T.Tamás Ferenc

Délibáb virtuális művészeti lap 2021. Nyolcadik évad/3. szám

Érettségi elnöki jelentés helyett

      Alapértelmezésben középiskolai tanár vagyok. Kicsit szerettem volna továbblépni, így pár éve vagyok érettségi elnök (is). Felelősségteljes és cseppet sem könnyű munka. Tény, hogy anyagilag sem rossz: fizetés-kiegészítésként ideális. Az érettségi elnöki munka lényege a törvényesség betartása és betartatása! Talán hihetetlen, de én mindenekelőtt az emberi tartalmát szeretem.
Vidéki kisváros kis gimnáziumában ülök. Osztályfőnök nagyon fél, mivel egy vaskalapos elnök nagyon megnehezítheti a felnőtt-képzős osztály munkáját. Én a törvényességet felügyelem, azon kívül mindenben igyekszem segíteni. Remélem, hogy sikerül is...
      Történelem-tanár pár feladatot elnézett javításkor. A szívem szakad meg, de a törvényesség miatt kénytelen vagyok lejjebb rontani a két érintett dolgozatot. Az angolos kezdi a feleltetést. A második maturáló hihetetlen könnyedén és isteni jól beszéli az amerikai angolt, sajnos a vizsga az oxford-i angol. Rákérdezek, hogy honnan ez a nyelvtudás: 3 évig volt bébiszitter Chicagóban, de hazajött, mert szeretett volna gyereket – és az ízig-vérig magyar legyen! A nyelvtana pocsék, éppen hogy átment azon a részen, de élvezet hallgatni és vele beszélgetni. Következő felelő szintén angolból. Jó nyelvtani dolgozatot írt (85%), de fogalmazni alig tud. Kínkeservvel, a törvényes minimális pontszámmal lehet átengedni. Felelet után a tanárt kérdezem a miértről: van Rigó utcai írásbeli nyelvvizsgája, de beszélni alig tud. Sajnos rossz nyelviskolát választott!
Magyar nyelv és irodalom első felelő: Bánk bán. 40-es hölgy. Férje munkanélküli. Feketén dolgozik, ahol tud. Ő tartja el mindkettőjüket, meg a 2 serdülőkorú gyereket. Néha három műszakban. Gyönyörűen beszél. A bizottság el van ragadtatva. Szalag mellett dolgozik egyik multinál. Semmibe veszik a munkahelyén. Kiutálják, mert nekiment az érettséginek. Másik felelő. Matematikából igen gyenge volt az írásbelije, így kell szóbeliznie. Kb. 35 éves férfi. Sofőr egy közepes vállalatnál. Iskolás kora óta nem volt kezében matematika könyv: nagyjából átment az év végi vizsgákon, de ez a feladatsor kifogott rajta, mindössze 12 % lett. Jó és logikus a gondolkodása, de azért vannak hibái. Érzi ezt ő is. Megvan a maradék is, érvényes a vizsgája. Rákérdez, hogy megvan-e. Nem mondhatom meg! De ha nincsen meg, akkor őt kirúgják a munkahelyéről. Most mi lesz? Mit tegyek? Még nem is utalhatok rá. Utálom magamat és a rendszert, de nekem kötelességem a törvényesség betartatása és betartása. Rossz a rendszer?!
Történelem felelet. Nagyon szőke, jó alakú kb. 25 éves hölgyike, kifejezetten csini ruhában. Mellettem ülő szakos kolléga elsápad és hirtelen minden színben játszik a feje. Teljes és tökéletes fejetlenség. Időrendben totálisan keveri a római demokráciát és a császárságot. Gáz van. Póttételt kell húzatni. II. világháború egyes részei. Megrémül, mert tudja, hogy ez után az írásbelitől függetlenül elégtelen lehet a vizsgája. Ájulás kerülgeti. Kimenni nem lehet, mert már kihúzta a tételt. Osztályfőnöke visz neki kis vizet. Tehetetlenek vagyunk. Odamegyek én is, megkérdezem, hogy mi a baj. Sírva bevallja, hogy tegnap reggel evett utoljára, mert idegességében egy falat sem ment le a torkán. Kimegyek, némi kajáért. A többi vizsgázó már várt: tudták, hogy B... ilyen és ők sem tudtak belediktálni egy falatot sem. Kaja mellett némi cukros üdítőt is viszek be. Nézem, ahogy eszik. Végre megnyugodott. Kb. 40 perc múlva jön ki: istenem, csak bele ne ájuljon! A keleti front eseményei teljes és szép időrendben. Jaltai tárgyalások, Berlin ostroma, Roosevelt halála,... Ennyit jelent pár falat étel! Felelet után kiküldöm, hogy megnyugodjon. Angol szakos kollegina gyorsan utána oson, nehogy baja legyen. A WC-ben már kezdte hánytatni magát: kezdődő anorexia. Nem bírja a stresszt. A 2. cigaretta után lenyugodott. Ez kellett? Anorexia vagy nikotin-függés?
