Vasi Szabó János

Délibáb virtuális művészeti lap 2017. Negyedik évad/1. szám.

Két fikció

Belső űr és hőség

     A világháború utáni angol fikció előszeretettel fordult a katasztrófa történetekhez, e zsáner nagyhatású írója John Wyndham, a Triffidek napja, az Újjászületés vagy a Szemünk fénye sikere epigonok sorát indította arra, hogy "könnyed katasztrófa mesékkel" árasszák el a könyvpiacot. (Néhány ügyes kísérlet is volt köztük, mint John Christopher A fű halála című hatásos története) Méltó utódra a hatvanas évek elejéig várni kellett, ekkor lépett színre a tehetséges John G. Ballard, egy sor intelligens és könnyed történettel örvendeztette meg az angol olvasókat, nem meglepő, hogy az 1964 után kibontakozó Új Hullám egyik vezéralakja lett. (Rosszmájú kritikusok szerint, mire a New Weave igazán tajtékozni kezdett, Ballard megírta már sf művei javát: The Wind From Nowhere , A vízbe fúlt világ,The Drougt,fő műve a The Crystal World 1960 és 66 közt készült.)

     Dolgozatom első részének témája: Ballard egyetlen ezidőtájt írt regénye, amit a magyar olvasó is kézbe vehet: A vízbe fúlt világ (Galaktika Fantasztikus Könyvek1989, fordító: Damokos Katalin) Főhőse Robert Kerans, aki egy, az elárasztott Európa nagyvárosaiban kutató, katonai állomás alkalmazottja. A valamikori Ritz hotel víz fölötti emeletén rendezkedett be, döntéseket nehezen hozó, sztoikus alkat. Az állomás parancsnoka Riggs ezredes viszont határozott, "katonás" ember, kétségek nélkül. Az egység többi tagját a növekvő önmagukba zárkózás, elszigetelődés jellemzi, ám Riggs a fullasztó hőségben is mindig nett és tetrekész. A toronyházak közt zátonyok, lagúnák, patakok: "csak a kereskedelmi és bankközpontok acélvázas épületei vészelték át az egyre hevesebb áradásokat.."a dzsungelszerű élővilág csúcsragadozóit, a leguánokat elnézve különös rémület lesz úrrá Kerans-en:"felébresztve a paleocén rémítő vadonjának emlékét". A régi földtani korok emlegetése később általánossá válik a regényben, a saját "belső űrje" felé fordult ember genetikus emlékeinek tárházaként. További fontos szereplők lépnek színre, Bodkin doktor – az alakulat legidősebb tagja -, ő még gyerekkorából emlékszik ezekre a nagyvárosokra, hogy milyen volt az élet, bár azok már akkor is hatalmas gátakkal védett, ostromlott várak voltak csupán.Bodkin bemutatásával összekapcsolja az író a magyarázatot: miként alakult így a Föld éghajlata.(A Nap hirtelen instabillá vált, a heves napkitörések megnövelték a Van Allen- öveket, ezáltal csökkent a bolygó napsugárzás elleni védelme, a hőmérséklet állandóan emelkedett, a trópusok lakhatatlanná váltak, a mérsékelt égöv tropikussá vált, a sugárzás megnőtt, az így kialakult mutációk hatására megjelenő növények a karbon kor óriás páfrányaira emlékeztettek.) A baj tetéződött, amikor olvadni kezdtek a sarki jégsapkák, a szárazföldek arculata megváltozott. A népesség a sarkok felé vándorolt. A természeti katasztrófák mellett az emlősöket - így az embert is - csökkenő termékenység jellemezte, a gyerekszületés ritka esemény volt, a történet idején alig ötmillió ember élt a Földön. A fejezet végén megjelenik Beatrice Dahl is, a magányos szépség, kit az alakulat egy Hiltonbeli szuperlakosztály "menedékében" talált. Dahl kisasszony letargikus, életunt alkat, szellemét jól jellemzi a szobáját elborító Delvaux és Max Ernst festmények szürrealizmusa: hűvös mélységeivel önpusztításra csábítók. Riggs és Kerans hiába győzködik a lányt, hogy tartson velük északra, mert különben a közelgő - elviselhetetlen - forróság és termikus viharok végeznek vele.
