Róna J.László

Délibáb virtuális művészeti lap 2016. Harmadik évad/4. szám.

VI. utca 21.

Lenge október végi szél játszadozik a kiskert virágain. Akarod, hogy fújjalak? Mintha erről faggatná az ősz dacoló növényeit, azok pedig bólintanak néha. Igen, akarjuk. Láthatóan mind nagyobbat és nagyobbat markol az elmúlás a nyár hagyatékából, csak a madarak nem vesznek tudomást a megkerülhetetlenről, zajos csiviteléssel reppennek ágról ágra, nyomukban hullik a sok színeváltott levél.
Keskeny járda, öreg házak, egy különösen kedves közülük, itt a zsákutca végében.
Ha így elmorzsolod Lackó - hallom most is a nagyi hangját -, akkor kellemes az illata. Az ujjai között lapossá lett, megtört krizantémlevelet az orrom alá dugja. Fanyalgok, ő meg nevet. Szokni kell - mondja. Az utcára kilógó hajtásból lecsípek egy darabot. Megismétlem immár én, annyi év után. Istenem... és valóban, ugyanolyan varázslatosan fura a szaga ennek a csipkés zölddarabnak, mint annak idején. Sőt, most mintha finomabb lenne. Talán az elmúló idő fokozza a hatást, ilyenkor minden megszépül, ha az emlék festővonásai ismét lepingálják a tegnapot. A krikszkrakszokból egyszerre elém áll a régmúlt. Mint egy kaleidoszkóp, melynek cserepei minden rázással más és más képet villantanak fel.
A ház itt áll előttem. Már csaknem fél emberöltő óta idegeneké.
Benézek az udvarba, hihetetlen, alig változott valami. Lám, a vastagtörzsű mandula él még, mint egy sokkarú matuzsálem, őrzi elaggott környezetét. Tövében ott a köcsögfa, ma már csak dísz lehet, de anno az aludttejes csuprok fura alakú, égre mutató hordozója volt.
Nem tud dönteni az alant járó nap, felhők mögé bújjon-e, vagy még melengessen tovább kicsit. Az iménti langy szellő egyszerre hűvösre vált. Megborzongok. Tolóckodva próbálok átnézni ismét a deszkakerítés felett. Tapogatva keresem a fogást az elmúlt időn.
Összerázva a képzeletbeli eszközt, azonnal előkerül egy kép. Szinte látom, amint nagyapa befogja a derest a szekér elé, kucsmás alakja füstöt eregetve téblábol az apró, földes udvaron. Szembenéz vele Mici, a fehér kecske, halk mekegéssel nyugtázza amint mamám krumpli hajat vet elé. No nézd, és ott van Pötyi is, az izgága, nyughatatlan tarka macska, éppen most ugrik félre, hogy elkerülje a vájdlingból feléje zúduló mosogatólevet. Volt itt egy kerek vas is, akkora akár egy taligakerék, azon egyengette öreg szülém a "gerbe" szegeket, ahogyan ő mondta. Mert újra sosem került pénz. Így volt ez a foltozott ruhával, meg a mások lábán jobb időket megélt, lehasznált cipőkkel is. Dolgozni jó lesz - mondogatta nagyanya.
Immár sok éve nincs a föld felett egyikük sem. Se ember, se jószág. Elnyelte őket a könyörtelen idő. Először a papa lelkét kérte magához a Teremtő. Megtépázott, háborúkat megjárt, töméntelen munkától összeaszott testét itt hagyta, siratni valónak. Hullottak a könnyek, gyászoló mamám hónapról hónapra egyre hasonlatosabbá vált nagyapi alakjához. Törékenysége még megtörtebbé lett, és amikor lányai azt a döntést hozták, hogy el kell adni a házat, mert hát egyedül nem maradhat idős létére, nagynéném magához vette. Ettől kezdve végképp feladta. Már régen nem volt önmaga, amikor a pesti lakás erkélyéről vágyakozva bámulta a messzi hegyeket. Rövidesen papám után halt.
Idős növényt nem lehet átültetni. - Ezt mondogatta hajdanán, mennyire igaza volt.
Így lett a ház egy délvidékről felköltöző parasztcsaládé, akik alku nélkül kifizették a vételárat.
Más felé vetett az élet, nagyon sok idő telt el amióta utoljára megbámulhattam az öreg építményt, meg az álmaimban oly sokszor megjelenő környezetét.
Minden milyen kicsi lett - mondom magamnak, ocsúdva a kedves képek visszaidézéséből, miközben egy kézzel még mindig az ócska lécekbe fogódzkodom. Hát persze, tíz évesen egy apró gyereknek, mint amilyen magam voltam akkoriban, valamennyi dolog nagynak, óriásinak tűnt.
Most meg az az érzésem, beszűkült a világ, akár az erős fényre reagáló pupilla. Egy ponttá. Ez a pont időnként tágul, elindul ott hátul a régmúlt bölcsőhelyéről emlék formájában, hogy testet öltsön.
A házszámtábla mit sem változott, talán csak a rozsda szeplői sokasodtak meg a viharvert táblán: VI. utca 21.
Észre sem veszem, hogy még mindig szorongatom emléknövényem egy darabját. Széttárom az ujjaimat, tenyeremből kihullik a meggyötört, illatától mind inkább megváló krizantém levél. Figyelem, amint földre ér, közben úgy érzem, ködszerűen borul rám a nosztalgiából és emlékekből lett szőttes. Egy négysoros körvonalazódik egyszerre, mélázva a mindig nálam lévő diktafonra pusmogom:

