Vasi Szabó János: Az első generáció a világháború körül született, a szocializmusban szocializálódott generációra utal, az én generációm jó húsz évvel később beleszületett a gulyásszocializmusba, majd élete felénél a rendszerváltozással egy teljesen új létszemléletet kellett magáévá tennie. A kommunizmus ítélete is más, mint azoké, akik direktben élték meg a Rákosi-diktatúrát és az '56 utáni megtorlás éveit. A látószög kibővült az elmúlt 25 év, a vadkapitalizmus árnyoldalaival is. Ez érezhető az írásokban, például Varga Tibor remek Magyar komédiája - első generációs író műve - és a Két tradícióval induló elbeszélés-sorozatom a realitás más-más oldaláról közelít, ám a végén ugyanoda érkezik.
V. Sz. J.: A lakosság túlnyomó többségét kitevő munkások, bérből és fizetésből élők mindennapjai eltűntek az irodalmi kánon palettájáról, az egy Tar Sándor kivételével; egy szociopata vagy más aberrált személy érdekesebb téma a mindennapok nyűgeivel küszködő embernél.
V. Sz. J.: Hazudnék, ha azt írnám, hogy mindig tudatosan alkalmaztam, vannak olyan novelláim - a Levegőkovács első két története ilyen -, amelyek jó negyedszázad után lettek összeillesztve, így előfordulnak az ellenpontozáshoz hasonló történetvezetési módok, de csak a mű részleteinek időbeli távolsága miatt. Azonban az újabb novellákban tudatosan alkalmazom az ellenpontozást is.
V. Sz. J.: Ez a módszer A higanyfényű alkonyban: egy állatokat imádó, szülei által elhanyagolt albínó kislány gondolatai írják le a szereplőket, amit a cselekedeteik később alátámasztanak. (Az Opusban jelent meg ez a rész, ami egy igen fiatalos lap - sok pózmodern marhaságot is kiadnak -, a főszerkesztőjük nagy sci-fi- és képregény-kedvelő, és amikor olvasta, szerintem a képregények ugrottak be neki.) A Grandville Desert címadó figurája a maga korában nagyon népszerű grafikus volt, rajzaiban arra mutatott rá kíméletlen éleslátással, ami az emberben az állati, az alantas ösztönök vezérelte; jobb cím nem is lehetett volna.
V. Sz. J.: Az életszelettel kapcsolatban az a véleményem, amit Pete László Miklós írt a kritikájában: a mai irodalmárokkal ellentétben nem elméleti, tanulmányoldalról, hanem igencsak közelről és alulnézetből rögzítem a dolgokat, ez bizonyos szempontból könnyebb, de ha nem akar az ember a száraz szociofotóknál leragadni, akkor bizony igen nehéz; ilyen esetben a "változatosság kedvéért" párhuzamos időbe, térbe helyezem át a szereplőket.
V. Sz. J.: Az elbeszélő is a történettel együtt változik, igyekszem pozitív irányba terelni, mint a régi epikus művekben, ám a mai posztmodern időben nem mindig sikerül. A "hurráoptimizmus" nem kenyerem. Ha már nem tudok szép befejezést írni a "mi dimenziónkban", átemelem a hőst egy másikba. Igen, a kollektív tudattalanban vannak ilyen mágikus helyek.
V. Sz. J.: Úgy, mint egy látszólag befejezett, ám valójában befejezetlen mondatot, amit az olvasónak kell önmagában feldolgozva lezárnia. Elismerem, ez a módszer a mai rohanó világban "egyeseket" még irritálhat is: mit szórakozik velem a szerző? Mért nem ad befejezett, mindenre ráhúzható választ? Nos, én a "ketteseknek" írom a történeteimet.
V. Sz. J.: Ma az irodalom fizikai valóként igazodik az időhöz, én – Szent Ágostonnal egyetértve – a múlt-jelen-jövő dimenzióit az ember lelkében az érzékelés leképzéséből keletkezőként értelmezem, „lélekben mérjük az időt”. Az emberi elme, a memória az, ami – a jelenből kiindulva – visszaemlékezik a múltra és faggatja a jövőt. (Az állatoknak csak jelenük van, ezért bizonyos értelemben halhatatlanok, nem ismerhetik a halálfélelmet, de a transzcendens világát sem.
