Karkóné Lukácsy Marianna versei:

Délibáb virtuális művészeti lap 2018. Ötödik évad/4. szám

Újévi jókívánságok

                                                        Tűzijátékoktól színes éjszaka, koccintások, fogadkozások garmada.
                                                        Reményeink új hajnala légy kegyes hozzánk, s hozd el a békét,
                                                        a fegyverek hallgassanak el végképp!

                                                        Legyen boldog minden ember, erőben és egészségben!
                                                        Fürödhessen szerencsében, s a jól megérdemelt sikerében!
                                                        Élhessen teljes életet, kerülje messze a félelmet!
                                                        Tehesse a dolgát, élhesse szabadon világát!

                                                        Legyen állandó vendége a türelem és a megértés,
                                                        kerülje az aggodalom, s az állandó féltés!
                                                        Asztalánál éhkoppot ne nyeljen, a lottón milliókat nyerjen!

                                                        A szeretet és tisztelet hosszan lakjon nála,
                                                        a gondoktól ne roskadozzon örökkön a válla!
                                                        Igaz barátok vegyék körül, s a szívük velük együtt örül.

                                                        Házát a bú s baj messze elkerülje,
                                                        helyüket a vidámság és a mosoly állandóan betöltse!
                                                        Kívánnék még mást is, csak amit magamnak,
                                                        minden embernek, szegénynek, gazdagnak.


                                                        Nagyon boldog és sikerekben gazdag új esztendőt kívánok!

sorkoz

Virágok

                                    Édesanyám a virágot mindig is szerette, velük a kertjét tele ültette.
                                    Kora tavasztól nyíltak a virágok, aki csak arra járt, sok-sok csodát látott.
                                    Óvta, védte őket, becéző szavakkal, boldogan gondozta, ahogy édesanya a gyermekét ápolja.
                                    Mindig is szerette, csodálta a szépet, s tisztelte, mit adott az élet.
                                    Boldog volt, ha virágot kapott, olyankor a szeme vidáman csillogott.
                                    Remélem, hogy odafönn is csodaszép a kertje, s kéz a kézben sétálnak az apuval nevetve!

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2018. Ötödik évad/3. szám

Havazik

                                    Keringőznek a hópihék lassú táncot járva, a végtelen magasból egyre alább szállva.
                                    Rátapadnak szempillánkra, csiklandozzák orrunk, játszadozó kisgyermekként utánuk is kapunk.
                                    Némelyiket el-elkapjuk, s gyönyörködünk benne, de a legtöbb lehullik, le a fagyos földre.
                                    Fehér leplet terít rája, mintha esküvőre menne, ő volna a menyasszony, s vőlegénye a sötét felhő lenne.
                                    De amint az idő enyhül, megszűnik a varázs, egy-kettőre véget ér az ünnep, és a táj már nem is oly csodás.
                                    A sok mesés kristály megsemmisül végleg, s vége van, vége van a havas szépségnek.

                                    Seregélyes, 2018. 02. 24.

sorkoz

Emlékeztető a temető

                                    Emlékeztet, hogy ne felejtsük el, mivel tartozunk, hogy nékik köszönhetjük azt is, hogy vagyunk.
                                    Nékik csak tartozunk, s tartozni is fogunk, mert törleszteni mi már csak így tudunk.
                                    Amíg csak élünk, virágot hozunk, a sírjaikat rendezzük, s közben fohászkodunk.

                                    Seregélyes, 2018. március

sorkoz

Szégyentelenül avagy Kié a szégyen

                                                    A buszon ültem és kifelé nézve egy ősz öregemberre tévedt a szemem.
                                                    Ruhája koszlott, arca ápolatlan, s szája sarkában cigaretta fityegett.
                                                    Egy kukához lépett, majd tetejét felnyitva mélyen belehajolt.
                                                    Vajon mit kereshet? -Gondoltam ekkor. - Mit vesztett el egykor valahol?
                                                    Válaszul az öreg rövidke botjával egy alumínium dobozt túrt föl a szemét alól.
                                                    Vajon ez étellé, dohánnyá avagy itallá alakul?
                                                    Merült föl bennem a kérdés, mely azóta sem csitul, nem halkul.
                                                    S vajon miért fordult így élete, mely kukázásra késztette?
                                                    Miért adta egyre alább, s tárja mások elé saját nyomorát?
                                                    Míg így elmélkedtem, a dobozt nejlon szatyrába csúsztatta,
                                                    s lecsukva a tetőt kereső útját tovább folytatta.

