Vasi Szabó János

Délibáb virtuális művészeti lap 2021. Nyolcadik évad/1. szám.

Mester Györgyi

Néhány gondolat Vasi Szabó János „Dentaku” című könyvéről

Elöljáróban leszögezném: a fantasztikus irodalom nem áll első helyen nálam, amikor olvasnivalót veszek a kezembe. Szeretem ellenben a klasszikus regényeket, a hagyományos elbeszéléseket, és mostanában egyre több krimit olvasok. Természetesen, skandináv krimit. Vasi Szabó Jánost nem ismerem személyesen. Egy-egy könyvünk néha egymás mellett tűnt fel valamelyik könyves webshop kínálatában, illetve közös kiadónál is jelentek meg köteteink. Innen a „virtuális” ismeretség, ami nemrégiben kicsit szorosabbá vált azzal, hogy egy általa szerkesztett irodalmi tárgyú honlap meghívott „vendégszereplője” lehettem, jóvoltából pedig néhány írásom meg is jelent ott.
A gesztust viszonozva határoztam el, közelebbről is igyekszem megismerni Vasi Szabó János írói munkásságát, megszerzem valamelyik nyomtatott könyvét, és elolvasom. A kíváncsiság hajtott, de hamar lelombozódtam, mivel papíralapon nem jutottam hozzá a köteteihez.
Ekkor ajánlotta fel János, hogy elektronikusan rendelkezésemre bocsátja a Dentaku-t, amit örömmel elfogadtam.
A szóban forgó, 2020-ban megjelent könyv bevezetésében elhangzott „figyelmeztetés” - Többé-kevésbé fantasztikus történetek - majdnem meghátrálásra késztetett, de belevágtam az olvasásba.
És ahogy végig futtattam szemem az első sorokon, azonnal rögzült bennem: a szerző remekül fogalmaz. Gördülékenyen, élvezetesen, színesen. Az érdeklődésemet egyre jobban felcsigázta maga a kötet, illetve a kiadványban található, 14 címen szereplő, „többé-kevésbé fantasztikus történet”.
Az olvasás során feljegyzéseket készítettem, a számomra legérdekesebb fordulatokat, gondolatokat, jelzős szerkezeteket kiemelve, mert mindenképpen szerettem volna visszajelezni a szerzőnek, megosztani vele a benyomásaimat, összefoglalni a véleményemet.
Hát lássuk.
Számomra a fantasztikum azt jelenti, hogy az ilyen témájú írások nem valós eseményeket, történéseket rögzítenek, ami aztán vagy elnyeri az olvasó tetszését vagy nem. Függvényében annak, mennyire különlegesek, szokatlanok a „kitalációk”, mennyire csigázzák fel az érdeklődést. Vasi Szabó János valami egészen különleges megoldást talált ki: úgy elegyíti a valóságot az képzeletbeli világgal, a napi történéseket, a közelmúlt eseményeit egy - meg nem történt, de akár valóságossá is válható - elképzeléssel, hogy az hihetőnek tűnik. És mivel erősíti meg ezt a hitelességet?
Hát úgy, hogy a kitaláltak mellett - zuhanyhíradó -, belesző a szövegbe a valóságban is meglévő szervezeteket, elnevezéseket - Népköztársaság, Brezsnyevi SzU, vasfüggöny, elvtársnő -, tárgyakat - Galaktika újság, Fütyülős barack, Tökipompos -, közismert helyszíneket - Jászság, Víziváros, Grósz Károly utca, Piros Pipacs vendéglő -, márkákat - Videoton -, nézett TV műsort - Denver klán -, gépjármű típusokat - Ikarusz, Trabant -, vagyis csupa olyan dolgot, ami életszerűvé teszi a leírtakat.
Politikai jártasságára, tájékozottságára jellemző, hogy - hőseit szócsőnek használva -, a véleményszabadságra alapozva, állást foglal konkrét politikai kérdésekben, amikor pl. Soros kerül szóba, vagy az „ellenzéki összefogás a radikális jobboldallal” szerepeltetése esetében. Egy helyen a „megosztott újságírói társadalomról” ír, illetve említést tesz arról, hogy „a világsajtó kemény kritikát adott a nacionalista hantázás tekintetében”. A szerző megalapozott tudásról, széleskörű ismeretekről tesz tanúbizonyságot pl. Daniken, Greenpeace vagy Csernobil említésével, amely szereplőről, eseményről vagy helyszínről valósághű körítésben tesz említést, úgy jeleníti meg.
Hasonlóképpen érdekes, egyben találó szókapcsolatokat használ, amikor nemzetiségeket, nációkat jellemez: göcseji magyar, tolnai sváb, csatári krabót stb. A néhol fellelhető szlenget is a ”helyén” használja, a különböző szakmákban való jártassága pedig kivételes tudásra és ismeretgazdagságra utal. Ha már gazdagságról beszélünk, akkor feltétlenül ki kell emelni, hogy szókincsét tekintve Vasi Szabó János akár igazi „nyelvújító” is lehetne, mivel nem csak a könyvben szereplő számos fantasztikus tárgyra, elektronikai berendezésre, járműre lelt találó elnevezést, de időnkénti szófordulatai is egyediek, érdekesek - testölelő lépés = nagy lépés -, néhol pedig, mondhatni, meghatóan szépek, pl. két fehér ujj = templomtorony.
Megragadó tájleírásokat, különleges jelzőket, hasonlatokat használ, úgymint a következő idézetben: „Isten arcának szomorú ráncai: szikkadt erdők, kiszáradt folyók...”
Jó néhányszor valós helyszínen, de más közegben említi a napi vagy a közelmúlt politikájába ágyazott eseményeket - pl. Mostar lángokban állt -, vagy nyilvánít - lehet, hogy nem egységes megítélés alá eső - véleményt: ”számos tömeggyilkosnak szobrot emelt a hálás utókor”. A fentiekből is adódóan, az olvasó számára világossá válik, hogy a kötet szerzője igen széleskörű ismeretekkel, nagyfokú intelligenciával rendelkezik, egyben a világnézeti beállítottsága is - a megfogalmazott történeteket illetően - egyértelműen meghatározott. Egy letűnt korszak ismert, mélyreható társadalomkritikát megfogalmazó szlogenje is visszaköszön az egyik írásban: „Éljen az új főtitkár - kenyéren és vízen!”
Remek környezeti és tájleírásokat találunk a kötetben, amelyek szinte leképződnek, megjelennek az olvasó szeme előtt. A személyleírások is nagyon érzékletesek, színesek, sőt, az egyik novellában a szemfüles olvasó a szerző névjegyére - V.Sz.J. - is rátalál, egy újságíró képében.
Nem egy helyen, a könyv írója véleményt is nyilvánít, ami vélhetően a sajátja. Ilyen pl. a cigánytelep leírása, ahol a kiközösített szereplőt megszólaltatva, a következő szavakkal ad hangot a magánvéleményének: „Nem garázdák, csak mások vagyunk, és élni szeretnénk.”

A könyvben olvashatunk még űrháborúról, „időrengésről”, amely az adott írás szereplőjét az új világba sodorja, konkrétan Európa szívébe, a Duna vonalában. Itt nem kell sokat találgatni a helyszínt illetően.
Aztán hogy - ebben az „új világban” - a mozi, színház helyett, sportesemények zajlanak, ugyanakkor megmarad a - karácsonyra emlékeztető - Szerelmesek napja, amiből az a végeredményben pozitív következtetés is levonható, hogy akárhogy is változik a világ, az emberek alapvető morális fóbiái, kötődései megmaradnak. Talán elvárható lenne, de higgyék el, nem lustaság az oka, hogy egyik novella konkrét tartalmának ismertetésébe se megyek bele. Inkább azt javaslom, hogy akiben a fentiekben megfogalmazott véleményem alapján feltámadt a kíváncsiság, és érdekli ez a saját műfajában is megkülönböztetetten érdekes írásgyűjtemény, az az internetről töltse le.
Olvassa el, gondolkozzon el a benne foglaltakon, mert érdemes. Új távlatokat nyit, és új megvilágításba helyez számos avítt elvet, érvet és véleményt.


Délibáb virtuális művészeti lap 2020. Hetedik évad/3. szám.

Simakológia

A Nap gyűrűje

Persze, ez a gyűrű nem az a Gyűrű...

Clifford D. Simak az amerikai sci fi első aranykorának meghatározó szerzői közé tartozott. Kortársai: Asimov,Heinlein,van Vogt,Fred Pohl, Ray Bradbury nálunk és jól ismert írók, lefordított könyveikkel polcot lehetne megtölteni. Simak elhanyagolt óriásnak tűnik mellettük, pedig hatása számottevő, különösen Bradbury azidőtájt írt műveiben kimutatható. (Utóbbi szerző később a szépirodalom irányába is nyitott, így bekerült az amerikai litera kánonjába is, míg Simak élete végéig maradt fantasztikus művek írója, igaz, megbecsült szerzőként ott a klasszikusok közé kerülhetett.)
Miért alakult úgy, hogy az író nálunk kevésbé ismert, mint hosszabb epikus művek alkotója? Számomra nagy rejtély. A szocializmus idején szép számmal jelentek meg novellái, jelesül a világháború utáni első sci fi antológiában, a Kuczka Péter szerkesztette Riadó a Naprendszerben címűben is. Ezt követően nem igazán adtak ki antológiát Simak rövidpróza nélkül, a Galaktika állandó szerzői közé tartozott. Egyetlen akkortájt megjelent könyve is lényegében novelláskötet, a Város című, ami első nagy sikere volt, hazájában és világszerte számos kiadást ért meg. A rendszerváltás sem hozott lényegi változást, két felejthető könyv - a Ha megáll az idő és az Emberfarkas-elv - kivételével maradt a hazai köztudatban, mint a sci fi aranykorának kiváló novellistája.
Pedig írt legalább három olyan "szabályos" regényt, ami a különböző szempontokból válogatott "évszázad legjobb 100 sf könyve" sorozatokban mindig szerepel, az angolszász nyelvterületen a műfaj klasszikusa már sok-sok évtized óta.
A legkorábbi közülük az 1953-ban megjelent Ring Around the Sun. 1953 különösen kiemelkedő év volt az USA-beli zsáner történetében, addig nem látott mennyiségben sorjáztak a kiváló regények, a kritika felfigyelt a korábban lenézett lektűr műfaj legjobbjaira. Nagy szerepe volt az elismerésben Clifford D. Simak könyvének is.

A párhuzamos világok ötlete nem Simaktól származik, ám ő volt az első, aki igazán hatásos, az olvasótábor és a kritikusok által egyaránt dicsért történetet alkotott.