Az új pszichológia felé a könyv fontos része, itt tűnik föl Bodkin doktor egyik betege, Hardman hadnagy. Ez a nagydarab, látszólag makkegészséges ember különös álmoktól szenved, Bodkin nem gyógyítja, inkább kísérletezik vele: egy hősugárzóval füllesztő meleget produkálva a Napot imitálja, közben egy hordozható lemezjátszóból ütemes dobolást játszik le a férfinek. Később Keransnek részletesen kifejti okát:"A fejlődésünk minden mérföldköve organikus emlékekkel van teleírva, a széndioxid-ciklust irányító enzimektől kezdve a felkari idegnyaláb szerveződéséig és a középagyban lévő piramissejtek idegpályájáig mindegyik magán viseli ezer olyan döntés nyomát, melyet hirtelen lelki vagy pszichikai-kémiai válságban kellett meghozni. Ahogy a pszichoanalízis újra felépíti az eredeti traumatikus helyzetet annak érdekében, hogy felszínre hozza az elfojtott emléket így most mi is visszautazunk az archeopszichikus múltba... a központi idegrendszer egy kódolt időskála, amelyen a neuronok minden kapcsolata és minden gerincszint egy jelképes állomás, a neuronikus múlt egy egysége."
     Ballard regényében Wells időgépét a "neuronikai" mechanizmus váltja fel. E posztmodern kor emberei visszafelé mozognak a geofizikai időben, az archeopszichikus óra mutatója ellenkező irányba mozog "...ahol a mellkasi és ágyéki csigolyák összekapcsolódnak a T12 és L1 között a nagy átmeneti zóna a kopoltyúval lélegző halak és a levegőt lélegző, erre alkalmas bordázattal rendelkező kétéltűek között, vagyis ugyanaz a pont, ahol mi is állunk, ennek a lagúnának a partján, a paleozoikum és a triászkor határán." E részlet is eklatáns példája a regény fordított-darwinizmusának...
     Bodkin doktor monológjának hatására Kerans ellop egy iránytűt, aminek szára a mágikus "dél" irányát mutatja, a főhős megteszi első lépését vissza a mélyidőben. Riggs ezredes érzi a "veszélyt", ezért egy határozott időpontot kijelölve elrendeli a város elhagyását. Irány a grönlandi bázis, Camp Byrd!
     A hír hallatán Hardman megszökik, Riggs - Kerans segítségével - a kutatására indul, lázálomszerű üldözés veszi kezdetét a párásan gőzölgő, leguánokkal teli dzsungelben, de a hadnagynak sikerül elszöknie.
     Kerans este először álmodik a triászkori haragoszöld őserdőről, a mindent kitöltő aranykorong izzásáról, a lobogó naptűz agyában visszhangzó egyenletes dobolásáról.
     Kerans,Bodkin és Beatrice eldöntik: nem tartanak az állomással északra, maradnak. Sikerül kicselezni Riggst és embereit.
     Hónapokkal később az emelkedő hőmérséklet, a fülledt levegő teljesen zárkózottá teszi a három embert. Napközben a lagúna és a dzsungel szinte lángol, leredőnyözött szobáikban várják:"...végére érjen a leszállás az ősi lélekidőbe, és elfojtotta azt a tudatot, hogyha eljut odáig, a külső világ idegenné és elviselhetetlenné válik." Kéretlen látogatók törik meg magányukat. Strangman és bandája, az új világ műkincsrablói kötnek ki a lagúnájukban. Strangmanben valami nagyon zavarja Keranst. A lassan elsüllyedt emberi civilizációt jelképezi: míg Riggs az idegesítően rendmániás, becsületes fajtát, Strangman a nyájas álca mögé bújt kegyetlent.