V. Sz. J.: Igen, nem tudok Várkonyi Nándornál - és Hamvasnál, Kemény Katalinnál, Kodolányinál - okosabbat írni erről.
V. Sz. J.: Minden történetemnek van a materiális "valóságból" kiinduló ösvénye, erre mindig odafigyeltem, még a fantasztikus írásaimban is.
V. Sz. J.: Erről korábban ezt írtam, most se tudok mást mondani: a mimézis számomra a valós elemzése, nemcsak puszta utánzása, az emberi természeté, nemcsak a külső, minket körülvevő, éltető téré. A természetet én az ókoriak mintájára, az ideák - alacsonyabb szintű - kivetülésének tartom, s nem a materiális módon, bár a tudomány a modern korban átvette a rendelkezést a természet fölött, kategóriákat, megfogható, realista tételeket állított föl. Ezzel szemben a művészet kicsit mindig az irreális felől közelítette meg. A legújabb esztétikák nem is tartják érdeminek a mimézist, a művészetnek például a szépséget, a szabad önkifejezést, a szubjektumot kell megmutatnia. Az objektív valóság vizsgálata maradjon szigorúan a tudomány területe. Az írásaimban ettől eltérő nézetet vallok. A mindennapi élet és a művészi megközelítés nem válik élesen ketté, talán ezért vonzódom annyira a katolikus gyökerű, latin-amerikai mágikus realizmushoz, ahol a valóságba is beszivárognak józan ésszel felfoghatatlan dolgok, történések. Jelezve, hogy ez az ideák visszavetülése - teremtett - világ deformálódott, már nem létezik az eredeti valóságban, ám a metafizikai néha átszivárog onnan. Elismerem, ritkán sikerül elkapnom ezt a pillanatot, talán leginkább A katona és a delfinlány című elbeszélésben közelítettem hozzá. De beszéljen erről a jeles kritikus, Pécsi Györgyi a Nagyítás 2010. júniusi számából: "Az én-elbeszélő a legutóbbi jugó háború zsoldos katonája, utolsó bevetésének történetét meséli el - a horvátokkal harcol egy nemzetközi brigádban, pechjére egy rusnya, rühellni valóan kellemetlen szerb katonanőt osztanak mellé, akivel aztán mégiscsak egymáshoz sodródnak; a bevetés után együtt menekülnének Pulából, ám hajójukat a szerbek szétlövik. A nő testével fölfogja a katonát célzó golyót, a fiú azonban - innentől álomszerű jelenetek sora - kiúszik vele a tengerpartra, ahol kiderül, a nő delfinné változott, s boldogan élnek. Erőteljes, szűkszavú történetmesélés, az író nem kommentálja a háborút, nem moralizál - ám, arányosan és helyénvalóan, a lírai, költői zárásban visszahozza a metafizikát, megerősíti "az ember szépbe szőtt hitét".
V. Sz. J.: Tolkien azt írta: a történeteknek jó vége kell, hogy legyen. Ha mégsem ad okot rá a történet logikája ebben a dimenzióban, akkor egy másikban legyen!
V. Sz. J.: Mivel a mai átlagolvasó elsősorban a vizualitás útján szerzi a tapasztalatokat, az írott szónak is jelentős képi megjelenítőerőre van szüksége, akkor is, ha témájában épp a fizikai világ "mögé", a szakrális felé mutat.
V. Sz. J.: Igen, és erre fentebb már válaszoltam.
V. Sz. J.: Nem tudok becsukott szemmel járni a világban, egyszerű munkások, parasztok közt élek, és látom a még náluk is sokkal szerencsétlenebbeket. Se a "hurráoptimista", se a liberális - nyugatimádó, az itthoni dolgokat csakis lenézéssel, acsarkodva fogadó - mentalitás nem az enyém. Az elmúlt negyedszázad leamortizálta az országot és az embereket is, ezt nem söpörhetem a véka alá; ha írok, a tragédia úgy szökik elő az élettörténetekből, mint a gáz a lyukas gázpalackból.
