Róna J. László írásai:

Délibáb virtuális művészeti lap 2016. Harmadik évad/4. szám

Egy a sok közül

Gond Béla leült az asztala mögé, félresöpörte az útban lévő dolgokat, és az erősen repedezett, átlátszó műanyag tasak tartalmát maga elé borította.
Na, nézzük - dünnyögte -, tudom-e, mennyi a kettő...
Keverni felesleges, a nagyobb úgyis mindent visz. Ha visz... A kicsiket ott egye a fene.
Nézd csak - forgatta a kezében a megszólítottat -, hát te még mindig itt vagy? Nem kerültél sorra, mi? Nem is fogsz barátom!
Lassú, elegáns mozdulattal elejtette, közben figyelte, amint az hintázva bekéredzkedik a szék lábai közé. Még rúgott is rajta egyet, miközben az arcán elégedett fintor jelent meg.
Turkálni kezdett, piszkos körmű ujjai mintha zongoráztak volna a lapok között. Egyszer csak rábökött az egyikre.
És ön? - A grimaszból sütött az undor, olyan gyorsan változott meg a fizimiskája, mint amikor a szemafor zöldről egyszerre vörösre vált. - Vinne el az ördög, látni sem bírlak!
Azzal lefordította, egy mozdulattal arrébb pöccintette.
Mintha ragályt terjesztene.
Téged imádlak - nézegette a következő kiválasztottat, közben a feje búbját vakarva -, de sajnálom, nem megy. Még ha olyan kicsi vagy is...
Felriadt, kopogtattak. Alig néhány pillanattal később már szinte verték az ajtót.
Visszapakolt a tasakba.
- Gond Béla? - kérdezte az ajtóban álló feketeruhás, éles hajfazonú férfi, ahogy szúrósan ránézett. - Végrehajtó vagyok, foglalni jöttem. Önnek idáig...
A többit már nem is hallotta, csak a tátogó szájat látta, lassú gépies megadással bólintott. Felvette azt az egy sárga befizetési csekket a földről, amely az imént még pillangót játszott, és visszasüllyesztette a többi közé a megvakult nejlonba.



Délibáb virtuális művészeti lap 2016. Harmadik évad/2. szám

Rabságban

     Úgy süt a nap itt az udvaron, melegen, simogatóan, mint amikor tavasszal, apámmal a szántás mellett sétáltunk. Ez te vagy, mondta nevetve, és felém dobott egy bogáncsot. Emlékszem, én is nevettem, és magamról leszedve kötött mellényére hajítottam. Alig tudta eltávolítani, közben csak kacagtunk, kacagtunk...
     A kaput hiába próbálom, sehogy sem sikerül kinyitnom. Pedig mennék, nagyon mennék! Kiáltok egyet, rövidesen léptek hallatszanak. Biztosan ő az, apa, de nem. Ki ez a nagytermetű, bajuszos férfi? Nyugtatgat, a nevemen szólít, vajon honnan ismer? Kérdem is, mire csak legyint, ugyan már, ne kezdjük elölről, morogja, és eltűnik. Újabb lépések, ez csak a mama lehet. Felbukkan egy asszony, de ő nem az anyám. Szótlanul megy el mellettem. Megrázza a kaput, bólint, majd bemegy a házba. Csak tudnám kicsoda. Tehát neki sem sikerült kinyitnia.
     Miért vagyok itt? Hol vagyok egyáltalán? Elegem van, anyámhoz mennék!
Már biztosan bedagasztotta a kenyeret, talán meg is sült. Kezei lisztesek, megcsillan jobbján a jegygyűrű. Olyan szép kék a köténye... Akárcsak a szeme.
     – Mama bezártak, gyere értem!
Hangos szavaimra egy kutya jön a lábaimhoz, farkát csóválva. Hát te, szólok hozzá, bizonyára idetartozol. Téged is bezártak? Tegnap még nem voltál itt...
     Kinézek a vaskapun, hátha valaki meglát és segít. Segít elmennem haza, mert otthon nagyon várnak. Hol jártál Marika, ezt fogják kérdezni. Mondd, hol jártál? Nem tudom, de már itthon vagyok anya, látod? Kész a kenyérke?
Felállok a kerítés szélére, úgy vizslatom az utcát.
Nézd, ott jön egy fiú az alvég felől. De hiszen ez az öcsém!
     – Gyere, engedj ki innen! Sanyi, nem hallod? Hogyhogy nem vagy Sanyi? Akkor ki az ördög vagy? Béla... Akkor Béla, segíts! Nyissam ki én? Nincs kulcsom, te bolond, már megtettem volna! Mi az, hogy elektromos a kapu? Várj, várj már, ne menj el, te gyalázatos...
Pedig a Sanyi volt, ebben biztos vagyok. Megorrolt, amiért nem hagytam neki a meggyes pitéből. Ő is felette előlem a buktát, így most kvittek vagyunk.
     Mindenki siet, nem akar szóba állni velem senki.
Már nem tűz olyan melegen a nap, nagy részét elfogják a kis udvart körülvevő falak. Bezzeg otthon... Nagy kert, sok, sok virág. Nagyon szeretem a virágokat! Itt nincs egy sem, csak beton és beton. Előbb, utóbb kijutok innen, ki bizony!
Egyszerre megáll egy fiatal nő a kerítés előtt. Már éppen oda indulnék hozzá, de hátulról megfogják a vállam.      – Menj be, légy szíves! – szól hozzám a nagytermetű, bajuszos férfi, és a ház bejárata felé tuszkol.      – Beszélgess inkább a papával, már amúgy is hűvösödik itt kinn.
Papával? Nekem nincs papám, hisz régen eltemettük. Nagypapa... A jótét lélek.
Mielőtt belépnék a házba, látom, hogy a kapu csak úgy magától nyílni kezd kifelé. Nahát, ilyen is van? Most kéne meglépni, ám mire észbe kapok, már csukódik mögöttem az ajtó, és odabenn találom magam a félhomályban.
     A szoba sarkában lévő ágyon egy őszes férfi fekszik, kezei kockás takarón nyugszanak. Mosolyog, közben élénken maga mellé mutogat.
     – Gyere, ülj ide, meséld el milyen az idő odakinn! – mondja rekedtes hangon.
Hát ez meg kicsoda? Még hogy üljek oda? Egy idegen ágyára?
Egyszerre odakintről erőteljes csattanás hallatszik. Kinyitom az ajtót, az udvaron senki, viszont a kapu félig nyitva áll. Lassan, lépésről lépésre megközelítem, és óvatosan kidugom a fejem. Az utcasarkon két autó, az egyik kerekei az égnek, körötte sok ember, ott a bajuszos meg a lány is, valamit magyaráznak egymásnak. Most aztán nyomás! Senki sem figyel rám, itt az alkalom!
     Ezek az ismeretlen utcák... Hol lehetek vajon? Csak ne fájnának ennyire a lábaim. Egyszer a kirakodó vásáron is eltévedtem, de anyám megtalált. Kezdek elfáradni, sokat gyalogoltam.
Soha nem jártam erre...
Az én anyám megtalál, mindig. Azt mondta, ha bármikor eltévednél Marcsika, ülj le, ahol vagy, és én jövök érted, ne félj! Le is ülök ide, erre a kőre, csak megtalálj, anya! Majd kiabálok, jó?
     – Anya, anya, anya...

     – Micsoda beleset volt! – tesz egy lemondó mozdulatot kezével a nő, és a hóna alól előkerül egy dosszié. – Ott tartottunk, hogy Gyöpös Mária az ön anyósa, igaz?
A bajuszos bólint.
     – Nos, az Alzheimer kórban szenvedő betegeket ugyan el tudjuk helyezni megfelelő intézményben, de mindig azt tanácsoljuk, amennyiben lehetséges, minél tovább maradjon szerettei közelében. Persze ameddig normális keretek közt lehetséges.
     – Az a helyzet, hogy igen kicsi ez a ház, mindössze másfél szobás, és egyre nehezebb a mamával. Néha nem ismer fel senkit, de szerencsére vannak tiszta periódusai is. Előfordul, hogy dührohamokat kap, egyes éjszakák végképp kriminálisak mostanság. Amellett mindenáron haza akar menni a régi otthonába, valahol a Nyírségbe, ahol felnőtt, persze az már hosszú ideje nincs meg. Viszont ha teheti, megszökik. De tessék talán beljebb jönni!
Ahogy belépnek, a férfi körülnéz, egyszer a feleségére, majd az apósára vet egy pillantást, végül az előbbitől megkérdezi:
     – Juli! Mama hol van?
     – Kiment a csattanásra. Hát nincs veletek?
     – Kiment? Ajjaj, te jó ég... Talán folytassuk később ezt a beszélgetést, hölgyem, azonnal utána kell mennem, megkeresni.
     – Én is magával tartok – indul a nő is. – Talán együtt...