"Őszirózsát hunyor fény melengeti,
bágyadt, sárgás szirmait feléd lengeti,
ha nyúlsz érte, soha ne feledd,
elmúló illatom osztom épp meg veled."

Már nem is fázom. Átjár, felmelegít, hogy velem volt valami, valami, ami annyira jó.
Indulnék, még egyszer rápillantok a bólogató őszirózsákra.
Nagymamám arcát látom. Rám mosolyog és ráncos kezével búcsút int felém.
Visszaintek.



Délibáb virtuális művészeti lap 2015. Második évad/3. szám.

Elmélkedés

Úgy sokasodnak a ki nem adott gondolatok fejünkben, akár a töltődő vizestömlő, amelyet a belé folyó víz csak tágít, tágít.
Végül, amikor már nem marad benne hely, kifolyik a száján, és ha nem sietünk, elenyész.
A tömlő sem bírja sokáig, széjjeldurran, tartalmát veszti.
De előtte apró gombostűnyi sugaracskák spriccelnek szanaszéjjel, tágítva apró nyílásaikat. Minden ilyen nyíláson kifelé hatoló igyekvés egy-egy megfogalmazandó akarat, amit ha felfogunk a rögzítés edényével, és magunk elé öntjük, már csak szavakká kell formálnunk, hogy megszülessék a Mű.



Délibáb virtuális művészeti lap 2015. Második évad/2. szám.