1987-et írunk. A Földet a hidegháború szuperhatalmi versengése fenyegeti. A háború úgy tűnik a küszöbön áll, ám az emberek a fejüket homokba dugva nem hajlandók ezt figyelembe venni. Olyan klubok alakulnak, amelyekben történelmi szerepjátékokba, egy elképzelt múltba vonulnak vissza, amely a valóság pszichológiai visszautasítását jelenti.
Főszereplőjénél, Jay Vickersnél keresve se találnánk hétköznapibb karaktert, egy közepes író, akinek vágya a megélhetés és a következő könyvének megírása. Simak történetfestésének legerősebb része az ilyen semmitmondón szürke életű szereplők főhőssé avanzsálása. Bár Vickers jellemzése kissé elnagyolt, annyit megtudunk róla, hogy magányosan él, egyetlen barátja, a furcsa öregember Horton Flanders, aki a szomszédságában lakik. Az öreg szívesen trécsel a fantasztikus történeteket író Vickers-szel:
"Te említetted a beavatkozást - szólt Vickers - Valami vad fantáziádról van szó. Férfiak a Marsból talán?"
Flanders megrázta a fejét. "Nem hiszem, hogy a Marsból származó emberek. Általánosítsunk kicsit."
Az ég felé intett, a sövény és a fák felett csillagok sokasága pislogott. " A világegyetem sok pontján kell lennie gondolkodó lényeknek, olyan tudással, amiről mi még álmodni se mernénk. Néhány eleme ezen ismereteknek talán hasznos lehet az emberek számára, és nagy része nem."
"Azt sugallja, hogy valaki van odakint?"
"Nem - mondta Flanders. - Azt állítom, hogy a tudás megvan, és vár, hogy odamenjünk és megszerezzük."
"Még a Holdat se értük el."
"Lehet, hogy nem kell várnunk a rakétákra. Lehet, hogy fizikailag nem kell mennünk, hogy megszerezzük. Lehet, hogy elég ha kinyúlunk az elménkkel ..."
"Telepátia?"
"Talán annak lehet nevezni. A szellem kutatása - az elme ereje, ha létezik olyan, hogy telepátia a távolságnak többé nem szabad akadályt jelenteni. Mert az elmét nem kötik fizikai korlátok, nincsenek kötelező törvényszerűségek."
Vickers nyugtalanul felnevetett, kellemetlen előérzete támadt, mintha apró, sok lábú lények másznának fel a tarkóján."

Ügynöke egy kedves fiatal hölgy, Ann Carter. Láthatóan tetszik neki a férfi, ám próbálkozásai hiába valóak, kiderül, hogy mélabús hősünk nem tudja feledni gyerekkori szerelmét, a Wisconsin délnyugati részén fekvő kisvárosban élő Kathleen Prestont. ( Vickers visszaemlékezései a serdülőkorról, szülei tanyáján az életről és egy elvarázsolt völgyről, ahol a lánnyal sétált, akit szeretett, de elveszített, bizonyítja azt, hogy Simak a lírai részleteket is mesteri módon építi be könyvébe, amikor épp kedve tartja.)
"Évek óta eszébe se jutott. Arra kényszerítette magát, hogy elhomályosítsa emlékezetét, hogy tompítsa és elrejtse, hogy ne gondoljon rá, és ha mégis gondolt rá, távoli és ködös legyen a kép. Akaratlan történt, hogy megjelent megint: volt egy lány és egy elvarázsolt völgy, ahova bementek, gyönyörű tavasz volt.
Emlékezett a rózsaszínű vadonra, a hegyek szinte lángoltak a vadalma virágaitól, kék madarak szárnyaltak az égen, és a patak vizét vad tavaszi szellő bodrozta. Sétáltak a völgyben, és nem volt kétséges, hogy a csoda megbűvölte őket. Később, amikor visszament a völgy nem volt ott, vagy legalábbis nem ugyanaz a völgy volt.
Húsz évvel ezelőtt sétált ott, és húsz évig elrejtette elméjének homályos zugában, ám akkor az emlék ismét friss és ragyogó volt, mintha csak tegnap történt volna."

A huszadik század utolsó évtizedeiben a gazdaság gyenge lábakon áll, jelentős a munkanélküliség, s a háborús félelem csak ront a helyzeten. Ezért meglepő, hogy olyan termékek jelennek meg a piacon, mint a soha el nem életlenedő borotva, az öngyújtó, amit nem kell feltölteni és az "örök autó", ami nem igényel karbantartást. Ügynöke meggyőzi Vickerst, hogy New Yorkban találkozzon az egyik jelentős ipari csoport képviselőjével, George Crawforddal, aki megbízza: írjon könyvet a jelenségről, segítsen meggyőzni a közvéleményt, hogy bármennyire vonzóak is ezek az örökké tartó áruk, a világgazdaság pusztulását idézik elő. Mivel az érintett iparágak vállalkozásai csődbe mennek, munkások újabb tömegeit bocsátják el. (Senki nem tudja meghatározni, hol gyártják ezeket a termékeket.) A kedvező ajánlat ellenére Vickers – maga se érti pontosan miért -, de érzelmi alapon elutasítja a könyv megírását.

A sztori ettől a ponttól felgyorsul, öreg barátja, Horton Flanders eltűnik, s idővel a főhőst gyanúsítják a meggyilkolásával. A lincshangulat elől Jay a szülővárosába menekül. S itt van igazán elemében a szerző: hőse nekivág a vidéknek, hogy születésnek, gyermekkorának és az "elvarázsolt völgynek" a rejtélyét feltárja.
"A ház mögött álló pajta fehérre festett, bár nem olyan fehér, mint egykor volt. A fészeren túl a föld lejtősen nyúlt a mélyedés felé, abban a völgyben sétált hajdan, mikor utoljára látta a lányt. Meseszép völgy volt, virágzó almafákkal. Egyszer elvarázsolták. Nem volt második alkalom. Azt mondta magának, hogy őrültség kergetni egy szivárványos illúziót, de még végig se gondolta, a lába elindult a lejtőn, a pajta mögött, tovább a völgybe.
Megállt, és körül nézett, ez a hely nem volt elvarázsolt, de emlékezett arra másikra, a holdfényben úszó oszlopokra - az oszlopok, és a szurdok még mindig ott volt, és a fák is ott voltak, ahol tudta, hogy lenniük kell, és a patak még mindig a rét közepén csörgedezett.
Megpróbált visszafordulni, de nem tudott, tovább sétált. Látta a korhadó almafát a már lehullt virágokkal.
Végül mégis hátat fordított a lapálynak: nem volt ugyanaz már, mint a korábbi alkalommal.
Ő volt, aki akkor a prózai völgyet átalakította elbűvölő hellyé, a szelleme erejével varázsolta. Kétszer sétált a mesébe illő helyen, élete során kétszer kilépett a régi, jól ismert Földről. Egyszer egy lány iránt érzett szerelemtől indíttatva."

Vickers megtalálja gyerekkori játékát egy orsószerű tárgyat, melyet ha megforgat Tündérországba jut vele. Ezután már nem kell sok, hogy rájöjjön: a Földön mutánsok szervezkednek, hogy a válságba jutott emberiséget megmentsék, egy olyan kiutat találjanak a számukra, ami a Napot láncként körülvevő alternatív Földek meghódítását jelenti. Egy ilyen "másik" Földön gyártják a soha el nem romló termékeket is. Már a Város című remekében is feltűnik egy kezelhetetlen mutáns, Joe, mint az emberiség fejlődésének egy újabb lépcsőfoka. Abban az évezredeken át ívelő történetben fontos, ám antagonista karakterként jelenik meg. Ebben a könyvben kulcsszerep jut nekik, sőt, az is kiderül, hogy Jay Vickers maga - igaz még kiforratlan - mutáns. Ez nem teszi egyszerűbbé a főhős életét, mert a kisvárosban ismét megjelenik Crawford, aki az iparmágnások képviselőjeként lép fel, újra felajánlja, hogy Jay dolgozzon nekik. Itt kicsit fárasztó párbeszéd veszi kezdetedét a cro magnoni és a neandervölgyi eleink küzdelméről, amit a tőkés a modern korba aposztrofál, Crawford biztosítja a főhőst, hogy a mai "neandervölgyiek" nem adják fel a harcot. Ez bújtatott fenyegetés, jól gondolja meg az ajánlatot.
Persze,Vickers már korábban döntött. Váratlanul ugyan - de a könyv szellemiségéhez hűen - kiderül, hogy a kedves irodalmi-ügynöke, Ann Carter is mutáns... Darwin permanens evolúció elmélete elé dobott göbök közt a mutáció- elmélet az, ami a legkomolyabb akadályt jelenti:
"Öt érzék - gondolta Vickers - a szaglás, a látás, a hallás, az íz és a tapintás. Az az öt, amit az ember az idők kezdete óta ismert, de ez azt jelentené, hogy ennyi volt?
Volt-e más érzék is, ezúttal az elmében, ahogyan a hüvelykujj kifejlődése a fogást tette könnyebbé, a két lábra állás a helyes testtartást, vagy a logika megjelenése a gondolkodásban? Az ember lassan fejlődött. A félelemtől remegő barlanglakóból a tűz csiholójává. A legegyszerűbb eszközöktől jutott a bonyolultabbakon át az összetett gépezetek elkészítéséig. Mindezt az intelligencia fejlődésének eredményeként. Nem lehetséges, hogy az intelligencia, az emberi érzékek evolúciója még nem fejeződött be? És ha ez igaz, miért nem lehet hatodik, hetedik vagy nyolcadik, vagy bármilyen számú további érzék?
...

Vickers azon töprengett, mi történt a mutánsokkal, a hirtelen fejlődés további gyanús érzékeket hozott? Maga a mutáció nem volt logikus."

A regény további folyamatában Vickers dilemmája kerül a középpontba. Segíteni kell, vagy ellen kell állni a mutánsoknak? A jövő megmentésére tett kísérletük félrevezető, vagy szükséges? És még ha a mutánsok jóindulatúak és véleményük helytálló az emberiség sorsának megítélésében, joguk van-e beavatkozni a normális emberek társadalmi fejlődésébe, még akkor is, ha megpróbálják megmenteni őket? És miért érdekli mind a mutánsokat, mind az ipari kartell képviselőjét maga Vickers? "Ez a mai földi kultúra - egy gyűlöletre és büszkeségre alapozott kultúra, ahol mindenki gyanús, aki nem ugyanazt a nyelvet beszéli, ugyanazt az ételt eszi, vagy öltözködik. A gépek egyoldalú mechanikus kultúrája ez a technológiai világ, amely kényelmet nyújt, de nem emberi igazságosságot, sem a biztonságot. Ez egy olyan kultúra, amely atomot hasított, összetett és veszélyes eszközöket épített. A technológiai szempontra összpontosított, és figyelmen kívül hagyta a társadalomlélektant, egy ember gombnyomással megsemmisítheti a távoli várost anélkül, hogy tudná, vagy akár törődne az ott élők szokásaival, gondolataival, reményeivel és meggyőződésével..."

Az ilyesfajta kérdések csak sorjáznak, ahogy közeledünk a Ring Around the Sun fináléjához. Kik azok, akik úgy döntenek, hogy az emberiséget át kell alakítani, kik azok akik meghatározzák az új társadalom alapjait? Mi a helyzet az ember személyes szabadságával, a döntés jogával, akar –e mutánssá válni vagy sem? Mi a helyzet a magántulajdonnal, az önrendelkezéssel? Simak válasza a dilemmára a humanista író válasza, a kételyt láthatóan elnyomja az emberiség szebb jövőjéért érzett felelősség. Elfogadja a mutánsokat az emberiség következő evolúciós lépcsőfokának.
Bár minden, az olvasóban felmerülő kérdésre nem kaphatunk választ, a Ring Around the Sun figyelemre méltó regény, egy súlyos társadalmi, gazdasági válságból kivezető utat mutató opus, ám mindezek ellenére közepesnél épp, hogy jobb munka lenne, ha nem itatná át az író tehetsége, szelíden ironikus stílusa, az amerikai vidék szívfájdítóan szép leírásai. Simak regényében nincsenek igazán gonosz karakterek - még Crawford se az -, a korabeli zsánerrel ellentétben itt a társadalmi és technológiai fejlődés van vizsgálat alá vonva egy ötletes, átgondolt, ambiciózus történet keretében.