Huszonéves hölgy. Biológiából a cukorbetegségről írt projekt-munkát. Kiválónál is jobb az anyag. A feladat ismertetése és a felelete után rákérdezek: honnan az ilyen jó ismerete? Kislánya 6 éves és most egy éve fedezték fel, hogy cukros. Férje elvált tőle. Nem is törődik velük. Hol van itt az igazság? És az emberség?
      Órák óta folyik a vizsga. A terem a lapos tető alatt van, két ventilátor ellenére is brutális az időjárás. A teremben kb. 39 fok lehet. Borzalom. Ilyenkor felelni életük legnehezebb vizsgáján. Előttem egy újabb 30-as hölgy ül. Enyhén molett. Izzad, kókadozik. Ady Endre szerelmi költészetéből felel. Tanárán látom, hogy jobban izgul, mint ő maga. Az életrajza egész jó. Verselemzése már kevésbé. Végig birizgálja a vékony kis nyakláncát. Izgul. Nem jut eszébe Csinszka valódi neve. Leblokkol, bepánikol. Tanára ártatlan tréfával megmosolyogtatja, aztán egy viccel megnevetteti. Megnyugodott. Persze, hogy beugrik minden. Felelő elmegy. Tanár úr csendben bevallja, hogy a hölgy az érettségi előtt mondott fel a munkahelyén, mert nem engedték el vizsgázni és több szabadsága már nem volt.
Másnap. Huszonéves fiatalember tűzoltónak készül. Csak érettségivel kerülhet be. (Tényleg? Nem tudom.) Ráadásul barátnője csak akkor megy hozzá feleségül, ha leérettségizik. Nem semmi a tét, de sikeres mindahány vizsgája, bár a történelemből volt némi melléfogása.
Újabb felelő: madárcsontú vékony huszonéves lány. Munkahelye az egyik nagyáruház: árurakodó. Kb. 180-185 centi és alig 50 kg. Ez a vékony lány naponta több mázsát emel és azért tanul, hogy végre továbbléphessen, mert nem bírja a munkahelyi stresszt és az igénybevételt, meg az állandó túlórát. Miért jó a cégnek, hogy így kikészíti? Nem értem...
      Újabb felelő. Szülei a bátyját egyetlen hónappal az érettségi előtt vették ki az iskolából, mert elmúlt 18 éves és pénzt kell keresnie. Nem értek volna rá még egyetlen egy hónapot? Most a húga van itt. Szülők valamilyen szekta-tagok. Hugica csak nappal tanulhat, mert a villanyt kikapcsoltatták otthon. Általában a többiek hívták meg egy kis nyalánkságra, mert az alapételen kívül soha semmit nem kapott otthon. Édesség, csokoládé, de még egy capuccino is tilos. Ha valamit venni mert magának, akkor szülei megbüntették. Matekja olyan rossz lett, hogy már nem is vizsgázhat. Osztálytársaitól rákérdezek, hogy melyik szekta ez. Az. Nem tudtam, hogy ilyen szélsőségek is vannak. Rémisztő! Miért tűrik ezt? És ő miért tűri ezt?
Harmadik nap. Osztás. Aki törzslap-kivonatot kap, annak még van vizsgája. Általában matek. Szektás kislánynak is. Miközben átnyújtom a kivonatot, rákérdezek, hogy folytatja-e. Megesküszik, hogy még akkor is, ha szülei ettől eltiltják. Milyen emberi sors ez? Tucatnyi elégedett vizsgázó, kezükben a kék színű érettségi bizonyítvánnyal. Ünnepelnek. Terem előtt várakozik egy 5-6 éves forma aranyos kislány, mellette egy nagymama. Anyja kilép, kezében a frissen megkapott érettségije: Anya! Sikerült! Imádlak! Anya! A cukros kislány volt... A szívem belefájdult!

