N. Sebestyén Katalin versei:

Délibáb virtuális művészeti lap 2020. Hetedik évad/1. szám.

Fény nélkül

Túl üres a ház, haldoklik a csend,
merész álmomon sorstalanság ring.
Cél nélkül sebeket szaggatunk,
vágy születik, égő lüktetése
jéggé dermedt zsibbadás.
Álarcod hamis, elmúlt a szép románc,
csalárd látomás vágy szigetén,
szelíden szól a végső vallomás,
az éltető varázs-parázs tovaillant.
Lélek folyamain nincsenek hidak,
mélységeidből titkok bukkannak elő.
Megfélemlítően zúgsz, morajlasz folyvást,
önön birodalmamban remegek,
mint koldus királyfi tartom kezemben
királyságom.
Szivárványhíd fénylő vonatán zúgó
harsonával lelkem titokfolyamait
Mestere csendes simogatással koordinálja.
Homokvárból megálmodtam léted,
e vár menedéke nem örök.
Magányos felhőként vándorolva
intellektusom távoli tájakon jár,
bámulatba ejtő látomás kísért,
boldogan török ki e szürke világból,
utolsó lépésem fény nélküli éjbe térjen.


sorkoz

Megkötözve

Fogságba esett rabmadár,
szívnek, emlékeknek áldozata.
Börtönöm láncai gúzsba kötnek
szorosan ölelnek, mint anyját a gyermek,
fojtogató rabságból szabadulni nem hagynak.
Fülemben cseng hangod lágy simogatása,
szavaid, megannyi gyertyaként perzselnek.
Forró tűz égeti testem, kereslek erőtlenül,
végtelenben kutatlak, az alagút végén
még sem látom a fényt,
hitem és reményem illúzió.
Ólomsúlyként nehezedik lelkem testemre,
rácsom felfeszíteném, hangod után szállnék,
de mint mélytengeri örvény visszahúz.
Emlékeimre gondolva a valóság megfullaszt,
tudom, nincs visszaút, e börtön örökös.
Képzeletem gyötör, elfogyott jövőm, hitem is elhagy.
Belül pillanatnyi végtelen nyugalom árad,
lelkem könyörög, szabadulást remél.
Ürességtől kong megfáradt testem,
nincsenek érzések, képzelet, sem emlékek...
lelkem, testtelen paripán,
angyalszárnyakon száguld,
elérkezett a megválthatatlan szabadság.


sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2019. Hatodik évad/4. szám.

Lélektárs

Ha eljő az este, nézz fel az égre,
a mélysötét éjben sok billiónyi,
aranyló csillag rádragyog.
Titokzatosak e végtelenben létező ködök,
szemünk elől eltakarja őket az ébensötét.
Távoli csillaglelkek fogantak,
ketten már testvérpárt alkotnak.
Egymás mellett keringtek a végtelenben,
utat törtek űrbéli fejlődésüknek.
Elindultak hát igen nagy útra,
együtt érkeztek a végtelen alagútba.
Csillagok otthonuk hátrahagyva
földi házba költöztek szárnyas lelkeik.
E két lélek egymást testvérként követi:
a szeretet, a bölcsesség bennük eggyéváltak.
Ezer karc vésődött szívük mélyébe,
a szellőként tovafutó szárnyaló évek,
egyedül már nem járhatnak útjukon,
eljött az idő egymással vándorolnak.
Ezentúl együtt szárnyalnak a végtelen
időtengerében, hisz mindig és mindenkor
körülöleli őket a pompázó, sziporkázó,
aranyban csillogó fény.


sorkoz

Végutazás

Csillagokat fürkészem a mélykék, tiszta égen,
egy csillagot keresvén e kékbársony sötétségben.
Végtelenbe merülő hullámos világűr-tenger
itt megszűnni látszanak az árnyak,
s a félrevert harangok sem zúgnak.
Bővizű forrásként tör fel könnyeim árja,
de a távoli fénylő csillag selyemfény-fátyla
gyöngyeit felitatja.
Ezen éjszakán orcám mosolyra fakad,
emlékeim vonata sebesen száguld velem;
álomországomba.
Suhanva száguldok a csillagok peremén,
álomképek villannak be - szeretteim körébe.
Ódon, megsárgult pergamen bizonyítja:
túl, hetedhét határon, hol szeretteim vannak,
odaát a csodás mennyországban.
Egy kérdés, egy gondolat: vajon
várnak-e rám a végállomáson?
Szapora szívdobogásom lágy szellő
megzavarja, beleborzong testem,
őrangyalom figyelt, felém közelített,
megfogta a kezem,
s a fagyos peronra megérkeztem.
Vonatom végutazásához még nem ért,
de révedezve gondolok vissza
álombéli utazásomra.