Megálló a Tejút szélén

"Úgy állt a ház, ahogy mindig, azzal a különbséggel, hogy a régi időkben minden ablakon fodros függöny lógott. Az udvar viszont az évek lassú múlásával megváltozott, az orgonák vastagabbak és virágokkal dúsan tömöttek voltak, és minden egyes tavasszal összegabalyodtak, eléjük az apja fákat ültetett, hatalmasra nőttek, eltűnt a konyhai sarkon lévő sárga rózsabokor, egy rég elfelejtett tél áldozatává vált, a virágágyások is eltűntek, és a kapu melletti kis fűszerkertet benőtte a fojtogató gyom. A régi kőkerítés, amely a kapu két oldalán állt, most alig volt több, mint egy púpos domb. Száz fagy támadása, a gondozatlan szőlő és a kúszónövények rombolása elvégezték a munkájukat. Újabb száz év múltával - azt gondolta -, hogy nyom nélkül belesimul a vadonba."

Vannak könyvek, amiket az utolsó sorok után nehezen tud letenni az olvasó, az élmény, amit a katarzis okozott napok, hetek, évek múltán is kísérti és szinte kiköveteli az újraolvasást. Számomra az ilyen elbeszélések csordultig telítettek a történet mágiájával, ilyen könyv Tolkien trilógiája, Bardbury marsbéli regénye, Borges novellái, Krúdy Szindbád történetei és még sorolhatnám. Simak csodaszép könyve, a Város is közéjük tartozik.
Írt Simak egy hasonlóan nagyszerű könyvet, amit ha nem is olyan mértékben, mint az említettet, szintén átitat ez a varázslat. A Way Station 1963-ban jelent meg, egy évre rá - mikor szerzője betöltötte a hatvan évet - a Hugó díjat is elnyerte, nem akárki: Kurt Vonnegut Macskabölcsője előtt. Ez talán jelez valamit az értékeiről… Nem hiszik? Járjunk együtt utána!

Az a regény, ami így kezdődik két dolgot bizonyít: írója egyrészt elkötelezett pacifista, másrészt különösen tehetséges literátor: "A zaj rövid időre véget ért. A füst vékony, szürke ködfonalakként sodródott a megkínzott föld fölött. Szétzúzott kerítések, az őszibarack-fák fogpiszkálóként törtek az ágyútűzben. Egy pillanatnyi csend, de nem béke a néhány négyzetmérföldnyi föld egy rövid időre elnémult, majd sikoly, üvöltés szakadt fel, az emberek a régi gyűlölettől megőrülve gabalyodtak egymásba, minden szétesett,kimerült. Végtelen ideig úgy tűnt, hogy a mennydörgés átgörög a horizonton, és a felpúposodott föld az égboltig fut; a lovak rémült nyerítése és a férfiak rekedt ordítása; a fém sípolása és a zümmögés, amikor a sípolás véget ért; a torkolat-tűz villogása és az acél fényessége; az elvakult bátorság színei csattantak fel a csata széltében-hosszában. Aztán minden véget ért, és valódi csend támadt."

Simak korábbi kötetei, miként azt a zsáner meg is követeli, telítettek cselekvéssel, amit a szerző drámává tágít. A Way Station első harmada ebből a szempontból statikus, bár az információ bőven árad ekkor is, ami mindenképp szükséges a történet folytatásának megértéséhez. A főhőse Enoch Wallace 1840-ben született, harcolt az amerikai polgárháborúban - a könyv nyitójelenete egyik csatájáról szól -,az 1860-as évek számos traumát okoztak Enochnak; a lány, akit szeretett, diftériában meghalt, miközben harcolt édesanyja is elhunyt. Apját egy balesetben veszíti el. Szülei halála után egyedül marad wisconsini házukban, ekkor felkeresi egy különös alak, leginkább a mondák ördögéhez hasonló külsejű, ám valójában egy békés és szelíd lelkű idegen, magát Ulyssesnek nevezi. Kiderítette, hogy magányos hősünk alapvetően kíváncsi természetű és jóindulatú, felajánlja Enochnak, hogy a vidéki tanyaházat alakítsa át egyfajta galaktikus megállóvá. Ez a megállapodás a polgárháború veteránja számára számos előnnyel jár: fantasztikus létformákkal találkozik, akik közül néhányan kivételesen barátságosak, szívesen elkávéznak, történeteket, sőt, emléktárgyakat osztanak meg a főhőssel amíg a galaktikus transzport ideje el nem érkezik. A megálló vezetése más hasznot is hoz számára: a ház falai közt az idő folyása jelentősen lelassul, a könyv valós idejében már száz év eltelt, de Wallace nem néz ki többnek egy harmincas férfinél. A rozoga épület is láthatatlan, de áthatolhatatlan falakat kap. Az álmos amerikai vidék lakóinak nem tűnik föl, s ha feltűnik vállrándítással elsiklanak fölötte, Enoch természetellenesen hosszú élete, igaz sokat nem is látják, mert a házán kívül az idő újból felgyorsul, természetes módon halad. Ám egyszer minden rejtőzködés véget ér, egy a közelben nyaraló ügynöknek, Claude Lewis-nak, feltűnik a kívülről roskatag tanya fiatalos lakója.

A mai pörgős thrillerekhez szokott olvasót meglepheti, hogy Simak már az első fejezetekben fölfedi lapjait Wallace-ról, pedig a szomszédok, vagy a gyanakvó CIA ügynök szemszögéből ábrázolva, lassan felépítve a sztorit akár egy kellemesen hátborzongató része lehetne a könyvnek: titokzatos, elzárkózó lakóval, akiről szép lassan kiderül, hogy kvázi halhatatlan, szellemként jövő-menő, gyakran félelmetes idegenekkel a társaságában. A világ, amit a szerző nyomatékosít is, amúgy az apokalipszis felé sodródik, háború lóg a levegőben (ez várható szál egy a kubai rakéta válság után készült regényben). A gyanakvás a mindennapok része. Ám Simak nem ezt a népszerű és könnyebb utat választja. Enoch életének egyik fanyar lábjegyzete az a tény, hogy az összes idegen társadalomtudomány, amelyet ő elsajátított, arra utal, hogy az atomháború elkerülhetetlen. Ez idegesítő, de nem is olyan, amit azonnal meg kell oldani - ami jó, mert nem lát nyilvánvaló megoldást. Az idegeneknek van egy módszere, amellyel ideiglenesen csökkentik az intelligenciát a Földön annyira, hogy az emberek nem tudnák működtetni a halálos nukleáris technológiájukat -, de nyilvánvaló okokból Enoch nem érzi ezt az elgondolást elfogadhatónak.

Enoch csendes élete nagyon hirtelen és drámaian szétesik. Kezdődik azzal, hogy az egyik látgatója, egy idős vegai idegen meghal, maradványait a kertben kell elásnia, nem messze szülei sírjától. Közhelyszerű leírás életről és halálról Simak tollából egyszerűségében is fennköltté válik: "Pont a mondat közepén elhalkult a beszéd, és csendesen előre bukott. Enoch döbbenten nyúlt érte, de mielőtt elkapta volna a kezét, az öreg idegen lassan a padlóra csúszott. Az arany köd elszakadt a testétől, és lassan elszállt, a test ott feküdt, szögletes, csontos és obszcén, szörnyen idegen dolog a földön. Enochnak úgy tűnt, hogy „alien” formában visszataszítóbbat soha nem látott. Az életében csodálatos lény volt, de most, a halálban, egy csupa csont valami, csípős szagú pergamenszerű bőrrel. Az arany köd volt - dünnyögte Enoch magában- , ami elrejtette szörnyűséget, attól volt annyira csodálatos Hazer, olyan élénk és gyors, annyira telve méltósággal. Az arany köd volt a vegaiak élete és amikor a köd eltűnt, váltak visszataszító szörnyekké. Ezt viselték, mint egy köpenyt, mint egyfajta általános álruhát. Viselték-e ezt az életerőt rajta kívül más lények is? A szél panaszosan csapkodta az ablak törhetetlen üvegét, a felhők rongyos zászlóként kúsztak el a hold fakó arca előtt. Hideg és elhagyatott volt az állomás – ez egy végtelenné táguló emóció volt, amely nyúlt kifelé, távolabbra, mint amennyire valaha a Föld magánya juthatna. Enoch elfordult a tetemtől és mereven átsétált a szobán az üzenőgép felé. Létrejött a kapcsolat a Galaktikus Központtal. Enoch röviden beszámolt arról, hogy mi történt. Nem habozott, és nem kapott kérdéseket a vonal másik végéről. Csak egyszerű utasításokat, hogyan kell kezelni a helyzetet. A vegainak azon a bolygón kell maradnia ahol meghalt, testét a helyi szokások szerint kell "ártalmatlanítani". Mert ez volt a vegai törvény: a vegai lény, mikor meghal, ott kell maradnia, ahol elhunyt, és az a hely örökre a Vega XXI részévé válik."

A folytatásban Claude Lewis ügynök rájön mi a titokzatosság oka Wallace körül. A kormány nevében elrendeli a halott idegen elszállítását a sírból. Erre a Vega idegenjei is rájönnek, a szövetségük először kérdőjelezi meg a "megállóhely" fenntartását.
Bonyolítja hősünk helyzetét, mikor Enoch menedéket ad a süketnéma Lucy Fishernek, akit apja, Hank megkorbácsolt, mert nem hagyta az egyik őrző-kutya véres kiképzését. Szörnyű állapotban jut el Wallace tanyájára:
"Lucy! Mi történt, gyermek?" Megnézte a lány kezét, ragacsos és meleg vérrel volt bekenve.
A ruhája átázott és sötét volt a vértől. Megragadta a vállát, hogy láthassa az arcát. Nedves volt sírástól, és rettegés ült a vonásain. A lány elhúzódott tőle, és megfordult. Lecsúsztatta az inget a válláról, és hagyta, hogy félig mutassa a csupasz hátát. A húsát hosszú csíkok sértették fel, a vér még mindig szivárgott belőlük. Ismét felhúzta a ruhát, és szembe fordult a férfivel. Visszafelé mutogatott: ott a domb lábánál a mező az erdőbe futott, mozgás látszott odalenn, valaki jött az erdőn keresztül, átvágva a mezőn. A lány reszketni kezdett, majd összecsuklott. Lehajolt, s a karjába vette, a fészer felé indult. Az ajtó jöttére kinyílt és belépett az állomásra, az ajtó mögötte becsukódott. Ahogy ott állt, karjában a remegő Lucy Fisherrel, tudta, hogy hibát követett el. Ha megismétlődne a pillanat, józan ésszel nem tette volna meg, de egy megérzésre cselekedett, gondolkodás nélkül. A lány védelmet kért, és ott a legbiztonságosabb helyen volt, ami a világon létezik. De ő emberi lény, soha nem lett volna szabad átlépnie a küszöböt. De megtörtént, ezen nem változtathatott."

