Csog Szidónia

Délibáb virtuális művészeti lap 2018. Ötödik évad/4. szám.

Képregény, film és szürreális látásmód

"A történetek áramlása azért érezhető, mert igyekszem még a külön stílű részekből összerakott történeteket is lineáris ívűre csiszolni..." Beszélgetés Vasi Szabó Jánossal írásról, írói módszerekről és Levegőkovács című legutóbbi kötetéről, amelyben képregény, film(es/szürreális látásmód), karmikus sorskönyvek és pokoli lélekábrázolás polifonikus módon találkozik

Csog Szidónia: Vasi Szabó János, aki a Szózat havilap második generációs szerzői közé tartozik, így vall erről: "Az én generációm jó húsz évvel később beleszületett a gulyásszocializmusba, majd élete felénél a rendszerváltozással egy teljesen új létszemléletet kellett magáévá tennie." Mit jelentett ez?

Vasi Szabó János: Az első generáció a világháború körül született, a szocializmusban szocializálódott generációra utal, az én generációm jó húsz évvel később beleszületett a gulyásszocializmusba, majd élete felénél a rendszerváltozással egy teljesen új létszemléletet kellett magáévá tennie. A kommunizmus ítélete is más, mint azoké, akik direktben élték meg a Rákosi-diktatúrát és az '56 utáni megtorlás éveit. A látószög kibővült az elmúlt 25 év, a vadkapitalizmus árnyoldalaival is. Ez érezhető az írásokban, például Varga Tibor remek Magyar komédiája - első generációs író műve - és a Két tradícióval induló elbeszélés-sorozatom a realitás más-más oldaláról közelít, ám a végén ugyanoda érkezik.

Cs. Sz.: "A mai modern irodalom kerüli (...) az igazi problémákat, nincs rá válasza, nem tud mit kezdeni vele, a szubkultúrák színes és felszínes »valósága« az, amit meg tud, meg akar szólítani. Ehhez megvan a tolvajnyelve is, a posztmodern, az avantgárd, a minimalizmus, a tudatfolyam és más izmusok grammatikája" - olvasható az Arcél önvallomással című Vasi Szabó Jánossal készült interjúban. Mit jelent ez?

V. Sz. J.: A lakosság túlnyomó többségét kitevő munkások, bérből és fizetésből élők mindennapjai eltűntek az irodalmi kánon palettájáról, az egy Tar Sándor kivételével; egy szociopata vagy más aberrált személy érdekesebb téma a mindennapok nyűgeivel küszködő embernél.

Cs. Sz.: Vasi Szabó János elbeszéléseiben tudatosan alkalmazza az ellenpontozást? A különböző idők, helyszínek nemcsak ellenpontozásban, hanem valamiféle drámai elbeszélésszólamokban mutatkoznak meg...

V. Sz. J.: Hazudnék, ha azt írnám, hogy mindig tudatosan alkalmaztam, vannak olyan novelláim - a Levegőkovács első két története ilyen -, amelyek jó negyedszázad után lettek összeillesztve, így előfordulnak az ellenpontozáshoz hasonló történetvezetési módok, de csak a mű részleteinek időbeli távolsága miatt. Azonban az újabb novellákban tudatosan alkalmazom az ellenpontozást is.

Cs. Sz.: A pokoli lélekábrázolás és a Grandville által is idézett "emberi jellemvonások állatfejekkel” írói módszer és világnézet között milyen viszony van?

V. Sz. J.: Ez a módszer A higanyfényű alkonyban: egy állatokat imádó, szülei által elhanyagolt albínó kislány gondolatai írják le a szereplőket, amit a cselekedeteik később alátámasztanak. (Az Opusban jelent meg ez a rész, ami egy igen fiatalos lap - sok pózmodern marhaságot is kiadnak -, a főszerkesztőjük nagy sci-fi- és képregény-kedvelő, és amikor olvasta, szerintem a képregények ugrottak be neki.) A Grandville Desert címadó figurája a maga korában nagyon népszerű grafikus volt, rajzaiban arra mutatott rá kíméletlen éleslátással, ami az emberben az állati, az alantas ösztönök vezérelte; jobb cím nem is lehetett volna.

Cs. Sz.: Levegőkovács című kötetében azok az életszeletek, amelyeket az író górcső alá vesz, sürgető és időtlen kérdésekkel szembesítenek. Pete László is megjegyzi Vasi Szabó Jánosról, hogy alulnézetből rögzíti a dolgokat. A szerző megerősíti ezt a feltevést, mondván, hogy nem akar a száraz szociofotóknál leragadni és átemeli a hőst egy másik időbe...

V. Sz. J.: Az életszelettel kapcsolatban az a véleményem, amit Pete László Miklós írt a kritikájában: a mai irodalmárokkal ellentétben nem elméleti, tanulmányoldalról, hanem igencsak közelről és alulnézetből rögzítem a dolgokat, ez bizonyos szempontból könnyebb, de ha nem akar az ember a száraz szociofotóknál leragadni, akkor bizony igen nehéz; ilyen esetben a "változatosság kedvéért" párhuzamos időbe, térbe helyezem át a szereplőket.