sorkoz

Lélekrezdülések

Mikor lelkitársad megtaláltad:
kinek lelkére bízhatod titkaid,
kiben a bizalmadat fektetted,
s arcát látva, lelked minden
bánata eltűnik, akkor érezheted,
mondhatod: kincsként ott egy barát.
Ő belülről lát, felsegít ha elestél,
jószokása minduntalan a lelkesítés.
Sosem hagy sírni, jobbját nyújtja,
ha akarod és elfogadod.
A lelkiszépség vakító varázsfény,
belülről fakad, s az érző szívet meghódítja.
Gondozással mennyei virágok teremtődnek,
jótettekkel az emberiség kincseivé válnak.
Ha a mosoly mögött lélekfájdalom megbújik,
mikor erősnek látod: sokszor gyöngyzáporok
mögé rejti gyengeségét.
Lelkitársak különleges érzelmekkel bírnak,
kölcsönösségét azonnal megérted,
ez a szeretet örök és időtlen.
Itt nem számít tér és idő, a lélekrezdülés
az oka, s nem mulasztják az eltelt évek sem.
Lelkitárs egy bőszen zúgó, határtalan tenger,
s ha megszűnik az ár, érezzük mit számít
ő nekünk igazán.
Az élet vizén utazunk ki-ki meddig,
szárnyalásunk a boldogság függvénye.

Legyél a félelem csendszavú őre,
könnyillatú ébredésem álomharcosa,
mosolygó pillanat a sodródó időben,
ha túl sokszor üt rám a sors.
Egy tiltott szívdobbanás rejtett dallama,
ha a remény haldokolni látszik, egy feléledő
ritmus tartsa életben, ezért őrizd szemeddel
e varázslatos, aranyfény csodás pillanatát.


sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2019. Hatodik évad/3. szám.

Égi áldás

Júliusi zuhatag dalol az erdő
minden zugában.
Fellélegzik a természet,
kispatakká duzzasztja
cseppfolyós gyöngyeit az ég.
Komor, sötétszürke felhők
lógatják záportól nedves lábaik,
gyémántcseppek özönlik el
a kitikkadt növényeket,
s mohón szürcsölik
a szomjoltó nedűt.
Forrón felhevült pára felszáll,
fehér köddé változtatva suhog,
sötétlő este borítja a tájat,
aranyló csillagfény alatt
a sodró patak csendjének
zokogását hallgatom.


sorkoz

Emberszeretőbb világ

Hazám, te drága Magyarország!
Esti szellő végig suhan a rónán,
új, szikrázó fövenyt hagy maga után.
Hegyek, völgyek, csodás folyók,
bérceid már nem nyúlnak oly magasra.
Isten minden hazának kincset ád,
s szerető hívei megvédik birtokát.
Zöld kalászt ringató Alföld,
mézédes gyümölcse a hegyi lejtőknek,
most csillogó hókristályok lepték be határod.
Erdők, mezők vadlakta mélyén
mosolyra fakadsz, bár sorsod nagyon kemény.
Mai valóság?
Már nem sziklaszilárd létünk,
válságba jutottunk, ez lett útitársunk.
Lecsúszott családok gazdasága,
a megtermelt gyümölcsöket
nem ők szüretelik le.
Omladékot zúzunk a múlt törmelékén,
bízva, remélve számunkra is terem babér.
Így hatvan felett vándorolni nem lehet,
egy helyben toporgok, de fáj a létezésem.
Hazám!
Hűen szeretlek, bár szapora könnyeid között
özvegyi fátyolodba keserűség költözött.
Kérlek Uram!
Ne hagyd, hogy ármány, gyűlölet,
a mérhetetlen hatalomvágy
honfitársaim elűzze,
hisz magadban hordozod emlékként
Édesanyád dalai között ringató bölcsődet.
Ó Mindenható!
Teremts e kis országba minden magyarnak
egy emberszeretőbb, élhetőbb világot.