Az apa és nagyobbik fia nem tud bejutni a házba, fejszével se tudják beverni az ajtót és ablakot, amit az idegen technológia törhetetlenné tett. Enochot ördögnek, a lányt pedig boszorkánynak bélyegezve ordítva mennek el. A főhős kezdi sejteni, a nyugodt rejtőzködés napjai meg vannak számlálva. Megható jelenet, ahogy az egyik galaktikus fajtól kapott szuperkenőccsel meggyógyítja a süketnéma lány sebeit. Közben megjelenik Ulysses is, aki ugyan meglepődik Lucy látványán, de ahogy a történetét meghalja, jóvá hagyja Wallace döntésébe. Az ügy amiért valójában jött sokkal fontosabb, a galaktikus központ kartelljei szemet vetettek a Tejút spirálkarjára is, de a Földi állomás projektje az útjukba került, meg akarják szüntetni a megállót, Wallace-nak pedig el kell hagynia a Földet.

Ha mindez nem volt elég a rosszból, kiderül: az idegen szövetség is válságban van. Az évszázados békés együttélést a korábbi szövetségesek új megosztottsága fenyegeti. Enoch csapdába esik a nemkívánatos alternatívák között: hagyja el a Földet a Szövetséghez csatlakozva,s akkor elveszíti otthoni világát, vagy maradjon a Földön, és elveszítse a csillagokat.
Simak a könyv végén a miszticizmusba is belemerül, amit valószínűleg a hatvanas évek hangulata is inspirált. Az univerzum értelmes lényeit egy "talizmán", egy titokzatos eszköz sorsa érdekli kiváltképp, amelyet tízezer évvel ezelőtt készített egy misztikus idegen. Erre a többé-kevésbé varázslatos eszközre van szükség ahhoz, hogy a galaxis különböző társadalmait, sőt magát a galaxist is együtt tartsák. Nem világos, hogy az univerzumot miként tartotta össze ez a talizmán. Az a tény, hogy a végén az emberiség (és a többi galaktikus faj) végső megmentőjének a süketnéma földi gyerek megmagyarázhatatlan mágikus képességekkel, azt mutatja, hogy Simak nem vetette meg a romantikus messianizmust sem.

A Way stationt nem egyszerű besorolni, a sci fi keretei közt leginkább az "űropera" jelzőt ragasztották rá, amit manapság széles körben használnak a nagyszabású eposz megnevezésére, idegenekkel, űrcsatákkal és hősies kalandokkal más bolygókon. (Mint azt a Csillagok háborúja sorozat bizonyítja.) A Way station egyáltalán nem felel meg a definíciónak. Enoch Wallace karaktere tele van melankóliával. A regényben nyomatékosan jelen van a finom lélektani leírás, a történet végül egy furcsa ember magányáról szól, amikor feltárja ellentmondásos vágyát: elkötelezettségét embertársai iránt, ugyanakkor elkerüli őket, hogy fenntartsa a kozmikus „megállóhely” státuszát és javítsa az emberiség sorsát. Enoch egyaránt elszigetelten él mind a Földtől, mind a galaktikus közösségtől, a regény hangulatát meghatározza a főhős búskomorsága, ahogy elfogadja a társtalanságot. A könyvet ez alapvetően megkülönbözteti az űropera,thriller bármilyen formájától. Simak elgondolkodtató, haladó idegenekről ír, akik nem tévedhetetlenek; hagyja, hogy főszereplője küzdjön elidegenedésével a saját népétől, fajtájától, és hogy beilleszkedjen a galaktikus központ népeinek egységébe.

Simak néhány jól elhelyezett, lírai mondattal bemutatja azt, amihez más írónak egy teljes fejezetre lenne szüksége. A próza igazi mestere, a könyv főhőse, Enoch Wallace ritka karakter a sci fiben, igazi háromdimenziós figura tele képzelőerővel, együttérzéssel, ám nem hiányoznak belőle az emberiség gyengeségei sem. Simak rendíthetetlen humanistaként tesz hitet az emberiség mellett a zsoltároskedvű részekben, elragadó színekkel festi le a wisconsini tájat. Sok szempontból Simak a science fiction William Faulknere, s ezt nem elsősorban a két író stílusa, tájleírásaiknak éles és kápráztató szépsége mondatja velem. Faulkner az amerikai dél írója, a Mississippi alsó folyásának füllesztő társadalmát mutatja be. Simak a Way Stationban élénk kapcsolatot teremt az "űropera" történet és Wisconsin álmatag népének leírása közt.

A mai, erőltetetten globalizálódó világban közhellyé vált, hogy a különbözőt, a sok szempontból idegent, csak olyan egyén képes elfogadni, aki szakít hagyománnyal, nemzettel, minden szempontból "nemzetközivé" válik. Simak regénye ennek az ellenkezőjét bizonyítja. A főszereplő kitéphetetlen gyökerekkel kötődik a vidéki Amerikához, ám ez nem alpáriság, begyöpösödöttség, mivel tudja hová tartozik, ironikus módon ideális összekötővé válik az idegen civilizációkkal. Képes az embertől radikálisan eltérő lényeket elfogadni ebben a hatalmas, közös univerzumban.


Simak koboldrezervátuma, szatirikus fantasztikum magas fokon

A regény különös, bár a zsánerben nem meglepő beszélgetéssel kezdődik Peter Maxwell professzor és Drayton felügyelő közt. Az író ezen a jól bevált módon vezeti be az olvasót The Goblin Reservation színes, fantasztikus, és kicsit szétszórt világába. Nyílván sci fi történet, amit jelöltek is a két legfontosabb díjra a Hugóra és a Nebulára, de van benne valami a krimiből - ahogy a nyitóoldalak kihallgatása is sejteti - és mindenekelőtt egy vérbő szatírából. Ami, olvasva Simak korábbi, zsoltároskedvű remekműveit, meglepő, de az olvasó számára felüdülés ez a komolytalanul sziporkázó könyvecske, a pátosztól fénylő, néhol szépirodalmi nyelvezetű fajsúlyos munkák után. Amúgy a könyv igazán "elbeszélő", szakadatlan beszélgetés Maxwell prof és az épp arra járó karakterek közt.
"Látom, hogy a Coonskin rendszer egyik bolygójára indult."
"A sárkány pletyka volt" - mondta Maxwell. "Nem igazolták. Valójában a bizonyítékok nagyon vázlatosak voltak. De úgy döntöttem, érdemes kivizsgálni ..." Drayton felvonta a szemöldökét. "Egy sárkány?"
"Azt hiszem - mondta Maxwell -, hogy magának nehéz lehet felfogni a sárkány fontosságát. Az a tény, hogy nincs bizonyíték, amely arra utalna, hogy ilyen lény bármikor létezett. Ez annak ellenére, hogy a sárkány legenda, szilárdan beágyazódik a Föld és néhány más bolygó folklórjába: tündérek, goblinok, trollok, banshees - ezek mindegyikének valós teste van, de a sárkánynak nyoma nincs. Vicces dolog az, hogy a Földön a legenda alapvetően nem emberi legenda. A Kis Népeknek is van sárkány legendája. Néha azt gondolom, hogy ők voltak azok, akik továbbították nekünk. De csupán legenda. Nincs bizonyíték..."
Megállt, ostobának érezte magát a magyarázkodásért. Mit tudhatott ez a fafejű rendőr a sárkányok legendáiról?
"Sajnálom, felügyelő - mondta. "Engedtem, hogy a kedvenc témám iránti lelkesedés túl messzire vigyen."
"Azt mondják, hogy a sárkány legendája a dinoszaurusz ősi emlékeiből fakadhatott fel."
"Én is hallottam - mondta Maxwell -, de lehetetlennek tűnik. A dinoszauruszok rég kihaltak, még az emberiség megjelenése előtt."
"Akkor a Kis Nép ..."

"Lehetséges - mondta Maxwell - de kevésbé valószínűnek tűnik. Ismerem a Kis Népet és beszéltem velük. Ősi faj, természetesen sokkal ősibbek, mint mi emberek, ám nincs arra utaló jel, hogy a mítoszaik ilyen messzire mentek volna vissza Ha igen, akkor nincs emlékük róla És azt hiszem, hogy legendáik és népmeséik több millió évesek. Rendkívül hosszú életűek,a mi szemünkben szinte halhatatlanok, és ilyen helyzetben a szájhagyomány a legtartósabb."

A galaxist teleportáló állomások tarkítják, a különböző fajok úgy járnak kelnek rajta, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna sok száz parszeket utazni "hullámmá" átalakítva. De hibák és anomáliák így is előfordulnak, s Peter Maxwell professzornak egy igen rémisztő lehetőséggel kell szembesülnie:
"Egyszerűen az, hogy valahol van ott egy bolygó, regisztrálatlan adó-vevővel működtetve, és egy nem listázott jel útján kommunikál. Amikor a Wisconsin állomáson lévő üzemeltető felvette az átviteli jelüket, azt jelezte nekik, hogy várjanak, hogy a vevők mindenhol foglaltak. Aztán kapcsolatba lépett velem."- mondta Drayton.
"A másik kettő?"
"Mindkettő itt van. Mindkettő a Wisconsin állomás felé nyílt.
"De ha visszajutnának..."
"Nem. Ó, azt nem hiszem. Nem tudtunk velük beszélni. A hullámmintázat hibásnak bizonyult. Rosszul lettek összerakva. Mind összezavarodtak. Mindketten idegenek voltak, de annyira összekavarva, hogy nehezen tudtuk megállapítani, kik lehetnek. Még mindig nem vagyunk biztosak az eredményben."
"Halottak?"
"Halottak? Igen. Meglehetősen ijesztő eset. Szerencsés ember vagy."
Maxwell némi nehézséggel elnyomta a remegést. - Igen, azt hiszem, az vagyok - mondta.
"Tudják, hogy történt-e veszteség? Az állomás azonnal jelentést tesz, ha egy utazó nem érkezik meg az ütemterv szerint."- mutatott rá Maxwell.
"Ez a vicces dolog - mondta Drayton." Nincs veszteség. Biztosak vagyunk benne, hogy a két idegen, akik holtan tértek vissza hozzánk, odamentek, ahová mentek, mert senki sem hiányzik."
"De én Coonskin-re indultam. Biztos, hogy beszámoltak..."
Aztán megállt, ahogy a gondolat szinte szájon vágta. Drayton lassan bólintott." Azt hiszem, rájöttél. Peter Maxwell bejutott a Coonskin rendszerbe és majdnem egy hónappal ezelőtt visszatért a Földre."
"Biztosan hibának kellett történnie!"- tiltakozott Maxwell gyengén.
Elképzelhetetlen volt, hogy ketten legyenek, hogy egy másik, minden részletében azonos Peter Maxwell létezik a Földön.
"Nincs hiba - mondta Drayton." Nem úgy, ahogy gondoltuk. Ez a másik bolygó nem tereli el a mintát. Amit másol, csak másolja."
"Akkor ott lehet a másodpéldányom! Lehet..."
"Már nem - mondta Drayton. "Te vagy az egyetlen. Körülbelül egy héttel a visszatérése után baleset történt. Az a Peter Maxwell meghalt."