     Lassan leszáll a szürkület.
     Juli villanyt gyújt.
     Sokáig vannak oda – gondolja. Mi történhetett?
     Éppen az apja ágyát igazgatja, amikor csengetnek.
     Kiles az ajtón, és meglátja az elcsigázott anyját.
     – Kislányom, nyisd már ki a kaput, miért zártok ki?



Szabadság szíve

                                                                                Ólomszín háttérből sas tör fel az égnek,
                                                                                onix szemeiben napsugarak égnek.
                                                                                Nincs senki, aki bátran tenni merné,
                                                                                az izzó fényesség rögtön vakká tenné.
                                                                                Rabságból kiszabadult királyi madár,
                                                                                lábain visszaint az elhagyott határ.
                                                                                Meg sem áll a napig, egybeolvad vele,
                                                                                ezt kívánta mindig lelke szabad fele.

     Ikarosz amint kilépett az erdő szélére, észrevette a vergődő madarat. Fiatal sas volt, szinte még fióka. Felvette, tarisznyájába tette, és elvitte magával. Otthon kiderült, valami baj érte a szárnyát. Miközben gyógyítgatta, az állat egyre szelídebbé vált, együtt hált a baromfikkal, velük aludt, átvette szokásaikat. Közben teljesen kifejlődött. A fiú csak a fejét csóválta.
Mégsem tyúk ez – morfondírozott.
     Teltek a napok, hónapok, a madár már egyáltalán nem emlékeztetett nemesi vérvonalára. Szárnya meggyógyult ugyan, mégsem próbálta használni. Egyáltalán nem repült, és úgy látszott nem is akar. Lenn járkált a földön, néha ugyan szökellt egyet-egyet, ilyenkor megdobogott nevelője szíve, de aztán felborzolt tollakkal visszahuppant, minden maradt a régiben.
Egy napon nézegette a gyönyörű királyt, majd döntött. Így nem élhet tovább az, aki többre teremtődött. Beletuszkolta a tarisznyába a megtermett állatot és elindult. Ment csak ment, amíg sziklákkal tarkított hatalmas hegyhez ért. Nagy nehézséggel felküzdötte magát az oromra, amikor körbenézett, minden a lábai előtt hevert, kivéve a felette ragyogó napkorongot.
Kiemelte a madarat és a karjára helyezte. Érezte amint annak karmai a húsába hatoltak, de nem érdekelte. Nézte a pompás fejen a kis tollakat, amint beléjük kap a szél, a nagy test egyensúlyozó mozgását, ahogy aprókat billen. Figyelte a fénylő szemeket, amelyek egyenesen a napba bámultak.
     – Menj... indulj, hiszen szabad vagy – mondta neki Ikarosz. – Neked odafenn a helyed, mire vársz még?
Feljebb emelte a karját, és akkor megmozdultak a szárnyak. Előbb lassan, majd egyre gyorsabban emelték, vitték a sast az ég felé, egyenesen az izzó korong irányába. Egy darabig hunyorogva követte a madár suhanását, aztán be kellett hunynia a szemét.
     – Isten áldjon, egy nap én is követni foglak...



Délibáb virtuális művészeti lap 2015. Második évad/3. szám

Torkos mama

Az 1944-es esztendő csak úgy, ahogyan a szörnyű, kíméletlen háború megelőző évei, irdatlan hideg telet hozott. Mintha a Mindenható ezzel akarta volna büntetni porból gyúrt teremtményeit, megtorolni, amiért egymás vérét veszik. Nehezen eresztett a tél vasmarkú szorításából, ropogott belé minden. A jégcsapok, mint karnyi fényes lándzsák, az ereszek, fák ágairól százával lógtak, mutattak le a föld felé.
A kis keskeny utcákban majd derékig állt a hó, csak középen húzódott végig egy kétlapátnyi széles sáv, ahol, ha két igyekvő összefutott, bizony kikerülniük is nehéz volt egymást. Ebben az embert próbáló időben mindenki a túlélés szekerének végébe próbált kapaszkodni, markolta a saroglyát, és reménykedett, egyszer csak vége lesz. Be kellett osztani az ennivalót, a tüzelőt, egyebet. Elégett a szükség kályhájában olyasmi is, amit békeidőben nem faltak volna fel a lángok, de hát a muszáj nagy úr, ha valaki nem akarta, hogy halálra fagyjon. Eltüntetni, elfedni, dugdosni megmaradt értékeiket a kutakodó oroszok elől, az már bizony a megmaradt maréknyi erőt is kikezdte.
Mikorra elértek az ország közepéig a dicső seregek, tanár nélkül is kívülről fújták a leckét, mit, hogyan lehet fellelni a kétségbeesett lakosság rejtegetett vagyonkáiból. Emberek, meg mint az illuzionisták, próbálták láthatatlanná tenni a láthatót. Legtöbbször azonban gyengére sikeredett a mutatvány, a szoldatok betéve ismerték a trükköket, nem hagyták becsapni magukat. Előfordult, ha a vodkagőzös kiskatonában nem hagyott maradandó élményt a produkció, taps helyett, egy géppisztolysorozattal fejezte ki véleményét. Mint a népmese, szájról szájra szálltak az "Iván" történetek. Rettegés lett úrrá a háborúba megfásult embereken.
Amikor aztán híre ment, elért a hadoszlop Tétény alá, mint a hangyák, ha támadás éri a kolóniát, és a dolgozók a bábokat próbálják biztos helyre hurcolni, lázas futkosás kezdődött. Karórát, zsebórát, vekkert, aranyat - már akinek volt egyáltalán - szekrény mélyére, padlásra, csak el a szem elől. Krumplit valahová a csűr alá, pincébe a szén mögé dugni. Nőket rongyos göncökbe bújtatni, koszossá, öreggé tenni, férfivá maszkírozni, kiradírozni kívánatosságukat. Ez utóbbi kapkodásban kevesen tudták, hogy a "dicsőséges" tagjai kevésbé válogatósak. Meg is érkeztek, annak rendje módja szerint házról házra járva, és vitték, amit jónak láttak.
A rablóhangyák egyik dolgos tagja elérte a legkisebb portát, amely a zsákutca végében állt. Az ócska léckerítés kicsi kapuja pozdorjává törött, ahogy a szoldat belerúgott, megadta magát a fél kontinenst végig trappoló, havas csizmának. Ropogtak a léptek a tornác felé, odabentről a konyhaajtó kis ablakán át két szempár figyelte, amint a katona fellépett a lépcsőn. Géppisztolyát maga előtt tartva benyitott, körbevizslatott a félhomályban, aztán megállapodott a tekintete a férfin, aki asszonya elé állt.
- Déduska, szoldat fasiszt? - kérdezte, de nem várt választ, elindult a szobába.
Fegyvere csövével kinyitotta a kopottas ruhásszekrényt, kirángatta belőle a gondosan összehajtott ruhákat. Odalépett az ágyhoz, beletúrt. Nem talált semmi kedvére valót, visszalépett a konyhába, ferdevágású szemével a sarokban álló férfit kereste.
- Déduska, csaszi, zolota? - tett fel egy újabb kérdést.
- Ponyemájes? Erted? - lépett közelebb hozzá, géppisztolyát a mellének nyomva.
Értette. Az első világháborúban egy huszár főhadnagy csicskása volt, aki szláv lánynak udvarolt, így ragadt rá valami a nyelvből. Óra, arany...
Lehajolt a tűzhely melletti szenesvödörhöz, és a fekete széndarabok közül előkereste az öreg, a kétcsengettyűs vekkert. Lassan, tétován nyújtotta oda a katonának.
- Harasó. Zolota nema?
A férfi a fejét rázta. Arany... sohasem volt.
- Bábuski - fordult most a nőhöz, miközben levette a hátizsákját -, kartofel, mjasza?
Látta, hogy nem érti. Kibogozta a zsák zsinórját, az óra megcsörrent, ahogy eltűnt benne.
- Mjasza...- ismételte, a szájára mutogatva.
- Ennivalót keres, krumplit, húst - súgta oda a feleségének.
Az tétován ingatta kezeit, mutatva hogy nincs.
Az orosz kitartóan elindult a spájz felé, benyitott a kis, sötét helyiségbe.
Hunyorogva forgatta a fejét, de itt sem talált semmit.
Már éppen becsukta volna a kamra ajtaját, amikor kaparászó hang hallatszott belülről. Gyanakvóan megfordult, fülelt egy darabig. A férfi a tűzhelyhez ment, a piszkavassal hangosan kotorni kezdte a hamut, még a vödörbe is belebotlott.
Szándékosan tette.
Amikor biztossá vált, hogy megkezdődik a zabrálás, el kellett dugni a Torkos mamát valahová a ruszkik elől. Néven nevezett egy kendermagos tyúk volt, az egyetlen, aki elkerülte a lábast. Nagyon megkedvelték a tollast, az asszony képtelennek bizonyult levágni. A kedves állat kézből evett, az étvágya is meghaladta egy átlagos baromfiét. Így lett Torkos mama a neve. Behozták magukhoz a házba a hideg elől, szépen lassan családtaggá avanzsált a kiérdemesült. Egy mosófazékba dugták, tetejét lefedve, rá egy öt kilós mázsasúlyt, aztán be a spájzba. Nyilván megunta, azért kaparássza a bádogot - gondolta az asszony. Tudta, hogy az ura miért csap ekkora lármát.
- Sto eto? - mordult fel az orosz.
- Musi, egér...
A tatár újból belesett a kis homályos helyiségbe, majd megvetően maga elé köpött, és visszarúgta az ajtót. Végignézett mindkettőjükön, aztán káromkodott egyet. Kilépett a tornácra, és a kert végében lévő csűr felé vette az irányt. Körülvizslatta, végül az egyik sarkánál belerajzolt egy sárgát a hóba, és ahogyan jött, csikorgó léptekkel átlépve a kiskapu maradványait, elvonult az utca eleje felé.
Nézték, ahogyan távolodik, és akkor a férfi elborzadt.
Amíg mindketten házi tollasukért aggódtak, meg sem fordult bennük, hogy itt járt közöttük az erőszak, a halál.
Az asszony megkönnyebbülten fogta meg ura kezét, nézték, ahogyan a lábuk között káricálva jön-megy az újból szabadságot nyert kedvencük.