Az adott szó kötelez

Próbálok túladni használaton kívüli dolgaimon, egyrészt útban vannak, másrészt, ami pénzt esetleg kapok értük, hát bizony van helye.
Megboldogult apámtól kifogástalan, szinte új mosógép került hozzánk. Őrizgettem, kerülgettem egy darabig, végül megszületett a döntés, túladok rajta.
Nosza, hirdetés a neten, csábító ár, hadd vigyék. Rövidesen kedves női hang közli telefonon, éppen ilyet keresnek. Megnéznék, hogyan találnak el hozzám, stb. Elmondom, és megállapodunk, másnap délelőtt tíz órakor felkeresnek. Kérem, legyenek pontosak, mert szombat lévén sok az elintézni valóm. Közben ég a telefon, három érdeklődőt is "lepasszolok", hiszen nyomatékosan kérte a hölgy - El ne adja uram! Becsület is van a világon, ugye...
Elérkezik a tíz óra. Talán késnek néhány percet - gondolom magamban. Negyed, majd fél tizenegy, idegesen nézegetem az órát, mennék már. Aztán tizenegy előtt néhány perccel megcsörgetem várakozásom alanyát. Hosszú idő után felveszi. Gyámoltalan hangon érdeklődöm, csak nem történt valami baj? - Nem - jön a csacsogó válasz - csak hát a férjemnek felajánlottak egy mosóalkalmatosságot ajándékba.
Passz.
Persze, azt választották. Ezzel nincs is baj, senki sem a pénze ellensége, de miért nem hívnak fel, hogy ne várjak, mert tárgytalan. Esetleg ne küldjem el a további vélhető vevőjelöltjeimet.
Néhány hete Dániából hazatelepült magyar házaspár, szintén női tagja egy rádióműsorban ódákat zengett a vidéki faluról, ahová költöztek.
- Minden csodás, csak egyet nem értek - mondta -, ha a kőműves mester azt mondja, hétfő reggel jön dolgozni, miért csütörtök délben jelenik meg? És ha közbejön valami, miért nem jelzi? Az adott szó kötelez - fejezte be határozottan.
Tényleg, az adott szó kötelez?



Délibáb virtuális művészeti lap 2015. Második évad/1. szám.

Gondolatok egy marketben

Bóklászok a sorok között, nézelődöm.
Elfogyott a saját készítésű szárazkolbász, nosza, nézzük, mit lehet kapni.
Nagy a kínálat, nagy az árak szórása is. Kinézek egy párost, csomagolása gondos, így elsőre olyan kolbász kinézete van.
Mellettem egy hölgy valamiféle szalámit forgat a kezében, és próbálja elolvasni a ráírtakat. Magam is belefogok a sajátom böngészésébe.
Azt mondja, összetevők: 20 % sertéshús, 10 % marhahús, ipari szalonna, idáig rendben. Bőrke... kezd rossz előérzetem lenni, tojáspor... kolbászba tojáspor? Nincs vége, szőlőcukor!
Ki a fenének jut eszébe effélével elrontani a jó töltött árut?
Amikor aztán odaértem, hogy koriandermag(?), gyorsan visszatettem a polcra a párost.
Nem lesz kolbász.
Veszek zacskós levest, kicsit felturbózom, fűszerekkel, tésztával, és kész a vacsora.
Ki is bökök egy jól hangzó feliratú zacsit: Gazdag húsleves.
Az előbbiek nyomán a tartalom olvasásába kezdek. Hústartalom: 2(!) %. És ez a gazdag változat, akkor milyen lehet a szegény?
Maradjon inkább a bevált gulyásleves, majd elszédítem egy kis krumplival.
Amikor kifelé jövet rápillantok az augusztus 20-i ünnepi nyitva tartás feliratra a bejáraton, eszembe jut egy idei március 15-ét megelőző vásárlásom, ugyanitt.
Valami felvágott félét kerestem, kezembe akadt egy osztrák szalámi (nevét nem mondom), és az alkalomhoz illően egy kokárda volt ráragasztva, ha már ugye valaki a terméket választja, legyen mit kitűznie a kabátjára e nevezetes napon.
Milyen szép, kedves gesztus!
De a java csak most jön!
Azt nem tudom, hogy a gyártó cég, vagy a kereskedelmi lánc akart-e kedveskedni szeretett vásárlójának, de elárulom, a szalámin Ferenc József császár nézett vissza az elképedt arcomba...