sorkoz

Végutazás

Csillagokat fürkészem a mélykék, tiszta égen,
egy csillagot keresvén e kékbársony sötétségben.
Végtelenbe merülő hullámos világűr-tenger
itt megszűnni látszanak az árnyak,
s a félrevert harangok sem zúgnak.
Bővizű forrásként tör fel könnyeim árja,
de a távoli fénylő csillag selyemfény-fátyla
gyöngyeit felitatja.
Ezen éjszakán orcám mosolyra fakad,
emlékeim vonata sebesen száguld velem;
álomországomba.
Suhanva száguldok a csillagok peremén,
álomképek villannak be - szeretteim körébe.
Ódon, megsárgult pergamen bizonyítja:
túl, hetedhét határon, hol szeretteim vannak,
odaát a csodás mennyországban.
Egy kérdés, egy gondolat: vajon
várnak-e rám a végállomáson?
Szapora szívdobogásom lágy szellő
megzavarja, beleborzong testem,
őrangyalom figyelt, felém közelített,
megfogta a kezem,
s a fagyos peronra megérkeztem.
Vonatom végutazásához még nem ért,
de révedezve gondolok vissza
álombéli utazásomra.


sorkoz

Bűnök Utcán

Mélysötét égbe suttog a határ,
évekkel, bűnnel megrakva,
mélyen gyökerezve, rossz szokásokba,
szavak tettek emlékén csüngnek,
gondsötét életük halál közelében,
szívük méreggel telve most is.
Nincs erejük, szokásukat, életüket,
sorsukat önként jobbra cserélni.
Vágynak égi oltalomra, bár vezérük
tévelygésüket fegyelmezi.
Szemükben ott a határtalan otthonvágy.
Uram! Hozzád taszít a sápadt értelem,
a csend szavadhoz hív: mondd ki bátran,
üres szavakban élnek, s mi hagyjuk.
Nap mint nap, borzadok e látvány láttán,
s félek sötétségben élnek, mint a századok.
Kérlek Uram, ne légy a némaság,
szólj, ha hívnak, mielőtt halandó
terhüket örökre levennéd.
Utuk meredekét rövidítsd meg,
tedd biztossá szárnyas álmaikat,
formáld lélekjavaikat.
Taposunk vérben, sárban, könnyben,
ítélsz ég, föld, ember felett,
emelkedőkkel teli könyörtelen világod,
kérlek tedd élhetőbbé.


sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2019. Hatodik évad/2. szám.

Örökös végtelen - társasjáték

Égi szemed, kérlek Uram,
e földi teremtményre vesd,
fényességeddel mutass utat,
s engedd szabadon szállni!
Búvárként úsztam lelki tengeredben,
de ott legbelül fájdalom-moszattal
átszőtt gyöngyszemet láttam.
Olykor drágakőként ékesen ragyogsz,
máskor tengermélysötét homályába hullsz.
Ó, mondd csak, milyen az igaz szerelem?
Télidőben, viharos hóhullásban,
vagy tűző, tikkadt nyári napon
összeszőni kezeinket,
testünk, lelkünk egybeolvadásával
közös a gondolat, s a cselekedet.
Te vagy a biztonságos bástyafal,
mely harcba kél szerelmünkért,
az életet adó táplálék, s te vagy
az égből ölembe hulló ragyogó gyémánt is.
Gondoskodásod átkarol, szeretetet fakaszt,
felkarolja létem, s egekig emel.
Sorsom sziklák között hömpölygő patak,
mely végtelenbe siet a semmiségből,
szédítő, göröngyös utam akadályok
gördítették, de kusza tengerhabok
játékával rád találtam.
Milliónyi kíváncsian bámészkodó
csillagsereg fényével utunkat mutatja,
életünk társasjáték, mely a semmiből jött,
s az örökös végtelenbe halad.


sorkoz

Örökkön örökké
(Amiben legjobban hiszek)

Lelki sivárság ellen küzdő természet,
nyári búzavirágég fejünk felett,
talpunk alatt friss illatos rét füve,
mint szerető szülők karja
körbeölel óvón az erdő.
Muzsikál a liget fanfárja,
megdobogtatja rajongó szívem,
lombsusogás, patakcsobogás,
madárdal kíséri csodás harmóniáit.
Most aranysárga fényözön zúdul rá,
nappali ruháját hordja a rengeteg,
később ezüstösen ragyog tovább, ha
ében fekete mélyét holdsugár szövi át.
Csak szentjánosbogár zümmögése szól,
mint bölcsődal, ringatja éji sötétben,
csendesen könnyű álomba szenderül,
csillagok mosolyával takarózik.
Pirkadatkor eltűnik éji varázsa,
így követik egymást: Nap s a Hold,
vigyázzunk rá, hogy időtlen időkig
látható legyen nappal, s éjszaka.