Cukros költő

Végre csengettek.
Felszabadultan tódultunk volna kifelé a máterből, az ilyenkor nagyon is keskenynek vélt kapun át, de akkoriban ez nem így működött.
Csakis tanítói kísérettel, páros sorban lehetett elhagyni az iskolát.
Melinda néni felemelte a kezét a lengőajtó előtt, az osztály megállt.
- Második cé, viszontlátásra - mondta, és várakozóan végignézett rajtunk.
- Viszontlátásra.a.a... - visszhangzott a folyosó a kórusban szóló gyerekhangoktól.
Pár lépcső, azután a kerítéskapu, és várt a kinti világ.
- Gyere, vegyünk fruttit a Lili néninél, van egy forintom - csalt a kis Simkó Pityu.
Egy forint! Kész vagyon! Tíz és húszfilléresek után, amelyet snúrozással nyertünk egymástól, bizony az. Akkor irány Lili nénihez. Lili néni... Az apró szívek elcsábítója. Vörös haját kontyban hordó, mosolygós asszonyság. Boltjában minden kapható volt, az édességektől, a játékokon át, az iskolai felszerelésig. Jó kereskedő módjára akár egyesével is lehetett nála a csemegékből vásárolni.
Beléptünk a kis üzletbe, az ajtó fölötti csengettyű jelezte, vevő érkezett.
- Forintért a fruttiból - adta elő az igényünket Pisti.
Egy padban ültünk az első sorban, ő apró termete miatt, én pedig csak onnan olvashattam biztonsággal a táblát, rövidlátó szemeimmel. Igaz, a méreteink sem nagyon különböztek egymástól.
- Az tíz darab - mondta Lili néni elmaradhatatlan mosolygással, miközben újságpapírból csavart maga készítette tölcsérbe számolta az édességet.
- Te melyiket csíped? - kérdezte barátom.
- Én a zöldet.
Ebben maradtunk. Ahogy rágtuk a fruttit, csoportosulásra lettünk figyelmesek. Gyerekek vettek körül egy fekete, félrecsapott sapkát viselő alakot, aki kimagaslott közülük. Hevesen magyarázott, kezét időnként felemelte, másikban papírfecnit tartott.
Közelebb mentünk, akkor vettem észre, a hosszú, kopott kabátot viselő férfi egy kilométerkövön áll. Hát ezért tűnt olyan magasnak.
- Ki ez? - löktem oldalba Gyulai Gabit, az egyik osztálytársamat, aki áhítattal nézte, miközben valamit szopogatott.
- Ez a cukros költő - suttogta.
Nem nagyon tudtam feldolgozni, amit mondott. A költő szót sem igazán, de azt, hogy mitől cukros, végképp nem.
- Felépíti mozsaras ágyúját, és lelövi vele Kossuthnak kalapját! - szavalta fennhangon a nagykabátos, élénken gesztikulálva.
Pityu rám nézett, azt hiszem magam is érthetetlen képet vághattam, mert mindketten elkezdtünk kuncogni.
- Ti ezt viccesnek találjátok? - kérdezte az alak, ahogy lekászálódott a kőről.
Nem mertünk megszólalni.
Összehajtotta a papírt és betette az egyik zsebébe, a másikból pedig egy zacskó savanyúcukrot vett elő.
- Vegyetek! - nyújtotta felénk.
Vettünk.
Körbekínálta a többieket, majd eltette. Kezébe egy újabb gyűrött papírlap került, felkászálódott a szónoki oszlopra, sapkáján igazított egyet, majd belefogott:
- Mert milyen is a csibe?- megállt egy pillanatra, aztán folytatta. - Mint a tyúk, csak kicsibe. Hehehe...
Nevetni kezdett, hiányos fogai néha láttatták magukat. Nevettünk mi is mindannyian.
Egyszer csak valaki a vállamra tette a kezét. Anya volt.
- Te mit csinálsz itt? - nézett rám rosszallóan. - Gyerünk haza!
Otthon aztán elmeséltette velem az egészet.
A történetből egy dolog izgatta fel igazán.
- Cukrot adott? Soha ne fogadj el idegentől édességet, megértetted? Ezek az igazi rosszemberek!
Rosszemberek? Nekem nem tűnt annak.
Eltelt néhány hónap és nagyanya mesélte, hogy egy fura figurát vittek el a rendőrök, mert bejelentést kaptak, miszerint zaklatja a környék iskolásait.
- Kiderült, egy szó sem igaz az egészből, csak egy ártalmatlan, önjelölt fűzfapoétáról van szó - mondta tovább -, akinek az, az egyetlen bűne, hogy saját költeményeit jobb híján a zsenge korosztállyal osztja meg. Hogy a cukrot miért osztogatta? Talán ezzel próbálta ifjúi közönségét szó szerint magához édesgetni.
Még kétszer láttam a környéken hasonló átéléssel szavalni, aztán végképp eltűnt.
Mamám úgy fogalmazott, lehet, hogy már az égieknek osztja a cukorkát, miközben verseit valamelyik felhőn állva olvassa fel.



Délibáb virtuális művészeti lap 2015. Második évad/2. szám

Rossz álom

Özvegy Vekker Gézáné hogy, hogy nem, időutazó lett. Este, amikor lefeküdt még csak kétezer-tizennégyet írtak, de reggel más dátumra ébredt. Kinyitotta a rádiót, ám kedvenc hullámsávján csak sistergés szerű hangot hallott. Bekapcsolta a televíziót, keresgélni kezdett. A képernyőn makacs mákszemek sokasága tudatta vele, semmi sem fogható. Zavarában ismét a rádiót nyomogatta, találomra csavargatni kezdte az állomáskereső gombot.
- ...hallották. Rövidesen híreink következnek - mondta a lágy női hang.
És valóban, néhány sípolás után felhangzott egy ismeretlen szignál.
- Kétezer-ötvenkilenc, április tizenegyedike van, reggel hét óra. Itt az Aggok rádiója. Üdvözlöm kedves szépkorú hallgatóinkat, híreinket hallják.
De hiszen ez lehetetlen - morogta félhangosan magában. - Tegnap még... és mi az, hogy...
- Az idősek személyre szóló anyagi juttatásait, ilyen a nyugellátás minden formája, a legfelsőbb hatalom a megromlott pénzügyi helyzetre való hivatkozással a mai naptól határozatlan ideig felfüggesztette - kezdett hozzá a bemondó. - Kérjük, hogy ne...
Atyaisten! - szaladt ki a száján, miközben gépiesen tekert egyet a gombon.
Gondolataiba mélyedt. Ha ez így van, mi lesz most? Szórakozottan piszkálta a tekertyűt, amíg ismét megtalálta az érzékien búgó tónust.
- ...semmi ok - hangzott el. - További híreink. Ahogy már korábban is szóltunk róla, ebben a hónapban is sor kerül a Tajgetosz napokra. Önöknek az elkövetkező hetvenkét órában lehetőségük nyílik arra, hogy jó államtárs módjára enyhítsenek az ország nehéz anyagi helyzetén. Mint ismeretes, kijelölésre kerültek azok a magaslati pontok, ahonnan alávethetik magukat. Külön jármű viszi becses társainkat a helyszínre. Ott, szükség esetén lelki és fizikai segítséget is igénybe vehetnek, tisztelt hallgatóink. Ezúton szeretnénk az önök tudomásukra hozni, hogy az akció tovább folytatódik. Tehát, akiben még nem érlelődött meg a gondolat, biztosíthatjuk, nem maradt le semmiről. Hiszen ne feledjék, a jelszó: jobb ma a mélység, mint holnap a vénség.
- Anya, anya! - Nem megyek a Tajgetoszra, ne lökjetek le, ne...! - Hová nem mész? Jó reggelt! A kávéd... Majdnem leestél az előbb az ágyról, talán rosszat álmodtál.