Cs. Sz.: A mágikus realizmust, a mítoszokat, a közös mitikus gondolkodást is felidézik Vasi Szabó János írásai, és ennek következtében visszakapcsolják a befogadót a tudattalanba és az eredendő, olykor láthatatlan és szürreális dimenziókba...

V. Sz. J.: Az elbeszélő is a történettel együtt változik, igyekszem pozitív irányba terelni, mint a régi epikus művekben, ám a mai posztmodern időben nem mindig sikerül. A "hurráoptimizmus" nem kenyerem. Ha már nem tudok szép befejezést írni a "mi dimenziónkban", átemelem a hőst egy másikba. Igen, a kollektív tudattalanban vannak ilyen mágikus helyek.

Cs. Sz.: Az írás aktusa összetett és elragadó. Vasi Szabó János szerint: "olyan, mint a szerelem, lehet őszintén, szívből csinálni"... És a befogadás jelenségében mégis mintha ugyanaz a képlet/képtelenség történne, amennyiben hiányos a megértés belső ideje, ritmusa, rezonanciája és szabadsága. Varga Tibor szerint pedig akkor hagyja abba a történet kibontását a szerző, amikor az olvasó megértése-megérzése következik. "Az én írásaim mindig ott végződnek, ahol az olvasónak kell tovább - lélekben - folytatnia a művet" - hangzik el az újabb szerzői útmutatás. Hogyan lehetne megragadni az írás ritmusát, a zárást és epilógust Vasi Szabó János történeteiben?

V. Sz. J.: Úgy, mint egy látszólag befejezett, ám valójában befejezetlen mondatot, amit az olvasónak kell önmagában feldolgozva lezárnia. Elismerem, ez a módszer a mai rohanó világban "egyeseket" még irritálhat is: mit szórakozik velem a szerző? Mért nem ad befejezett, mindenre ráhúzható választ? Nos, én a "ketteseknek" írom a történeteimet.

Cs. Sz.: Mit jelent "lélekben mérni az időt"? A szerző a belső idő kapcsán jegyzi meg: "...a belső idő olyan dolog, aminek a fontosságára már nagyon korán, az ókor végén rájöttek a szerzők, ha jól emlékszem Szent Ágoston alkalmazta először az írásaiban. Ehhez képest a mai irodalom jórészt visszalépés."

V. Sz. J.: Ma az irodalom fizikai valóként igazodik az időhöz, én – Szent Ágostonnal egyetértve – a múlt-jelen-jövő dimenzióit az ember lelkében az érzékelés leképzéséből keletkezőként értelmezem, „lélekben mérjük az időt”. Az emberi elme, a memória az, ami – a jelenből kiindulva – visszaemlékezik a múltra és faggatja a jövőt. (Az állatoknak csak jelenük van, ezért bizonyos értelemben halhatatlanok, nem ismerhetik a halálfélelmet, de a transzcendens világát sem.

Cs. Sz.: Átkopogásokat, morzejeleket követ az elbeszélő a megjelenített történetfolyamokban /történetfolyamatokban/ történetfolyamok által? "Néha a történet ha nem marad ebben a három dimenzióban, akkor hagyni kell átlépni máshová, de hát ezek is az emberiség közös kulturális öröksége. Egy olyan tradíció maradványa, ami megelőzte a mai, eszközt, gépeket használó embert. Várkonyi Nándor szerint legalábbis" - hangzik el a Vasi Szabó János írói kalauzban.

V. Sz. J.: Igen, nem tudok Várkonyi Nándornál - és Hamvasnál, Kemény Katalinnál, Kodolányinál - okosabbat írni erről.

Cs. Sz.: Vasi Szabó János az elbeszélés feszültségeit hogyan tompítja "realisztikus részletekkel"?

V. Sz. J.: Minden történetemnek van a materiális "valóságból" kiinduló ösvénye, erre mindig odafigyeltem, még a fantasztikus írásaimban is.

Cs. Sz.: Háborús délszláv novellájának metafizikus vége, A katona és a delfinlány befejező epizódja a szerző szerint Platón azon tételére épít, miszerint ez a világ egy tökéletes dimenzió félresikerült mása, árnyéka. Ugyanakkor a novella történetsora nemcsak a mágikus realizmusba, hanem a legendák idejébe is belép: "Azóta is élnek Atlantisz és Lemíria között - örökzöld szigeten, szerény boldogságban" - zárul A katona és delfinlány című írás. Hogyan reflektál erre a szerző?