Peter Maxwell professzor kétségbeejtő helyzetbe kerül, pedig ártatlan kutatással kezdődött minden. A Coonskin csillagrendszerbe utazott, a legendák sárkányainak a felfedezésére. A Föld napjainknál félezer-évvel előrébb tart, a csillagok közt száguldoznak az emberek, a tökéletesített időutazásnak hála goblinok, dinoszauruszok, "szellemek", sőt maga Shakespeare is megjelenik.
Simak természetesen kihasználja az összes ötletet és poént, amit ebből a színes kavalkádból ki lehet. Persze, van rejtélyes szála is a sztorinak, mindjárt a Maxwellel történtek, aki a sárkányok bolygója helyett egy rejtélyes kristálybolygóra kerül, ahol az őslakók árnyszerű lények, maga a planéta egy kvázi tudástároló, egy olyan információtár, ami felbecsülhetetlen lenne az embereknek. A bennszülöttek felajánlották Peternek a világegyetem ismereteit, de természetesen nem ingyen, nekik is kell valami, ami a földi "Time University"-nek megvan. Ám létezik olyan erő, ami nem akarja, hogy ez a tudáshalom a Föld urainak kezébe kerüljön, a professzor gyanítja, ezért ölték meg a "doppelgangerét". Ám mielőtt nagyon is thriller fíling uralná a szöveget, Simak tesz róla hogy lazuljon az elbeszélés feszessége. Maxwell a Wisconsini Egyetem természetfeletti jelenségek karán dolgozott, mivel halottnak nyilvánították, elvesztette állását. A lakásába már egy Carol Hampton nevű lány költözött, érdekes szobatárssal: egy Sylvester névre hallgató, tigrisforma biomechanizmussal. Carol a meghökkent profot a campus bárjába invitálja, megbeszélni a helyzetet, ahol a nő barátai is csatlakoznak hozzájuk: Alley Oop - akit az időutazással hoztak a múltból,s nem más mint egy jópofa neandervölgyi - és egy szellem, akit csak Ghostnak hívnak, s maga se tudja kinek a szelleme... (Ennél a pontnál egy másik amerikai sf klasszikus, Fritz Leiber mondaná: halál a májra!)
"Úgy érted - kérdezte Carol -, hogy valóban létezik ördög?"
"Két évszázaddal ezelőtt - mondta Maxwell - az emberek pontosan ugyanabban a hangnemben kérdezték, amit most használsz. Ha vannak olyan dolgok, mint trollok és goblinok, ördög mért ne lehetne?"
"És szellemek" - toldotta meg Ghost.
"Komolyan gondolod!" - kiáltotta Carol.
"Nem komolyan" - kacagott Maxwell. "Csak nem vagyok hajlandó kizárni még az ördögöt sem."
"Ez egy csodálatos korszak - jelentette ki Oop -, biztos vagyok benne, hogy már hallottál korábban a babonáról és az öregasszonyok meséiről. Igazságot kerestél rájuk. De az én időm emberei tudták, hogy köröttük trollok, goblinok élnek. A történetek, értitek, mindig tényekre épültek. Később, amikor túllépett a vad egyszerűségen, az ember tagadta a tényt; az értelem nem engedte, hogy elhiggye ezeket a dolgokat, amelyekről régen még tudta, hogy igazak. Tehát meseszerűvé fényezte és elrejtette őket a legenda és a mítosz közt, és amikor az ember száma növekedett, ezek a lények a mélység rejtekébe mentek. Mert eljött az idő, amikor nem voltak már olyan vonzó lények, amilyenek régen voltak és úgy tűnik, hogy ma vannak."

Ghost megkérdezte: "És az ördög?"

"Talán. De nem vagyok biztos benne. Vannak dolgok, amelyek csalogatóak és újra felfedezték, és velük szemben elfeledték a fenntartásaikat. De voltak még mások. Néhányuk félelmetes volt, kellemetlen." - mondta Oop.

"Úgy tűnik, nem nagyon tetszett nekik" - jegyezte meg Carol.

Persze akadnak antagonista idegenek is a Földön, akiket a szerző Wheelers néven emleget, a kerékhez annyi közük mindenképp van, hogy lábak helyett kerekeken közlekednek....
Az olvasó lassan a fejét kapkodja a rengeteg szellemes ötleten, ami, bevallom, ha nem pörgő párbeszédes formában lenne megírva, rettenetes volna. Peter szeretne minél többet megtudni a vele történtekről, ám az egyetem segítségét hiába várja. Újdonsült barátai viszont szívesen mellé állnak. Kiderítik, hogy az egyik jurakorba küldött expedíció egy különös tárggyal tért vissza, senki nem tudja, mi az és honnan származik, csak az biztos, hogy nem földi eredetű. Ám a bolygón kialakított "koboldrezervátum" lakosai - goblinok, tündérek, trollok - talán tudnak segíteni, Maxwellnek él ott egy régi cimborája, egy házsártos kobold, akit mister O’Toole-nak hívnak, és egész nap ír sört vedel.
Azokban az olvasókban, akik jól ismerik Simak epikus műveit, a könyv ezen részéig - minden szósziporka és jópofa trécselés ellenére - hiányérzet támad. Hol van a wisconsini vidék, az őszi táj szépséges leírása, nos ezt most megkaphatjuk és mást is: gondolatokat az ember szerepéről a világmindenségben, és annak esélyéről, hogy mi vagyunk a nagy terv része. A szakadatlan párbeszédet a koboldrezervátumba vezető út emlékezetesen szép természetleírása töri meg:
"A közeli mélyedés fölött egy pillantást vetett a levelek tarka,vörös és sárga színű kavargásán túl a Cat Den Point meztelen sziklafalára. Ott magasan az ég felé törve, a hegység legszembetűnőbb részén, tudta, hogy megtalálja a goblinok kastélyát, ahol O'Toole lakik. És valahol abban a pusztában ívelt a mohalepte híd, amely a trollok számára átjáróként szolgált. Még kora reggel volt, mivel jóval a hajnal előtt indult el. Fagyos harmat terült szét a fűben, a gyomnövényeken, amelyeket a napsugár ujja még nem érintett. A levegő lassan felmelegedett, és az ég olyan világos kék volt, hogy úgy tűnt, nincs is színe, és az egész tájon különös várakozás honolt. Maxwell áthaladt a magasan ívelő gyalogos hídon, és a másik oldalon talált egy utat, amely elvezetett az üreghez. A fák bezárultak körötte, és átment a lélegzetelállító tündérföldre. Lassan és nagyon óvatosan mozgott, hogy semmilyen váratlan zajt ne üssön az erdőben. A levelek a lombkoronákból hullámzó színes szárnyakként szállingóztak a földre. Előtte egy pocok rohant át az avar felett. A mélyedés fölött egy kékszajkó rikoltozott, de a fák a hangját megfosztották az élességétől. Az út ott elágazott, Maxwell a jobb oldalit választotta. Hosszú és fárasztó mászás várt rá, gyakran megállt pihenni. Az út meredek volt, sok kanyargással, hogy elkerülje a hatalmas sziklákat, amelyeket szürke zuzmószakáll borított s mélyen a talajban horgonyoztak. A fatörzsek szorosan zsúfolódtak a meredélyen, az ősi tölgy durva, sötét kéregével, a nyír szatén fehérségével, kis barnás foltokkal, ahol a vékony kéreg levált. Maxwell lassan mászott, és gyakran megállt körülnézni, hogy szemét átáztassa az őszi hangulat. Végül elérte a zöldellő tündér földet, a domb tetejére építették a koboldvárat. Rövid időre megállt, pihent kicsit, majd ismét nekigyürkőzött a meredélynek. Dobbin, vagy egy másik, nagyon hozzá hasonló ló a szegényes fűben szaladgált, amely rongyos csomóban nőtt egy rúddal bekerített legelőn. Néhány galamb csapkodott a kastély tornyain, de az életnek más jele nem volt."

A regény sajátossága a science fiction és a fantasy elemeinek tökéletes ötvözése. A szakirodalomban ma már külön neve van ennek alműfajnak, tudományos fantázia, ez egy ősibb része a zsánernek, mint maga a klasszikus sci fi. Ezekben a művekben zabolátlanul keveredik a tudomány( gyakran áltudomány) a természetfeletti, mágikus jelenségekkel. Simak könyvének nagy erénye, hogy nem erőlteti se a tudományost, se a fantáziát egymás rovására megjeleníteni. Bár a figyelmetlen olvasónak úgy tűnhet: a szerző csak hagyta, hogy fantáziája ötleteket generáljon az oldalakra, kevés előrelátással vagy szerkesztéssel. Ezekkel a humoros motívumokkal keveredve viszont vannak olyan szegmensek, amelyekben Simak széles spektrumban tudományos kérdéseket tálal, mint az időutazás (megragadva a lehetőséget egy olyan rész írására, amelyben William Shakespeare csatlakozik Maxwell csapatához egy kocsmában, némi iszogatás és élénk beszélgetés céljából), a Nagy Robbanás elmélet, a fejlődő univerzumok és a megkettőzött idegenek. Ezek a hagyományos sf-témák összeolvadnak az elbeszélés rafinált, meseszerű epizódjaival, így a könyvnek egy mondaszerű karaktert adnak.
A The Goblin Reservation igazai unikum Simak életművében, s bár ezen mű lapjain is vannak komoly megállapítások, a történet mágiáját a humor, a szárnyaló képzelet, a poénok túlcsordult tárháza adja. Talán nem tévedek nagyot, ha azt írom, ennek az egy könyvnek az ötleteihez hasonlóból Douglas Adams és Terry Pratchett kaliberű írók is évtizedekig jól megéltek.


