Zagyi Gáborné - ALKONY

Délibáb virtuális művészeti lap 2016. Harmadik évad/2. szám

Ha eljönnél...

Ha egyszer eljönnél hozzám,
s jöttödet előre tudnám,
várnálak...
Bárhonnan jöhetsz, itt vagyok...
Sötétedne? Lámpát gyújtok.
Várnálak...

Nincs betonút. Néha sár van,
de a szívem sarkig tártam,
csak neked...
Nyitva lelkem. Tiszta, csendes
kis szobája. Ágyat vetek.
Csak neked...

Ne riasszon el a vadon,
megosztom a madárdalom.
Így tennék...
Hogyha fáznál, betakarlak,
és ha félnél, átkarollak.
Így tennék...

Üres kézzel nem engedlek,
s ha elmész, majd integetek,
míg látlak...
Csomagolok. Nem kell doboz,
csak érzés, ami visszahoz,
még látlak...


sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2016. Harmadik évad/1. szám

A szívembe rajzoltalak...

Csak az enyém vagy és mégsem,
s habár fogva nem tartalak.
Hunyt szemmel álmodlak ébren...
nem rabnak, mégis magamnak,
a szívembe rajzoltalak.

Élethű kép, nem lát így más,
minden részlet mélyről fakad.
Hagyom, hogy röpülj! Nincs tiltás,
mert így akarlak, szabadnak...
a szívembe rajzoltalak.

Most messze jársz, s én engedem.
Addig érezlek, hallgatlak,
míg a dobbanás eleven.
Te tudod, hogy visszavárlak...
a szívembe rajzoltalak.


sorkoz

Kimondhatatlan valami...

Napfény táncol az ablak hideg üvegén,
mintha az súgná: miattad, neked szökök.
Melengetlek. Rést török a nehéz szürkén.
Érted libbennek szét, sűrűn szőtt függönyök.

Olyan gyöngéd, mint jóleső simogatás.
Ablakot nyitok, csókját bőrömre kérem,
s a beengedett, oly édes cirógatás,
hozzám simul, elcsábít, ölel merészen.

Egészen övé leszek. Pezsdül a vérem,
akarom, kérem. A szenvedély igazi.
Mohón többre vágyom, hogy marad, remélem...
Elbájol a kimondhatatlan valami...


sorkoz

Tudom, hogy az erdőnek lelke van...

Tudom, hogy az erdőnek lelke van...
szinte hallom csendes lélegzetét,
a változás örök lüktetését,
fényben, színekben, harmóniában.

Lelke van... Érzem. Türelemre int.
Csak csendben.... Még tart a téli álom.
Madár piheg a még csupasz ágon,
ébredő nap felhőkön átkacsint.

Lelke van... Történet kéreg alatt,
mit őriz háncs, elhalt sejtek,
mit a vén idő a törzsbe rejtett.
Évgyűrűk. A mű, életrajzolat.

Lelke van... Őriz titkot, sebeket.
Göcsörtös kín rejti mi bántja.
A szél tanúja, világgá kiáltja
a viharokat, néma könnyeket.

Lelke van... Mélyre nyúlnak gyökerek,
kapaszkodik, küzd az elemekkel.
Oly büszke, mégis meghajlik ha kell.
Oxigént sóhajt, másnak életet.

Lelke van... Óvna szelídet s vadat,
bújtatnak az ágak s lombkorona.
Susog levelek elfedőzaja,
őriz halál hörgést, sikolyokat.

Lelke van... Az őszi lombhullásban,
nyári szomjúságban, rideg télben.
Magoncot nevel az ébredésben,
s boldog a tavaszi virágzásban.

Lelke van... Meg érint, amit érzek.
Nincs hamis, csak az őszinte vonzás.
Tiszta, mint az itt fakadó forrás.
Nincs varázslat, csak maga az élet.

Tudom, hogy az erdőnek lelke van...
szinte hallom csendes lélegzetét,
a változás örök lüktetését,
fényben, színekben, harmóniában.


sorkoz

Óvd!