V. Sz. J.: Erről korábban ezt írtam, most se tudok mást mondani: a mimézis számomra a valós elemzése, nemcsak puszta utánzása, az emberi természeté, nemcsak a külső, minket körülvevő, éltető téré. A természetet én az ókoriak mintájára, az ideák - alacsonyabb szintű - kivetülésének tartom, s nem a materiális módon, bár a tudomány a modern korban átvette a rendelkezést a természet fölött, kategóriákat, megfogható, realista tételeket állított föl. Ezzel szemben a művészet kicsit mindig az irreális felől közelítette meg. A legújabb esztétikák nem is tartják érdeminek a mimézist, a művészetnek például a szépséget, a szabad önkifejezést, a szubjektumot kell megmutatnia. Az objektív valóság vizsgálata maradjon szigorúan a tudomány területe. Az írásaimban ettől eltérő nézetet vallok. A mindennapi élet és a művészi megközelítés nem válik élesen ketté, talán ezért vonzódom annyira a katolikus gyökerű, latin-amerikai mágikus realizmushoz, ahol a valóságba is beszivárognak józan ésszel felfoghatatlan dolgok, történések. Jelezve, hogy ez az ideák visszavetülése - teremtett - világ deformálódott, már nem létezik az eredeti valóságban, ám a metafizikai néha átszivárog onnan. Elismerem, ritkán sikerül elkapnom ezt a pillanatot, talán leginkább A katona és a delfinlány című elbeszélésben közelítettem hozzá. De beszéljen erről a jeles kritikus, Pécsi Györgyi a Nagyítás 2010. júniusi számából: "Az én-elbeszélő a legutóbbi jugó háború zsoldos katonája, utolsó bevetésének történetét meséli el - a horvátokkal harcol egy nemzetközi brigádban, pechjére egy rusnya, rühellni valóan kellemetlen szerb katonanőt osztanak mellé, akivel aztán mégiscsak egymáshoz sodródnak; a bevetés után együtt menekülnének Pulából, ám hajójukat a szerbek szétlövik. A nő testével fölfogja a katonát célzó golyót, a fiú azonban - innentől álomszerű jelenetek sora - kiúszik vele a tengerpartra, ahol kiderül, a nő delfinné változott, s boldogan élnek. Erőteljes, szűkszavú történetmesélés, az író nem kommentálja a háborút, nem moralizál - ám, arányosan és helyénvalóan, a lírai, költői zárásban visszahozza a metafizikát, megerősíti "az ember szépbe szőtt hitét".

Cs. Sz.: A katona és a delfinlány című novella kapcsán kiderült, hogy pozitív kicsengésű befejezéssel akarta zárni ezt az írást az elbeszélő: "pozitív kicsengésű finálét szerettem volna írni, ezért jól jött az ókori görögöktől - pontosan Platóntól - átvett ideák világa - mint tökéletes és valódi világ – és a mi árnyékvilágunk, ami sötét és torzult mása a tökéletesnek. A főhős a tenger "magzatvizében" abba a másik világba "lép" át." Vasi Szabó János részére világszemléleti kérdést is jelent a "pozitív kicsengésű finálé" a történetsorok végén?

V. Sz. J.: Tolkien azt írta: a történeteknek jó vége kell, hogy legyen. Ha mégsem ad okot rá a történet logikája ebben a dimenzióban, akkor egy másikban legyen!

Cs. Sz.: A Két tradíció című novella a karmikus sorskönyvek és az óind védák (az Óm-nevű rövid fejezet) nyelvén az elbeszélő elmondása szerint is megjeleníti a történet kozmikus színkópáit.

V. Sz. J.: Mivel a mai átlagolvasó elsősorban a vizualitás útján szerzi a tapasztalatokat, az írott szónak is jelentős képi megjelenítőerőre van szüksége, akkor is, ha témájában épp a fizikai világ "mögé", a szakrális felé mutat.

Cs. Sz.: Képregény, film(es és szürreális látásmód), képzőművészet és pokoli lélekábrázolás polifonikus módon találkozik Vasi Szabó János műveiben. Egyéni írói módszerei vannak sajátos látásmódjára...

V. Sz. J.: Igen, és erre fentebb már válaszoltam.

Cs. Sz.: Vasi Szabó János feladatának tekinti a "szociopolitikai kérdések", az abszurd megjelenítését. És többnyire a tragédia világszemléletében is teszi ezt?

V. Sz. J.: Nem tudok becsukott szemmel járni a világban, egyszerű munkások, parasztok közt élek, és látom a még náluk is sokkal szerencsétlenebbeket. Se a "hurráoptimista", se a liberális - nyugatimádó, az itthoni dolgokat csakis lenézéssel, acsarkodva fogadó - mentalitás nem az enyém. Az elmúlt negyedszázad leamortizálta az országot és az embereket is, ezt nem söpörhetem a véka alá; ha írok, a tragédia úgy szökik elő az élettörténetekből, mint a gáz a lyukas gázpalackból.

Cs. Sz.: Az átkopogott elbeszélésfolyamok áramlása és a "lineáris ív" a kozmikus megértés tartópillérei is? "A történetek áramlása azért érezhető, mert igyekszem még a külön stílű részekből összerakott történeteket is lineáris ívűre csiszolni, s ez ad nekik egy bizonyos »áradó« jelleget, könnyebben olvashatók, mint az állandó öntextusban tobzódó posztmodern novellák" - írja Vasi Szabó János.

V. Sz. J.: Borges óta tudjuk: az író mindig ugyanazt a Könyvet írja. Ez már maga is egyfajta kozmogónia.

Cs. Sz.: A "külön stílű részekből összerakott történeteket is lineáris ívűre csiszolni": mértani metafizika. A Hamvas Béla archaikus világszemléletét is megidőző geometria transzcendens nézőpont kérdése is? Keresem a transzcendens rétegeket a történeteiben, és olykor rákérdezek, hogy vajon a szerző kondicionálta erre a kalandra az olvasót?