     A banda kiszárítja a lagúnát, hogy könnyebben kutassanak kincsek után. A víz alól lassan előbukkanó régi város döbbenetes hatással van Kerans társaira: "...testileg is taszította a felszínre kerülő hínár és alga csípős szaga, az elrozsdásodott szemét nedves, összevissza formái. Az egymást keresztező távíródrótokról és ferde neonlámpákról nagy lepedőkben lógott a tajtékos szemét, az épületek homlokzatát vékony iszapréteg borította, és a víz alatti város egykor tiszta szépsége kiszárított, gennyes szennyvízcsatornává változott."
     A bandavezér, látva hogy nem kapja meg tettük a várt elismerést, megváltozik, az addigi kényszeredett udvariasság máza leválik, előjön Strangman követelőző vámpírszerűsége.
Kegyetlensége igazán akkor mutatkozik meg, amikor Bodkin doktor kísérletet tesz a gát felrobbantására. A martalócok lelövik, Keranst - cinkosának hiszik - elfogják. A bűzlő hínárral és moszattal tengeri királlyá "koronázott" főhőst egy lázálomszerű "koponyák ünnepén" megkínozzák, a gyilkosság csak azért nem sikerül, mert a hevenyészett trónus összedől. Kerans a romok alól megpróbál megszökni, üldözik, igazán akkor menekül meg, amikor feltűnik Riggs ezredes és mentőcsapata. Strangmanék mégis megússzák a büntetést, Riggs előcitálja az egyik parancsot: "I/A osztályú sürgősségi feladat a földek újbóli kiszárítása, különösen olyan területen, mint ez, ahol egykor egy főváros állt. Ha Strangman komolyan gondolja, hogy a két szomszédos lagúnát is lecsapolja, nemcsak kegyelmet kap, hanem még kormányzó generálisnak is kinevezik."
     Kerans számára mindez túl későn történt, elméje elmerült a neuronikus múltban, tiszta pillanatait is a horizont fölött függő ősi nap tölti ki, ellenállhatatlan erővel húzza délnek. Másodszor is elszökik Riggs - és az ezredes jelképezte civilizáció - elől. Ám előbb befejezi Bodkin munkáját, fölrobbantja a lagúnát elrekesztő gátat.
     Az utolsó fejezet szimbólumai az alászállás rituáléját erősítik. A harsogó, élettel teli őserdő kontrasztja az elhagyott, romba dőlt templom. Az omladék közt váratlanul rátalál egy emberi roncsra: az üszkös lábú, rákos daganattól megvakult csontsovány alakban Hardmanra ismer. Eddig jutott el Bodkin egykor életerős betege, megható, hogy utolsó gyógyszeradagját a hadnagynak adva napokig mellette marad. Egy reggel a magához tért Hardman elszökik. Kerans nem megy utána, hisz tudja, egy az utuk."Az egyre nagyobb hőségben, egyre nagyobb esők között továbbra is délnek tartott a lagúnák között. Aligátorok és óriásdenevérek támadták meg, de ő csak ment, mint egy második Ádám, aki az újjászületett nap elveszett édenkertjét keresi."
     Egyszerű megoldás volna a hatvanas évek nyugati literatúrájának valamely "anti" vagy "poszt" regény-irányzatába besorolni a vékonyka könyvet. Leginkább az entrópia állja meg a helyét, ám a földi élet lassú, biztos pusztulását sehol nem írja le Ballard, még a homo sapiens is megmaradhat - ideig-óráig - a sarkkörök biztonságosabb régióiban. Inkább egy - múltból előtörő - virágzó bioszféra váltja fel az ipari civilizációt, de ez nem entrópia "Az élőlények életük első szakaszában nyitott termodinamikai rendszerek. Egyedfejlődésük entrópiacsökkentő anyagcsere és más, a környezettel való kölcsönhatás eredménye... Ha a bioszféra az evolúció elméletének megfelelően fejlődik, úgy ott is entrópiacsökkenés van immár." Írja erről Gáty Jenő. A Strangman-féle kaotikus viselkedésben is található rendszer, Riggs pedig maga a két lábon járó negentrópia, mégsem ők a könyv mozgatórugói: Kerans, Bodkin, Beatrice Dahl sorsának fordított-darwinizmusa határozza meg a költői végkifejletet, s ez adja meg John G. Ballard regényének egyedi ízét-zamatát.