Az apokalipszis utáni mesék, három könyvkritika

Puszta ország lángol

Ballard harmadik könyve a The Drought más címen a The burning world 1964-ből. Az író elirigyelhette a nagy előd, H.G. Wells Időgépjének zseniális indítását, mert így kezdi a könyvet: "Délben, amikor Dr. Charles Ransom a folyó bejáratánál kikötötte lakóhajóját, megpillantotta Quiltert, az öregasszony idióta fiát, aki a víztárolón kívüli bárkán élt. Egy magányos sziklán állt a parton, és mosolygott a lába alatt a vízben lebegő halott madarakra."
Ha a karakterek sokasága szemszögéből vizsgáljuk a The Drought (Az aszály) visszalépés a Vízbe fúlt világ viszonylag kevés szereplős kvázi "kamaradrámája" után az első könyv sok karakteres, szétfoszló narratívájához. Nehezíti az azonosítást az is, hogy a regény korai szakaszában sok férfinév hasonló hangzású (Johnstone, Jonas, Jordan), az olvasó könnyen összezavarodik Viszont itt a főhős kiléte nem kérdéses, a korai regényekhez hasonlóan ő is tudós, antropológus: dr. Charles Ransom. Mint korábban Maitlandot, a felesége - Judith - épp elhagyni készül, egy "életre valóbb" férfi kedvéért. De női karakter is több akad a kelleténél: Judith, Charles Ransom felesége. Aztán Vanessa, a helyi pap lánya, Quilter asszony, Catherine Austen és Miranda, a helyi gazdag ember, Richard Lomax húga. Közülük csak néhány kap markáns szerepet a történet során. Ballard abban eltért a korábbi könyveitől, hogy egy meghatározhatatlan helyszínt kreált a történet nyitányának, Hamilton városa lehet épp úgy Angliában, mint az USA-ban. Ransom háza egy tó partján áll a város határában, a vízszint lassan süllyed, fejezetről- fejezetre csökkenve mutatja az aszály által sivatagossá váló környezetet.
Az első két könyvvel ellentétben itt az író nyíltan kimondja: az ökokatasztrófa okozója az ipar szennyezőanyagainak a világtengerekbe jutása, ahol a rugalmas polimerek vékony réteget képeznek az óceánok felszínének jelentős részén, így az esők nem a szárazföldre hullnak, a világ tavai és folyói lassan kiszáradnak.
Ransomot is magányos alakként ábrázolja - mint korábban Keranst és Maitlandot -, míg az emberek tömegei menekülnek a vízhiány miatt a tengerparti területekre, Ransom úgy dönt, hogy hátra marad az apokalipszis tanújaként. A vízbe fúlt világhoz hasonló képszerű leírást kapunk a folyó kritikus mértékű apadásáról, már nem úgy néz ki, mint egy folyó, hanem inkább hulladéklerakóként vagy egy "porzsákként", ahogyan azt a narrátor leírja. A víz hiánya direkt hatást gyakorol az élővilágra a madarak és halak kipusztulnak. Az emberekre ez a hatás már bonyolultabb, ahogy a víz eltűnik a szereplők időérzékelése is módosul, a víz nélküli világ az idő és az emlékezet hiányát jelképezi a könyvben. Ebben a könyvben is van egy gazdag tőkés, Lomax, aki megpróbálja kisajátítani a vizet, és ezzel visszaélve, a szomjazó világ hegemónja lenni. Ebben a pokolszerű ökokatasztrófában a víz válik az egyetlen felbecsülhetetlen értékű áruvá. Így azok, akik a vizet birtokolják, megszerezik a világ irányítását. Richard Lomax gazdag és elbűvölő építész volt az aszály előtt, aki egyszerűen nem akarja felismerni a katasztrófa valódi következményeit. Ő az a szereplő, aki mindig Ransom útjában áll.
Lomax hasonló tulajdonságokkal rendelkezik a Vízbe fúlt világ antagonista karakterével, Strangmannel. Mindkét figura kitartóan elutasítja a katasztrófát, és önös érdekei szerint megpróbálja megfordítani a hatalmas kataklizma folyamatát. Lomax nem törődik a környezetével, hallani se akar a kritikáról. Nagyon antropocentrikus alak, aki építészi hivatásának köszönhetően az emberiség megmentőjeként tetszeleg. A valóságban Lomax és Johnstone tiszteletes egy nézeten állnak. Ballard így írja le Ransom látogatását nála: "Jobb oldalon, a miniszter házával szemben állt a Richard Lomax tulajdonában lévő modern kúria. A szabadtéri úszómedence egyik végén egy szökőkút fényszivárványt lövellt a levegőbe. Lomax a medence szélén heverészett, keze a fehér selyemruhájának zsebében, éles hangja ironikusan szólt valakihez a vízben." Érdekes Johnstone tiszteletes reakciója erre a ragyogó, de bűnös pazarlásra: "Csodálatos, ugye? - kommentálta Johnstone Ransomnak a látottakat - Annak ellenére, hogy utálom Lomaxot, igazolja az állításomat." A jó tiszteletes az emberiséget bűneiért vádolja, és kritizálja a szörnyű katasztrófa felelősségének elhárítása miatt, úgy véli, hogy a tüzek és az aszály a társadalom megtisztításának szent küldetését hajtják végre.
Miranda Lomax, Richard nővére ezzel szemben testvére baljós női változata. A regény során sokszor Mirandát fehér hajú boszorkánynak írja le, akinek jellemzője a szánalom az erkölcsi megfontolás teljes hiánya... A sok papírmasé figura közt Miranda alakja igencsak élő, a félelem és a fájdalom kiélése számára a legfontosabb perverz élvezet, ő egy fehér hajú fantom a múltból. Miranda mellett Quilter a The Drought egyik érdekes szereplője. Testileg is deformált alak, ugyanakkor Richard Lomaxtől eltérően, aki ellenáll az apokalipszis változó körülményeinek, a Quilter az emberi alkalmazkodó képesség sikeresebb példája. Amíg Lomaxot elsősorban a kapzsiság, az elutasítás és a posztkapitalista értékek, Quiltert inkább az alkalmazkodás, irracionalitás és állatszerű hajlam jellemzi.
Különös a The Waste Land-ből átvett fejezetcím: Tűzbeszéd. Első olvasatra kicsit erőltetettnek tűnik Eliot idézése, ám ha alaposabban megvizsgáljuk, ebben a korábbiakhoz képest hosszúra nyújtott regényben több érdekes metafora sejlik fel a tapasztalt olvasónak: Lomax akár egy sértett Prosperó, Miranda mint Kalibán, az ifjú Philip Jordan a "folyó nyugodt szemű Arielje", de más műveket is idézhetünk, s akkor Miranda Lomax a "remegő Ophelia", bátyja pedig maga Mefisztofelész, a szárazság elől délre vándorló társaság akár a homoktenger hajósa is lehetne, megannyi Ulysses és Szindbád.
A The Drought-ban nincsenek alapvetően gazemberek, ehelyett a szereplők küzdenek egymással, miközben a folyó kiszárad, döglött álatok hevernek a porban, a várost tűzvész emészti. Akikkel legkönnyebb azonosulni, mert inkább pozitív karakterek: Ransom, az állatkert tulajdonosának lánya Catherine Austen és könyv elején még tinédzser, később felnőtt ifjúvá érő Philip Jordan - valójában magányos emberek. Az aszály nem okoz bonyolult lélektani változást náluk, inkább visszahúzódnak a maguk kis belső világába, Catherine az állatai közé, Jordan az egyre zsugorodó folyóhoz, Ransom pedig a sivatag időtlenségébe. Később, mikor együtt kelnek útra a tenger felé, pillanatnyi összezsúfolódásban sem sértik egymás életterét.
A második rész túlírt, sőt, feleslegesnek tűnik, a visszahúzódó tenger sólepárlói közt bolyong a társaság, ott Ransom ismét találkozik a felségével, a következő tíz évet együtt töltik az egyre inkább középkori állapotba zsugorodó túlélő kolóniában. De az a tény, hogy Ransom ismét összejött Judith-tal marginálissá válik, mert a fejezet végén épp úgy könnyedén elhagyja a nőt, mint az őt a könyv elején. Fordított odisszea kezdődik, egy látomás során, mikor megpillantják a kiszáradt dűnék közt Austen kisasszony egykori oroszlánjainak utódait kóborolni, elindulnak vissza Hamiltonba, mert feléled a remény: talán mégis van víz - feltört egy korábban rejtett forrás- korábbi otthonuk környékén. Ám a remény az út végén tovatűnik, mint a forró levegőben libegő illúzió. "A várost minden oldalról a sivatag ölelte körbe, az elhagyott épületek tégla és kő gerincei beleolvadtak a homokhegyekbe. Az egykori kikötőhöz közeledve a raktárak kiégett tetőzete emelkedett a dokk mellett. Nézve a rakpartot, a folyóparti utcákat, keresték a mozgás jeleit, de az utak elhagyatottak voltak."
Mire erre a pontra érnek hőseink, Ballard már gyakorlatilag befejezte a fizikai környezet pusztulásának bemutatását, a Föld haldokló állapotát és a hasonló sötét jövőt, amely az embereket várja. Mivel Ballard egy elhagyatott Föld jövőjét tervezi, ettől a végponttól minden esemény, amit a regény még magában rejt fölösleges szószaporítás. Az utolsó mondatok is: "Bár még nem volt dél, úgy tűnt, hogy a nap lehanyatlik és a levegő egyre hidegebb lesz. Meglepetéssel vette észre, hogy már nem vet árnyékot alakja a homokra, mintha nemcsak kint, de végre a lelke belső tájain is befejezte volna útját, ahol évek óta bolyongott. A fény elveszett, és a levegő sötétebb lett. A por homályos, halott kristályos felületén nem lehetett átlátni. A dűnék fölött óriási felhőtömb terjeszkedett, de számára az egész külső valóság elvesztette értelmét. Azt sem vette észre, amikor később az eső hullani kezdett."
Ez a finálé a gondatlan olvasót talán a The Wind from Nowhere befejezésére emlékezteti. Ám itt a "csoda" megkésve érkezik, a főhős "nem ismeri fel" az esőt. Mentális elidegenedése és elszigeteltsége átlépte azt a küszöböt, ahonnan Ransom már nem érzékeli az égből származó vizet.
Mint fentebb jeleztem a korai művek közt a leghosszabb The Drought,de ez sem segít rajta: túlírt, rideg könyv, ami magában még nem lenne baj, ám amiként máshol Ballard metaforái, lenyűgöző leírásai, a képeinek látomásos intenzitása létrehoz bizonyos egyensúlyt, ebben a könyvben nehezen áttekinthető, a végére érdektelenségbe fulladó darabot készített.