V. Sz. J.: Borges óta tudjuk: az író mindig ugyanazt a Könyvet írja. Ez már maga is egyfajta kozmogónia.
V. Sz. J.: Akikben nincs meg a rezonancia, unalmasnak, alpárinak gondolhatják írásaimat. Veszélyes dolog az olvasók között ily módon "válogatni", de mivel a mindennapok megélhetéséhez nincs szükségem se az irodalmi infrastruktúra, se a divathullám-lovasok elismerésére, a darabszám erőszakos növelésére, úgy érzem, megtehetem. Egyébként azt tapasztalom: sokakban megvan a transzcendens réteg befogadására alkalmas lelkiség, sokkal több olvasóban, mint a posztmodern világ látszata mutatja. Erről van két rövid történetem, itt is idézném, ha megengedi: ismertem remek embereket, akik ateisták voltak, egyikük jó barátom, természetimádó, nagyszerű humanista. Konzervatív gondolkodása is szimpatikus volt, egyedül a hit kérdésében volt más a véleményünk. Ő gyakran mondta, ha a vég került szóba: örömmel fog ismét feloldódni a természetben. Aztán őt is elérte a betegség, már hetvenen túl, a halálra készült, amikor meglátogattam. Nagyon rosszul nézett ki, nem tudtam mivel vigasztalni. Mielőtt hazaindultam volna, remegő hangon még azt mondta: "Emlékszel, a boldog visszatérésről beszéltem a természetbe? Hülyeség volt!" A szemében kétségbeesés, attól a valamitől való félelem, amit máshol "semminek" hívtam, de nevezzük ürességnek, mindegy. A másik történet édesapámhoz köt, ő hívő volt, de az a "huncutabb" fajta, akinek volt miről elszámolnia az "égi bíró" előtt. A betegség nagyon lerontotta, s ez azért volt fájdalmas látvány, mert apu világéletében izgő-mozgó, sportoló ember volt. Amikor utoljára láttam élve, alig tudott fölülni a betegágyán. De amikor a szemébe néztem, mégsem kétségbeesést láttam, nem is tudom, talán gyermeki kíváncsiságot, az olyan emberét, aki nagyon fontos, élete legfontosabb találkozójára készül. Igazán csak ekkor hittem el, hogy apu valóban őszintén hívő. Ma is szégyellem miatta magamat. Apámtól nem sok mindent örököltem az életen és a katolikus hiten kívül, de lehet, hogy ennél nagyobbat nem is adhat szülő a gyermekének. Én ezt és a "Ne féljetek!" hitét szeretném átadni az erre fogékony olvasóknak.
V. Sz. J.: Ahogy az írásaim is tükrözik: egy megállíthatatlan folyamatként. Itt jön az író felelőssége, akinek fenn kell tartania a globalizmussal szemben a kritika és az egyet nem értés privilégiumát, akkor is, ha ezzel esetleg a saját "literai sírját" ássa meg.
V. Sz. J.: A kertben az ember nagyon közel kerül a teremtéshez, nincs még egy hely, ahol ennyire rajta múlna egy évnyi élet sarjadása, gyümölcse és szürete, mint a kertben. A városban, negyedik emeleten erre nincs lehetőség. Igen, ez olyasmi volt az életemben, mint Heideggernek az "isten-élmény", csakhogy a nagy filozófus a semmi ürességére, az entrópiára döbbent rá, én inkább az ellenkezőjére, a negentrópiára: a biológiai élet entrópiacsökkentő voltára.
V. Sz. J.: A nyolcvanas években íródott - és az elmúlt két-három évben újrafogalmazott - történetek meg a gazdasági válság után készültek kapcsolódása valóban különleges élménynek ígérkezik. Kíváncsi leszek az olvasók reakcióira ez ügyben is.
V. Sz. J.: Sokat bizonytalankodtam ez ügyben addig, míg Vári Fábián László - kiváló, Arany János- és József Attila-díjas költő, az Együtt folyóirat főszerkesztője - azt nem írta róluk, hogy minden gond nélkül kiadhatók a lapjában, MERT EZEK VERSEK...
V. Sz. J.: Nagyon szépen leírta. Az Ezeregyéjszakát nagyon szerettem olvasni, modern "meséim" ezért lettek Seherezád "apokrif" meséinek aposztrofálva.
Megjegyzem: a "hivatalos" irodalom lapjai beijedtek tőlük, ezért jelent meg egy politikai hetilapban,
bár gyanítom: ott többen olvasták, mintha a Hitelben jelenik meg például. (Ide most a fészbúkon egy gonoszkodó-szmájli jönne...)