Az Ubalit háza

     Pete László Miklós a bölcsésztudomány felől érkezve, a szépirodalom illetve a líra szakértőjeként tesz kirándulást a fikció területére. Könyve, az Ubalit háza , a 2010 előtti magyar fantasztikus irodalom egyik kiemelkedő teljesítménye. Hasonlóan Ballard félszáz évvel korábbi művéhez a történelem egyik fiktív csomópontjáról szól, ami után már semmi sem lesz ugyanaz, mint korábban. Ám az angol író regényével ellentétben - amint a filozofikus monológok ránőnek a történetre, szinte leáll a cselekmény - Pete írása pörgős, a modern akciófilmekre emlékeztető sztori. Szerzője - jeles ítészként - pontosan tudja, hogy ma az epika a filmmel versenyez. Nagy változások következtek be az emberek olvasási szokásaiban, amiről a hivatalos irodalomtörténet mintha nem akarna tudomást szerezni. Régebben kellemes körülmények között, ráérősen olvasgattak az emberek. Ma viszont az olvasó egyszerűen átlapozza a hosszú leírásokat, nincs türelme hozzájuk. Kapkodva, buszon, vonaton, repülőtéren, várakozás közben olvas, szinte lopva a rászánt időt. A figyelem fenntartásához bravúrosan indított, erőteljesen vezetett, plasztikusan felépített cselekményű regények kellenek. Olyanok, amik azonnal "berántják" az Olvasót, érdekesek a kezdet kezdetétől. Ám ezt a formát nem olyan könnyű megtalálni; az Ubalit háza ebben a tekintetben is sikeres vállalkozás.

     A stílusán is elgondolkozik az olvasó, hisz látszólag krimi: a bűn és a bűnhődés kérdésköre a modern ember érdeklődésének középpontjában áll. Nem véletlenül. A szervezett bűnözés ugyanis az a keret, ami pontosan megmutatja, hogy miféle valós viszonyok állnak a világot látszólag uraló demokratikus intézményrendszer mögött. Az intézményrendszer a mai társadalom kulisszahomlokzata, a tényleges hatalmi viszonyok merőben mások. Ezért népszerűek a regényekben és filmekben a nyomozók, a hivatásuknál fogva a mindent elárasztó bűnözés ellen küzdő rosszul fizetett alkalmazottak. Hogy a tényleges valóságban létezik-e, egyáltalán létezhet-e a regények nyomozó hőseihez hasonló karakter, az merőben más kérdés. A regényekben létezik. A krimik lényegében modern "népi hősöket", héroszokat gyártanak általuk. Szorosan kapcsolódik ide a népszerű irodalom másik fontos vonulata: összeesküvésekről, nagyhatalmi játszmákról szóló thrillerek, akcióregények. Ez a témakör nagyon szorosan kapcsolódik az előzőhöz. Néhány esetben voltaképpen nem is más, mint annak továbbgondolása, kiterjesztése. Az utóbbi időben ez a témakör népszerűségben már messze meghaladja a hagyományos detektívregényekét. Meglepő, milyen sok ehhez hasonló elképzelés, gyanú került az utóbbi évtizedekben a hétköznapi emberek köztudatába. A globális világmédia erre reflexszerűen üvölti, hogy "összeesküvés-elmélet", azt remélvén, hogy az általa nagyon pejoratívnak tartott szitokszó önmagában is visszaszorítja az emberek makacs hitét. Erről szó sincs. Az összeesküvés-elmélet (közkeletű idegen kifejezéssel: konteó) a köztudatban már nem szitokszó, és nem is az ostobaság jelképe. Túlságosan sok bizonyult idővel igazságnak, a többi meg túlságosan jól egybevág a világ működésére vonatkozó személyes tapasztalatokkal. Az általános tapasztalat azt mutatja, hogy a világ egyáltalán nem úgy működik, ahogy azt velünk "hivatalosan" el akarják hitetni. A konteók a kisember élettapasztalatának foglalatai. A kisember szemével nézve az "elit" a hazugság, tisztátalanság, a perverzió, az erkölcstelenség és az erőszak világa. A kenetteljes hivatalos propagandára csak legyint. A regényes összeesküvés-elméletek valóságos félelmeket tükröznek, és reális veszedelmeket ábrázolnak. Az ellenük harcoló regényhősök - rendőrök, nyomozók, ügynökök, nagy kalandok sorába sodródó magánemberek - a kisember mitikus képviselői. Ettől egyre népszerűbb ez a regénytípus, és olvasottságát talán mindaddig megőrzi majd, amíg az emberek az összeesküvés-elméletek mögött reális veszélyeket sejtenek.