Nem a kürtös a félnótás egy félresikerült Miller-reflexió

Edgar Pangborn jómódú amerikai családba született 1909-ben. Bár zenei iskoláit nem fejezte be, több művében is érezhető ezen tanulmányainak "mellékhatása". A magyar olvasó már a hetvenes években találkozott egy hosszabb elbeszélésével, az Angyaltojás cíművel, ami egy kedves fantázia egy magányos idős ember és egy idegen bolygóról származó "angyal" találkozásáról.
Első sikeres regénye az 1954–ben kiadott Hamis tükörkép szintén olvasható magyarul, ez a könyv elnyerte a Nemzetközi Fantasy Díjat is. Egy olyan Földön játszódik, ahol titokban humanoid marslakók élnek az emberek közt. Nem mint hódítók, inkább a homo sapiens idősebb rokonaiként, békességben kívánnak együtt élni. A könyv egy rendkívüli ember, Angelo Pontevecchio felcseperedéséről szól. Angelo egy zseni, aki "jó kezekben" a Föld üdvözülésének elősegítője lehet, ám rossz irányítás alatt fajunk árulójává válhat. Két marslakó küzd a fiú "lelkéért", egyikük Abdikatar Namir az antagonista karakter, az emberiség elpusztítása a célja, mert csak így látja biztosítottnak a marsi lények jövőjét. A legtöbb marslakó nem osztja a nézetét, sejtik, hogy Namir valami gaztettre készül, ezért megbízzák Elmis "megfigyelőt", hogy akadályozza meg benne, akár Namir likvidálásával is. A Jó és a Rossz küzdelme látszólag a könyv, de ez téves leegyszerűsítése a sztorinak: finom és összetett szálak, a szöveg rejtett rétegei, az emberi társadalom lehetséges jövőinek bemutatása teszi különlegessé a regényt a zsáneren belül.
Egy évtizeddel később ennél is nagyobb dobásra készült Pangborn, amikor megírta a Davy című művét. De a mondás szerzőnk esetében is igazzá vált: ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna. Pedig micsoda első sorral kezdődik: "Davy vagyok, aki egy ideig király volt. A bolondok királya, és ez bölcsességre vall." Mielőtt a tartalmi és esztétikai elemzésére térnék a regénynek, le kell szögeznem, a megjelenése óta a kritikusok szemében az angol nyelv gazdagságának egyik példája a mű. A durva, közhelyes szövegtől a gyönyörűséges költői megfogalmazásig a próza széles skálája ez a könyv. Az atomháború utáni világban átalakult nyelv megjelenik a neológiákban (pl mahooha), a szóvegyítésekben (lakhelyét Nuin-nak nevezi, ami nem más, mint a New England eltorzult jövőbéli változata).
A Davyban a kulturális ikonok is ellenkező előjellel hatnak: Saint George Washington... Néha egész elbűvölő - melvillei - nyelvi lelemények találhatók a szövegben. Pangborn ezt a nyelvet használja mind a komoly, filozofikus részek bemutatására, de az olvasók szórakoztatására is. Néha az ítész se tudja eldönteni, hogy most egy romantikus kalandtörténetet vagy Brautigan- szerű prózát olvas?
Az atomháború, amit az író "húsz perces háborúnak" aposztrofál, elpusztítja a civilizációt. Davy a világégés után évszázadokkal születik, prostituált kitaszított fattyaként, egyházi árvaházba kerül, ahonnét szolgaként bocsátják el, hogy megtérítse az államnak a "nevelési költségeit". Ugyan írni és olvasni megtanul, de a háború előtti tudás tabunak számít. Leginkább a "sötét középkorra" hajaz ez a nukleáris-apokalipszis utáni Amerika. Az Észak-keleti része, ahol a történet játszódik, apró államocskákra szabdalt és elvakult vallási ortodoxia uralja. A főszereplő meséli el élete történetét. Davy komótosan fűzi a sztorit, előbb ifjúkori önmagára emlékezik: ártatlan vadként jellemzi, mint a farkas, vagy a leopárd, de naivnak csöppet se mondható. Bolyongása nemcsak földrajzi területeken zajlik, de az erkölcsi kérdések "tájain" is.
A pikareszk regényekhez hasonlóan a Davy élénk színekkel ecsetelt, élvezhető szatíra. Pangborn a hatvanas évek derekán írta könyvét, ez az évtized a szexualitás szabad megjelenítésének ideje a zsánerben is. Ám a regény leírásai szexről, vágyakozásról egy kamasz gyerek képzelgésit tükrözik, ami az éjszakai ejakulációval együtt életkori sajátosság, textusba építése viszont olykor hátborzongató... Miután Davy tévedésből megöli az őrt a faluban, menekülnie kell. Kalandozásai során számos érdekes figurával találkozik, Pangborn látható élvezettel szövi a meséjét, humor és pátosz is megjelenítve van. Egy mutánstól ellopja a kürtjét, amit az egyszerű elme aranyszarvnak hisz. Ennek a kürtnek később szerepe lesz Davy sorsának jobbra fordulásában, csatlakozik zenészként a Rumley’s Ramblers nevű vándor komikus társasághoz. A könyv elbeszélése itt lassan hömpölyög, cselekmény alig van, Davy a gondolatait osztja meg életről, nőkről, vallásról, úgy általánosságban a világa dolgairól. Az olvasó akár még élvezné is a ráérős tempót, ám a regény több mint fele ezzel a monológgal telik el. Aztán a finishez közeledve úgy felgyorsul, hogy az ítész csak kapkodja a fejét, a befejezés csak átrohan a főszereplő későbbi életében bekövetkezett eseményeken. A jövő apokaplitikus világának további sorsa felszínes leírást kap, talán csak a vallás elleni tiráda marad, de túlságosan az se mélyül tovább.
A Davy természetesen ambiciózus regény. A könyv összekapcsolja a múltbéli eseményeket, a narrátor gyerekkorát és a közelmúltban a középkorúvá érett férfivel történteket. A cselekmény epizódszerű egészen az utolsó félszáz oldalig, ekkor az elbeszélés két szála összeolvad. A fiú megtanulta az "élet igazságait", amit felnőttként kommentál. Pangborn ötlete a "könyv a könyvben", nem eredeti és előadása nem is túl szellemes. A regény habitusán érződik a hatvanas évek Amerikájának lazuló fegyelme a szexustól kezdve a korábban csak módjával prezentált vallástagadásig. Az itt- ott fellelhető tudatfolyamos részek inkább torlódást okoznak a szövegben, ahogy az átmenet nélküli fejezet bekezdések se tűnnek szerves részének a könyvnek. Olyan érzése támad a kritikusnak, hogy az író a korának hippi kultúrájából maga se tudja eldönteni mit vegyen át, a művészieskedően elvontat, vagy a gyakran alpári nyelvezetű, földhözragadtat. Néhány tabu falát megdöngeti ugyan, de ez leginkább a korabeli egyház szerepét érinti a világégés utáni "puszta országban". Nem nevezhető hatásos társadalmi szatírának, a jómódú amerikai polgár Pangborn nem képes a poszt-kapitalista társadalom maró kritikáját bemutatni, Thomas M. Disch Koncentrációs táborához képest még a vallásellenes kirohanásai is csupán duzzogó panaszkodásnak tűnnek. A Davy végkifejlete pedig olyan érzést kelt, hogy a tehetséges szerző összedobott egy kis humorral, szex- szel, pikareszkkel megfűszerezett én-regényt, s rányomta a "Művészet" bélyegzőt.
Az egyház szerepének bemutatása nem épp ízléses, a történelmi időkben bizonyíthatóan soha nem volt a kezében olyan világi hatalomkoncentráció, mint amilyennek leírja a Murkán-egyházat az alkotó. Több mint sejtés: Pangborn ehhez a korban sokkal közelebbi totális diktatúrából merített ihletett, a Szovjetunióból, figyelmetlensége több mint bosszantó, mert ennek a képződménynek semmi köze nem volt a valláshoz.
Az író élettel teli karakterként ábrázolja hősét, képei leírásai szépek, átszövi a humanizmusa. Ám Davyből soha nem lesz Tom Jones, utóbbi karaktere mögött valós történeti háttér áll, élete, tettei ennek megfelelően inspiráltak. A Pangborn által kreált poszt-apokaliptikus jövőben Davy személye inkább egy a pubertáskor környékén megrekedt lelkivilágú emberre hajaz, aki a szex, lázadás, mámor hármasságnál nem jut messzebb, kritikája kimerül az egyház permanens szapulásában, az író szócsöveként azt a gondolkodás nélküli fundamentalizmussal és alpárisággal azonosítja.
Van egy olyan gyanúm is, hogy Pangborn Mark Twain és Henry Fielding babérjaira áhítozott, ám ahhoz kevés volt minden ügyeskedése. Bármennyire finoman ábrázolt hős Davy, valami alapvető hiányzik belőle, ami a szintén fiktív karakter Huckleberry Finnben és Tom Jonesben megvan. Talán ez is oka annak, hogy a regényt számos díjra jelölték a legnagyobbak közül a zsánerben, de egyiket se kapta meg.
Pangborn figyelemre méltó stílusban megírt Davy-je, elhibázott munka. Míg klasszikus kortársai: Bradbury Fahrenheitje egy fasisztoid disztópiába visz, ami velejéig materialista; Keith Roberts Gőzkorszakában egy olyan alternatív világba jutunk, ahol az egyház igyekszik akadályozni ugyan a tudományos fejlődést, ám végül enged a belső nyomásnak, sőt a szerző az utószónak is beillő Kódában elismeri: az egyház által dominált alternatívában nem volt Auschwitz, Belsen- Belsen, sem Hirosima. Walter M. Miller a másik véglet, az egykori amerikai világháborús bombázó-tiszt meghasonlott korával, az ő poszt- apokalipszisében a Leibowitz- egyház a pozitív út, ami a tudást rejtve tovább viszi, ám a mindenkori hatalom ezt egy újabb atomháborúra használja. Pangborn könyve fél évtizeddel később íródott, érezni rajta, válaszféle Miller díjnyertes alkotására, az ő antiutópiájában ellenpontozás nélküli elnyomó rezsim a világégés után alakult Murkán-egyház. Bár abban van igazság, hogy az alantas származású Davynek nem sok oka van a regnáló rendet dicsőíteni, arról megfeledkezik a szerző, hogy az ehhez az eltúlzott klerikális despotizmushoz vezető pusztító "húsz perces" háborút az ateista Szovjetuniónak és Kínának, valamint a látszatra keresztyén, ám materialista kapitalizmuson alapuló USA-nak köszönheti a jövő emberisége.
A Davy című regény eklatáns példa arra, miként válik egy színvonalasan megírt könyv profán vallás és egyház ellenes pamfletté.