Kövület vagyok

Az irodalom, ezen belül a költészet, tovább szűkítve, a kihaló félben lévő(?) közéleti, politikai líra népszerűsítésére tesz erőfeszítéseket mostanság egy rádióadó.
Méltányolandó, amit felvállal a hangos média, hiszen a vers műfajának propagálása becsülendő tevékenység.
Antológiában összegyűjtött műveiket a szerzők maguk mondják el az éter hullámain át hallgatóiknak.
Minden nap, adott időben, egy, egy alkotás hallható, és mivel érdekel a kortárs irodalom, igazán örültem a kezdeményezésnek.
Amikor aztán meghallgattam egyet a sorozatból, pestiesen szólva lelombozódtam. Nem azért mintha az előadott mű nem állná meg a helyét, mint vers, azaz a rímekkel, ritmussal nem is volt gond. Talán... Sőt a téma és a mondanivaló ott volt, ahol kell.
Hanem a kifejezésmód, az már kevésbé.
Nevezetesen a trágárság. Nem is alapfokon.
Azt hittem nem jól hallok, de nem a fülemmel volt a baj, erre rájöttem, amikor egymás után többször is ráismételt a szerző.
És, hogy ne legyen a dolog véletlen, a következő adásban sem volt ez másként. Aztán lemondtam az "élvezetről".
Ki kell jelentsem, nem vagyok sem álszent, sem prűd, mégis kedvem lett volna felhívni a műsor szerkesztőjét, tudja-e mit kell, hogy közvetítsen az irodalom?
Azt gondolom, a trágárság, a durvaság így is éppen eléggé befészkelte magát közénk.
Lehet azonban, hogy ezzel a véleményemmel magamra maradok.
Miért?
Egy műkedvelő barátom a felvetésemre ezt mondta, idézem:
- Apám, el vagy maradva! A művészet minden területén dívik a káromkodás manapság.
Megjegyzem, a káromkodás és a trágárság nem ugyanaz, bár rokon értelműek...
Majd így folytatta.
- Ez már kőkorszakinak számító nézet. Te egy kövület vagy.
Puff neki.
Voltam már sok minden, speciel kövület még nem.
De hát akkor az elmúlt idők klasszikusai is mind azok (elnézést, hogy magam porszemnyi alakját hozzájuk hasonlítom).
No, nem is azért, mert már nem élnek, akikre napra nap büszkék vagyunk, hanem eljárt felettük a stílus ideje.
Rémálmaimban felsejlik, amint egy leendő irodalmi érettségi tételben szereplő, letargikus hangulatú, elemzésre váró vers kezdő sora valahogy így kezdődik:
- ...
Nem, mégsem írom le, ez nem várható el egy kövülettől.