Billenő

Itt nem látnak meg - gondolta, és amennyire lehetett, még jobban összekuporodott a pincelejáró ajtaja mellett.
A rácson felette vadonatúj sárgaréz lakat csillogott. Azután tette rá a morózus közös képviselő, amikor észrevette, hogy néhány csöves éjszakánként meghúzza magát a régi, lim-lomokkal teli légóhelyiségben.
- A melegedő nem itt van stricik, kifelé! - ordította, és egy rozsdás lapáttal hadonászva kihajtotta őket. - Telehugyozzák nekem a pincét... Latrok! Hívjam a rendőröket?
A rongyos alakok, mint a kriptából kiszökött múmiák, egymás hegyén, hátán menekültek.
Bent maradt a hátizsákom - emlékezett vissza.
Fázósan, lyukas pulóverja ujjaiba dugta a két kézfejét, fakókék szeme egy pontra tapadt.
Megtörtént, amire várt.
Kötényes férfi lépett ki a hátsó ajtón, Az udvar sarkában lévő, billenős tetejű fémkukák felé vette az irányt. Nem lehetett könnyű a láda, amelyet cipelt, mert erőteljesen szuszogott. Jellegzetes zajjal felnyitotta az egyik tárolót, majd beleöntött egy adag maradékot.
- A francba ezzel a vacakkal - kapta el szabad kezével a magát önállósító, visszafelé csapódó, félköríves fedelet. - Jó, hogy ne vágta le a karomat! Rohadt kuka! És ez a sok szemét körülötte elszórva, biztosan a tetves csövesek... de csak lássam meg!
Dühében köpött egyet, olajozott, fekete haját végigsimította, aztán gyors léptekkel eltűnt ugyanott, ahonnan érkezett. "Csirkefogó, Gazdasági bejárat", állt az ajtó felett lévő táblán.
Tudta hová kell jönnie, és azt is, mikor. A jól menő grillbár mögött megbújni, aztán várni a finom falatokat. Az, hogy ezeket az ínyencségeket más által összerágott csontokról kell leharapdálnia - már persze, ha maradt rajta valami egyáltalán -, régen nem érdekelte. Nem lehet finnyás az ember - mondogatta magának.
Körülnézett, közben kikászálódott a rejtekéből.
A fenébe, melyikbe is szórta ez a kókler? - kérdezte saját magát, a hat, hosszában sorakozó konténer előtt lamentálva.
- Aha, ez lesz az - szólt félhangosan. - Na, lássuk csak...
A fedél enyhe nyikorgással emelkedett fel, hogy kitárulkozhasson az áhított tartalom. Jócskán tele volt a hasas kuka, alig kellett behajolnia.
Mint egy ragadozó, ha zsákmányt lát, azonnal észrevette a majdnem ép csirkecombot. Csorogni kezdett a nyála, koszos kezével odakapott, és mohó rágásba fogott.
Egy árnyék kezdte magába nyelni a fényt körülötte, de ő csak evett, evett.

***

Lidi vágódott be a kapu alá, mintha kergették volna. Mindig ilyen volt, pergős, kapkodó nőszemély. Gyakran beszólt a közegnek, főleg ha vegzálták, aztán futásnak eredt. Ő még tudott szaladni, pedig az idő nem múlt el nyomtalanul felette.
Odalibbent az egyik konténerhez, amikor észrevette a keresgélő alakot kevéssel arrébb.
Elmosolyodott.
A Köves... Azonnal megismerte a bokáig sem érő, pecsétes nadrág gazdáját.
Kivárt, de nem történt semmi.
Az asszony nem értette, mit csinálhat olyan sokáig a férfi, mozdulatlanul.
Amikor közelebb lépett, látta, hogy a toprongyos alak feje, és két karja a kukában van, de a fedél furcsa mód alig csak tenyérnyire van nyitva.
- Janó, te vagy? - hadarta bátortalanul, miközben megemelte az acéllemez fogantyúját.
A test úgy hullott a tároló mellé, akár a földre ejtett pamutsál. Hullámzóan, mintha egy bábművész vétlen mozdulattal elejtené marionett figuráját.
Elterült, feje lehetetlen szögben kifordult. A körfolyosókkal szegélyezett belső udvaron át a szabad ég felé meredtek a szemek, és a száj szélén egy apró húsdarab szálának maradványa világított, éles kontrasztot mutatva a maszatos arcon.


Szövegmagyarázat:
*Muff: Öltözék kiegészítő, szőrméből készült kézmelegítő



Délibáb virtuális művészeti lap 2015. Második évad/1. szám

Kérés

A napsugarak ferdeszögben, hunyor fényeikkel csíkokat rajzoltak a barna térdelőpad kopott deszkáira. A Mária oltárképet nem érték el a pászmák, de az alatta lévő cirkalmasra faragott persely oldalán remegően keresett fogást egy-egy nyaláb, nehezen hatolt át a félig nyitott színesüveg ablak előtt lévő gyertyánfa lombján, amely odakinn integetett a lengedező szélben. Sűrű léptek hangja kopogott szorgos egymásutánban, megtörve a templom méltóságteljes csendjét. Törékeny, szőkecopfos leányka igyekezett befelé, sietősen. A masnival átkötött varkocs jobbra-balra hintázott a kicsiny háton, mintha csak simogatni akarta volna. Az apróság egyenesen az oldalvást elhelyezkedő imahely felé vette az irányt, és amikor odaért, jelentőségteljesen felnézett. Szemeivel a képet vizslatta, majd a kezében szorongatott sokrét hajtott papírt megpróbálta a szegletes, ládafiához hasonlatos persely hosszúkás nyílásán át begyömöszölni.
Az atya éppen ebben a pillanatban nyitott be a hátsó, sekrestyéből nyíló ajtón, és észrevette a pirosruhás teremtést. Körültekintett, de a kisleányon kívül senkit sem látott. Megállt a gyóntatófülke mellett, a rácsos szerkezeten át kíváncsi tekintettel figyelte az eseményeket. A kis copfos többször egymás után kísérletezett apró ujjaival, de nem járt sikerrel. Így aztán a legegyszerűbb megoldást választva a ládát körülölelő, faragott tartó egyik perforált lyukjába erőszakolta a papírkockát. Várt egy darabig, mint aki nem egészen bizonyos tette sikerességében, majd ismét felnézett Mária távolba meredő arcára. Aztán sarkon fordult, és elindult a kijárat irányába. Eleinte lassú, majd egyre gyorsuló léptekkel, az utolsó métereket pedig már szinte futva tette meg.
Amikor a pap utánanézett látta, ahogyan elnyeli a napfényes külvilág. Odalépett az oltár elé, a kezébe vett papírlapot széthajtotta, és olvasni kezdte a gyerekes ákombákomot.
"Kedves Istenke, ezt a kérést neked írom, hogy segítsél megtalálni, és hazaküldeni az anyukámat, mert te a nagyi szerint biztosan tudod, hol van ilyen sokáig, mert a nagyi szerint te mindent tudsz, és szereted az embereket, és segítesz nekik. Én már karácsonykor is ezt kértem, csak nem írtam le, mert elestem, és bedagadt a kezem, és nem tudtam írni, és biztosan azért nem küldted haza az anyukámat, mert nem írtam le, de most leírom. Kedves Istenke, az anyu nyáron elment, pedig még szalámis kenyeret is csinált nekem az iskolába, és mégis elment, és azóta senki nem tudja hol van, és senki nem tudja a kastélyos mesét elmondani nekem, mert azt csak ő tudja. A nagyi azt mondta, hogy biztosan visszajön, csak akarni kell, és kérni téged, hogy segítsél. Hát én most kérlek Istenke, küldd haza az anyukámat, és megígérem, hogy mindig jó leszek, és nem piszkálom az orromat, és nem pacsálom ki a vizet a kádból, és adok az Áginak csokit az enyémből. Meg a leckémet is megcsinálom mindig. A nagyi azt is mondta, hogy mostan írjak neked, mert anyák napja lesz, és ha hazajön az anyukám, akkor odaadhatom neki a kisegeret, amit rajzoltam, és örülni fog, és puszit fog érte adni, és átölel, és este elmondja a kastélyosat. Ezért kérlek Istenke, küldjed haza! Kovács Adrienn II. A. osztályos tanuló"
Lágy mosoly futott át az atya arcán, miközben hasonló gondossággal összehajtotta a levelet. Merengve nézte, ahogyan az árnyak aprókat mozdulnak a félrehúzott brokátfüggönyön.
Vajon miért éppen ezt a Szentet választotta ez a vágyakozó kisleány? - kérdezte magában.- Talán, mert Szűz Mária is anya volt? Vagy csak találomra hozták az apró lábak ide? Mindegy is.
Kezével megérintette a képet.
Kívánom - gondolta tovább - hogy megkapd kicsikém, amit oly nagyon szeretnél.
Keresztet vetett, és papírost oda tette vissza, ahonnan elvette, majd elindult maga is a kijárat felé.