      Többször voltam érettségi elnök, több helyen. Ez a csoport nagyon megviselt és nem csak a trópusi hőség miatt. Brutálisnál is keményebb emberi sorsok. Tragédiák és sikerek. Ha végre hazaérek, akkor 2 napig csak alszom. Most már csak az országút vár, meg a kocsim, ha el akar indulni... Kedves VOLT 12.x osztály! Sok sikert az életben! Boldoguljanak! Megérdemlik!!!





Gábor öltönye

      Több évtizede vagyok tanár és ezalatt volt jó pár emlékezetes tanítványom. Egyikük Gábor volt, akinek osztályfőnöke és matematika tanára voltam. Vizsgáztatás miatt sajnos nem voltam ott a beiratkozásnál, így csak szeptember elsején ismertem meg az osztályt. Gábor első látásra egy teljesen átlagos srácnak tűnt, aztán az együtt töltött hetek és hónapok alatt lassanként megismertem. Nem igazán tűnt ki a többi közül, bár észrevettem, hogy általában elég kopott ruhákat hord. Soha nem volt egy szem divatos ruhája sem, csak csupa agyonhordott gönc. Úgy véltem, hogy a szülei átlagos szegények vagy munkanélküliek - ez akkoriban nem volt kirívó eset. Azt tudtam, hogy egy apró kis faluban élnek és alig volt bejelentett munkájuk – így Gábor elmondása szerint munkanélküli segélyt is csak alkalmanként kaptak.
      Aztán a 10. osztály őszén egyik nap óriási kék-zöld foltokkal jött be. Mikor kérdőre vontam, akkor csak annyit mondott, hogy most nem szeretne erről beszélni és kérte, hogy ne is faggassam. Ezt akkor szokták a srácok mondani, ha valahol összeverekedtek egy másik fiúval és csúnyán kikaptak. Mivel az eset a következő héten is megismétlődött, így már nem hagyhattam annyiban. Akkor bevallotta, hogy az apja csúnyán elkalapálta őt is meg az anyját is. Amióta az apja munkanélküli lett, azóta nem tud magával mit kezdeni és a feszültségét így vezeti le. Nem igazán tudtam neki segíteni, csak igyekeztem jó tanácsokat adni. De ilyen verekedős apa ellen sajnos nem lehet sok mindent tenni.
Eltelt egy hónap újabb verés nélkül, amikor Gábor hirtelen beteg lett. Mindig azt kérem a diákjaimtól, hogy azonnal jelezzék, ha betegek, hogy tudjam a távollétük miértjét. Gábortól nem jött semmilyen jelzés 2-3 napig. Azt hittem, hogy elfelejtette az SMS-t, ám a következő hét hétfőjén bejött és négyszemközt szeretett volna beszélni velem. Még akkor reggel bevallotta, hogy az apja mindenkit nagyon csúnyán megvert, majd lelépett otthonról. Neki kellett vigasztalni és ápolni az anyját, valamint az ikerhúgait is, akiket szintén megvert az apjuk. Tőlem csak annyit kért, hogy tekintsek el a hiányzás orvosi igazolásától. Miután ezt elrendeztük, én azt hittem, hogy így lassan sínre kerül az élete, de sajnos az akkori gazdasági válság miatt anyja is elvesztette a munkáját, így semmi jövedelmük sem maradt. Még a 9. év eleji szülői értekezleten megszavazták a szülők a havi ezer Ft-os osztálypénzt, amit ők innentől nem tudtak fizetni. Anyja most már házaknál vállalt kisegítő munkát, hogy egy kis pénzhez jussanak, ráadásul Gábor is sokat dolgozott erre-arra, így az amúgy sem acélos tanulmányi átlaga is romlott. Többször elaludt az első órái alatt.

      Nem várt fejleményként Gábor apja karácsony előtti napon még egyszer visszatért, amikor bejelentette a családnak, hogy végleg elköltözik tőlük és el is válik, mert beleszeretett egy másik férfiba. Én sok mindent láttam és hallottam, de ezt a családra váró karácsonyt nem tudtam elképzelni.
Március elején Gábor anyja kapott egy bejelentett minimálbéres állást valahol egy kis zöldségesnél, ahonnan elég sok mindent tudott hazavinni, így már nem kellett nélkülözniük. Az immáron egyedülálló anya igen nehezen látta el három gyerekét, de ennek ellenére pár hónapos késéssel bár, de mindig igyekezett fizetni az osztálypénzt.