                                                    Székesfehérvár, 2018. február 24.

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2018. Ötödik évad/2. szám

Ajándék (a végső, nagy találkozás)

                                                    Kit úgy szeretett, kinek jöttét aggódva leste, ki gyermekeinek édesapja volt,
                                                    ki számára a társat jelentette, s ki őt magára hagyta évtizedekre;
                                                    a távozta után, kivel gyakran álmodott kiért gyakran felkelt éjjelente,
                                                    hogy enni adjon neki, vagy kiballagott a kapuhoz, hogy majd beengedi.
                                                    Kinek munkáit védte, óvta, kire büszke volt nagyon,
                                                    kit mikor elvesztett, akkor számára az volt a legnagyobb fájdalom.
                                                    Kinek sírját virág díszítette, s kihez szavak nélkül, hangtalanul beszélt,
                                                    kinek hű hitvese volt mindig, akinek örökre odaadta a szívét.
                                                    Kinek Sándor napján egy végső, nagy névnapi ajándékot adott:
                                                    néki adta testét, amit a nyirkos föld befogadott.

                                                    Együtt vannak ismét, a földben a por és hamu,
                                                    s odafönn az égben ismét találkozott, apu és anyu.


                                                    Tát-Kertváros, 2017. március 19.

sorkoz

Árva lettem

                                                                    Árva lettem, s a gyermekből felnőtt.
                                                                    Édesanyám homlokából a halál elűzött minden felhőt.
                                                                    Az, mire oly régen vágyott, tegnap utolérte,
                                                                    mert az apu, odaföntről, végre eljött érte.
                                                                    Mennyit várta, hívogatta, még fel is kelt hozzá,
                                                                    majd az álom szertefoszlott, s maradt a valóság.
                                                                    Ám most végre együtt vannak, s kéz a kézben szaladnak a réten,
                                                                    lábuk nyomán a csillagok is szebben sziporkáznak az égen.
                                                                    Tudom, hogy most szavak nélkül beszélgetnek vélem,
                                                                    s őket látom újra együtt, ha felnézek az égre.
                                                                    Karjaikat kiterjesztik, úgy vigyáznak reánk,
                                                                    s mindent elkövetnek, hogy boldog legyen mindegyik unokánk.


                                                                    Tát-Kertváros, 2017. március 8.

sorkoz

Édesanyám emlékére

                                                    Gondolatok kavarognak fejemben, s cikáznak, mint villámló fergeteg.
                                                    Régmúlt, s jelen képei keverednek, melyeket sorba rakni alig lehet.

                                                    A gyermekkori versek, melyeket tanított nekem,
                                                    név- és születésnapok, egyikét sem feledhetem.

                                                    A makacs, konok kislány, ki voltam egykoron,
                                                    be sokszor megbántottam őt. Ma már tudom.

                                                    Pedig a sok jóért és okos szóért, de még a szidásért is, - azám -,
                                                    csak hálával és köszönettel tartozom, Édesanyám!

                                                    Oly sokat tett mindig is miértünk: cipekedett, utazott, s önzetlenül adta önmagát.
                                                    Meghálálni sohasem tudtam eléggé, s most simogathattam hideg homlokát!


                                                    Tát-Kertváros, 2017. március 8.

sorkoz

Emlékezünk

                                                    "Úgy múlik el..."
                                                    "Úgy múlik el az életünk, emlékezünk, emlékezünk..."

                                                    Emlékezünk, mert van mire. A gyermekkor apró örömeire,
                                                    az együtt töltött szép napokra, a tőle tanult szép szavakra.

                                                    Emlékezünk a sok szép mesére és versre, melyeket tanított nekünk,
                                                    s azokra az ünnepekre, melyeket együtt töltött velünk.

                                                    Emlékezünk a kirándulásokra, legyen az síkon vagy hegyen,
                                                    s emlékezünk a múló pillanatra, amikor Ő még volt, velünk.

                                                    Emlékezünk a vasárnapokra, mikor ünneplőbe öltözött,
                                                    s azokra a szép napokra, amikor még a lelke el nem költözött.

                                                    Emlékezünk a sok-sok jóra, melyet neki köszönhetünk.
                                                    Az emberségre, a jó szóra, melyet Ő tanított nekünk.

                                                    Emlékezünk a kenyér s a langalló illatára, melyet két szorgos keze készített,
                                                    és a sok alkotásra, melyeket zsibbadó kézzel díszített.