2015
A korábbi, Levegőkovács című kötetem a 2008-2012 közt keletkezett hosszabb prózai munkáimat foglalta össze. Azok "friss" reakciók voltak a környező világ eseményeire. Ez a lassan összeálló negyedik novelláskötet annyiból más, hogy a benne szereplő rövidebb-hosszabb írások (az utolsó kettő - a Sásnyár és az esszé - kivételével), már torzóban megvoltak a nyolcvanas évek vége és kilencvenes évek közepe közti első alkotói időszakomban. Akadnak olyanok, amit csak javítani és némileg aktualizálni kellett az elmúlt fél évtized hatásainak megfelelően - ilyen A gránátalmafa, a Csiplak arázi, a Donomágiában lemegy a nap, sőt az eddigi leghosszabb művem a Thulcandra is -, de sokat vagy teljesen át kellett írni - mint az alternatív-történelmi Kallocsány trilógiát – vagy csak, mint "irodalmi-betétek" jöhettek szóba -, példa rá a Dentaku, az Orbitsville, a Visszatérés...
Igen, a kötet címadó darabja talán a legkülönösebb "sorsú" írásom. Az alaptörténet - az utazás - már a nyolcvanas évek végén megvolt, önéletrajzi elemekkel is dúsítottan. Ám negyedszázad után már komolyabb érvelést igényelt, ezért választottam a posztmodern vendégszöveg-stílust, történelmi- tudományos cikkekből és két irodalmár: Pete László Miklós és Varga Tibor rövid esszérészletéből. A tudományos-szövegek elérhetetlenek voltak sokáig, csak az ezredforduló után lettek hozzáférhetőek. Az írás stílusa is vegyes jegyeket öltött: széppróza és montázsszerűen összeállított publikáció, nagy odafigyelést igényelt ez a szerkezet, hogy ne nőjön egymásra se az epikus útleírás, se a dokumentarista részek. A különböző idősíkok "szimfonikus" egységet alkossanak.
Egy korábbi novellámmal kapcsolatban már említettem a platonikus ideafelfogást, ez akkor a "A katona és a delfinlány" epilógusában tökéletesre sikeredett. Várkonyi Nándorra való utalás ezt a régi bölcseletet a modern korba helyezi. A Sásnyár című legújabb novellám mágikus realizmusa is ebben rejlik.
A dimenzió és egyúttal műfajváltásoknak a szerkesztési elvek mellett azon prózai okai voltak, hogy eme részletek akár negyedszázad távlatából kapcsolódnak a textusba, egy másik - sokkal fiatalabb - Vasi Szabó gondolatai, világlátása fogalmazódik meg bennük, ám ezek a cselekmény során inkább sűrítik a mondanivalót, olyan értelmezési lehetőségeket is rejtenek, amit a sztori eredeti környezetében csak elnyújtva, a történet lapos monologizálásával lehetne megoldani. Erre a legsikerültebb példa a Dentaku, történet a kínai szerverről című írás, amiben a "novella a novellában" új szintre emelkedik, több lesz az aktualitást sugalló szövegkörnyezetbe ágyazva, mintha önmagában állna.
Igazat adok Borgesnek, minden író a saját labirintusában kutakodik, igazsága térben és időben a saját multiverzum titkait deríti föl, s adja át az olvasónak. Ám a mitológia az emberiség közös őskönyve, akkor is, ha sokan - világlátásuk szerint - tagadják ezt. Innen nézve, mind ugyanazt a Könyvet írjuk...