V. Sz. J.: Akikben nincs meg a rezonancia, unalmasnak, alpárinak gondolhatják írásaimat. Veszélyes dolog az olvasók között ily módon "válogatni", de mivel a mindennapok megélhetéséhez nincs szükségem se az irodalmi infrastruktúra, se a divathullám-lovasok elismerésére, a darabszám erőszakos növelésére, úgy érzem, megtehetem. Egyébként azt tapasztalom: sokakban megvan a transzcendens réteg befogadására alkalmas lelkiség, sokkal több olvasóban, mint a posztmodern világ látszata mutatja. Erről van két rövid történetem, itt is idézném, ha megengedi: ismertem remek embereket, akik ateisták voltak, egyikük jó barátom, természetimádó, nagyszerű humanista. Konzervatív gondolkodása is szimpatikus volt, egyedül a hit kérdésében volt más a véleményünk. Ő gyakran mondta, ha a vég került szóba: örömmel fog ismét feloldódni a természetben. Aztán őt is elérte a betegség, már hetvenen túl, a halálra készült, amikor meglátogattam. Nagyon rosszul nézett ki, nem tudtam mivel vigasztalni. Mielőtt hazaindultam volna, remegő hangon még azt mondta: "Emlékszel, a boldog visszatérésről beszéltem a természetbe? Hülyeség volt!" A szemében kétségbeesés, attól a valamitől való félelem, amit máshol "semminek" hívtam, de nevezzük ürességnek, mindegy. A másik történet édesapámhoz köt, ő hívő volt, de az a "huncutabb" fajta, akinek volt miről elszámolnia az "égi bíró" előtt. A betegség nagyon lerontotta, s ez azért volt fájdalmas látvány, mert apu világéletében izgő-mozgó, sportoló ember volt. Amikor utoljára láttam élve, alig tudott fölülni a betegágyán. De amikor a szemébe néztem, mégsem kétségbeesést láttam, nem is tudom, talán gyermeki kíváncsiságot, az olyan emberét, aki nagyon fontos, élete legfontosabb találkozójára készül. Igazán csak ekkor hittem el, hogy apu valóban őszintén hívő. Ma is szégyellem miatta magamat. Apámtól nem sok mindent örököltem az életen és a katolikus hiten kívül, de lehet, hogy ennél nagyobbat nem is adhat szülő a gyermekének. Én ezt és a "Ne féljetek!" hitét szeretném átadni az erre fogékony olvasóknak.

Cs. Sz.: Vasi Szabó János Levegőkovács című kötetének egyik legfontosabb témája a globalizáció követelte életmódbeli változások - írja Pete László Miklós, és ő említi a globalizációs édenkertet is a Vasi Szabó János világa kapcsán... Hogyan látja ezt a világot?

V. Sz. J.: Ahogy az írásaim is tükrözik: egy megállíthatatlan folyamatként. Itt jön az író felelőssége, akinek fenn kell tartania a globalizmussal szemben a kritika és az egyet nem értés privilégiumát, akkor is, ha ezzel esetleg a saját "literai sírját" ássa meg.

Cs. Sz.: A kertészkedés kapcsán mondta Vasi Szabó János: "olyasmi volt az életemben, mint Heideggernek az »isten-élmény«. Milyen más közös metszéspontjai vannak az írás és a kertészkedés metafizikájának?

V. Sz. J.: A kertben az ember nagyon közel kerül a teremtéshez, nincs még egy hely, ahol ennyire rajta múlna egy évnyi élet sarjadása, gyümölcse és szürete, mint a kertben. A városban, negyedik emeleten erre nincs lehetőség. Igen, ez olyasmi volt az életemben, mint Heideggernek az "isten-élmény", csakhogy a nagy filozófus a semmi ürességére, az entrópiára döbbent rá, én inkább az ellenkezőjére, a negentrópiára: a biológiai élet entrópiacsökkentő voltára.

Cs. Sz.: A negyedik, készülő új kötetéről jegyzi meg: "sokkal hosszabb lesz, mint a Levegőkovács, s mivel életműösszefoglalás, nem is lesz annyira egy »vonal« mellett szerkesztett, sok különálló stílus és világ lesz benne". Ezek a világok és stílusok hogyan kapcsolnak majd össze különböző időket?

V. Sz. J.: A nyolcvanas években íródott - és az elmúlt két-három évben újrafogalmazott - történetek meg a gazdasági válság után készültek kapcsolódása valóban különleges élménynek ígérkezik. Kíváncsi leszek az olvasók reakcióira ez ügyben is.

Cs. Sz.: Megnyúzott testek tárlata című szabadversében felteszi a drámai kérdést: "A csúcstechnológiával tartósított pacsizió tetemek látványa mily léleknek nyújt katarzist a megszólalásig emberi műanyagbábuk korában? Nincs tisztelete az életnek. A halálnak miért lenne?" Ugyanakkor szabadversei (Bedrótozott szinglibébi dala, Utak a kétezer éves városba) kapcsán mondták: "inkább prózák, amikben van valami verses lüktetés". A műfajok is bizonyos idő után talán alkattól, beszédmódtól és beszédritmustól is függnek? Hogyan látja a műfaj- (próza és vers határát?) és az élethatárokat?