                                                    Emlékezünk a kézimunkáira, a kötött sapkák, sálak ma is megvannak nekünk,
                                                    s emlékezünk a horgolt terítőkre, s megvarrt ruhákra, mit ábrándozva simít végig kezünk.

                                                    Emlékezünk a virágos tavaszokra, mikor a tulipánjai között
                                                    arcán mosoly derült szét, s szíve boldogan röpködött.

                                                    Emlékezünk, hogy a járda mellett mindig nyílott virág,
                                                    s mindenki megcsodálta kertjét, aki csak arra járt.

                                                    Emlékezünk hazaszeretetére, kinek Erdély szíve csücske volt,
                                                    s emlékezünk arra, hogy a Kárpátokban minden szorost és hágót felsorolt.

                                                    Emlékezünk a kitartó hűségére, melyet példaként állított,
                                                    s emlékezünk áldott jó szívére, aki mindenkinek mindig csak adott.

                                                    És emlékezünk, hogy családi ünnepekkor, ha ajándékozott,
                                                    gondosan ügyelve mindenkit számon tartott, és senkit soha ki nem hagyott.

                                                    Emlékezünk töretlen hitére, melyet szenvedései sem törtek meg soha,
                                                    s emlékezünk az álmatlan éjszakákra, mikor mélyről szakadt fel sóhaja.

                                                    Emlékezünk, hogy várt szívdobogva a kapunál ülve, hogy végre megérkezünk,
                                                    s aggódott -ha elnézte az időt-, s szerinte késve érkezünk.

                                                    Emlékezünk, ha olykor váratlan betoppanva, arca mosolyra derült,
                                                    s szép barna szemére, mely huncutul csillogott, ha örült.

                                                    Emlékezünk őszülő hajára, melyet kontyban hordott valaha,
                                                    s emlékezünk szülőfalujára, hova szíve gyakran vitte haza.

                                                    Emlékezünk a szeretteire, kik már rég odaát vártak reá,
                                                    kiket ő szívből, őszintén szeretett, mert számára fontos volt a Család.

                                                    Emlékezünk a rokoni szálakra, melyeket oly gyakran emlegetett,
                                                    s az összetartozásra, melyet egy elv vezérelt: a szeretet.

                                                    Emlékezünk aggódó arcára, mikor a családból beteg volt valaki,
                                                    s arra a pillanatra, amikor megtudta, ő már nagymami.

                                                    Emlékezünk, mily boldog volt, mikor gyarapodott a család,
                                                    s emlékezünk mosolygó arcára, mikor meglátta a legifjabb dédunokát.

                                                    Emlékezünk cselédsorsára, s fiatal korának történeteire,
                                                    s a szívét örökké mardosó, sosem gyógyuló sebeire.

                                                    Emlékezünk, hogy a nagy útra készülődve, mint ajándékozta szét élete féltve őrzött kincseit,
                                                    miket édesapánk faragott, festett, s amiket nászajándékba kapott.

                                                    Emlékezünk a fájó pillanatra, amikor a temetőben jártunk vele,
                                                    s megmondta, ő már csak akkor jön, ha úgy hozzák ide.

                                                    Emlékezünk, hogy a kórházi ágyon mily sokat szenvedett,
                                                    s reméljük, hogy találkozott édesapánkkal, kit mindig is várt és szeretett.

                                                    Emlékezünk két összekulcsolt kezére, és csendes imáira,
                                                    és emlékezünk, hogy tudta, eljött a pillanat, amikor meg kell halnia.

                                                    Várta azt a percet, hogy sok várakozás, kín és szenvedés után,
                                                    beléphessen végre a Mennyország kapuján.

                                                    Most, hogy megpihent már, lelke szabadon lebeg,
                                                    fájdalmai szertefoszlottak, s végre hazaérkezett.

                                                    Emlékeink sora végtelen, miket véle megéltünk, leírni mindet az ember képtelen.
                                                    Töredék csupán, mit papírra vetek, de emlékezek, emlékezek.


                                                    Tát-Kertváros, 2017. március 18.

sorkoz

Emléknyomok

                                                            Az évek jönnek, mennek, röppennek, mint a gondolatok,
                                                            ám ha alkotok valamit, mégiscsak nyomot hagyok.

                                                            Festhetsz képek, vagy verset írhatsz, mindegyik lehet csodás,
                                                            de ami a legszebb, s maradandóbb, az a legnagyobb kincs: a család!

