Dáma Lovag Erdős Anna versei:
Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/3. szám, szeptember-október
Megtartalak
Megtartalak, mint fa a levelet
S akkor engedi el, ha itt az idő
Mint égbolt a gomolygó felhőt
S akkor hull le, ha esik az eső
Megtartalak, mint holdat az éjszaka
Akkor búcsúzik,ha jő a pirkadat hajnala
Mint virág a reggeli harmatcseppet
Az élteti, az ad neki életet
Megtartalak, mert szomjazom rád
Mint nyári melegben a búzamező
Erős napsugárnál nincs egy felhő
Mely enyhet ád, s megmentő
Megtartalak, mert szeretlek téged
Nem tudom elengedni lényed
Megtartalak, mert önző a lélek
Soha nem akar feledni téged
Megtartalak, mint madarat a fészek
Ha zivatar közeleg félnek
Ha vad eső is zúdul rájuk
Nem félnek, betakarja őket szülő szárnyuk
Megtartalak, míg tart ez a kis élet
Mert egyedül szomorúan félek
Félek, hogy elveszítelek téged
Elengedni nem tudlak, míg élek
Megtartalak, mint szőlőszemet a fürtje
Ha ősszel megérik, akkor van szüretje
Hideg dér megcsípi az ágat
Elengedlek örökre, mint levél a fákat
S ha végleg elengednélek
Szomorú magányom a távolba réved
Szürke felhő eltakarja előlem a napot
Örökké várok rád, míg meghalok
2014.08.15. Mosonmagyaróvár
"Mondottam, ember: küzdj
és bízva bízzál!"
(Madách Imrére emlékezve:"Az ember tragédiája")
1862.
Ó, Istenem, mily nagy ez a küzdelem!
Mily nagy súlyt ültetsz vállukra,
Jövőbe látó költőknek, a váteszeknek
Mily nagy feladatot adtál, hogy írjanak!
Írja meg a valót, a szépet, vagy a poklot,
Mert most készülsz ránk zárni a kaput.
Lucifer nem nyugszik, életet követel,
Mit Isten alkotott, pokol nyeli el?
Mily nagy feladatot ruháztál a költőkre!?
Írjon mindenről, lásson a jövőbe!
Figyelmeztessenek bennünket időben,
Ne irigykedjünk, tartsunk végre össze!!!
Sok költő fogott tollat Madách Imre óta,
Írják soraikat magukra gondolva.
Nemzetet a veszedelemtől ritkán óva
Tragédiánkat kevesen látják, vagy nem akarják!
Szegény nemzetünk, bíz sokan elhagyják!
Sorsára, hagyatva vívja a saját harcát,
Ki lesz majd, aki a sorsunk új fejezetét megírja?
Az élet színpadán a nemzet jövőjét megmutatja,
Ki lesz, ki a bajból a nemzetet kivezeti,
Ki lesz, ki költők sorsát vállára veszi,
Keserű szívvel a nemzet jövőjét megénekli?
Mert sötét fellegek gyülekeznek nemzetünk egén!
Hogy pokol lesz-e vagy mennyország, ki lesz, ki megfejtené?
Megírtad költőtárs "Az Ember tragédiája-t"
Mégsem figyeltek rád, országunk licitálják.
Küzdelmes sors, az kijutott bőven,
Szétdarabolt nemzet jövője sem felhőtlen.
Bizakodva tekintünk fel az égre,
Sorsunk jobbra fordulását Istentől remélve.
Oda jutottunk, már egymásban sem bízunk,
Szétesett családunk, veszélyben otthonunk.
Elmentél költőtárs, csillagként ragyogva,
Költészetednek, művednek ki lesz folytatója?
Ki mutatja majd meg a helyes utat nekünk,
Hisz hit nélkül, bizalom nélkül elvész nemzetünk?!
Szép magyar nyelvnek ki lesz a pallérozója,
Ki lesz Istennél, aki értünk szépen szólna?
Kérd az Istent Te is ott fent közbejárással,
Enyhüljön meg felénk ily sok szenvedés láttán!
Mindig a magyart áldozták a harcok oltárán,
Védjen meg bennünket, ne hagyjon árván!
Küzdünk mi mindnyájan erős küzdelemmel,
Békével tűrünk, bizakodó reménnyel,
Ne engedje, hogy ifjúságunk világgá szaladjon,
Csak a fiatal és a gyenge öregje maradjon!
Mire születtünk, mindig csak küzdelemre?
Reménységet kérj e meggyötört nemzetnek,
Ne legyen győzelme Lucifernek az Isten felett!
S az emberek figyeljenek az Isten intő szavára,
Ne jusson a nemzet ismét a poklok kínjára!
2014.09.01.Mosonmagyaróvár
Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/1. szám, április-május
Olyan vagy nekem
Olyan vagy nekem
Mint a lámpa fénye
Életem sötétjében
Világítasz még nekem
Ott túl a fény özönén
S hangod sem hallom én
Mégis világít, mint lámpafény
Olyan vagy nekem
Hol tavaszi virágzással
Hol nyári nagy meleggel
Hol őszi lombhullással
Hol téli zúzmarával
Jössz felém, s bántod szívemet
Olyan vagy nekem
Mint tavaszi zápor után
Az égen a szivárvány színe
Vagy nyári zivatarban
Az ég csattanó zengése
Mint augusztusi éjszakában
A csillagok hullásának fénye
Hol nyári nagy meleggel
Hol őszi lombhullással
Hol téli zúzmarával
Jössz felém, s bántod szívem
Reményem vagy nekem
Mint a nap ragyogása
Majd ősszel sűrű köd hullása
Melyen nem láthatok át soha
Csak hangod hallom a sötétben
De már nem látom utam a messzeségben
Reménytelenség vagy nekem
Mint zimankós égnek sűrű hóesése
Nem várom már kedves szavad
Didergő télben megfagy a gondolat
De még levegő vagy, ki kicsit éltet
Mert levegő nélkül megfagy a lélek
2O14.O3.3O.Mosonmagyaróvár
Ha felhő lennék
Ha felhő lennék magas kék égen
Szállnék, repülnék szabadon, szépen
Bárányfelhőként a nap rám ragyogna
Úsznék a kék égen rátok mosolyogva
Ha esőfelhő lennék, sűrű cseppekben esnék
Isten áldása lennék.
Minden vetést, virágot jól megöntöznék
Ha rossz kedvem volna, sötét felhő lennék
Rossz felhőtársaimmal összezörrennék
Ha ragyogó napsugár rám ontaná sugarát
Egyből tovább szállnék, kék égen tova repülnék
Akkor jönnék csak, ha rám szükség lenne
Áldott legyen a földnek könnyeimnek cseppje
Tavaszi záporral öntözném a tájat
Elvetett mag kikeljen, nehogy elszáradjon
Szomorú kedvemben mindig borús lennék
Eltakarnám a napot,lássátok szomorú vagyok
Jó kedvemben a felhőkkel kergetőznék
Napsugaras égről gyorsan eltűnnék
Legyen az embereknek szép, meleg napjuk
Vidámak legyenek, mert szép a nyaruk
S miután az égen elvégeztem dolgom
Lehullanék a földre, sokak örömére
Fájó könnyem áldás legyen emberre, növényre
Esőként földbe szállnék, megsemmisülve
Komor felhő, nem jó az senkinek
Inkább a földet öntözöm meg
Mielőtt elmegyek, sűrű könnyeimtől
Viruljon a tájék, mielőbb köddé válnék
Esőcseppjeimmel a földbe örökre bebújnék
2O14.O4.O8.Mosonmagyaróvár