     Pete László Miklós könyve ennek ellenére nem "szokásos", konteókon alapuló akció-krimi. Szerzője a szépirodalomból érkezőként pontosan tisztában van azzal, hogy az irodalmi alkotás lényege: a mondanivaló. De az előre összetákolt "hagyományos mondanivaló" semmiféle irodalmi értéknek forrása nem lehet. A regényben mindig van cselekmény, ahogy a drámában mindig van konfliktus. Az már más kérdés, hogy a hangsúly a cselekményen van-e, vagy valami máson. Az utóbbi eset, a cselekmény háttérbe szorítása gyakran tűnik divatosnak, de a közönség az esetek többségében nem fogadja el, csak addig maradhat reflektorfényben, ameddig a mögötte álló poétikai, irodalmi, vagy művészetelméleti teória forgalomban van. Az epika a mítoszból és a meséből alakult ki, a cselekménytelen epika önmagában nonszensz.

     A szerző ezt írta máshol a témáról: Az igazán sikeres irodalmi formák túlnyomó többsége a népszerű irodalom felől kerül a minőségi irodalomba - szándékosan nem "magas" irodalmat mondtam. A minőségi epikának pedig van két alapvető eleme: a jó történet és az aktuális forma. A kettő együtt képes érvényesülni. Az Odüsszeia például nagyon jó történet, de a formája jelenleg nem aktuális. Ha valaki a jelen valamelyik igazán népszerű regényformájába öltöztetné, nagy siker lehetne belőle.

     Ám igazából ez még nem elég, kell lennie az olvasót is megérintő, a profánon túlemelkedő üzenetnek is. Márpedig az Ubalit háza egész kalandos cselekménye mögött ott húzódik írójának markáns bölcseleti szemlélete: az erkölcsi világrend és a szabad akarat! Pete László Miklós hittel vallja: az előbbi nélkül az emberi életnek - vagy bármilyen más életnek - nincs értelme. Hordozói mi magunk vagyunk, ez emel ki bennünket az állatvilágból. Az erkölcsi világrend létezésének nem feltétele sem Isten létezése, sem a túlvilág, csak az, hogy minden pillanatban legyen, aki erkölcsösen cselekszik. Ettől a "jó" és a "rossz" értelmet nyer, és az erkölcsi világrend minden tekintetben szükségszerű. Az utóbbi pedig egyenes következménye, mert e kettő együtt létezik: együtt alkotják az emberi felelősség alapját. A modern társadalomtudományos felfogás - elvben Schopenhauer nyomán, de ennek a felfogásnak az apja igazából Marx, a nagyapja meg Luther Márton - a szükségszerűség elvét vallja, ami végiggondolva abszurdum. A hétköznapi életben az egyéni felelősséget valljuk, társadalomtudományos "elveinkben" meg a "szükségszerűséget". Ebben áll modern társadalom legfőbb ellentmondása. Albert Schweitzer - akit Pete László Miklós a XX. század nagyobb és fontosabb filozófusának tart, mint Heideggert, vagy Wittgensteint - azt mondta, a modern világ legnagyobb baja és ellentmondása, hogy az emberek személyes felelősségüket a társadalomra, illetve annak intézményeire ruházták.