      Eltelt a 10. osztály, majd a következő is. Sajnos a 12. év előtt Gábor húgai hirtelen lebetegedtek és hosszasan kellett az anyjuknak otthon maradni ápolni a lányokat, amiért kirúgták a munkahelyéről. (Még érződött a gazdasági válság.) Az asszony lelkiismeretére jellemző, hogy nekem jelezte elsőnek, hogy innentől nem tudja fizetni a szokásos havi egy ezres osztálypénzt. Az év lassan kezdődött. Október elején kiderült, hogy az összegyűlt osztálypénzünk nem lesz elég a 9. legelején megbeszélt öltönyre, hanem kell hirtelen még 10ezer Ft minden szülőtől – ráadásul egy héten belül. Ez lesz a ballagási fénykép öltönye, valamint ezt fogják viselni a srácok a szalagavatón és a ballagáson is. Gábor anyja kétségbeesetten hívott, hogy ők ezt sehogy nem tudják megfinanszírozni és inkább lemondanak az öltönyről. Majd valamelyik ismerőstől kér kölcsön egyet. Nem akartam hinni a fülemnek! Nagyon megsajnáltam szegény egyedülállóként három kamaszodó gyerekét nevelő asszonyt és befizettem a számára hátralévő pénzt.
Következő hétfőn kellett menni az osztállyal a ruhapróbára. Gábor csendben el akart menni, de én ráparancsoltam, hogy most pedig jöjjön ő is az öltönyöshöz. Értetlenül nézett, de én mindenáron kötöttem az ebet a karóhoz. Két hét múlva megjött az ing, a nyakkendő és az öltöny. Gábor fátyolos szemén láttam az örömöt. Nekem bevallotta, hogy egész életében ez a legelső új ruhája. Ez az egészen egyszerű öltöny! Aztán négyszemközt maradva elsírta magát és rám borulva köszönte meg a kölcsönt, mert ő ennek tekintette, bár én magamban lemondtam az összegről.
Lement a fényképezés, majd a szalagavató és a ballagás is. Gábor büszkén feszített a ruhájában. Jó volt rá nézni. Az érettségik után Gábor elment dolgozni és nem is láttam többet.

      Eltelt úgy másfél év. Én már egy másik osztálynak voltam az osztályfőnöke és tele voltam az ő problémáikkal. Gáborról régen elfelejtkeztem. Egyszer csak telefonon felszólt a portás a kis tanárimba, hogy menjek le a bejárathoz, mert személyesen engem keresnek. Leérve meglepődve láttam, hogy Gábor volt ott és az édesanyja. Kezükben egy kis boríték 10ezer Ft-tal és egy kis táblányi a kedvenc csokimból. Gábor tanult szakmájában dolgozott immár építésvezetőként és az édesanyja is ott volt a cégnél irodista. Rendbe jöttek. És Gáboron még mindig jól állt az öltöny!