sorkoz

Reménysugár

Nyári könnyesőt sírnak angyalok,
tüzes csókot hint láztól égő nap,
minden aranyszínű fénysugár
csillogó ékkő-bölcsőn ring.
Egy mámoros, átvirrasztott
éjszaka után derengő hajnalon,
meredten bámulva azt gondolod
bárcsak kőszikla, vagy titokzatos
hegycsúcs lennél, melyet csak
tiszta érzésekkel lehet meghódítani.
Háborgó tengerként szirteket ostromolsz,
szürke fellegek tornyosulnak
fejed felett, de felvirrad a nap,
oszlanak a felhők, s kitisztul az ég.
Monoton világunk megszínesedik,
béke, nyugalom járja át
megsebzett szíved.
Kapcsolj ki, dőlj hátra, gondolj
saját vízesésedre, mely fölött
egyszer neked is megjelenik a
szivárvány.


sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2019. Hatodik évad/1. szám.

Misztikus vízió

Jéggé fagyott fák koronájánál
valami suttogás lebegteti szárnyait.
Szitáló csendben, messzi távolból
sejtelmes hangok szólítanak.
Sűrű, méla, fekete éjszakában
a Hold ezüstje csordul le,
figyelmem odaszegezve.
Titokzatos éjszakában felszálló köd
éteri fátyla mögül, felsejlik sudár alakod.
Gyöngyszemeid mélységében elmerülök,
szemem káprázik, beszívja lényed.
Őrízlek, bezárlak, féltem e misztikus pillanatot,
magamban elrejtelek, nehogy ismét elveszítselek.
Úgy óvlak, mint gazdag a legféltettebb kincsét,
hisz e szeretet lángjának minden fénye,
érintése, varázsa megismételhetetlen.
Igen...!
Meddő évek teltek, elvesztek féltő ölelések,
tűnő hétköznapok, a lélekre olvadt magány
kicsordult, mert a lét üressége túlnő
e pillanatvarázs misztikumán.
Leomló sötét éjbe fullad a Hold,
gyászos ezüstbe vonja a mélysötétkék eget,
s lassan beszövi a füstszínű felhőket.
Pirkad! Feldereng a hajnal vibráló fénye,
e káprázatos misztikus vízió
kis időre lecsillapította heves lelkem,
végső megnyugvást csak a menny teremthet.


sorkoz

Bűbáj

Izzó narancsba öltözött napkorong
bíborba rejti fénylő sugarát,
látómezőt lassan esti szürkület öleli.
Kismadár elcsitulva jegenyén bóbiskol,
bagoly éjbe huhogja énekét.
Éjsötét napszak közeleg,
Göncölszekér, Fiastyúk szikráit
ontja az ég peremén, egy-egy hullócsillag
aranycsíkot húz az éji mennybolton,
hajlott korú rengetegre álomport hintve.
Apró csillagocskák édes táncukat lejtik,
tücskök hada éjzenei koncertje
a messze éterből ide hallik,
kísérőjük síró hegedű vonója.
Fekete köntöstakaró öleli körbe a Földet,
kéklő égboltot éjszaka ural.
Ezüstfényben hold pompázik,
vérbeli éji pásztor ő.
Holdfény is aludni tér, álomra
szenderülnek a csillagok.
Pirkad.
Feltűnik a kékfelhő-rengeteg.
vele madarak, galambok éneke.
Csillámló fény harsogva száll a légben,
pihenésre küldve bűbájos, varázslatos éjurát.