     A nyolcvanas évek közepén jelent meg hazánkban az első nyugatról származó, kritikai igényű összefoglaló a spekulatív-fantasztikus irodalomról. A bevallottan liberális szerző, Sam J. LundwallHolnap történtcímű műve. Abban Lundwall kíméletlen őszinteséggel jegyzi meg: az emberi élet célja, ha lehámozzuk róla az egzisztencialista burkot, a fajfenntartás... Darwinista elszólás ez, amit a zsáner már sokszor igyekezett cáfolni, e célt tűzte ki a Ballard regény fordított-darwinizmusa, és ezt tagadja még erőteljesebben Pete László Miklós könyvének erkölcsi-mondandója, az epikai mű üzenetének problémája: ami sohasem lehet pusztán verbális, didaktikus evolucionista információ, sem erőltetetten lineáris. Hordozója egyszerre a mű minden szintje: a cselekmény, a karakterek, az ábrázolt emberi viszonyok, az általa sugallt optimista vagy pesszimista habitus, de még az író történetvezetésének finomabb vagy durvább kommentárjai, racionális vagy ezoterikus motívumai is. Még a távlat is, amit nézőpontjául választ - vagy éppen a távlattalanság, amit esetleg szükségszerűségnek állít be. Ez mind együtt.





Délibáb virtuális művészeti lap 2016. Harmadik évad/3. szám.

Szent játék vagy profán játszadozás?