A körítés ebben az esetben is legalább olyan fontos, mint a "betét-novella", elektronikus korunk szerkezeteinek bemutatója, ami újjáteremti azt az érzékszervi sokkot, melyet a videofilmeken, CD-ken, sokcsatornás tévémonitorokon, videojátékokon és számítógépeken felnőtt kortársak tapasztalnak. A főhős, Zsombor látszólag magánéleti döntésképtelensége - nem tudja, bevállalja-e kapcsolatát az érzéki, szexuális kontaktuson is túli lelki egyesüléssé - meneküléssé válik a kibertér videojáték világába. A novella összeolvadó két külön dimenziója - a játék és valóság - kísérletet tesz az emberi szubjektum önkeresésérének ábrázolására. Zsombor a mai, sokak által posztmodernnek aposztrofált kor gyermeke, e kor ideológiájának egyik fontos - elsősorban a fejlett nyugatot befolyásoló - törekvése a realitás és virtualitás tartományai közötti határvonal elmosódottá tétele, az akadálytalan átjárás e tartományok között. A valóság és a fikció egyesülése a kibertérben hasonló lélektani függést okoz a kábítószer okozta hallucinációhoz, jelesül a számítógép előállította fiktív világ a valóság alternatívájává válik. A betét-történet viszont - ami a kibertér játék része, ám nem a főhős által várt lövöldözős, csihipuhi fajta: hagyományos SF-szituáció. (Generációs csillaghajó a végtelen űrben. A fedélzeten kialakul egy sajátos társadalom; és minden egészen másképpen történik, mint ahogy azt indításkor elhatározták. Voltaképpen ez a szituáció az emberré válást, az emberi társadalom kialakulását modellezi a szociáldarwinizmus minden változatának ma is divatos hókuszpókuszai nélkül. A lényeget. A szikár történet mögött számos kérdőjel. Miért? Miért teremtünk hierarchiát? Miért a magasan fejlett ember dolgoz ki hierarchikus modelleket? Mit is jelent kiűzetésünk az Édenből? ) Így a sivár, posztmodern valóság egy katarzisszerű befejezéssel manifesztálódik a csak információáramlásban létező kibertérben.
Mi lett volna, ha...? Az alternatív-történelmet bemutató alkotások Philip K. Dick "Ember a fellegvárban" című díjnyertes regénye után szaporodtak föl, annyira, hogy ma már külön alműfajt alkotnak. Ha nagyvonalúan nézem, leginkább ezek sorába tartoznak, a Zafírtűkön ülnek és a Kallocsány című művem is. Ezek befejező darabja a Poroszkálok...; itt maga az alaptörténet is a nyolcvanas évek végének létező szocializmusában készült - akkor torzóban maradt, és a rendszerváltás darabig okafogyottá is tette -, akárcsak az idézett betét-novella. A főhős neve utalás a tragikus sorsú skandináv írónő, Karin Boye félelmetes antiutópiájának címére: Kallocain. Miként az a sötét hangulatú regény, úgy ez a novella trilógia is egy totális diktatúrának az egyénre kivetülő szociológiai hatásmechanizmusát vizsgálja. Nem tudom, ha ezt a sorozatot ma kellene megírnom, hogy sikerülne, hisz hosszú évtizedek ködlenek az akkori és mostani valóság között. Ahogy a korai szöveget javítottam, bizony a bekattanó emlékek egyre sorjáztak elmémben, s a hátam néha lúdbőrzött a "dézsavű" érzésétől. Mi lett volna, ha kilencvenben, nem sikerül végig vinni a rendszerváltást, sőt, Kubához és a KNDK-hoz hasonlóan, egyedüli szocialista országként árválkodnánk Európa közepén? Választ nem ad a trilógia, csak tovább viszi a gondolatot.