                                                            Ha van gyermeked, s lesz unokád, ki karjait kitárva kacagva szalad feléd,
                                                            az a szívnek a legnagyobb boldogság, a legnagyobb gyönyörűség.

                                                            Az, amit tőlük kaphatsz, minden földi kincsnél többet ér,
                                                            minden kincset megkaphatsz általuk, amit csak a szív remél.

                                                            Bár az évek jönnek-mennek, de ha ily csodát alkotok,
                                                            itt e földön mégis csak nyomot hagyok.


                                                            Seregélyes, 2017. 03. 08.

sorkoz

Hazavágyott

                                                    Már oly régen hazavágyott hová hitvese hívta s várta sokszor éjszakákon át,
                                                    hol megszűnik a fájdalom, hol a lelkek egymásra találnak, s örökké nyílik virág.
                                                    Oda, hol könnyű, légies lesz minden, s szellők szárnyán suhanhat tova,
                                                    hol az apuval kéz a kézben sétálhat, s nem szakítják el őket egymástól soha.

                                                    S tudom, ha szellő kócolja össze hajam, az csak ő lehet,
                                                    s a fűszálak zizzenésében hallani vélem lépteiket.
                                                    Ha virágok bókolnak, s nyílnak, boldogan ő int felém,
                                                    ó bárcsak hallanám a hangját, beszédét bárcsak érteném!

                                                    Nem jön már többé csomagot cipelve, s nem segít már önzetlenül sosem,
                                                    s nem fogad több vendéget szívrepesve, s nincs, ki úgy örülne nekem.
                                                    Hiánya pótolhatatlan, s nem vár boldog mosolya,
                                                    nem bújhatok hozzá, s nem simogat meg, s a telefonban sem hallik kedves szava.

                                                    Egy vígasztal csak, hogy néki nem fáj többé semmi, s nem kell szenvednie,
                                                    s van mire emlékezni, hisz örökül sok szép emléket hagyott ránk, a szeretteire.
                                                    Végre hazatért urához, s férje oldalán ismét boldog lehet,
                                                    s hogy megnyugodott a lelke, hisz végre végleg hazaérkezett.


                                                    Tát-Kertváros, 2017. március 18.

sorkoz

Hol van Ő?

                                                    Ő ott van, hol a gravitáció nem hat már a testre, hol könnyedén, pajkosan lebeg,
                                                    hol kaszával nem kell már aratni, ott, hol boldogok az emberek.
                                                    Ott van, a férje kezét fogva, hol a testvérei és ősei vártak reá,
                                                    ott,hol a sok kín és szenvedés, mind-mind a múlté ma már.
                                                    Onnan föntről figyeli lépteinket, s nyújt felénk óvó kezet, vigyáz ránk,
                                                    mint régen vigyázott, ahogy óvott minket, s dédelgetett.


                                                    Tát-Kertváros, 2017. március 7.

sorkoz

Milyen volt?

                  Aztán felcseperedtünk, s vitatkoztunk is sokat. Utólag is ezerszer bocsánat, mert fáj belül, hogy megbántottalak!
                  Érzékeny volt, mint egy műszer, ki érzi más bánatát, ha tehette, teljesítette a mások óhaját.
                  A betegségek az évek múltával egyre gyakrabban találták meg, ő mégsem panaszkodott sokat.
                  De éjszakánként az ágy szélén ülve, kezeit tördelte, s hallottuk a feltörő sóhajtásokat.
                  Mikor apu előrement, vágyódott utána, gyakran véle álmodott, de az unokák és a munka újból erőt adott.
                  Majd bot került kezébe, hogy a járásban segítségére legyen, de a műtő hiába várta, így a kór tovább terpeszkedett.
                  Fájdalmai fokozódtak, s ébren volt éjszakákon át, vigasztalást az jelentett, ha együtt volt az egész család.
                  Aztán készülődni kezdett, menni az apu után, megpihenni, kéz a kézben az ő jobb oldalán.
                  Ám a sors még nem engedte, s újabb örömöt adott: dédunokákkal örvendeztette meg a nagyit, aki mindig csak adott.

                  A múlton merengve, azt újra átélve mesélte el a zord napokat, s olyankor felidézte a számára oly kedves arcokat.
                  Aztán sok szenvedés után elérkezett az a pillanat, amikor az élete fonala itt e földi létben megszakadt.
                  Tudjuk, hogy jó helyen van, hová most költözött, és boldogan foglal helyet a szeretettei között.


                  2017. március 8. és 18.

sorkoz

lap tetejére