Gyüröki húsvét emléke

Leszállt a vonatról, és elindult a poros dűlőúton a patak mellett.
A csobogó kis ér ugyanúgy szaladt a medrében ahogyan régen, kerülgette a kiálló, megsárgult köveket. Elérte az öreg fahidat, megállt a közepén, és a vizet bámulta. Hirtelen Jancsi jutott az eszébe.
- Nézd - mutatott feléje barátja egy faágat -, pióca...
Tíz évesek lehettek akkoriban. Elválaszthatatlanok voltak, mindenhová együtt mentek.
Aztán a gyerekkori barátság félbeszakadt, a sors terelőlapátjai más más irányba mozgatták őket.
Elkövetkezett a tragédia.
Ötvenhatban egy eltévedt golyó végzett az örökmozgó, virgonc fiúval. A vasútállomást a katonaság védte, ő pedig szokása szerint a vagonok között bóklászott. Rossz helyen volt, rossz időben.
A történteket csak jóval később tudta meg, és ha eszébe jutott, mardosta a lelkiismeret, hogy nem lehetett ott a temetésen.
Ez Borcsa néniék háza – nézte a megfakult portát.
Barna, loncsos keverékkutya szaglászott kifelé a dülöngélő kerítés lécei között. Néha vakkantott egyet, és hátra-hátra nézelődött.
Fehér hajú, görnyedthátú öregasszony jelent meg a tornácon, lassan, botorkálva elindult kifelé. Minden lépésénél mintha a földön keresett volna valamit, de nem a kutakodás miatt volt ez, hanem az idősödés húrja feszítette kétrét a sokat látott hátat, akár az íjat az ideg. Csak a kék szemek néztek mereven előre, egyenesen ő rá.
- Sanyika te vagy? Te jó ég... - mondta vékony hangon, miközben reszkető kézzel tárta fel a kiskaput. – Édes istenem, az idejét nem tudom mikor láttalak utoljára... Átölelte a férfit, és úgy szorította, mintha soha nem akarná elengedni, miközben a kezében lévő rövid bot vége apró mozdulatokat rajzolt a levegőbe.
- No, gyere már, gyere beljebb - tett egy invitáló mozdulatot. - Nem is hiszed milyen jó érzés a magamfajta öregasszonynak, ha néhanap ismerőst lát. Igaz, ma húsvét hetfűje van, biztosan jönnek a locsolkodók. A tojást már tennap megfestettem. Elindultak befelé, a korcs sűrű farokcsóválással araszolt a nyomukban.
Alig ültek le a konyhában, a férfi felállt.
- Boris néni, áldott húsvéti ünnepet kívánok - mondta, kezében a kölnisüveggel. - Szabad-e locsolni?
A mamának könnyek szöktek a szemébe.
- Hát persze hogy szabad Sanyika... - és az ujjával letörölte a bővében érkező áldás egyik lefelé igyekvő cseppjét a homlokáról. - Tessék.
Az asztalon lévő fonott gyékénykasból piros tojást vett elő.
- Mondd, éhes vagy-e? Van ám jóféle sódar, a tormát magam csináltam, édesen, ahogyan Jancsika szerette – elcsuklott a hangja, és egy hesegető mozdulatot tett.
- Minek ment az állomás felé akkor, minek? - keseregte, miközben a fekete kendő a vállán meg-megrázkódott. A sötét színű gyapjún szinte világítottak a kihullott fehér hajszálak. - Tizenhat éves volt... de hagyjuk. - Megtörölte a szemét.
Virágmintás, lapos tálat vett elő a rozoga kaszliból, és sonkát, tojást helyezett rá. Aztán a nagy, kerek parasztkenyérből vágott egy karéjjal.
- És, hogyhogy erre jársz? Annyira örülök neked, többször is benézhetnél... "Földember" vagy-e még? – Nézte elégedett mosollyal, amint fogy a trakta.
- Igen, geológus. Megyek vissza Pestre Boriska néni, erre jött a vonat, gondoltam benézek...
Lopva figyelte az öregasszonyt, nézte a megtört alakját.
Előtte volt a feketehajú, szálfaegyenes szépasszony, amint kézenfogva megy a faluban Jancsikával, és még az útszéli oszlop is őket bámulja. Aztán a semmiből előugrik egy sereg fiú, vödreikből vizet öntenek a csinos nőre, aki pöröl velük, de nevet mindenki, hiszen húsvét van. Jancsika is csupa lucsok lesz, de csak kacag, kacag...
- Kérsz-e még, szentem?
A férfi megrázta a fejét.
- Rövidesen megy a vonat tetszik tudni, a másik meg csak este...
- Kinézhetnél a temetőbe Sanyika, tudod ott a fekete márványsírtól balra, a második sor...
Átölelte a görnyedt testet.
- Majd legközelebb Borcsa néni, talán több időm lesz. Mégegyszer áldott húsvétot kívánok.
Elindult kifelé, a mama csoszogó léptekkel követte.
- Aztán gyere mielőbb kedvesem...
A loncsos búcsúzóul kaffantott néhányat, és az öreg ház egyre kisebbé vált a tornácon integető alakkal együtt, amikor időnként hátranézett. Elért a patakhoz, megállt, és belebámult a hídról a sekély vízbe. Magát látta, meg a barátját, amint a bokáig érő csermelyben lépegetnek feltűrt nadrágjukban, akár a gólyák. "Fekete márványsírtól balra..." ismétlődött meg benne a mondatfoszlány.
Tétova mozdulattal megfordult, aztán lassú léptekkel elindult a temető felé...



Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/4. szám, november-december


Gondviselés

A keskeny kis földutat, amelyen kerékpárjával haladt, egyik oldalán fás liget, míg a másikon virágzó repcetábla szegélyezte. A sárga virágok úgy bólogattak a szélben, mintha csak igenlésük jelét adnák a kerekezés fontosságának. Amint a pedálok körbe-körbe forogtak, néha lepillantott, lobogó nadrágszárát figyelte, nehogy bekapja a lánc.
Amikor kinézett délelőtt az apró ház félig nyitott ablakán az égboltot vizslatva, bizonytalankodott, akár egy növendék kacsa, átússza-e a morotva vizét, vagy sem. Érdekes formájú komor felhők siettették egymást, mintha kevés helyük akadna tova menni. Talán esni fog. Aztán a kétkedéséből kilábalva úgy döntött, mégis elindul.
El kell indulnia.
Szakított néhány jácintot, fehéret, kéket, és a kormány szarván lógó csíkos vászonszatyorba csúsztatta, majd betette maga mögött a kaput.
A kissé rozzant bicikli, már szinte magától tudta az utat, akár a jó ló, amelyik gyeplő nélkül is odatalál, ahová sűrűn visz az útja. Önfeledt lepkék lebegtek a virágos tábla felett, a szél időnként lökésszerűen arrébb tessékelte őket, amitől mókás figurákat mutattak be a levegőben. Csak félig figyelte, ami körülötte történik, magában már azt fogalmazta, mit fog majd mondani, kérni, a megszokottak mellett. Lassan elmaradtak a fák, az út élesen elkanyarodott, alig tudta kikerülni a tószerű pocsolyát. Egy béka hatalmasat ugrott rémületében, egészen ki az árok széléig, onnan pillogott elmélkedve visszafelé, vajon miféle szerzet zavarta meg légyvadászat közben.
Miközben haladt azon elmélkedett, honnan került ide ez a temérdek víz? Nem értette, a tanya környékén hírmondója sem volt mostanában az esőnek. Egy vadnyúl iszkolt át előtte, mosolygott amint látta, szerette ezeket az izgága a tapsikat.
Már csak párszáz méter – gondolta, és ez a tudat még vidámabbá tette. Az utóbbi időben a kor tündére ólombetéteket igyekezett becsempészni a forgóiba, egyre nehezebben tudta hajtani a kétkerekűt.
Megállt az út mellett, és a bicikli támasztóját kihajtva, pihenőre tette a gépet. Jóleső érzéssel nyugtázta, hogy a virágok alig törődtek meg az úton. Kezébe vette őket, de ekkor beléhasított a felismerés, nem hozott vizet.
Mi van, ha – mint a múltkor – a vihar elsodorta vázát, és kiömlött belőle annak tartalma? Ahogy tekintete jobbra mozdult, megnyugodott.
Ott állt az út mellett álló feszület tövében, és a viseltes műanyag vázát vizslatta. Kisimult a fizimiskája, amint megállapította, minden rendben, a pár napja hozott nárciszok peckesen néztek a négy égtáj felé, a téglákkal körberakott ibrikben. Arrébb tessékelte őket, melléjük dugta a kezében tartott friss növénykéket, keresztet vetett, aztán felnézett a megfeszítettre.
Egy pillanatra átsütött a nap az iszkoló felhők között, és megcsillant a fény a bádogisten testén. Hunyorogva letérdelt a kőtalapzat szélében, és imádkozott. Mikor végzett, megint keresztet vetett.
Most már jöhetnek a kérések – futott át rajta. Miközben felemelkedett a tátott szájhoz hasonlító nadrágzsebéből kipottyant a bicskája, amely nélkül soha egy tapodtat sem ment sehová. Lehajolt, felvette a kiérdemesült jószágot, és visszasüllyesztette a megszokott helyére. Mindig ide jött, a kies mezőre, a rozzant kereszthez, ha a lelke kívánta a megbékélést. Néha kért is valamit, remélve hátha meghallgatásra talál. A templomot messze elkerülte volna, igaz nagyon nem kellett kerülnie, hiszen a belátható környéken nem volt ilyenféle építmény.
Uram, add, hogy a fiam... – mormolta. Szokása szerint időnként – mintegy nyomatékosítva istenhez való tartozását – megfogta Jézus lábát. Ilyenkor úgy érezte átjárja a szentlélek, sőt sokszor az volt a benyomása, ezek után hazafelé sokkal könnyebben megy a tekerés, de nem merte mondani senkinek, nehogy kinevessék.
Oldalt fordulva felnézett, és ijesztő látvány fogadta. A mélykék, majdhogynem fekete égbolt szinte eggyé vált a földdel, annyi különbséget sem mutattak a horizonton, mint két egyforma szín egy festő palettáján. Furcsa kavargásba kezdett a mező, helyenként a növények földig hajoltak a hirtelen támadt orkánban, távolabb egy magányos fa ágai ívbe hajolva nyöszörögtek a túlélésért. Hadarva fejezte be mondókáját, lett volna még, amiért szerette volna elnyerni a Teremtő jóindulatát, de tudta, mennie kell, mert egy pillanat, és a feje fölé kerül a mennyek ostora. Gyorsan számon vette, hogy a vázát tartó téglák állják-e majd a vihart, aztán még egyszer átfogta az odaszegezett krisztusi lábfejet. Már éppen a keresztvetésnél tartott, mikor is egy csörgés, majd puffanás hallatszott a háta mögött. Elengedte a bádogot, megfordulva látta, eldöntötte a vihar a pár lépésre letámasztott kerékpárt. Mindent vitt a szél, szalmát, füvet, port, tele lett vele orra, szája. Már csak ez hiányzott – mondta magának, ahogyan egyensúlyozva próbált lehajolni a biciklihez.
Ekkor egy villanást látott, mely úgy vakított akár a nap, beterített körötte mindent, iszonyatos dörrenést hallatszott, és valami láthatatlan erő előre lökte, le a földre. Sokáig mereven, arccal a porban feküdt, majd nagy erőfeszítés árán a hátára fordult. Érezte az orrában azt a szagot, amelyet már korábban is érzett, ha közel csapott le egy villám. Kábán ült fel, köpködte a port, amely az egész száját, arcát ellepte. Így maradt egy darabig. A vihar amilyen sietséggel jött, azonmód távozott is.
Egyszerre kisütött a nap, és ő felbámult a feszületre. A félkörívben meghajtott acélcső, a bele épített vaskereszttel kettényílott. Az épen maradt bádogtest előrehajolt, mintha csak őt nézné, azt vizsgálva, mi történt vele. Nehezen bár, de felállt, odalépett a talapzat elé, és meredten bámulta az imént még testet formáló elgörbült lemezt. Felállt a betonra, nagy erőlködéssel visszahajlította, amit az isten nyila legörnyesztett, végül levette nyakából a sálat és odakötötte a megmaradt csőtorzóhoz.
Lekecmergett, aztán csak állt, szemeit ismét felfelé meresztve. Most értette meg, mi történt volna, ha nem dől el a kerékpár, és ő fogja isten lábát, amikor...
De eldőlt.
El kellett dőlnie – gondolta. Visszalépett a biciklihez, felállította. Tolni kezdte maga előtt, mielőtt felszállt volna rá, még egyszer visszanézett. Látta amint a nap fénye megcsillan a bádogon, és a sál integet a csendesülő szélben.
Elindult hazafelé.



Alagsor(s)

Az elhagyatott pincehelyiség porosan, magányosan viselte a mindennapok egymásutánját. Hiányos, koszos ablakain reggel, ha éppen sütni támadt kedve, benyúlt a nap, és a fénycsíkok lassan arrébb, arrébb húzódtak az ott felejtett lomokon, néha egészen furcsa árnyékokat vetve, amíg el nem haltak. Régen a bérház lakói deszkákkal rekeszekre osztották a nagy, egybefüggő helyiséget. Itt tartották ugyanis a szenet, fát, mert hiszen akkoriban még azzal fűtöttek. Na, és persze a kiszuperált bútorok, egyéb hasznavehetetlen holmik is ide kerültek. Mára ezekből a kazettákból szinte semmi nem maradt, csak a váza állt még imitt, amott a félhomályos hodályban, mintha egy hatalmas állat lepusztult teteméből megmaradt bordák mutattak volna a mennyezet irányába.