Az eddig írt leghosszabb prózám, pont a kilencvenes évek közepén készült. Nagy reményeket fűztem hozzá, ám akkor az irodalmunkat szinte teljesen lefedő cinikus-posztmodern stílus (ami még a lenézett lektűr műfajt, az SF-et is uralta, sőt, ha a két meglévő újságukat nézem, uralja ma is) lehetetlenné tette a kiadását... Ez a kudarcélmény - más magánéletbeli nehézségekkel karöltve - érlelték a döntésemet: befejezem az irodalmi munkálkodást. (2008-ig tartottam is magam ehhez az elhatározáshoz.) Néhány éve elővettem a kéziratot, nagyon kevés változtatni valót találtam benne (ezek csak a 2015-ös aktualizálást segítették). A szövegben fontos tartalmat nyerő, az ezredforduló előtti misztikus jóslat köré rajzolt futurisztikus pillanat, hála az égieknek, nem következett be (vagy legalábbis nem tudunk róla...) a textus-környezet épsége érdekében változatlan maradt, viszont lehetőséget adott egy újabb értelmezésre is, amit a cím jelez, és C. S. Lewis szellemiségének megidézése hozott. C. S. Lewis a keresztény sci fi megteremtője. Kritikusa, Donald A. Wolheim szerint: máig talán egyetlen igazi alkotója. Lewis filozófiája mellett, az elbeszélés második része, olyan nagy elődök jövőtörténetei nyomába halad - olykor vitázva velük -, mint Zamjatyin, itt-ott a "szigeti-Huxley", de nyomokban Werfel egy kevésbé ismert könyve is. Stílusa fantasztikus elbeszélés, ami antiutópiára is hajaz. (Egyébként a minap megtaláltam a három évtized alatt fölhalmozott kézirat-papírköteg közt azokat a jegyzeteket, amiket 95-ben, a Thulcandra megírása előtt a helyi könyvtárban összegyűjtöttem - hol volt még a világháló? Meglepett, hogy mennyi dolognak utána jártam akkor, csak néhány példa: a Puszta ország és a Fakó vidék közti fantasztikus átmenet leírásában két előzményre is támaszkodtam: Wells Időgépére illetve a Tibeti Halottas-könyv magyar fordításának Bardóról szóló részére. A "fényszövetség" három népének neve latin fordítás: a formika hangyát, az iubar sugárzót, a hispidus bundás állatot jelent. A szabadkőműves jelképek is valódiak, a francia szöveg Nostradamus apokaliptikus jóslatából való, a felsorolt három szám - 9,11,33 - az ördög számai a középkori misztikusok szerint...) A Thulcandra egyes szám első személyben íródott. Hősnője a huszadikszázadra jellemző ateista (és liberális) elveket valló újságírónő (ezért ódzkodott a műtől a kilencvenes évek baloldali-liberális dominanciájú literája). Az ő jövőbeli "zarándok-útja", személyiségfejlődése a központi eleme – minden kalandos körítés mellett – ennek a hosszú epikus történetnek.
Oka van, hogy a készülő negyedik novellás kötetemet nem egy szépírással, hanem esszével fejezem be. Mint a cím alatt olvasható "többé-kevésbé fantasztikus történetek" is jelzik: nem épp a mai irodalmi-kánon stílusjegyeit viselő írások azok, gyanútlan olvasónak talán lektűr műveknek tűnnek. Ezért soroltam föl valamennyi novella után a kiadásuk helyét, mert ezek kivétel nélkül vagy szépirodalmi(Somogy, beregszászi Együtt, Dunatükör, Délibáb, Kelet Felől, Búvópatak, Polísz, kolozsvári Helikon), vagy elsősorban publicisztikai lapok, némi literai mellékletteló(Kapu, Bécsi Napló, Világ Magyarsága hetilap). Én ebben annak a bizonyítékát látom, hogy akadnak olyan szerkesztőségek, ahol nem a kritikai "akadémizmus", hanem az irodalmi minőség számít, lett- légyen bármilyen stílusban megírva. (Wells, Huxley, Orwell, Vonnegut vagy épp Lewis és Tolkien ugyanúgy a nyugati irodalmi kánon része, mint Joyce, T.S Elliot, Ezra Pound, Doris Lessing és társaik.) De ezzel cáfolom a "lektűr-oldal" kirekesztést, "magasirodalmi" lenézést aposztrofáló jajgatásait is. Hölgyek és urak, talán kidolgozottabb, magvasabb mondanivalót kéne kiadni a kézből: mindjárt csökkenne a "hivatalos" litera presszúrája! További magyarázkodás helyett álljon itt az említett esszé befejezése: "Borges munkái a valóságot írják le, de a mítoszok és filozófiák keresztezését hozzák létre. S miben "testvérek" Le Guin műveivel? Az ünnepélyesség, az örökkévalóság érvényességével. Lehetnének akár nemes - lektűr - fantasy is, ám minden kapocs ellenére, ami a zsánerhez köti őket, Borges műveiben találkozik a filozófia és a rege a rendszerező vallástudománnyal. Ez a gondos helyválasztás megmenti Borges műveit a lektűrnek nevezett mélyirodalmi áramlatok szívóhatásától. Áttérni Borges labirintus- elbeszéléseiből a mai vámpíros, zombis fantasztikus irodalomra, szerfölött kellemetlen megrázkódtatás."