T. Tamás Ferenc, 2018.márc.





Délibáb virtuális művészeti lap 2020. Hetedik évad/2. szám

El Condor Pasa

     Emlékszel a legelső találkozásunkra? Perui utcazenészek játszottak az áruház bejárata mellett. Valami furcsa zenét, ami oly’ légiesen könnyű volt, ám mégis a fülünkbe mászott. Aztán jött az örök sláger, az El Condor Pasa. Megálltam egy percre, mivel éppen előttem ment el a busz és a következő csak bő tíz perc múlva jött. Te éppen az áruház szórólapját osztogattad. Hozzám is odajöttél újra és újra. Megint és megint a kezembe nyomtad azt a semmitmondó hirdetést.
Sokan visszautasítottak, páran elküldtek a fenébe, de te mindig kedvesen mosolyogtál és mindenkihez volt pár jó szavad. Nekem már legalább tizedszer adtad kezembe a papírcetlidet, amikor felismerted, hogy én már kaptam ilyent. De sebaj, mert körbe-körbe járva fáradhatatlanul osztogattad tovább a szórólapodat és ahányszor hozzám értél, mindig kedvesen mosolyogtál és bájosan elnézést kérve tovább léptél. Régen elment a következő busz, aztán még egy és még egy. Én már csak téged láttalak és a világ bezárult körülöttem. Már tudtam, hogy te az én párom leszel. Nem tudom mennyi idő telhetett el, amikor feltűnt a nézésem. Más ezt tolakodásnak vette volna, de te kedvesen és jószívűen megkérdezted, hogy mi baj, miben segíthetsz?      Emlékszel, annyira zavarban voltam, hogy egy értelmes szó sem jött ki a torkomon, csak makogni tudtam. Zavaromban fülig pirultam és csak bámultalak téged. De te ezt is édesen fogadtad és csak kuncogtál a lehetetlen helyzetemen és a feszültségemet oldandó a hátizsákodban lévő vízből adtál egy kortyot.
     Emlékszel, hogy aznap este meddig beszélgettünk? Mintha megállt volna az idő! Hazakísértelek, pedig alig pár percnyire laktál. Aztán a kapuban is tovább beszélgettünk vagy egy órát. Emlékszel, hogy búcsúzóul az arcomra leheltél egy ártatlan kis puszit? Én pedig röpültem a boldogságtól és amint becsuktad magad mögött az ajtót, végig táncoltam az utcán. Soha nem felejtem el azt az ismeretlen középkorú asszonyt, akivel akkor és ott találkoztam és bevallottam neki, hogy fülig szerelmes vagyok egy kedves lányba, akit csak aznap ismertem meg. Akkor még nem tudtam, hogy édesanyádba botlottam bele.Jött egy felhőszakadás, ráadásul nem volt buszjárat sem, így késő éjjelre értem csak haza – ráadásul bőrig ázva, de szüleim látva az arcomról sugárzó boldogságot, csak megértően mosolyogtak. Emlékszel, hogy egy cetlire írtad a számodat, ami persze teljesen elázott, így azzal sem mentem sokra. Boldogságomban elfelejtettem megjegyezni a pontos lakcímedet, csak a lakásod környékét tudtam, azt is csak sötétben. Sokáig kerestelek, mindenhol és mindenkiben téged kutattalak, de nem találtalak. Emlékszel arra a verőfényes délutánra, amikor majd egy hét után ott, a környékeden összefutottunk? Végre megtaláltalak és soha többé nem akartalak elengedni! Elsétáltunk az áruházhoz, ahol először összefutottunk. A zenekar megint az El Condor Pasa-t játszotta.
     Emlékszel, hogy akkor borultál először a vállamra? És emlékszel, hogy a szám végén csókoltalak meg először? Aztán este mindketten a telefonunk csengőhangjának beállítottuk ezt az édes-bús dallamot.
A föld felett repültem a boldogságtól. A kezedet fogni, beszívni hajad illatát, érezni csókot kérő szád remegését maga volt a gyönyörűség. Én, az örök magányos pasi és te, a kicsit kócos, kicsit szerteszórt, kicsit kapkodó, csupaszív lány annyira tökéletes pár lettünk. Emlékszel, hogy bujkáltunk a szüleink elől? És emlékszel, amikor pár nap múlva a szobádba felszöktem és édesanyád éppen csókolózás közben nyitott ránk. A szerelmünk lángolt, égett! Perzselő volt! Emlékszel az első padon töltött estére, amikor csendben csak ültünk egymás mellett és bámultuk a csillagokat? Rád nézve láttam, hogy ez a szem elvarázsol és rabigába dönt. A tiéd lettem! Emlékszel, amikor a jogosítvány megszerzése után kölcsönkértük Áronék autóját és végre nyugodtan, kettesben lehettünk? Végre nem kellett kapkodni és csak mi voltunk egymásért.

       És én emlékszem, hogy amikor a kórházban bementél fogamzásgátlóért és megkaptad a Diagnózist. Csak álltál, döbbenten, némán, értetlenül. Még sírni sem tudtál. Valahol az egyik kórteremből az El Condor Pasa szólt. A mi dalunk.
Alig egy évnyi mennyei boldogság, ami adatott nekünk. Földöntúli öröm és kínkeserves pokol. És én emlékszem, amikor te elhatároztad, hogy feladod a reményt és szembenézel a halállal. A kórházi ágyon feküdtél és a fájdalomtól csak folytak a könnyeid. Ahogy rád néztem, tudtam, hogy neked már nem lesz holnap. Emlékszel, hogy utolsó szavad egy gyenge, erőtlen „Szeretlek.” volt? És elaludtál mindörökre.

     Most itt állok a sírodnál és emlékszem. Rád emlékszem. Kettőnkre emlékszem. A szerelmünkre emlékszem. Valahol a távolban megszólal egy telefon az El Condor Pasa. Ez a mi dalunk. Mindörökre.





