Kovács Daniela versei:

Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/3. szám, szeptember-október

Ha...

Ha szeretnek, miért zokogok?
Miért nyomasztanak a köznapi gondok?
Miért úgy járok-kelek, mikor sötétül,
mint ki görnyedt háttal jön egy temetésrõl?
Hát nem érted? Valahányszor hanyatlik a Nap,
én minduntalan látok sírhalmokat,
és cipelem magammal a világ kínjait
s a lét másvilágra nyúló árnyékait.
S amikor fellobbannak kinn a lámpa-lángok,
képzelt utakon koldusokat látok,
szeretetre éhes, bánatos szemeket,
a semmit markoló embertenyereket.
Magányukat érzem. Átok ez vagy áldás,
hogy másnak vakság, ami nekem látás?
Akár az éj sötétlő gyászszíne,
Olyan a világ keserű szíve.
Látszat-életnek halottjait látom.

Mint holt levelek ringnak a lefagyott ágon,
Kényszerből élnek egy abban a házban,
De sok éve nem égnek egyforma lázban.
Árva gyermekeket. Iszonyú. Iszonyú,
Értelmetlen halál, gyilkos háború,
Angyalok danáját hallom mindörökkön,
Ringatják, a sok üres bölcsőt.
Majd hallom az éj homályán át
Egy meg nem született magzat sikolyát,
A világ négy sarkából dől, a vér,
Harc, szégyen, hála egy falat kenyérért.
Látod? Isten átka rajtam,
Csókold hát meg kíntól vérző ajkam,
Emelj fel, ölelj szorosan, szeress,
Talán így az átokból egyszer áldás lesz.
Légy Te az egyetlen, ki szelíden fogad,
Általad illanjon a kínzó gondolat,
Egyetlen légy, ki örömhöz emel,
ki helyettem sír, ha mégis sírnom kell.


sorkoz

Menekülnél vissza

Nincs boldogság. Csak boldog percek vannak.
Mámorból születtek, s mind csöndbe fúlnak.
De míg benned élnek, mint repcemagvak
szárba szökkennek, s aranytűzzé gyúlnak.

Lángjuk szent láza fellegekig emel,
mindig többre-vágyó lelked mosolyog,
s egyszer csak, mint álmodban, úgy zokogsz fel.
Hiába szöknél. A vén idő forog.

Lezuhansz. Kettétörsz. Százszor jobban fáj,
hogy jelened újra józan és rideg.
Menekülnél vissza, de a sorshomály
utadat állja. Létezel. De minek?


sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/2. szám, június-július

Irgalmatlan vajúdás

Zokog a tollam. Papírért kiált,
hogy Istennek új csodáját fesse.
De nem tud... hegye kínoktól kivájt,
csak szenved, jajong. Kínját ültesse

tejszínű lapra? Vérezze össze?
Fáj-virágból szőjön ma is verset?
Bánat-lakta dala hadd fürössze
a holt színekben szunnyadó percet.

Talán majd holnap kacagni is fog,
s vele együtt a százfülű világ.
De ma a kínt-oldó, vén papírok
erejük fogytáig ölelik át.

sorkoz

Térdet hajtva emléked előtt

Én Neked hiszek, nem a világnak.
Elved nem fonnyadt el soha száron.
A sors útjai kuszák, silányak,
s Te, ha kellett, akár lélek-áron

szerezted meg azt az egy csepp mézet,
melytől édesült a vágy szívedben.
A szép szóban leltél menedéket,
csak benne hittél, konok hitetlen.

Úgy kábított a vérízű mámor,
Márta, Judit, Flóra... pazar álmok,
ha Téged olvaslak, mindahányszor
édes, meleg illatukban állok.

De hogy fájtál, ha csalt a képzelet,
és hogy irtóztál gyászod jajától,
s a csöndben esténként, hogy éghetett,
hogy nem jön többé hír a Mamáról.

De megölnöd magad? Nem. Badarság.
Idehallom hangod tiszta ércét.
Nincs az a mélység, az a magasság,
mely kioltná szavad szívverését.

sorkoz

lap tetejére