V. Sz. J.: Sokat bizonytalankodtam ez ügyben addig, míg Vári Fábián László - kiváló, Arany János- és József Attila-díjas költő, az Együtt folyóirat főszerkesztője - azt nem írta róluk, hogy minden gond nélkül kiadhatók a lapjában, MERT EZEK VERSEK...

Cs. Sz.: Seherezád "apokrif" meséinek aposztrofált írásai példázatszerűek, és a kinyilatkoztató irodalom darabjaira is emlékeztetnek. Mese a palesztin lányról, Mese a zsidó fiúról, Mese a héliumhangú szélről című írásai felvillantják azt a kérdésemet is, hogy milyen lehet irodalmi terekben és időkben /irodalomban megjeleníteni/, mit jelent elbeszélni valami olyat, amit Caravaggio, aki a hétköznapok még nem kanonizált (bibliai) történeteit örökítette meg? Lehetséges, hogy mindig ez történik irodalomban is és általában a művészetben?

V. Sz. J.: Nagyon szépen leírta. Az Ezeregyéjszakát nagyon szerettem olvasni, modern "meséim" ezért lettek Seherezád "apokrif" meséinek aposztrofálva. Megjegyzem: a "hivatalos" irodalom lapjai beijedtek tőlük, ezért jelent meg egy politikai hetilapban, bár gyanítom: ott többen olvasták, mintha a Hitelben jelenik meg például. (Ide most a fészbúkon egy gonoszkodó-szmájli jönne...)

2015


Délibáb virtuális művészeti lap 2018. Ötödik évad/1. szám.

Beszélgetés Vasi Szabó Jánossal

Csog Szidónia:

"Kódolt üzenet", transzgalaktikus utazások és keretfeszítő írói módszer: "A belső idő olyan dolog, aminek a fontosságára már nagyon korán, az ókor végén rájöttek a szerzők, ha jól emlékszem Szent Ágoston alkalmazta először az írásaiban." Beszélgetés Vasi Szabó Jánossal írói módszerekről és Rakéták és kövek című készülő kötetéről, amelyben "többé-kevésbé fantasztikus történetek", science fiction, film (és/szürreális látásmód), képregények, karmikus sorskönyvek és mélyretörő lélekábrázolásformák polifonikus módon találkoznak.

Vasi Szabó János:

A korábbi, Levegőkovács című kötetem a 2008-2012 közt keletkezett hosszabb prózai munkáimat foglalta össze. Azok "friss" reakciók voltak a környező világ eseményeire. Ez a lassan összeálló negyedik novelláskötet annyiból más, hogy a benne szereplő rövidebb-hosszabb írások (az utolsó kettő - a Sásnyár és az esszé - kivételével), már torzóban megvoltak a nyolcvanas évek vége és kilencvenes évek közepe közti első alkotói időszakomban. Akadnak olyanok, amit csak javítani és némileg aktualizálni kellett az elmúlt fél évtized hatásainak megfelelően - ilyen A gránátalmafa, a Csiplak arázi, a Donomágiában lemegy a nap, sőt az eddigi leghosszabb művem a Thulcandra is -, de sokat vagy teljesen át kellett írni - mint az alternatív-történelmi Kallocsány trilógiát – vagy csak, mint "irodalmi-betétek" jöhettek szóba -, példa rá a Dentaku, az Orbitsville, a Visszatérés...


Csog Szidónia:

Rakéták és kövek avagy posztmodern zarándokút Medjugorjébe címadó írásban "az Ember sorsának misztikuma" és a délszláv testvérháború megjelenítése egyszerre történik :"1993. április 13-át írunk és meghatódva forgatom a gyűrött füzetlapokat. Keserűen veszem tudomásul: elillant az idő, amikor egy fiatal férfi tiszta szívvel hitt a csodában, s elméjét a szürke hétköznapok helyett az Ember sorsának misztikuma felé nyitotta ki. Szégyenkezve visszateszem az íróasztalfiókba a kézirat füzetét." Imperatívusz, rezignált hangnem, dokumentum és szimfonikus szerkezet sajátos módon épül itt egymásba. A Primo, Secundo, Tertio és Epilogat részegységek egzisztenciális időt is tagolnak...

VSzJ:

Igen, a kötet címadó darabja talán a legkülönösebb "sorsú" írásom. Az alaptörténet - az utazás - már a nyolcvanas évek végén megvolt, önéletrajzi elemekkel is dúsítottan. Ám negyedszázad után már komolyabb érvelést igényelt, ezért választottam a posztmodern vendégszöveg-stílust, történelmi- tudományos cikkekből és két irodalmár: Pete László Miklós és Varga Tibor rövid esszérészletéből. A tudományos-szövegek elérhetetlenek voltak sokáig, csak az ezredforduló után lettek hozzáférhetőek. Az írás stílusa is vegyes jegyeket öltött: széppróza és montázsszerűen összeállított publikáció, nagy odafigyelést igényelt ez a szerkezet, hogy ne nőjön egymásra se az epikus útleírás, se a dokumentarista részek. A különböző idősíkok "szimfonikus" egységet alkossanak.