sorkoz

Csendülő lélekharang

Vakító, szikrázó hóbunda borítja a tájat,
karácsony táján megcsendül
szívünk lélekharangja.
Nagypelyhekkel hulló hó
hófehér, puha bársonyként betakarja
e varázslatos világot, s minden lehulló
hópehely hangtalan karácsonyi
üzenetet hordoz.
Mit szívedből sugárzol: egy szó, egy mosoly,
egy gondolat, egy érintés; megannyi ajándék.
Ünnep van! Karácsony!
Szívünk egyszerre csendül, akár egy
fenséges orgona, minden ölelés körbefon,
s egyszerre szólal a szív lélekharangja.
Karácsony éjjelén megannyi angyalok
szárnyuk kitárásával szeretet ontanak.
Szeretet ünnepén melegség járja át
testünk-lelkünk, hisz a földkerekség
varázslatos, csillogó ünnepe.
Angyalok tovaszállnak, de a
milliónyi szeretet ajándékul ittmarad.
A szeretet himnusza sohasem csendesül,
hisz szívről-szívre elfojthatatlanul zeng,
egységgé formálódva átöleli a világot,
s szívünk legmélyén megcsendül
a lélekharang.


sorkoz

Hazámért ima

Édes hazám, Te drága Magyarország!
Ott, ahol angyalhangok ébresztenek,
ahol a végtelen rónán a sziporkázó
Nap rám mosolyog.
Ott, ahol a szeretet a legcsodásabb kincs,
ahol a friss mező illata mindent beterít.
Hazám!
Itt átölel a zöldre festett hegy és völgy,
hol a virágok az ég kékjéből alászállnak,
s a nap sugarával táplálkoznak.
Magyar hazám!
Lelkem átölel szeretettel, mint
gyermekét féltő anya keblemre szorítalak.
Drága Hazám!
A végtelen, örök szeretet, a ragyogás
várjon rád, s a nemzedékek
viharos harcának nyoma eltűnjön.
Zsigereimben érzem az anyaföld illatát,
fájdalommal teli szívem itt békére talál.
Sóvárgó sóhajtásom elhallik az égig,
bárányfelhőkön repíti át a szél,
elszorult torkom, szólni nem tudok,
mellkasomban többmázsás harang dübörög.
Féltelek drága Magyarország!
Kiáltanék hozzád, de néma lett a szám,
csillogó gyöngyökbe rejtettem érted imám.


sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2018. Ötödik évad/1. szám.

Megújulás

Időnk múlásával
ráncok ülnek arcunkon,
elvarázsol az újjáéledt kikelet.
Homokóránk lassan átfordul,
sok tavasz van már mögöttünk.
Tűnődöm a természet csodáján,
illatok születnek
a pajkosan játszadozó szélben.
Madáráriák roppant energiái
feszülnek az égnek, földnek...
…lobogó napsugár végigsimul
fákon, réten, földön,
színorgia bókol fények tükrében,
mesés parfümillat terjeng
messze a kékségben.
Ismerjük jól e titokzatos földillatot,
tavasz idusán sok új illatot szippanthatunk
fűszerezve a zsendülő zöld klorofillal.
Szelek szárnyán áradó vizek
muzsikája távolból hallik,
tavasz lenge szellője
zsongja át érzékeink,
e rejtélyes energiákból merítünk
minden esztendőben újra meg újra.


sorkoz

Érzések

Gazdagság, nem a legnagyobb
kincs a világon, s szívünkben rejlik.
Szavak, ostorként csattannak lelkemen,
ítéletével éket ver emberek közé,
olykor mérgező nyílként tested megsebzi.
Mielőtt pajzsot tennék magam elé,
fájdalom és félelem szólít.
Kifejezések: ablakokat és falakat építenek,
megköveznek, vagy felszabadítanak.
Szólni és figyelni a cél úgy, ami
minden ember szívében tüzre lobban,
s ott áll mindenek felett.
Keresem kettétört szép szavakban,
megfakult szívekben,
megjelenik ezer-szín alakban,
olykor a régmúlt nehéz függönyei rejtik.
Felhőben él a tenger emléke,
szénaillatban ott a zöld mező,
semmi sem tűnhet el múló örökre.
Csend, ha iszonyú nagyra nő,
megőrzi visszhangzó dallamok neszét,
mindenhol emlékek hevernek utcaköveken.
Hajnali ég őrzi éjszaka múlását,
minden messziség gondolata közeli.
Hála reggel az ébredő világnak,
az érzés áradjon szét szívedben,
örülj, hogy a Föld az otthonod.
Hallgasd a madarak áriáját,
ragyogjon a nap tiszta fénye szobádban,
érezd, lelked magasabbra emel,
s egész életen át arcodon lévő
mosoly legyen az ékszered.


