Hajnalok ködös partjainál
Ha majd megpihensz,
Jusson eszedbe a múlt,
Hol én voltam gyerek.
Jusson eszedbe életed,
A ködös hajnalok.
A meggyet érlelő nyár.
A melaszillatú nappalok.
Megpihenve a nagy lombú
öreg hárs alatt,
öleltél kifulladásig,
míg nem jött a pitymallat.
Aktatáska a kézben,
Patentharisnyás láb
szaladt az iskoláig,
mert nem várt a giling-galang.
Újságpapírban uzsonnád,
ebéded is talán,
De miénk volt a szabadság
Ott a Halál-kanyar oldalán.
Miénk volt a tavasz.
Az ősz! A tél! A nyár!
Emlékszel Barátom?
A Béka-tó partjainál!
Megint ősz van,
Megint ősz van,
Hullnak a levelek.
A sors is lepergetett,
Életemből egy keveset.
Több van már mögöttem,
Előttem, kevesebb.
Megint ősz van,
Megint ősz van,
Hullnak a levelek.
Verset írtam. Mertem.
Ettől gaz-ember lettem.
Utat kerestem. Leltem.
Ettől hazátlanná tettek.
Igaz poéták. Hitték,
Az igaz szó csak övék
Mindenki más csak barbár,
a leírt szó csapodár.
Bárhonnan jön szavunk
Bűnös, ki meghallja hangunk.
Ott a helyed honnan jöttél.
Lelkestől a porba löktél.
A por nem mocsár mely elnyel!
Megyünk felemelt fejjel!
De nem neki a falnak!
Ahol igazak vannak.
Ahol fáklyák égnek.
Ahol lángja van a fénynek
Ahol Poéták laknak
Akik utat mutatnak!
A bögrét két kezéből letette,
Köténye zsebében pogácsa,
Incselkedve tömte s kedvesen
A padlás lépcsőfokán,
Sorban ülő pulyákba.
Maszatos kis orcájukon,
A redők csíkja remegett,
Ahogy a lépcsőn ülő hét gyerek
A sápadt arcú mama mókázásán,
Boldogan nevetett.
Sötét volt már, ezer csillag ragyogott,
Megvilágítva a gyermekek haját,
Kik az éhségtől csillogó szemmel
A mama mókázásán,
Felhőtlenül kacagott.
Bádog bögre a kézben, a cukros,
Forró, ecetes tea is fogyott,
A mama öntögette, szépen sorban
A piros-pöttyös kannából,
Amit magával hozott.
A vacsora ennyi volt, a mókázás maradt,
Megtört szemű anyám a pogácsát
Osztogatta, nem vétve el a sort,
Etetve a gyermek-hadat, míg magának
A zsebében semmi se maradt...
2017. május
Mama! Ne sírj, nem búcsúzom,
Csak megyek a kijelölt utamon.
Léptem lassú, nem látszik a vég,
Aki előttem járt rémeset regélt.
Mama! Ne sírj, visszajövök,
Ezek még mindig bátortalan,
S tiszteletbeli körök, az élet útján,
Nem adom fel, megyek az utamon.
Mama! Ne sírj! Ezt is kibírom...
Kezembe nyomták a munkakönyvem!
Gyengül a karom, s a hitem darabokban,
De az életkedvem töretlen, élni akarok.
Mama! Ne sírj! Kisüt a nap,
Szárnyaló madarak díszlenek az égen.
Emlékszel? Vittél ibolyát szedni,
S a szikrázó fényben vadmálnát enni.
Mama! Ne sírj! Érik a vadmálna,
És én az útszélen állva várok.
Nézem az eget lesem a madarakat,
Akik a hideg elől megtalálták a meleget.
Mama! Ne sírj! Haza jöttem...
Ölelő karodban feltöltődtem.
Vártam a kikelet
Édes illatát,
Ágacskán ringó
Életem virágát,
Szellővel játszadozó
Méhek zümmögését,
Új élet hajnali
Megszületését...
Szikrázó fényben
Bontottam rügyet,
Hittem a tavaszban,
De csak a tél üzent...
... s rám zúdította
Minden haragját!
Tépte ágamat,
Szaggatta álmomat,
Nem is értettem:
Mért törte darabra
Élni akaró
Minden vágyamat?
Ha Rád nézek, a nap ragyogni vágyik,
a fű boldogan serceg, úgy kukucskál,
az illatozó orgona virágját nyújtva
örvend, mert hiszi, lépteid nyomán
a tavasz előtt fut, a sugárzó nyár...
Tarka ruhád lengeti szellő,
a réten a hajadba is bele-bele kap,
pitypang vágyik kergetőzni véled
a fényesen ragyogó nap alatt...
a nyár meg úgy szalad a kertek alatt...
Óvjad a nyarad, Te drága kicsi leány,
mert nyomában rohan a hűvös ősz,
esőt hozva, vihar tépte fák között
fut az ösvény a szomorú rétre,
hol a nyár elbújt s szürkébe öltözött.