Tanösvény

Nem én vagyok az első, és azt kell mondjam, sajnos nem is én leszek az utolsó, aki erről a témáról ír.
Ha őszinte akarok lenni, mindig háborog a lelkem, amikor élő fák oktalan kivágásáról hallok. Persze ok mindig van. Sok esetben elkerülhető lenne a fűrész, vagy a balta, de az átgondolatlanság és nemtörődömség, vagy az anyagi érdek nagy úr. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a környékünkön több élő víz is található, partjaik közelében különböző fajú, sokszor évszázados korú csodálatos fákkal. Élvezetes sétálni alattuk, sok madárféle fészkel szívesen a koronáikban, árnyékot szolgálnak a meleg nyári napokon és nem utolsó sorban oxigént adnak ki magukból, amely egyáltalán nem megvetendő szempont a mai szennyezett világunkban. Városunk alatt található a Duna-Tisza Csatorna, amelynek hozzánk közel eső szakasza több tíz kilométer hosszú. Két partján élnek a fentebb nevezett faóriások.
Azaz már csak éltek.
Sokat jártam, járok arra ma is, mert feltöltődöm a természet eme közelségében, szinte újjá születek. Egy alkalommal néhány hét kihagyás után meglátogattam kedvenc helyemet és elképedve láttam, hogy az óriás lombosokat egyszerűen letarolták. Rohantam fűhöz, fához (bocsánat a szóviccért) az okokat keresve, míg aztán egy illetékes elmondta, azért vágták ki a fákat, mert szükség van a frissítésre(?!) Nem értettem a dolgot, mire elmagyarázta, ez az öreg fák sorsa, lesz helyettük fiatal csemete, nyugodjak meg.
Ez nehezen sikerült, különösen azt követően, hogy a mezőőr felvilágosított, valaki(k)nek szüksége volt a faanyagra és a nyomaték kedvéért a szállítást végző furgonokra mutatott. Állítólag a kitermelt fákért csupán névleges összeget fizettek. Kérdésemre, hogyan történik a fiatalítás, mosolyogva hozzá tette, nagyon egyszerűen. Benn hagyták ugyanis a tuskókat a földben, majd arról ki fog hajtani a kor új lombos nemzedéke. Annyit én is értek hozzá, gyökérről nem, vagy csak igen ritkán és lassan növő sarjadék keletkezik, amely soha nem lesz a kivágott növényhez hasonlóan nagytermetű, egészséges óriás. Ez az eset jó néhány évvel ezelőtt történt, azóta satnya, alaktalan fácskák erőlködnek a természettel az életben maradásért a csatorna két partján. Jó részük a csupaszítást követően ott felejtett legallyazott halmok között próbált utat keresni magának, többségük a félig kiálló tuskótorzóból hajtott ki. A legtöbb kivágott fa helyén csak egy csonk mutatja, ott hajdan sudár fa állott.
Íme, az önös érdek, és a (talán nem is véletlenül) engedékeny illetékes szervek találkozásának lesújtó eredménye. A másik esemény egy természetvédelem alatt álló holtág vízpartján élt néhány faóriáshoz kapcsolódik. Igen, a múltidő itt is előrevetíti az évgyűrűsök bevégzett sorsát. Történt, hogy az önkormányzat elhatározta, felnőttek, de inkább a tanulók számára a védett területen egy ún. ösvényt alakít ki a növényzet és a part között. Nem titkoltan azzal a céllal, hogy az általános iskolások „kihelyezett” biológia óráját itt fogják megtartani. Hiszen hol másutt a legélethűbb például szemléltetni az élővilágot, mint egy ilyen környezetben. Méltányolandó elképzelés.
Nem úgy a gyakorlat.
Mert ugye kell egy nagy térkép az út elején, amely bemutatja, mit és hol. Azután kell néhány terelőkorlát oda, ahol az ösvény túlságosan közel halad el a vízhez. Továbbá pihenő padok is szükségesek, esetleg néhány asztalka, ha valamelyik nebuló megenné róla a tízóraiját, vagy éppen a tanár letenné valamelyikre a segédeszközeit. Nosza, el is készült minden. Útbaigazító tábla, korlát, padok, asztalkák, még szemetes edények is. Mindez fából. Hogy honnan a fa?
Most tessék figyelni.
Egyszerűen a kinevezett ösvény bejáratánál kivágták az ott álló három, messze legmagasabb, emberderék törzsű fát. El sem szállították, mindjárt helyben neki a fűrésszel, gyaluval, egyebekkel, a lelküket pillanatokkal azelőtt kilehelt óriásoknak. Így lett fából útbaigazító tábla, és a többi dolog, szépen sorban. A megmaradt fűrészpor? Leszórták az útra nyomjelzőnek. A víztől még csepegő rönkökből készült alkalmatosságokat bepácolták veres(!) színűre, valószínűleg valamelyik eszement azt gondolta, az megy legjobban a környező természet zöld színéhez. Csak megjegyzem, a fa kiszárításának hiánya miatt szinte valamennyi elkészített haszontárgy azóta szanaszéjjel repedezett.
Most jön a korona.
Mi lett a neve a kialakított helynek?
Tanösvény.
Igen, ez aztán az ütős név!
Én még ezt is kiírnám arra a hirdetőtáblára: "Ezen a helyen látható, itt lehet megtanulni, hogyan kell a természet szépségét tudatosan tönkretenni."
Mert így volna egész.




lap tetejére