Délutánra járt már az idő, amikor megnyikordult a vastag vasajtó, és egy alacsony szedett-vedett ruhát viselő, szakállas férfi lépett be rajta. Láthatóan nem először járt itt, az egyik sarokban lévő ócska sezlonhoz tartott, majd nagy nyekkenéssel lehuppant rá. Válláról leakasztotta a valaha jobb időket látott megdrótozott fülű táskát, aztán hosszan matatni kezdett benne. Zörgő papírfélét vett elő, széthajtotta, és maga mellé helyezte. Odanyúlt, néha valamit a szájába tömött, hangos csámcsogással jelezvén, hogy meg van elégedve a fellelt étekkel. Egyszerre abbahagyta a rágást, és a lába elé meredt, majd lassan kisimultak a ráncok az arcán.
– Te vagy az, Lizi? – nézett még mindig lefelé, tovább folytatva az evést. – Hun jártál, mikor az ég zengett?
Rossz cipője mellett egy szürke kis háziegér mocorgott, apró bajuszszálai remegtek, ahogy a férfi mozdulatait figyelte.
– Tán csak nem vagy kajás? – kérdezte a picinyke állatot. – Hát persze, hogy az vagy. Na nesze, egyél.
Levetett egy falatot a földre. A rágcsáló odaszaladt, körülszaglászta, majd felkapta és elosont vele. Egy perc múlva ismét előkerült, miközben vágyakozva leste a kezet, amely az előbb ételhez juttatta.
– Nézd csak – morogta a szakállas –, nem vagy te telhetetlen egy kicsit? Tudod, mennyit kell guberálnom, hogy ehető dolgokhoz jussak? Ugyan honnan tudnád, hiszen minden idődet itt töltöd ebben a dohos pincében. Mondd, soha nem vágytál el innen? Valami gazdag házba, ahol nem kell egy ilyen magamfajta csavargóra várnod nap, mint nap egy kis étekért. És különben is, miért szaladsz el, hiszen nem szoktál félni tőlem, gyere együnk együtt!
Újabb falatot ejtett maga elé. Az előbbi dolog megismétlődött, Lizi felkapta a csemegét, majd elinalt.
Fél tőlem – gondolta a férfi. – Pedig ennyi idő után tudhatná, nincs mitől tartania. Régebben nem futott el a falattal, nem tudom mi lelte ezt kis zsákrágót mostanság.
Felbámult a repedezett ablakra, amelyen keresztül jól látszódtak a lábak. Ezek hol sietve, másszor andalogva haladtak el a járdán. Gépiesen rágott egy darab szalámivéget, és azzal szórakoztatta magát, a lépések hangjából vajon rájön-e, milyen nemű, korú az illető.
Idestova fél éve lakott az alagsori lomtárban. Naponta segített kitolni a megtelt kukákat a ház elé, sepregette a járdát. Mondott néhány ősrégi viccet a hájpacni gondnoknak, aki harsány röhögések közt beleegyezett, hogy meghúzza magát egy időre a poros kócerájban.
– Az nem is Lizi... – állapította meg a rossz komód felé fordulva, mikor mozgást látott az otromba, faragott lábak alatt. – Nézz oda – dünnyögte tovább –, ez egy fiókegér. Micsoda apróság, ott meg egy másik… Hát ezért hurcolod el a kaját! Viszed a kicsiknek. Te is apa vagy! Apa? Várjunk csak, a Lizi, az női név. Liza, Lizácska, Lizi... de hiszen azt sem tudom fiú vagy-e, vagy lány. A te lépéseidet hiába hallgatnám, mert te surransz barátom, akár egy egér, mert hát az vagy. Miért is adtam neked ezt a nevet, a fene se tudja. Olyan Lizás vagy. Gyere, adok még ennivalót, vidd a családnak. Találtam egy darab szalonnát is az egyik kukában, igaz avas már, de egy egérnek ez az igazi csemege.
Az egerentyű mintha csak értette volna a hívó szót, ismét megjelent. Körülszaglászta a különleges illatú, sárgás színű, ismeretlen csemegét, és beiszkolt vele két egymásra dobott, lyukas matrac alá.
Lassanként beállt a szürkület, amolyan decemberi sötétedés. Táncot vetett a gyertya lángja, a férfi fázósan megrázkódott, akár ha a lobogás ritmusára neki is mozdulnia kéne. Pedig az alagsorban futó fűtéscsövek kellemes hőmérsékletet sugároztak, de valahogy az egész napos harc a létért kiszívta testéből a meleget. A komódból, akár egy ágyneműs szekrényből elővette a takarókat, amelyeket minden reggel gondosan odarejtett távozás előtt. Egyet maga alá tett, egy másikkal ültő helyében betekerte magát, mert még nem akaródzott lefeküdni. Ismét kotorászni kezdett a táskában, és egy kis üveg pálinkát húzott elő belőle. Jól esett, ahogy kortyintott egyet.
– Tudod, milyen nap van ma? – kérdezte kis barátját. – Ma szenteste van. Bizony – tette hozzá félhangosan.
Mint két csillogó kis gyöngy, néztek fel rá alulról a barna egérszemek.
– Lizi, soha ne hagyd el a családodat, én mondom, ne tedd – mondta az apróságnak. – Persze a családod is elhagyhat téged, vagyis… De hát ezt te úgysem érted.
Meghúzta az üveget.
Délelőtt meglepetés érte. Volt felesége egyszerre szembe került vele az aluljáró lépcsőjén. Nevetve üdvözölte, de ő jól ismerte ezt a nevetést. Akkor is vigyor ült ezen az arcon, amikor a bíró közölte, az asszonynak ítélik a lakást. Neje tanúkat kerített, hogy veri a férje, pedig soha egyetlen ujjal sem nyúlt volna hozzá, mert mindennél jobban szerette. Mégis legjobban a kislánya elvesztése viselte meg.
Kislány? Azóta felnőtt nő lett, kinn dolgozik Angliában. Ő pedig immár az utcán éli az életét, egy lassú folyamat végén. Lecsúszva, kitaszítva. Csöves vagyok – szoktatta magát a gondolathoz eleinte, amikor rádöbbent nincs hová mennie. Ma már belefásult.
– Krisztina? – kérdezte halkan.
– Jól van – jött a válasz –, üdvözöl. Egyszer eljöhetnél...
Van arca ilyet mondani azok után, és pont ma… – futott át rajta.
– Igen – válaszolta mégis, bizonytalan kézmozdulattal. – Majd...
Mikor sarkon fordult, szégyenkezve igyekezett minél előbb távol kerülni a keserűségtől, de az követte, és csak nehezen, sokára maradt mögötte.
Odakinn szél támadt, ahogy átfújt a kockákra osztott pinceablak hiányos mezőin, a csorba üveg amolyan brummogó hangot hallatott.
Nyikordult az ajtó, felnézett, Emmi néni állt ott. Nem felejtette el, hogy van valaki, aki kiveszi a nehéz szatyrot az öreg kezeiből, ha már le akar szakadni a karja hazafelé a vásárlásból. Mosolygott, kezében tálca, rajta sok finomság.
– Déneske, ezt magának hoztam. A Teremtő Isten áldja meg karácsony alkalmából.
A férfi kihámozta magát a vackából, remegő kézzel vette át a majd asztalnyi traktát. Nem a fázósság reszkettette, hanem a kitörő sírás.
Letette a meglepetés tárgyát a sezlonra, és átölelte a mamát, olyan hosszan, mintha soha nem akarná elengedni. Aztán arcon csókolta balról, jobbról, nem törődött azzal, hogy patakokban folyó könnyeivel összemaszatolja a ráncos ábrázatot.
Amikor magára maradt, elővett egy díszes gyertyát. Találta a temető szemetes konténerében, azután, hogy hasonló sorsú, eltávozott társát eresztették a föld alá. Sercent a kanóc, és lángra lobbant. Közelebb húzott magához egy rossz hokedlit.
– Idenézz Lizi – szólongatta a parányi rágcsálót –, mennyi finom dolog van itt. Ilyenkor hol vagy?
Elérte a bőség zavara. Felemelte a kislábas fedelét, a töltött káposzta látványától összefutott a nyál a szájában. Egy fonott kosárkában bejgli és szaloncukor kínáltatta magát.
– Gyere már, egérkém! – nógatta Lizit, közben nem vette észre, hogy már régen a lába mellett sertepertél. – Előkerültél? Csemegét kérsz? Tudod mit? Adok valamit, ilyet még úgysem ettél, de a növendék Lizik sem, abban biztos vagyok.
Kicsomagolt egy szaloncukrot, széjjelnyomta, és letette a földre. A szürke, bundás apróság körülszimatolta, felkapott belőle egy falatot, aztán irány a komód alja.
– Vidd csak – nézett utána a férfi, hangját az áhítat járta át. – Boldog karácsonyt!



Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/1. szám, április-május


Végállomás

A farmotoros busz szuszogva, nehezen kaptatott felfelé a lejtőn. Időnként akár egy részeg, ide-oda imbolygott az úton, a sofőr kerülgette a jókora gödröket, amelyek mint a rossz himlőhegek, beterítették az utat.
Meleg volt, a fullasztó nyár eleji idő próbára tette a vén kereken járót, és azt a néhány aszalódó utast egyaránt, aki mégis a zötykölődést választotta. A tapintható hőség furcsán hullámzó torzulást festett az aszfaltra, néha az volt a rátekintő érzése, mindjárt felemelkedik az egész, pedig csak a felforrósodott feketeség játszott az érzékekkel. Mindössze négyen cipeltették magukat a jármű lehasznált, kopott belsejében. Egy asszonyság nagy bő szoknyában az ajtó mellett ült. Úgy látszott barátságban áll a pluszokkal, mert még a fején lévő kendőt sem vette le, miközben időnként a lábánál terpeszkedő füles kosárra pillantott. Hátrébb másik nő ült, ölében pár hónapos kisdeddel, akinek arcocskájára időnként szellőt imitálva ráfújt, ilyenkor a baba nagyokat nevetett. A busz hátuljában – vagy, ahogy mondják, a kakasülőn – szalmakalapos férfi pihegett, sűrűn legyezve magát az arra érdemes fejfedővel. Már az elindulás előtt kinézte a helyet, amely árnyékosnak tűnt, leült, és maga mellé helyezte a szürke oldaltarisznyáját. Vékony, karcsú, fémfogantyús túrabotját a lábának támasztotta. Folyamatosan kifelé nézett, a halványkék szemek próbálták az emlékképeket a valóságra kopírozni, amint haladtak lassan, egyre feljebb. Nem járt itt már tizenéve, de levelet kapott és a gyengélkedő szívének akaratát muszáj volt teljesítenie. Hunyorgó tekintettel forgatta a fejét, boldogan vette tudomásul, amikor házat, kerítést, bármit megismert, mint az elkóborolt kutya, ha farkát csóválva örömében végre hazatalál.
Egy templom mellett haladtak el. Furcsa építmény volt, a tornyát mintha egy erős kéz négy, ívben meghajlított oldalból ragasztotta volna össze, vékony, foltos fedésű tornya az ég felé mutatott. Mélázva nézte, amint egy fiú és egy lányka a kert egyik árnyas fája alatt üldögél. Lassan, észrevétlenül kiürült a busz, már csak ő maradt, amikor egy kanyarral megérkezett a végállomásra. XIII. utca, olvasta az utcatáblát. Szándékosan utazott végig egészen idáig, mindent látni akart, amihez a régmúlt csónakját hozzákötheti.
Kinyílt az ajtó, a vezető gyorsan bemenekült a szolgálati helyiségbe, hogy minél kevesebbet perzseltesse magát, meg hogy mielőbb ihasson valami felfrissítőt. Leszállt ő is, talált egy árnyékos padot, igaz a deszka hiányzott, így hát letelepedett a betontorzóra, elővette a kulacsot. Merre is kell menni? Igen a VI-ik utcába, visszafelé. Elgondolkodva beleivott a kissé horpadt palackba, de rögtön el is fintorodott, majd oldalvást kiköpte az élvezhetetlenül meleg lét. Emlékei szerint volt errefelé valahol egy nyomóskút, így hát elindult. Rövidesen meg is találta pontosan ott, ahol az a tudatában, a régmúlt képeinek raktárjában előhívásra várt.
Amint a csapot eresztette, és sriccelve szétterült a víz a lábainál, megállapította magában, vajmi keveset változott a környék. Korábban is itt állt a vé alakban kétfelé nyíló szederfa, mindig tele fekete levet eresztő fodros gyümölccsel, akár most. A fehér, sóskúti mészkőből készült hosszú kerítés legfeljebb viseltesebbé vált, de még mindig uralta az utca szürkeségét. Elindult a dombtetőn lefelé ereszkedő úton, lassan baktatott, az emlékek blokkolták az igyekvést, amúgy meg ráért, nincs hová sietnie. Vajon meg van-e még a kocsma? "Vendéglő a két csacsihoz", emlékezett a már akkor is rozoga táblára a kétajtós bejárat felett. A kerthelyiséget az utcától egy téglából falazott kerítés választotta el, amelynek falából helyenként egy, egy tégla az építéskor kimaradt. Hogy szándékosan így készítette el a kőműves, vagy csak spórolni akart, nem lehetett tudni. Mindenesetre a férjeiket kereső asszonyoknak jól jött a nyílás annakidején, azon keresztül kurjantottak be a kapatos borozgató uraiknak, irányt mutatva hazafelé.
Mikor némi gyaloglás után meglátta a likacsos, barna-sárga kissé hitvánnyá alakult falat, felderült az arca. Az épület átesett némi kozmetikán, de valójában ugyanaz maradt, kivéve a táblát, amely szinte világított az ódon falon. "Wágner büfé. Bor, sör, pálinka, biliárd", állt rajta. Fellépett néhány lépcsőn, és ahogy benyitott a helyiségbe, megcsapta a jellegzetes szag, keveréke italnak, cigarettafüstnek, némi dohosságnak. Rajta kívül csak a csapos volt odabenn, aki egy lehetetlenül hosszú nyelű légycsapóval vadászta az elszemtelenedett rovarokat. Leült a félhomályban az egyik kockás kávéfoltos terítővel letakart sarokasztalhoz, és hagyta, hogy átjárja a jóleső hűvösség. A pult felé nézett, megakadt a szeme egy pohártartón, amely a kövér, kopaszkás kiszolgáló férfi felett függeszkedett. Nagyságrendben sorakozva talpas poharak lógtak lefelé róla, azt a benyomást keltve, mintha egy fejre állított xilofont látna az ember.
A csapos odament az asztalhoz és kérdően ránézett. Sört kért, mindjárt két korsóval, az elsőt egy hajtásra kiitta, akár a hetekig locsolatlan virág, amikor vizet öntenek alája. Elgondolkodva forgatta az üres kriglit, kifelé bámult a csíkosra maszatolt ablakon át.
Elővette a tíz napja érkezett meggyűrődött levelet, és immár sokadára elolvasta. "Rákos…", szemei akaratlanul is visszatévedtek a könyörtelennek ható szóra. Régen nem látta már a nőt, még egy nyomorult fényképe sem volt róla, az emlékek egyre ingatagabbá váló pillérein felkapaszkodva sikerült csak előidéznie azt az arcot, amelytől szebbet soha el sem tudott képzelni. Annak az arcát, akit mindennél jobban szeretett. "Ha látni akarja...", fejeződött be az üzenet, végül a lánya írta alá a sorokat. Az arannyal futtatott régmúlt eseményei áthullámoztak rajta. Szórakozottan nézte a csapost, amint az poharakat mosott.
Elfogyasztotta a másik korsó sárga habos nedűt is, fizetett, és kilépett a forróságba. Már csak két utca, nyugtatta magát. Az íves, sárgafalú templom mellett haladt el, amelynek fonott drótkapuján fatábla lógott, rajta kirajzszegezett papírokkal. Hívőknek szóló üzenetek, imarend keresztelők, és akkor észrevett egy fekete keretes gyászjelentést közöttük. "Mély fájdalommal tudatjuk, hogy…, amikor a névhez ért, minden ízében reszketni kezdett. Felnézett a toronyra, mintha azt kérdezné, miért? Folytak a könnyei, a fájdalom tágította csatornák nem akartak elapadni.
Hát elkésett, csakhogy úgy érezte ez a késedelem több volt tíz napnál, az egész életével lemaradt valamiről. Valamiről, amit úgy hívnak, boldogság. Lehajolt a kezéből kiejtett botért, és ahogyan botorkálva elindult visszafelé tudta, már semmi nem lesz olyan, mint eddig volt, semmi.
Akár egy alvajáró lassan benyitott a kocsmába, és a sarokba vánszorgott. A helyiségben változatlanul nem volt senki rajta és a pultoson kívül, aki változatlan vehemenciával legyekre vadászott. Amikor észrevette vendégét odacsámpázott, bólintott a kérésre, kivitte a két deci rumot egy vizespohárban, és letette az asztalra. Visszamenet megállapította magában vendégének jó a cúgja, hogy egy hajtásra kiitta a pálinkát. Tett-vett a söntés polcán, közben fennhangon szidta a szemtelen rovarokat.
Aztán, mint jó gazda, egy idő elteltével a sarokhoz slattyogott, hátha még egyet kérne becsülendő vendége. Észrevette, amint annak feje oldalvást az összefont karjain az asztalra borulva pihent, fémfogantyús botja a padlón. Felvette, és a falnak támasztotta, miközben az alvónak hitt férfi vállát finoman megrázva kérdezte, kér-e még egy kört, de nem jött válasz. Átlépett a másik oldalára, és akkor meglátta a nyitott, kék, üveges szemeket.
A szalmakalap karimájával felfelé a lába mellett a földön hevert, akár egy koldusé, ki ilyen módon kér egy kis alamizsnát az arra járótól.



Döntés

Körülnézett, az utca néptelen volt. Csak egy szalmakalapos férfit látott, amint fehér atlétatrikóban, a kiürített kukát próbálta bevonszolni távolabb a kapu alá. Végül ő is eltűnt.
Ahogy a hajnal lassan felette az éjszakát, egyszerre aludtak ki a kandeláberek. A szürke házfalak között szinte világított a fehér homlokzat.
Ebben a derengésben lépkedett, hol lassabban, hol elszánt igyekezettel közeledett a cél felé. Meg kell tennie.
A kemény elszántság tucatnyi érvet sorakoztatott fel az elméjében, amelyek úgy álltak szorosan egymás mellett, mint az azonosításra felsorakoztatott gyanúsítottak.
Ezek az érvek szalajtották idáig, hogy megszabaduljon valamitől.
Valamitől, ami egyszerre jelentette számára a mindent, és a semmit.
Egyetlen okot sem látott, ami miatt meg kellene másítania a döntését, és belül megrettent ennek tudatától.
Azaz egyet mégis.
Amikor ez az egyetlen ok, mint ösztönszerű érzés előgyűrűzött és átjárta, dacossága közepette is rendkívül elesettnek érezte magát. Kérdéseket tett fel magának, de nem tudta rájuk a választ. Válaszokat, a válaszokból megszületett elkeseredésre.
Végig megőrizte a titkot, pedig az nem volt egyszerű.
Megpróbálni elhitetni, hogy a vastag vékonyabb az árnyéknál.
Mondani, hogy minden rendben, amikor nincs rendben semmi.
Ezt kellett tennie, mert nem volt más lehetőség. Húzni a fonalat az útvesztőben, mint Thészeusz*, és könyörögni az isteneknek, nehogy elszakadjon. Mert akkor nincs kiút.
Amikor a gondokkal magára maradt, látta hogyan, miként fut előle a madzag, és tűnik el a kilátástalanság sötétjében, de akkor még volt ereje, utána kapott.
Fogta, tartotta, pedig felvérezte az erőfeszítés a lelkét.
Végül aztán belefáradt. Egyedül nem megy.
Ez a fonal most elszakad. Ő szakítja el.
Nem érdemes keresni az út végén lévő kijáratot, hiszen mögötte sincs biztonság, de annak még a látszata sem.
Megállt a portál előtt, a kezeiben tartott csomagot átfogva kísérletet tett, hogy a könyökével lenyissa a kilincset.
– Ne tegye… Ne! – hallatszott a háta mögül.
Megfordult.
Egy ősz hajú, hajlott hátú nénike állt előtte, fakókék szemei szinte rimánkodtak, amikor beléjük nézett.
– Bánni fogja kedvesem, higgye el, élete végéig bánni.
Elfogta a sírás.
Szájához emelte az apró, rózsaszín, bársonyos, izgő-mozgó talpacskát, amelyen úgy gurult végig egy könnycsepp, mintha csak azon gondolkodna, lefolyjék, vagy időzzön egy keveset.
Kiemelve arcát a barna batyuból, tétován ismét hátranézett, de aki megszólította, már nem volt sehol. Nedves szempilláin át kutatta a feketébe bújt törékeny, apró alakot, de azt mintha csak a föld nyelte volna el.
Megzörrent a bejárat, egy hirtelen keletkező légáramlás remegett végig rajta.
A két üveges ajtó közötti tartózkodóban krómozott lábakon nyugvó szerkezet állt mogorván, mintha arra várna, valaki emelje már fel az átlátszóra készült, bura alakú tetejét, és elhelyezze benne terhét.
Anonim Babamentő Inkubátor, adta hírül felette egy tábla.
– Kicsikém, ne haragudj – zokogta a csomagnak – kérlek ne…

*

– Anyuci, ne felejtsd el, hogy szülői értekezlet lesz ötkor – szólt a szőke, copfot viselő kislány, miközben a táskáját pakolta.
– Tudom szentem, ott leszek, csak előbb a klubba kell mennem. Tudod, az Egyedülálló Anyák Klubjában tartok ma előadást.

***

* Thészeusz: Görög mondai hős, aki Ariadné fonala segítségével
jutott ki a labirintusból.




lap tetejére