sorkoz

Álomkeringő

Furcsa álmon lovagoltam éjjel,
hold udvarában fénysugár lejtett.
Felhők mögül mohón kandikált a fény,
égbolt alkonyán csendszirmok gyűltek.
Hatalmasra tárult álomország ajtaja,
mardosó bú, bánat messze illant.
Éji gyorsvonatnak utasa lettem,
szertefoszlottak gondok, gyötrelmek.
Kisimultak lelkem barázdái,
álomvilágom gyógyító erővel hat rám.
Csillagösvényes éjszakák fabuláznak
időkről, bánatról, örömről, szeretetről...
Aranyhajú mennybéli angyalok
álmomat őrzik, dallam szárnnyal
égi hintón, ezüstszínű holdsugár
őrzi kívánságom.
Halk, éji neszek violinba gyűlnek,
a végtelen éterbe száll sóhajom.
Szivárványfüggöny hold fényében
átfonja keringőbe bilincselt éjem,
a sugár tovalibben, s felébredek,
emlékét lelkemben őrzöm.


sorkoz

Éjszaka úrnője

Nappali égbolt fényei telítődve vakítanak.
Ó te színorgia! Versenghetsz
minden idők bíbortűzű égitestével,
ám ha alábuksz a horizonton,
mélykék köntösét felölti
az augusztusi éjszaka.
Zord, fáradt, sötét éjnek tündöklő ékszere,
világító sugaraddal, melegségeddel,
őrizd e ragyogó kék bolygót:
Csillag, fényárban úszó csillag
hosszú az út az Univerzumig,
de fényévmilliók suhannak míg
leér utat mutató sugarad.
Talán tüzed is kialudt már,
s elrejt előlünk a búzavirág-kéken
sziporkázó messzeség, kihűlt fényed,
mégis sok mécsesként világítasz.
Ablakomon bekukucskálsz, bár már
jéggé fagytál akár a vágy, amit az éj
eltüntetett, s elnyelt az éteri tér!
Felhők felett felbukkan az éjszaka úrnője,
szikrázva ezüsthálókat tereget,
beragyogva a sötét látómezőt,
a tengerparton milliónyi csillogó
szempár drága ékszerként tündököl.


sorkoz

Lélektükör

Álmok tengere furcsa szerzet,
ott lélek léleknek, virág virágnak
üzenhet, szív szívnek szerelmet vallhat.
Szem a lélek tükre, mely, ha gyulladni kezd,
ég, mint a lángoló parázs,
szikrázó fényével szívedre hat,
s csillogva ragyog, mint gyöngyszem
a harmatos fűben.
Te, ki könnyeket ontasz, s tengerré változol,
ott újabb életre találsz.
Milliónyi élet nyüzsög körülötted,
pompázó színek, melyeket megteremtesz,
fehéret: mely vakító, akár a frissen hullott hó,
vöröset: ki lángra gyúl, mint egy tűzhányó,
s a többi oly szerény, akárcsak
a szívekbe zárt remény.
A lelked kincs neked,
ne engedd hálóba ejteni, mert elveszted,
ami oly fájó, mint egy vérző seb,
a kihalt lelkek megmentője,
gyöngédsége eltemet.
Te, ki küzdesz folyton-folyvást szívedért,
rabja vagy egy másik léleknek,
s magadba zárod egy életen át,
miközben eltűnt lelkek
szomorú dalát kergeted.


sorkoz

Menny és pokol

Jeges, didergő fellegek
masíroznak a mélysötét égen,
démoni, s pokoli "angyalok"
hangos hegedű, dob, s hárfa
hívó szavával érkeznek.
Nyomukban kicsavart fák sodródnak,
tengerek, folyók kiömlő vére jéggé fagyva.
Kinn a szakadó hóban, ébenfekete erdőben,
hideg süvítő szélben, ahogy a nyár melegével
az ősz csókjai forróságával most hozzám érnek,
beteljesült mámort hordoz megfagyott szívem,
minden fájdalmas érzelem bennem kövül.
Menny és pokol angyalainak
ködös lehelete a holdfényes éjben,
egybeforr testük a tél misztériumával,
ma megdermedt álomba ringatózik az éj.
Pokolnak tüzes bugyra, mint sötét
bukott angyal, úgy ér forró testemhez,
bőrömön érzem a hideglelést.
Égbolt kapuja hívón fogad, de az álom
sohasem törli ki onnan a téli erdőnek,
az elmúlásnak emlékét, mert a lelkemben
örökre magamban hordozlak.


sorkoz


lap tetejére