CsSz:

"Néha a történet, ha nem marad ebben a három dimenzióban, akkor hagyni kell átlépni máshová, de hát ezek is az emberiség közös kulturális öröksége. Egy olyan tradíció maradványa, ami megelőzte a mai, eszközt, gépeket használó embert. Várkonyi Nándor szerint legalábbis."- olvasható Vasi Szabó János írói kalauzában. Sol Niger szerint:"Minden világ a szellemen keresztül, a mindentől független Önvalótól függ."A "mindentől független Önvaló" túl az elbeszélői nézőponton az áramlások dinamikáját és a kozmikus szabadságot is sugározza. Ezekben a megtapasztalható dimenziókban hogyan írja önmagát a novella?

VSzJ:

Egy korábbi novellámmal kapcsolatban már említettem a platonikus ideafelfogást, ez akkor a "A katona és a delfinlány" epilógusában tökéletesre sikeredett. Várkonyi Nándorra való utalás ezt a régi bölcseletet a modern korba helyezi. A Sásnyár című legújabb novellám mágikus realizmusa is ebben rejlik.


CsSz:

A különböző írásokban történő dimenzióváltások műfajváltásokat is beidéznek. Mindez oly módon történik, hogy egy komplex és transzparens nézőpont is megnyílik...

VSzJ:

A dimenzió és egyúttal műfajváltásoknak a szerkesztési elvek mellett azon prózai okai voltak, hogy eme részletek akár negyedszázad távlatából kapcsolódnak a textusba, egy másik - sokkal fiatalabb - Vasi Szabó gondolatai, világlátása fogalmazódik meg bennük, ám ezek a cselekmény során inkább sűrítik a mondanivalót, olyan értelmezési lehetőségeket is rejtenek, amit a sztori eredeti környezetében csak elnyújtva, a történet lapos monologizálásával lehetne megoldani. Erre a legsikerültebb példa a Dentaku, történet a kínai szerverről című írás, amiben a "novella a novellában" új szintre emelkedik, több lesz az aktualitást sugalló szövegkörnyezetbe ágyazva, mintha önmagában állna.


CsSz:

A szereplők viszonyulása saját világukhoz szükségképpen mítoszi. Mitológia térbe és időbe kalauzolja az olvasót, amelynek labirintusjárásai rejtett katakombákat is megidéznek...

VSzJ:

Igazat adok Borgesnek, minden író a saját labirintusában kutakodik, igazsága térben és időben a saját multiverzum titkait deríti föl, s adja át az olvasónak. Ám a mitológia az emberiség közös őskönyve, akkor is, ha sokan - világlátásuk szerint - tagadják ezt. Innen nézve, mind ugyanazt a Könyvet írjuk...


CsSz:

Miről is szól az Orbitsville avagy a kettészakított-világ effektus? A Philip K. Dick emlékére írt elbeszélés tárgyát képezi a függőség is, és főhősének sajátos tapasztalatát rögzíti:"A szokásos promóciós anyag képsora zúdult a retinájára: JÁTÉKFÜGGÖ VAGY? NEM JUTSZ HOZZÁ A NAPI ADAGODHOZ? A HELLIS GAME SZAKEMBEREI BIZTOSÍTJÁK A KELLŐ DÓZIST! LETÖLTHETŐ DEMÓK, FILMEK, PATCH-EK EGY CSOMÓ SCREENSHOT: BEBÖKNI! DIKTÁLUNK! ELLENŐRIZD: http://www.hellisgame.eu. Aztán végre a játék logója is összeállt: ORBITSVILLE: DE VERDEELDE WERELD EFFECT".

VSzJ:

A körítés ebben az esetben is legalább olyan fontos, mint a "betét-novella", elektronikus korunk szerkezeteinek bemutatója, ami újjáteremti azt az érzékszervi sokkot, melyet a videofilmeken, CD-ken, sokcsatornás tévémonitorokon, videojátékokon és számítógépeken felnőtt kortársak tapasztalnak. A főhős, Zsombor látszólag magánéleti döntésképtelensége - nem tudja, bevállalja-e kapcsolatát az érzéki, szexuális kontaktuson is túli lelki egyesüléssé - meneküléssé válik a kibertér videojáték világába. A novella összeolvadó két külön dimenziója - a játék és valóság - kísérletet tesz az emberi szubjektum önkeresésérének ábrázolására. Zsombor a mai, sokak által posztmodernnek aposztrofált kor gyermeke, e kor ideológiájának egyik fontos - elsősorban a fejlett nyugatot befolyásoló - törekvése a realitás és virtualitás tartományai közötti határvonal elmosódottá tétele, az akadálytalan átjárás e tartományok között. A valóság és a fikció egyesülése a kibertérben hasonló lélektani függést okoz a kábítószer okozta hallucinációhoz, jelesül a számítógép előállította fiktív világ a valóság alternatívájává válik. A betét-történet viszont - ami a kibertér játék része, ám nem a főhős által várt lövöldözős, csihipuhi fajta: hagyományos SF-szituáció. (Generációs csillaghajó a végtelen űrben. A fedélzeten kialakul egy sajátos társadalom; és minden egészen másképpen történik, mint ahogy azt indításkor elhatározták. Voltaképpen ez a szituáció az emberré válást, az emberi társadalom kialakulását modellezi a szociáldarwinizmus minden változatának ma is divatos hókuszpókuszai nélkül. A lényeget. A szikár történet mögött számos kérdőjel. Miért? Miért teremtünk hierarchiát? Miért a magasan fejlett ember dolgoz ki hierarchikus modelleket? Mit is jelent kiűzetésünk az Édenből? ) Így a sivár, posztmodern valóság egy katarzisszerű befejezéssel manifesztálódik a csak információáramlásban létező kibertérben.