A párka csókja

     Már régen volt, lehet vagy 25-30 éve. Ott voltunk valami nevesincs zenekar koncertjén és hallgattuk a világmegváltónak szánt üvöltést, amit egyesek zenének hívtak. Pár üveg sör után megjött a bátorságom és beálltam táncolni én is. Alig voltunk harmincan a pici kis klub áporodott levegőjű táncparkettjén. A nulla ritmusérzékemmel meg a bot lábammal pocsék táncos voltam, de a sör bódító ereje meg a viszonylagos sötét jótékony hatást tett és kivételesen nem röhögtek ki a parketten. Táncoltam. Na jó, legalábbis megpróbáltam oda-vissza dobálni magamat valami ritmust szimulálva. Józanul nálam ez csak úgy ment, hogy a többi táncos lábát néztem a ritmusért - a testét pedig a mozdulataikért.
     Mindenki kopottas, egyszerű ruhákban volt. Senki nem akart kitűnni, semmi-kis csórók voltunk. Az emberek fáradtak voltak, kedvetlenek. Már hetek óta csak a csikorgó tél hidege uralkodott odakint - jóformán a Napot sem láttuk. A szmoggal teli levegőtől hetek óta sokat köhögtünk. A gyomromban dübörgő ritmus diktálta az ütemet, melyet lassan józanodva kezdtem elveszíteni. Rájöttem, hogy sürgősen kell némi utánpótlás!
     A pulthoz mentem és ezúttal némi rövidet kértem, amikor hátulról egy vékony, kecses kar átölelt. Meglepve hátrafordultam és megláttam egy angyal-arcú, kecses és feltűnően csinos lányt. Ő olyan hihetetlen volt, mint egy álom. Mit álom! Még legmerészebb gondolataimban sem láttam ilyen csinos és kedves lányt. Nem hittem az egészben: hófehér ruhában volt, valami tóga-szerű rafináltan megkötött, igen feltűnő szerelésben és egy egyszerű kis papucsban. Az arcán az akkori lányokkal ellentétben semmi festék nem volt, de maga volt a természetes szépség. Hosszúkás sötét haja rafináltan kiemelte arca szépségét, meztelen válla és érzékien karcsú nyaka nem engedte, hogy másra nézzek. Immár szemben álltam vele és csak ekkor fogtam fel, hogy hozzám beszél.
     Az üvöltő zenétől egy szavát sem értettem, de kezemet megfogva hívott egy csendesebb helyre. Gondolkodás nélkül mentem utána. Nem értettem, hogy éppen ő mit akarhat tőlem. Soha nem volt senkim, bár egyszer már egy lány jó részegen szájon csókolt, de ezen az egy alkalmon kívül mindenki csak lesajnált a túl-kövér, túl-szerencsétlen mivoltom miatt. Pár pillanat múlva a koszos klub eldugott kis helyisége helyett egy ragyogóan fehér, melengető, furcsán ismerős helyen voltunk. Bár soha nem voltam ott, de valahogyan megnyugtatott és éreztem a felém áradó szeretetet és békét. A lány nem szólt egy szót sem, csak megsimogatta a több napos borostától érdes arcom és rám nézett. Szemében éreztem a felém áradó szeretetet és békét. Szája nem mozdult, mégis értettem minden szavát.
     Elmondta, hogy ő az egyik abból a három párkából, akik az Élet fonalát fonják. Neki kell elvágnia az életem fonalát, hogy azonnal meghaljak, de ezt nem akarja most még megtenni, ezért elszökött és eljött hozzám.
     Csak álltam ott értetlenül, de ő csendben átkarolt és szájon csókolt. Mézédes csókja maga volt a gyönyörűség és az érzéki beteljesülés. Számomra megszűnt az idő, ám az ölelése lassanként véget ért és a maga hangtalan módján folytatta.
     Megjósolta, hogy ha végre vállalom magam és megnyílok a többiek számára, akkor elégedett leszek, választott szakmámban sikeres és ami a legfontosabb: szerető családom lesz. De az ivást abba kell hagynom - nem szabad elzüllenem! Ha erre képtelen vagyok, akkor... megmutatta az ollót. Nem kellett többet beszélnünk: egyértelmű volt a helyzet!

       Egy üvöltve szirénázó mentőben tértem magamhoz. Feküdtem kiterítve, számon légzőmaszk, mellkasomon a ruha kettétépve, belőlem áradó furcsán égett szagot éreztem, fejemben őrült dobosok kakofóniája visszhangzott. Pár nap múlva tudtam meg, hogy néhány lépésnyi tántorgás után elvágódtam és egy véletlenül ott táncoló mentőápoló nyomta a szívmasszázst addig, míg a mentőautó meg nem jött és árammal ki nem ütöttek. Túléltem. Éppen.