Kiáltanék, de nem jön hang a torkomon,
nem tör át zajokon erőtlen suttogás,
szívdobbanással átfonom, csiszolgatom,
úgy elmondanám, de nem hallja senki más.

Mint hajótörött, ki sorokba ír csendet,
közben nem érti, miért szenved, sóvárog,
körülötte áramlatok jönnek, mennek,
fenyegetők, villanó fények, viharok.

Szélcsend van itt, s míg leírom tollvonással,
ember küzd mással, s egymással erő felett,
jelenben megengedett, nem szűnő vággyal,
míg beleroppan gerinc és emlékezet.

Mindig van új miért, tanulság elárvul,
elárult tegnap és magasztalt tévhitek,
s ahol ágy jéghideg, keserűség társul,
csak gúny virul, mi magasba emelkedett.

Fekete, fehér csak falja a színeket,
mohón, étvággyal, majd pihegve kövéren,
tétlen bámul. Isten dolgozik, festeget,
- Óvd! - mondja, s türelmet kér, emberségeset.

Kiáltanék, de nem jön hang a torkomon,
nem tör át zajokon erőtlen suttogás,
szívdobbanással átfonom, csiszolgatom,
talán egyszer majd elmondja valaki más.


sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2015. Második évad/4. szám

Hangjegy...

Leszek egy óhaj,
fohász lelkedben,
bűvös áramlás,
gőg az erekben,
vágy az ajkadon,
hang lélegzetben,
leszek dobbanás,
ütem a szívedben.

Leszek egy lépés,
együtt haladó,
tett és mozdulat,
veled lázadó.
Leszek menedék,
szó, megnyugtató,
leszek ölelés,
csend, csitítgató.

Leszek a kérdés,
s maga a válasz,
a lelked tükre,
hogy tisztán láthass.
Leszek egy hangjegy,
hozzád tartozás,
leszek pillanat,
felismert villanás.


sorkoz

Fej vagy írás...

Jó és rossz vegyül, éjek, nappalok,
feldobva érmék, s én választhatok.
Oly egyszerűnek kéne lennie...

Pánik, szapora pulzus, zűrzavar,
várni egy kicsit, múljon a vihar,
eltévedni könnyű, sűrű ködben...

Fej vagy írás? Mielőtt lezuhan,
őrülten gyorsul, még csiszolatlan
a választás hirtelen... Veszteség...

Idő megmosolyog, nem rejtőzik,
rám simul, oktat, hozzám tartozik,
láttatja hibáim, újrajátszás...

Leülepszik, mi felkavarodott,
átláthatóvá válnak pillanatok.
Az érme ugyanaz. Én változok...

Már tudom a választ, tiszta légtér.
Kezembe zuhan, simul, megdicsér,
de, hogy írás vagy fej... már lényegtelen...


sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2015. Második évad/3. szám

Legyetek türelmesek

Legyetek türelmesek hozzám, ha majd
elfelejtek már dolgokat,
ha próbálom idézni, de nem megy,
a feledésbe merült, fehér foltokat.

Legyetek türelmesek hozzám, ha majd
beszélek, s elakad a szavam,
ha a mondat közepén újrakezdem,
vagy ha ismétlem önmagam.

Legyetek türelmesek hozzám, ha majd
nehézkesen, lassan mozdulok,
ha riasztanak az akadályok,
és sokszor visszafordulok.

Legyetek türelmesek hozzám, ha majd
túl sokat panaszkodok,
ha nem értek egyet azzal,
amit mondanak az orvosok.

Legyetek türelmesek hozzám, ha majd
szenilis leszek és gyerekes,
ha az öregkori hanyatlás
nem lesz hozzám éppen kegyes.

Legyetek türelmesek hozzám, ha majd
gyenge leszek, ápolásra szorulok,
akkor is, ha rigolyásnak,
fárasztónak bizonyulok.

Legyetek türelmesek hozzám, ha már
nem boldogulok egymagam,
ne engedjétek el öreg kezem,
legyen akármilyen haszontalan.

Legyetek türelmesek hozzám,
érezzem, nem vagyok egyedül,
érezzem, hogy becsülnek, szeretnek,
hogy nem éltem értelmetlenül...


sorkoz

lap tetejére