CsSz:

A Poroszkálok megint kékbenyúló mezőkön, Novella öt felvonásban című írás Kallocsány Sándor főhőse Kosztolányi Dezső Esti Kornél alteregóját is felvillantja. Annál is inkább, mert a novella a novellában jelensége keretfeszítő írói módszerré és "kódolt üzenet"-té válik: "Pandúr tétova léptekkel a díványhoz ment, s előkereste a szétszórt sokféle kacat közt a Kallocsány által teleírt paksamétát. Aznap semmi kedve nem volt novellát elemezni. Az alkoholtól nemcsak ujjainak remegése szűnt meg, hanem az irodalom iránti érdeklődése is."

VSzJ:

Mi lett volna, ha...? Az alternatív-történelmet bemutató alkotások Philip K. Dick "Ember a fellegvárban" című díjnyertes regénye után szaporodtak föl, annyira, hogy ma már külön alműfajt alkotnak. Ha nagyvonalúan nézem, leginkább ezek sorába tartoznak, a Zafírtűkön ülnek és a Kallocsány című művem is. Ezek befejező darabja a Poroszkálok...; itt maga az alaptörténet is a nyolcvanas évek végének létező szocializmusában készült - akkor torzóban maradt, és a rendszerváltás darabig okafogyottá is tette -, akárcsak az idézett betét-novella. A főhős neve utalás a tragikus sorsú skandináv írónő, Karin Boye félelmetes antiutópiájának címére: Kallocain. Miként az a sötét hangulatú regény, úgy ez a novella trilógia is egy totális diktatúrának az egyénre kivetülő szociológiai hatásmechanizmusát vizsgálja. Nem tudom, ha ezt a sorozatot ma kellene megírnom, hogy sikerülne, hisz hosszú évtizedek ködlenek az akkori és mostani valóság között. Ahogy a korai szöveget javítottam, bizony a bekattanó emlékek egyre sorjáztak elmémben, s a hátam néha lúdbőrzött a "dézsavű" érzésétől. Mi lett volna, ha kilencvenben, nem sikerül végig vinni a rendszerváltást, sőt, Kubához és a KNDK-hoz hasonlóan, egyedüli szocialista országként árválkodnánk Európa közepén? Választ nem ad a trilógia, csak tovább viszi a gondolatot.



CsSz:

A C.S. Lewis emlékét felelevenítő Thulcandra című írás transzgalaktikus utazásokba is beavatja a befogadót. Hogyan történnek ezek az utazások, és a Thulcandra rejtély miről szól? Vízió, jóslás, és jelenvalóság drámai módon történik:"Mintha a Világhíradó nyitóképe peregne lelki szemeim előtt. Európa, Amerika, Ázsia ismert metropoliszai. Aztán minden eltűnik, s megjelenik egy rozsdabarna öntőforma. A vájatai talán betűk, két hosszú sorban. Akár egy ódivatú propaganda filmben: olvadt-sárga fém csorog végig rajtuk, s amint kitölti, felizzik a szöveg:
L’AN MIL NEUF CENS NONANTE NEUF SEPT MOIS
DU CIEL VIENDRA UN GRAND ROI DEFFRAIEUR
Újabb látomás: Párizs az Eiffel-toronnyal, és a Diadalív, előtte a végtelen sugárút tömve emberekkel, akik most nem nyüzsögnek; mozdulatlanul, csendben figyelik az eget, ahonnét egy fekete gépkolosszus ereszkedik alá. Négy lángoló betű: DARS... Az iszonyat kerít hatalmába, ezt alátámasztandó következnek a levegőből felvett képek. Az USA keleti partján égő városok, Közép-Oroszország hamuval takart iparvidéke, a Jangce kiszáradt medrét körülölelő kopár, néptelen táj. (...) Henrik szavaiból nem a gyűlölet süt, hanem a szeretet és a megbocsátás, a békés aranykor ígérete sugárzik. Az öntőforma vöröslő rézzel telik, új a szó: THULCANDRA."