Gondolatok Pete László Miklós új kötetéről

     Nagy fába vágja a literátor a fejszéjét, ha manapság a szépirodalom legrégibb szegmensével, a lírával foglalkozó elméleti kötet írásába kezd. Márpedig Pete László Miklós fent nevezett vaskos könyve egyszerre tanulmány, bölcselettudományos értekezés és alapos verselemzés halmaza. Nyilván ilyen erőpróbáló munkába nem kezd bele senki megfelelő képzettség, szépirodalmi tapasztalat és tárgyismeret híján.
     Pete László Miklós a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi karán, magyar szakon végezett, később pedig a Színház és Filmművészeti Egyetemen drámatanári végzettséget szerezett, korábban már volt egy magyar-történelem szakos tanárképző főiskolai diplomája is. Több könyve jelent meg nyomtatott és elektronikus formában, huszonnégy színházi bemutatón szerepelt különféle minőségekben (szerző, forgatókönyvíró stb.). Az első nem amatőr bemutatója 1997 őszén volt az óbudai Térszínházban. Az Állati mesék című darabot Heltai Gáspár fabulái alapján írta, a Térszínház Bucz Hunor rendezésében mutatta be. A darab ma is műsoron van, felvételét adta már a Duna tévé is. A felújított szombathelyi Savaria Történelmi Karnevál első, hat történelmi etapból álló előadásának forgatókönyvét is ő írta. Három állami Nívódíjat nyert drámáival, filmforgatókönyvvel.
     Mindezen figyelemre érdemes eredménysor ellenére, vagy épp ezért, meglepőn keveset olvasni róla országos szépirodalmi nyomtatványokban. Egy interjúban így beszélt erről: "Tudatosan vagyok külső körös, peremvidéki író. Sohasem jelentkeztem az Írószövetségbe, sem pedig semmilyen olyan szövetségbe, intézménybe, vagy testületbe, amely például díjak odaítélésénél véleményt nyilvánít. Következetesen kerülöm a velük való kapcsolatot. Ez továbbra is így lesz. Öreg vagyok már megalkuvónak."
     E magas színvonalú tárgyismeretről tanúskodó, a nemes hagyományt tisztelő könyv Pete László Miklós visszahúzódó, ám nem álszerény habitusának lenyomata. Kérdések sorával kezdődik: Mi a költészet értelme, funkciója manapság? Miféle költészet születik napjainkban, amikor a költői tevékenység tömegessé vált? Ezrek írnak ma verseket magyarul. Mitől lesz, mitől lehet ma valaki költő?Ezzel szemben: miféle irodalmi műalkotásokat nyilvánított értékké napjainkban és a közelmúltban a hivatalos kánon? Milyen művekre hivatkozik, milyen művek képezik ma a "hivatalos" irodalmat, amely a kulturális intézményrendszerbe "hivatalosan" be van ágyazódva? Egybeesik-e a kettő?      Első olvasásra soknak tűnik, ám a szerző elnyűhetetlen türelemmel, egyenként bontja ki a kötet 462 oldalán a válaszokat. Nem válogat irodalmi szekértáborok közt, kritikájának szikéje épp úgy élesen felhasítja Parti Nagy Lajos - mondjuk az ő versei a szerző "kedvencei" közé tartoznak -, vagy épp a "konnektoros" Varró Dani líráját.
     Már a bevezető részek is izgalmas visszatekintések az irodalmi kanonizáció kapcsolatrendszeréről, az akadémizmusról, majd később a politikai-ideológiai alapon válogatott szépirodalom mára elfeledett üdvöskéiről, az amatőr és a dilettáns dilemmájáról. Bölcseleti mélységekbe száll a "Világ vége? Történelem vége? Művészet vége?"fejezetben, de nem futamodik meg a kényes kérdésektől sem, Spiró György elhíresült Jönnek című verse okán hosszabb értekezést kapunk - Adyt, Illyést, Juhász Gyulát és másokat is megidézve - a jogos nemzetkritika és a szélsőséges kozmopolitizmus ellentétéről: "ha valakinek magyar létére a magyar nemzeti értékekkel van baja, ha éppen ezeket gyűlöli, ha ezekkel ellenszenvez, az mindenképpen deviancia, azt szélsőségesnek kell tekintenünk."
     A Parti Nagy jelenséget hosszabban is boncolja a szerző, több versét alaposan elemzi, s górcsöve alatt egy a hivatalos irodalomkritikától elütő kép mutatkozik. Ahogy Pete László Miklós meg is jegyzi:" Part Nagy verseiben tagadhatatlanul van drámai akcentus, de korántsem "a zseniális nyelvművészet mélyén". Utóbbi ennek hordozására alkalmatlan is. Hanem mellette. A valóban erőteljes részek között, a hiátusok vidékén."
     Pete László Miklós elveti a mainapság oly népszerű kifogást, miszerint az író anakronisztikus figura, nem függ tőle semmi a reális életben, még az eszmék alkotása és képviselete terén sem. Szerzőnk hittel vallja: a valódi írástudó ma is eszméket képvisel, meg kell azonban különböztetnie az eszméket a doktrínáktól. Kultúra nélkül nincs identitás. Semmilyen önazonosság nem létezik, sem emberi, sem nemzeti. Amióta emberiség van, azóta létezik a kultúra, és létezni is fog az idők végezetéig. Ám mai kanonizált szerzőknek nem a kultúrával, inkább saját identitásukkal lehet problémája: a giccset, hazugságot, üzletet zagyválják össze az emberi identitás alapjával, a kultúrával. Az ordas fogalomzavar abból is kitűnik, hogy a vallást kizárják a kultúrából. Nekik egyébként is az a rögeszméjük, hogy a kultúra - felszámolja önmagát. Ez Hegel egy jócskán félreértelmezett megjegyzéséből származik, de - illik a kánonra.
     A könyv talán legerőteljesebb része ok-okozati viszonyban mutatja be a mai kánon-kritika "működését", azt a lineáris érvelést, ami eleve megsemmisíteni igyekszik minden bírálatot - eme, már magában is "kanonizált" , minősítésnek ellenszegülőt -, ami az irodalmi kánon alkotóinak munkáit érheti: A művészet intézményi elmélete

"Műalkotás az, amit a "művészet világa" annak nyilvánít

                                                                        ↓
Alkalmazzuk ezt a költészetre
                                                                        ↓
Lírai műalkotás az, amit a "művészet világa" - azaz a kánon intézményrendszere - annak nyilvánít.

Magától értetődően következik ebből:
                                                                        ↓
A műalkotás értékeit is a "művészet világa" határozza meg.

Ha idáig eljutottunk, érdemes elgondolkodni rajta, mit is jelent ez a mondat.

"A műalkotás értékeit is a "művészet világa" határozza meg."...

Ezt végiggondolva világlik ki, mit is jelent igazából a kánon esztétikai diktatúrája. Az esztétikai diktatúra, amelynek alapja a teljes és parttalan önkényesség.