A tél fehér leplet terít a tájra,
hol a rét már csak emlékezik...
egy tarka ruhában táncoló lányra,
kinek szöszke hajában bele-bele
kapott a mosolygó nyári szél...
Tavaszi szellő álmodik a rétről,
mikor meghallja a pacsirta dalát,
amint hangja szétterül a réten
a hótakarót lehúzva, ébresztve a tavaszt,
S csak a nap mosolyog a felhőkön át...
Mosolya átsüt a tavaszi réten,
hol az a tarka ruhás szöszke leány
táncolta tavaszi táncát, miközben
a szellő keringőzve játszott,
s kócolta nevetve szőke haját.
2016.04.18 Zoé dédunokámnak ajánlva!
Lelkemben nincsenek
fellengzős szavak.
Az én emlékem ennyi:
Menve az utcán egyszer,
láttam egy embert sétálni
párjával, a panelek között.
Óvón fogta felesége kezét,
a kutya meg szép komótosan
ment mellettük
s nézett szerteszét.
Beszélgetett a két ember,
megértően s kedvesen,
a kutya meg - az a szép fehér -,
mellettük lépegetett.
Olyan nagy volt az összhang,
a nap is szépen sütött,
hogy kíváncsiságom felébredt
és tudakoltam:
- Kik is ők? -
Murinyi József a költő,
mondá' a kérdezett.
Lelkembe - kitudja miért -,
tisztelet költözött.
Ő gróf Murinyi József
a költő - tisztelettel
mondá' nevét -, ki párjával
s öreg kutyájával együtt
Mezőhegyes öreg fái alatt élte,
mindennapi életét...
Ötvenévesen én
még gyermek voltam,
ki mikor hazament,
anyám remegő hangon kérdezte:
- kislányom, mit főzzek neked?
Körbeugrált a két szülém,
- a gyerek haza érkezett!
Mindég vittem magammal
a sors által terhelt életem.
Ötvenévesen ragyogott
a csillagos ég,
a nap is szépen sütött,
s a virágok hajbókoltak,
mikor meglátogattam
a két szülőt.
Elmondtam nékik életem,
meséltem a magas
törlesztő részletem,
s a munkahelyi rágalom,
hogy a munkám
elhanyagolom.
Meséltem a jutalmam,
mit kiérdemeltem,
sok-sok éjszakai
munka okán,
és a gyerekről,
ki anyját alig látja
mert az élet lassan felőröl.
Nem könnyű magam,
a szenes kupa is nehéz,
a favágás kikészíti kezem,
...de kötnek az emlékek.
Hajnalban kelek,
lótok-futok,
hogy minden meglegyen:
kenyér az asztalon,
tiszta ruha és az iskola,
s a táska is tele legyen.
Az élet meg lassan elszáll,
nem könnyű az életem...
A panaszáradat, ami elhangzik,
megviseli a két szülém,
s észre se veszem,
hogy az ő életük
se finom vajas kenyér.
Kopott a kötény,
szakadt a papucs
ami a lábukon virít,
az asztalon a kenyér is száraz...
De rántotthúst
pakol elém a két szülém,
ha én hazamegyek.
Anyám kapott egy cicát,
Olyan édes kis szőrmókot.
Ő is egy árva volt,
Ki vad kutyáktól,
S emberfiától űzve
A kertek alatt kóborolt.
Kutyák kergették,
Ág szaggatta
Kicsiny kis életét,
Pedig csak egy bűne volt,
Árva lett, kinek életében
Nem volt menedék.
Összebújnak, együtt várnak,
Mint védtelen gyermekek,
Együtt várják a világ véget,
Míg az élet lepereg.
Könnyes szemmel nézegetem
Esténként a két árvát,
Ahogy egymást dédelgetve
Oldják szívük magányát.
Mondhatnád, hogy
engedd el a kezét,
pedig tudod,
ezt nem lehet.
Mindig mellette álmodok,
ha álomra hajtom fejemet.
Egy visszatérő álmom,
amit már csak én siratok,
s harminc év távlatából is
a karomban ringatok.
Neki mesélem a szellőt,
amint viszi a lelkemet,
vele kergetem a felhőt,
Ő az én örök gyermekem.
Hallom a kacagását,
ami soha meg nem esett,
óvón karom nyújtom felé,
pedig ő soha el nem eshet.
Ha üres órámban rá gondolok,
s a kérdést felteszem,
vajh’ mi lehetett volna Ő,
ha megélheti az életet.
Lett volna Nobel-díjas költő,
vagy egy aranykezű sebész,
vagy egy kőműves,
ki mesevárat épít,
melynek toronyablaka
a felhők fölé néz.
Bármi is lehetett volna,
a sorsa mégis az lett,
hogy meséljek Neked róla,
s ki velem ez'tán mindig itt lesz.