senki ne lássa, ott reggelizik, (a nő meg az ölében) aztán tíz felé bejön a konyhára, mintha otthonról jönne... Csak most tűnt fel nekem, ha valaki távolról jár be, nem is tudná vállalni a kétrészes műszakot (délelőtt 10-től délután 2-ig, aztán este 6-10-ig) Olyan sűrűn azért mégsem járnak a vonatok...
Hogy is szól a mondás? "A gyerek és a részeg mindig igazat mond". Akkor ez a semmi kis nő a maga 40 kilójával úgy le tudja fárasztani ezt a böhöm nagy embert, hogy az, minden nap teljesen le van zsibbadva? Annyira kívánja, hogy evés közben is benne ül?
(Elképzeltem, ahogy töri fel a lágy-tojást ennek a melák állatnak, hogy tartsa benne az erőt, miközben fel-le ugrál a hancur-lécén, ez a nagy behemót pedig harapdálja a bajsza végét kínjában)... Őszintén szólva, ekkora perverzitást nem néztem volna ki ebből a halk szavú, törékeny csajból. De hát ez nem az én asztalom...
Másnap aztán, a srác megkapta úgy a végelszámolását, mint azzal együtt az úti-lapúját. (Pedig ezerszer bocsánatot kért, és úgy sírt, mint egy szaros kisgyerek), de a nő hajthatatlan maradt.
Büszkesége nem viselte el, hogy részeg barátja kiadta titkukat.
Így lettem főszakács Münchenben, de kizárólag az. A főnöknő szeretője, egyelőre még nem. De ami késik, az, nem nyugszik, hiszen hat hónapom még hátra van a szerződésemből! - fejezte be rövid történetét Gergő.



lap tetejére