     Pete László Miklós könyvéből élesen kiviláglik véleménye erről a kánonnak aposztrofált "intézményről": a kánon részben véglegességre törekszik, minden eszközzel elismertetni igyekszik a társadalomban a maga értékítéleteit, de mintha nem törődne a távlattal. Egyrészt mintha az irodalomnak, költészetnek nem lehetne jövője. Mintha önmaga felszámolására törne. Másrészt nem az irodalmi minőségről, hanem a kapcsolatrendszerről szól. Nincs ismeretlen szerző. A brancson kívülről senki sem jöhet. Egy alapvetően relatív "értékrendszer" esetében egyetlen életmű sem tud klasszikussá emelkedni. Elmondták nem is egyszer, hogy ugyanaz a szöveg csak akkor "képvisel értéket", ha kanonizált szerző "alkotja". Különösen a költészet szenved kárt ezen a téren, mert a líra ma egészen sajátos helyzetben van. A kánon oldaláról szemlélve úgy tűnik, ezen a területen a kánon totális uralomra tett szert, minden vetélytársától megszabadult. Ez pedig mindig önveszélyes szituáció. Az epikában van úgynevezett elitkultúra és tömegkultúra. Békésen megvannak egymás mellett. Lényegében megvan ez a színházban is, a filmről nem is beszélve. A kánon ez ellen folyton berzenkedik, pedig a javát szolgálja. A piac olyan igényeket is kielégít, amelyeknek ő nem tud, és nem akar megfelelni. A lírában merőben más a helyzet. Itt ilyen évtizedek óta nincs. Ezt a területet monopolizálta a kánon. Közben azonban életképtelen és önfelszámoló beltenyészetté alakult át, tökéletesen profanizálódott, egyetlen társadalmi feladatát sem teljesíti. A lírában ugyanis roppant tartalék rejtőzik: a zeneiség. A zene és a zeneiség egyáltalán nem szorult háttérbe a "képi fordulat" következtében. Ez társadalmi, sőt emberi szükséglet. Jelenleg hiátus van miatta a világban, slágerszövegek és reklámrigmusok próbálják pótolni a valódi lírát. Ezek erre persze nem alkalmasak, a líra hamarosan visszatér. Ennek jelei egyre markánsabban mutatkoznak. A kánon tökéletesen kiirtotta a lírából a zeneiséget - ahogy a fantáziát és a gondolatiságot is. Ha úgy fordulna a dolgok sora, hogy piaci versenyre kényszerülne, a kanonizált líra labdába se rúgna. Ezt a helyzetéből fakadó politikai kapcsolatai esetleg még tovább súlyosbíthatnák. A valódi líra ma már látens társadalmi szükségletnek tekinthető. Értelmes jövő csak az emberi élet újraszentelésével (deszakralizációjával) képzelhető el, ebben pedig semmi más nem segíthet, csak a líra. Olyan fogalmakat kell korszerűen, jövőt teremtően újra értelmezni, újraszentelni, mint család, nemzet, haza, szeretet, szerelem. Napirenden van a közösség és a személyes emberi felelősség szerepének előtérbe kerülése. Olyan korszakon vagyunk túl, amikor a filozófia téli álmot aludt, és zsarnokságok tevékenységéhez asszisztált. Ma is ezt teszi "hivatalosan", de ma egy globális zsarnokság megszületésében kollaborál - a kánonnal együtt - ami csak Atlantisz mellé vezethet, a teljes feledéshez és az újrakezdéshez. Lehetséges, hogy a világban ez már egyszer, vagy többször megtörtént.

     Jobban nem is lehetne összegezni, miről is szól Szent játék vagy profán játszadozás? című kötet. Bár a mű hatalmas jegyzetanyaggal dolgozik, nem tudományoskodó, ítészünk stílusa közvetlen, az átlag olvasó számára is könnyen érthető, világos. Illik is ez a stílus a tanulmány témájához, mert a költészet az irodalomnak egyetlen ága, amely közvetlenül fejezi ki, és szolgálja az identitást. A líra elpusztíthatatlan, és mindig újratermelődik. Mindig megtalálja a neki megfelelő csatornákat, és - mindig alulról építkezik. Mindezt nemcsak sugallja, de érvekkel bizonyítja Pete László Miklós remek könyve.



lap tetejére