     Azóta eltelt több évtized. Mellettem csendben alszik a feleségem, akinek mézédes csókja maga a gyönyörűség és az érzéki beteljesülés. Ő a párom. Harmóniában élek! Gyerekeink hamarosan kiröpülnek és hozzám hasonlóan ők is sikeresek lesznek választott szakmájukban – biztosan tudom!      Boldog vagyok - és józan! Köszönöm neked, párka! Köszönöm az Életemet!

2017. júniusa





Délibáb virtuális művészeti lap 2016. Harmadik évad/4. szám

Adventi mese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csillag. Valaha az idők homályos elején született porból és gázokból. Amint kijárta a csillag-bölcsödét, elkezdett világítani. Át-átnézett a szomszédos csillagokhoz. Többeknek is volt közülük bolygója. Neki nem volt még egy kis holdacskája sem. Magányos volt. Millió és millió évig volt teljesen egyedül. Néha a közelében repült el egy meteor vagy egy üstükös, de egyedül, magányosan élt. Oly' sok csillagtestvéréhez hasonlóan ő is szeretett volna melengetni pár bolygót. Szerette volna, ha az a bolygó értelmes életet nevel és az ott lévők lelki szeretete és fényimádata táplálhatta volna őt is. De sajnos magányos volt. Szinte egész életét így, magányosan élte le. Már öregkorához közeledett, amikor a többi csillagtestvére azt suttogta, hogy valahol a rőt csillagködön túl van egy sárga csillag, melynek a bolygóján valami készül. Nagyon kellene ott egy kisebb csoda, egy hirtelen felfénylő csillag, ami utat mutat az ott lakóknak.

Nem kételkedett és nem gondolkodott. Összeszedte minden erejét és egy hatalmas villanásban kihúnyt. Utolsó erejével az égbe sugározta ki az összes fényét, ami túltett minden eddigi fényességén. Életét áldozta azért, amit soha nem tapasztalhatott meg: a távoli értelemért.

A csillag fénye hatalmas volt, amikor útra kelt, messze-messze túlragyogta az összes szomszédját. Minden csillag-társa tudta, hogy ez a robbanás volt barátjuk utolsó életjele. Az égi fáklya lángját gyengítették a csillagközi gázok, a kegyetlen erős gravitációs terek és egyre gyengült. Hosszú évek teltek el, mialatt a néhai csillag fénye iszonyú távolságokat megtett. Már alig maradt belőle valami, amikor a fény maradéka egyszer csak elért egy kis sárga napocska Föld nevű bolygójára. Az ott lakó egyszerű emberek alig látták, de a többi éjszakai égen lévő csillag közül hirtelen kifényesedett. A réges-régen elfelejtett csillag fénye egy dombot világított meg valahol a Názáretnek nevezett tartományban. Ott is egy apró kis kunyhóra esett a fény legjava. Egy apró, kis házikóra, ami semmiben sem különbözött a többi környéken állótól. A kunyhóban egy család volt: egy apa, egy anya és egy frissen megszületett kisded. A csillagfény irány mutatott három királynak, akik a kisdedet jöttek imádni és utat mutatott sok-sok embernek, akik a zsarnoki elnyomás idején egy szebb és jobb világban reménykedtek. Megszületett Isten fia, Jézus.

Azóta eltelt sok-sok év. Mi, modern emberek már-már kezdjük elfelejteni a karácsony értelmét és meghittségét. Minden évben a karácsonyi ünnepek előtt tartják a kereskedők legnagyobb akcióikat és mi, vásárlók igyekszünk megvenni mindent, amit csak pénztárcánk megenged és néha még azt is, amit nem. A háziasszonyok igyekeznek olyan finomságokkal meglepni mindenkit, amivel emlékezetessé teszik ezt az ünnepet. Aztán az ünnepek után megtelnek a pszichiátriák a depressziós betegek sokaságával és az ügyvédi irodák a frissen felbomló házaspárok válókereseteivel.

Nem értem a világot! Hol van a régi ünnepek meghittsége? Hol van a szeretet? Hol van a család mindenek feletti békéje? Apák és fiúk élnek messze-messze, mindenkitől elfeledve. Hová tűnt a régi kisded boldogsága? Hol van egymás megbecsülése? Hol van a béke és a kellemes családi fészek melege? Hová tűnt embertársaink megbecsülése? Én nem értem ezt a világot! Állítsátok meg a Földgolyót! Ki akarok szállni!