VSzJ:

Az eddig írt leghosszabb prózám, pont a kilencvenes évek közepén készült. Nagy reményeket fűztem hozzá, ám akkor az irodalmunkat szinte teljesen lefedő cinikus-posztmodern stílus (ami még a lenézett lektűr műfajt, az SF-et is uralta, sőt, ha a két meglévő újságukat nézem, uralja ma is) lehetetlenné tette a kiadását... Ez a kudarcélmény - más magánéletbeli nehézségekkel karöltve - érlelték a döntésemet: befejezem az irodalmi munkálkodást. (2008-ig tartottam is magam ehhez az elhatározáshoz.) Néhány éve elővettem a kéziratot, nagyon kevés változtatni valót találtam benne (ezek csak a 2015-ös aktualizálást segítették). A szövegben fontos tartalmat nyerő, az ezredforduló előtti misztikus jóslat köré rajzolt futurisztikus pillanat, hála az égieknek, nem következett be (vagy legalábbis nem tudunk róla...) a textus-környezet épsége érdekében változatlan maradt, viszont lehetőséget adott egy újabb értelmezésre is, amit a cím jelez, és C. S. Lewis szellemiségének megidézése hozott. C. S. Lewis a keresztény sci fi megteremtője. Kritikusa, Donald A. Wolheim szerint: máig talán egyetlen igazi alkotója. Lewis filozófiája mellett, az elbeszélés második része, olyan nagy elődök jövőtörténetei nyomába halad - olykor vitázva velük -, mint Zamjatyin, itt-ott a "szigeti-Huxley", de nyomokban Werfel egy kevésbé ismert könyve is. Stílusa fantasztikus elbeszélés, ami antiutópiára is hajaz. (Egyébként a minap megtaláltam a három évtized alatt fölhalmozott kézirat-papírköteg közt azokat a jegyzeteket, amiket 95-ben, a Thulcandra megírása előtt a helyi könyvtárban összegyűjtöttem - hol volt még a világháló? Meglepett, hogy mennyi dolognak utána jártam akkor, csak néhány példa: a Puszta ország és a Fakó vidék közti fantasztikus átmenet leírásában két előzményre is támaszkodtam: Wells Időgépére illetve a Tibeti Halottas-könyv magyar fordításának Bardóról szóló részére. A "fényszövetség" három népének neve latin fordítás: a formika hangyát, az iubar sugárzót, a hispidus bundás állatot jelent. A szabadkőműves jelképek is valódiak, a francia szöveg Nostradamus apokaliptikus jóslatából való, a felsorolt három szám - 9,11,33 - az ördög számai a középkori misztikusok szerint...) A Thulcandra egyes szám első személyben íródott. Hősnője a huszadikszázadra jellemző ateista (és liberális) elveket valló újságírónő (ezért ódzkodott a műtől a kilencvenes évek baloldali-liberális dominanciájú literája). Az ő jövőbeli "zarándok-útja", személyiségfejlődése a központi eleme – minden kalandos körítés mellett – ennek a hosszú epikus történetnek.


CsSz:

A Lektűr vagy nem lektűr? című írás a borgesi életmű megidézése mellett kérdésfeltevésében is reflektál a szöveglabirintusra : "a Kivételes Helyről, az Egyetlen Pontról, ahonnét a világegyetem minden rezdülése látható, megtapasztalható" . A Lektűr vagy nem lektűr zárt kérdésforma vajon megválaszolható?

VSzJ:

Oka van, hogy a készülő negyedik novellás kötetemet nem egy szépírással, hanem esszével fejezem be. Mint a cím alatt olvasható "többé-kevésbé fantasztikus történetek" is jelzik: nem épp a mai irodalmi-kánon stílusjegyeit viselő írások azok, gyanútlan olvasónak talán lektűr műveknek tűnnek. Ezért soroltam föl valamennyi novella után a kiadásuk helyét, mert ezek kivétel nélkül vagy szépirodalmi(Somogy, beregszászi Együtt, Dunatükör, Délibáb, Kelet Felől, Búvópatak, Polísz, kolozsvári Helikon), vagy elsősorban publicisztikai lapok, némi literai mellékletteló(Kapu, Bécsi Napló, Világ Magyarsága hetilap). Én ebben annak a bizonyítékát látom, hogy akadnak olyan szerkesztőségek, ahol nem a kritikai "akadémizmus", hanem az irodalmi minőség számít, lett- légyen bármilyen stílusban megírva. (Wells, Huxley, Orwell, Vonnegut vagy épp Lewis és Tolkien ugyanúgy a nyugati irodalmi kánon része, mint Joyce, T.S Elliot, Ezra Pound, Doris Lessing és társaik.) De ezzel cáfolom a "lektűr-oldal" kirekesztést, "magasirodalmi" lenézést aposztrofáló jajgatásait is. Hölgyek és urak, talán kidolgozottabb, magvasabb mondanivalót kéne kiadni a kézből: mindjárt csökkenne a "hivatalos" litera presszúrája! További magyarázkodás helyett álljon itt az említett esszé befejezése: "Borges munkái a valóságot írják le, de a mítoszok és filozófiák keresztezését hozzák létre. S miben "testvérek" Le Guin műveivel? Az ünnepélyesség, az örökkévalóság érvényességével. Lehetnének akár nemes - lektűr - fantasy is, ám minden kapocs ellenére, ami a zsánerhez köti őket, Borges műveiben találkozik a filozófia és a rege a rendszerező vallástudománnyal. Ez a gondos helyválasztás megmenti Borges műveit a lektűrnek nevezett mélyirodalmi áramlatok szívóhatásától. Áttérni Borges labirintus- elbeszéléseiből a mai vámpíros, zombis fantasztikus irodalomra, szerfölött kellemetlen megrázkódtatás."





lap tetejére