Emlékezzetek egy réges-régi csillagról, aki utolsó fényét adta az emberiségét, a békéért, a szeretetért, a család nyugalmáét! Ilyenkor, karácsony előtt nem kívánhatunk mást, mint amit az a réges-régi csillag adott nekünk: egy fényt, ami utat mutat. Utat ebben a megzavarodott, zaklatott világban egy békés, meghitt, boldogabb jövőért. Jólétet, boldogságot és szeretetet gyerekeinknek, szüleinknek és mindannyiunknak.


Kellemes adventet és karácsonyt mindenkinek!





Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/4. szám, november-december.

Panelházak ölén

A panelházak ölén nincs remény. Az alsó szinteken soha nem süt be a nap. Semmi fény, semmi remény!

A kisnyugdíjas a boltba megy két zsemléért. Még egy napra elég. A párja tíz éve meghalt. Ő még él, de már nem remél. Várja a megváltót, a halált.
Egy fáradt anyuka viszi kisfiát a játszótérre. Koszos a tér, régen be kellett volna zárni, de még arra sincsen pénz. Kilátástalanság a kisfiú sorsa.
A durván kifestett tinilány az esti randira készül. A héten alig evett valamit, hogy beleférjen a kinézett ruhába. Régi a ruha, kopott a színe. Valami olcsó turkálóban találta. Vajon elég rövid a szoknya, hogy valami jóképű fiú kinézze magának?
Az első emeleten a prosti ablakában összehajtott újság: kuncsaftja van. Az újság hamar lekerül az ablakból, egy sietős férfi távozik a lépcsőházból. Nincs jelzés, tehát új kuncsaftra vár!
A panelházak ölén egy fiú a sarkon álldogál. Drogot árul, tablettát. Itt mindig akad vevő. Sokan a reménytelenség elől menekülnek ebbe. Szülei rég kidobták, nem törődnek vele. Valahol meghúzza magát. Priusza hosszabb, mint a Duna. A fiú maga is él a szerrel. Talán húsz lehet, de negyvennek látszik. Még él.

A panelházak ölén semmi remény.

A palackozott italok boltja előtt fogyasztani tilos, de senki sem törődik vele. Itt iszik mindenki. Hajdan-volt katonatiszt dülöngél. Régen az egyenruhában jóképű volt és fess, de nyugdíjasként elitta az eszét és gyakran veri a feleségét.
Egy piás a csaja blúza alá nyúl, be a melltartójába. A csaj szabódik, mert fényes nappal ülnek a ház előtt, de kit érdekel ez? Csak két részeg fetreng. Egy kilátástalan kapcsolatból nincsen remény.
A bolti eladó férjét az ágyukban pár éve rajtakapta egy másik férfival. Kidobta. Azóta egyedül neveli két gyerekét. Nekik jobb lesz? Apátlanul? Állandó pótműszakot vállaló anyával?
Az orvos megint csak tüdőbetegséget diagnosztizál. Súlyos stádiumú tüdőrák. A napi több doboz cigi megtette hatását. A következő beteg egy idült alkoholista. Őt is már várja a halál.
Az öreg tanár gyerekei évek óta Londonban élnek. Neki unokák helyett csak a halványuló emlékek maradtak. Néha egy telefon, 2-3 évente egy látogatás. Titkon még remél. Szeretné látni az unokákat felnőni. hátha ők hazajönnek.
Egy nyugdíjas pár ráérősen sétál. A mama bottal is alig biceg. A papa sok éve megvakult. Szeretik egymást. Emlékeiknek élnek. Lelépnek a járdáról. Egy Opel sofőrje nem figyel, elüti őket. Gyakori baleset. Nincs riadalom, csak a mentő jön, meg a halottaskocsi. A mama azonnal meghal. A papa reménytelenül sír.

A panelházak ölén semmi fény, semmi remény.

Negyvenes nő. Férje pár éve kilépett a tizedik emeletről. Halványan pislákol benne az élet. A munkájába temetkezik. Senkije és semmije sincs. Ha kirúgják, meghal.
Huszonéves lány. Terhes lett egy fiútól, nevére sem emlékszik. Hatalmas a hasa, de még dolgozik a helyi kis büfében. Simogatja a pocaklakóját. És remél. Egy jobb életet. Egy szebb sorsot. Ő már csak a leendő gyerekének él és remél.

A panelházak ölén talán még pislákol a remény.





lap tetejére