Az örökké tartó gép/indián nyár

A poszt apokalipszis- regényeknek van valami szörnyű bája, ami ezeket az alapvetően sf zsánerbeli műveket kiemeli a lektűr tucatkönyvei közül, sokat a szépirodalom is ölelő karjába zárt. Ezen művek legjobbjai magyarul is olvashatók; Mordechai Roshwald: A hetedik szint, Nevil Shute: Az utolsó part, Walter M. Miller: Hozsánna néked Leibovitz!, Margaret Atwood: A szolgálólány meséje és a legújabb opus Cormac McCarthy: Az út. Ezért furcsállom, hogy a felsoroláshoz "alsó hangon" is tartozó John Crowley regény (Engine Summer) a szerzőjével együtt gyakorlatilag ismeretlen a magyar olvasó előtt.
A könyvet 1979-ben adták ki, s nyugaton szinte a megjelenése után a fentebb említett klasszikusok közé soroltatott. Teljesen megérdemelten. Egy sf könyv, ami Franz Kafka idézettel kezdődik? Igen! S mi jöhet még ezután...
A regény nyelvezete a hetvenes évek szépirodalmi stílusát idézi, nem könnyű, annak se, aki azt anyanyelveként olvassa. A művet más okból se egyszerű olvasni. Nem azért, mert egy kesze-kusza póz-modern alkotás volna, követhető a prózája. De: minden egyes fejezet után gondolatok sokasága kavarog az emberben, amit előbb "emészteni" célszerű, s csak utána továbbhaladni. Az Engine Summer egy olyan klasszikus,ami megdolgoztatja az olvasót, de megéri a fáradságot, mert egyedi és máig aktuális.
Maga a cím a későbbi alkotói "beismerés" szerint az indán nyár (Indian Summer) megvariált változata: gépnyár (Engine Summer). A gépnyár jelzi, hogy számos ponton a hagyományos science fictionnal kapcsolódik össze: a poszt-apokalipszis világ leírása; a "világvége" előtti korból itt maradt "angyalok", kik messzi a pórias emberutódoktól, felhővárosokban élnek, a tápanyag bevitelt és a szaporodást is a természetestől eltérő módon oldották meg; a könyvben kicsit megelőzve a nyolcvanas - kilencvenes évek "bumm"- ját jelentős szerepet játszik a genetika és a transzhumanizmus. A kibernetika pedig régi, jól bevált zsáner téma. Az indián nyárra utalás viszont azt a különleges látásmódot jelzi, ami a regény hangulatát átszövi, egyfajta légies "nyáriasság", ami egyre inkább miszticizmusba hajlik, az a fajta mesemondás jellemzi Crowleyt, ami nyit a szépirodalom irányába, az újkori filozófiák felé - s ez különösen aktuális itt a Történet Mágiája oldalon. Ám a langy indián nyár mögött mégis érezi az olvasó a közelgő hűvös ősz korhadó illatát és a hosszú hideg tél halál-szimbólumát. Crowley nem ad választ az álomszerű világ minden kérdésére, hagyja ezt az emóciót az olvasón eluralkodni, s noha szürreálisba fordul az elbeszélés, ez nem válik zavaróvá, nem lesz se következetlen, se értelmetlenül elvont. A sztori mindvégig koherens módon bonyolódik.
Ha gondatlanul közelítünk a regény mondandójához, akár egy elbűvölő pikareszk történetet is beleláthatunk. A főszereplője Rush That Speaks (az indiánokéhoz hasonló beszélő nevek adása a fiú törzsének egyik jellegzetessége) aki egy útvesztőszerű településen, Little Belaire-ben lakik. Ami kimozdítja a megszokott komfortzónájából az a kissé félreérthető nevű szeretőjének, Once a Day-nek a döntése, miszerint elindul világot látni, csatlakozva egy törvényen kívüli csoporthoz, akik még őriznek valamit a letűnt kor emlékeiből. Rusht igyekszik "röghöz" kötni, ám a fiú nem hallgat rá. Annak, hogy a lányt követi nem a szerelem az elsődleges oka, szeretne minél többet megismerni a Little Belaire-nyire zsugorodott valóságon túli világról. Ám mielőtt követnénk hősünket, néhány szót hadd írjak Crowley leleményéről, amivel a katasztrófa utáni emberiség társadalmát leírja. A szerkezete némi hasonlóságot mutat Ursula K. le Guin szokatlan világaival, a törzs életét egy különös, szövetségekből álló tömörülés határozza meg, ezek a cordok (zsinórok) nem a születés és családi kapcsolatok, se nem a tehetség, szakma szerint elkülönülő klánok, hanem a személyek egyedi pszichikai jegyei alapján szelektáltak, van hely a filantrópoknak, de az antiszociális egyéneknek is... Ám mindezek fölött áll az a két személyiségpítus, ami alapján szétválasztják a közösséget: az "igazmondók" rétege - leírásuk a könyv erős részletei közé tartozik: ezek az emberek annyira tökélyre fejlesztik a polkorrekt beszédet, hogy képtelenek bárkit is megbántani - és vannak a "szentek", akik nemcsak az igazmondás bajnokai, de hatalmas tudást és világismeretet összegyűjtöttek életük során. A könyvben nem is tagadja, hogy Rush útját, a szeretője utáni vágyakozáson kívül, elsősorban az motiválja, hogy ő is egy nagy tapasztalatot összegyűjtő, bölcs "szentember" legyen.
Az Engine Summer némileg a nagy klasszikus utazós regényre, Sterne könyvére is hajaz, a főszereplő szentimentális utazása során nem elsősorban a megismert tájak, települések, hanem a látottakból leszűrt dolgokon való elmerengés a fontos, az út során hozzá csapódó emberek és más lények mind hozzátesznek a főhős gyarapodó ismereteihez. Lassan válik élessé a kép, miként jutott abba az állapotba a világ, amiben Rush korában leledzik.
A könyv szerkezete egyébként meglepően egyszerű: a főhőst egy titokzatos karakter faggatja tapasztalatairól - az "angyalok" közé tartozik, de inkább egy harlekin szerű figura -, mindezt kristályokba szedve, amik a sztori fejezet címeinek is számítanak. A hang az eredeti Ruh személyiségének, emlékeinek és tudatának lenyomatához tartozik és az angyalok egy csodálatos gépe rögzítette. Az Első kristály Rush kisgyermekkorával kezdődik, a Little Belaire egy csendes folyóvölgy partján terpeszkedik, az egyetlen utat, ami átvezet rajta az igazságos beszélők legnagyobbjai, a szentek alapították. (Néhányat fel is sorol az író: Saint Andy,Saint Olive,Saint Gary...) A maradék emberiség a természettel harmóniában él és az igazságot tartja a legfőbb erénynek. A Viharnak aposztrofált esemény pusztította el a modern civilizációt, noha a régi kultúra maradványa létezik, az angyalok az örökösei, az emberiségnek nincs sok valódi emléke róla. A távoli jövő Földjét a hatalom minden formájának éles elutasítása jellemzi, hiedelmeken és a hipotéziseken alapuló életmódot alakítottak ki. Rush története az emberiség Vihar utáni túlélésének részletes beszámolója.
Az Engine Summer "üzenete" erősen tükrözi a korszellemet, a hetvenes évek Amerikájának rácsodálkozását az alternatív életmód, a természetvédelem fontosságára. Az alternatívák persze Crowley-nál is a régtől ismert modelleken alapulnak a középkori kolostorok, a 19. század utópista közösségei és a hatvanas-hetvenes évek hippi kommunái, igaz van néhány egyedi csavar a sztoriban, mint a szentek karaktere.
A regény végére azt hihetné az óvatlan olvasó, hogy már nem hoz újabb katartikus élményt. Ám az Engine Summer fináléja meglepően kegyetlenre sikerült, ezt a világot nem mindentudó narrátorok mutatják be koherens módon, az angyalok a technológiai tökéletesség örökösei valójában önző és kíméletlen ember-utánzatok. Mongolfier nevű angyal hősi kockázatot vállal Rush gondolatainak rögzítésével, de ez nem jellemző a fajtájára. A társai a repülő városokban maradnak messze a Föld veszélyeitől és betegségeitől, csak Rush elméjén keresztül tapasztalják meg a valódi életet. Évszázadok múltán ébresztik fel a kristályba zárt tudatát, ám nem hajlandóak kitörölni a gépről s ezzel véget vetni a fájdalmának. Újra és újra felélesztik, hogy átélje élményeit és elmondja szívszorító tapasztalatát.
Maga az elbeszélő hatszáz éve halott, de lényének lenyomata határozatlan ideig fog fennmaradni, egyfajta örök indián nyárban létezik, vagy még inkább: gépnyárban. Ezt a metaforát csak erősíti a könyv keretes szerkezete, az első sorok az angyal kérdésére: "- Nem. Felébredek. Azt mondták csukjam be a szemem. Várjak, míg nem jön valaki, aki kéri, hogy nyissam ki. - Oh, most már kinyithatod. Mit látsz?" rezonálnak a végszóval: "- Fogja meg a kezem. Ne engedje el, ígérje meg. - Igen. Veled maradok. Örökké. Ígérem. Most csukd be a szemed."
John Crowley, mint minden kivételes tehetségű író, ismeri a Történet Mágiájának titkos receptjét, tudja: az ilyen egyszerű sorok hatása csupán látszatra tűnik csekélynek, mint ahogy lenni szokott az igazán nagy befejezéseknél.


Délibáb virtuális művészeti lap 2018. Ötödik évad/4. szám.

Képregény, film és szürreális látásmód

"A történetek áramlása azért érezhető, mert igyekszem még a külön stílű részekből összerakott történeteket is lineáris ívűre csiszolni..." Beszélgetés Vasi Szabó Jánossal írásról, írói módszerekről és Levegőkovács című legutóbbi kötetéről, amelyben képregény, film(es/szürreális látásmód), karmikus sorskönyvek és pokoli lélekábrázolás polifonikus módon találkozik

Csog Szidónia: Vasi Szabó János, aki a Szózat havilap második generációs szerzői közé tartozik, így vall erről: "Az én generációm jó húsz évvel később beleszületett a gulyásszocializmusba, majd élete felénél a rendszerváltozással egy teljesen új létszemléletet kellett magáévá tennie." Mit jelentett ez?

Vasi Szabó János: Az első generáció a világháború körül született, a szocializmusban szocializálódott generációra utal, az én generációm jó húsz évvel később beleszületett a gulyásszocializmusba, majd élete felénél a rendszerváltozással egy teljesen új létszemléletet kellett magáévá tennie. A kommunizmus ítélete is más, mint azoké, akik direktben élték meg a Rákosi-diktatúrát és az '56 utáni megtorlás éveit. A látószög kibővült az elmúlt 25 év, a vadkapitalizmus árnyoldalaival is. Ez érezhető az írásokban, például Varga Tibor remek Magyar komédiája - első generációs író műve - és a Két tradícióval induló elbeszélés-sorozatom a realitás más-más oldaláról közelít, ám a végén ugyanoda érkezik.

Cs. Sz.: "A mai modern irodalom kerüli (...) az igazi problémákat, nincs rá válasza, nem tud mit kezdeni vele, a szubkultúrák színes és felszínes »valósága« az, amit meg tud, meg akar szólítani. Ehhez megvan a tolvajnyelve is, a posztmodern, az avantgárd, a minimalizmus, a tudatfolyam és más izmusok grammatikája" - olvasható az Arcél önvallomással című Vasi Szabó Jánossal készült interjúban. Mit jelent ez?

V. Sz. J.: A lakosság túlnyomó többségét kitevő munkások, bérből és fizetésből élők mindennapjai eltűntek az irodalmi kánon palettájáról, az egy Tar Sándor kivételével; egy szociopata vagy más aberrált személy érdekesebb téma a mindennapok nyűgeivel küszködő embernél.

Cs. Sz.: Vasi Szabó János elbeszéléseiben tudatosan alkalmazza az ellenpontozást? A különböző idők, helyszínek nemcsak ellenpontozásban, hanem valamiféle drámai elbeszélésszólamokban mutatkoznak meg...

V. Sz. J.: Hazudnék, ha azt írnám, hogy mindig tudatosan alkalmaztam, vannak olyan novelláim - a Levegőkovács első két története ilyen -, amelyek jó negyedszázad után lettek összeillesztve, így előfordulnak az ellenpontozáshoz hasonló történetvezetési módok, de csak a mű részleteinek időbeli távolsága miatt. Azonban az újabb novellákban tudatosan alkalmazom az ellenpontozást is.

Cs. Sz.: A pokoli lélekábrázolás és a Grandville által is idézett "emberi jellemvonások állatfejekkel” írói módszer és világnézet között milyen viszony van?

V. Sz. J.: Ez a módszer A higanyfényű alkonyban: egy állatokat imádó, szülei által elhanyagolt albínó kislány gondolatai írják le a szereplőket, amit a cselekedeteik később alátámasztanak. (Az Opusban jelent meg ez a rész, ami egy igen fiatalos lap - sok pózmodern marhaságot is kiadnak -, a főszerkesztőjük nagy sci-fi- és képregény-kedvelő, és amikor olvasta, szerintem a képregények ugrottak be neki.) A Grandville Desert címadó figurája a maga korában nagyon népszerű grafikus volt, rajzaiban arra mutatott rá kíméletlen éleslátással, ami az emberben az állati, az alantas ösztönök vezérelte; jobb cím nem is lehetett volna.

Cs. Sz.: Levegőkovács című kötetében azok az életszeletek, amelyeket az író górcső alá vesz, sürgető és időtlen kérdésekkel szembesítenek. Pete László is megjegyzi Vasi Szabó Jánosról, hogy alulnézetből rögzíti a dolgokat. A szerző megerősíti ezt a feltevést, mondván, hogy nem akar a száraz szociofotóknál leragadni és átemeli a hőst egy másik időbe...

V. Sz. J.: Az életszelettel kapcsolatban az a véleményem, amit Pete László Miklós írt a kritikájában: a mai irodalmárokkal ellentétben nem elméleti, tanulmányoldalról, hanem igencsak közelről és alulnézetből rögzítem a dolgokat, ez bizonyos szempontból könnyebb, de ha nem akar az ember a száraz szociofotóknál leragadni, akkor bizony igen nehéz; ilyen esetben a "változatosság kedvéért" párhuzamos időbe, térbe helyezem át a szereplőket.

Cs. Sz.: A mágikus realizmust, a mítoszokat, a közös mitikus gondolkodást is felidézik Vasi Szabó János írásai, és ennek következtében visszakapcsolják a befogadót a tudattalanba és az eredendő, olykor láthatatlan és szürreális dimenziókba...

V. Sz. J.: Az elbeszélő is a történettel együtt változik, igyekszem pozitív irányba terelni, mint a régi epikus művekben, ám a mai posztmodern időben nem mindig sikerül. A "hurráoptimizmus" nem kenyerem. Ha már nem tudok szép befejezést írni a "mi dimenziónkban", átemelem a hőst egy másikba. Igen, a kollektív tudattalanban vannak ilyen mágikus helyek.

Cs. Sz.: Az írás aktusa összetett és elragadó. Vasi Szabó János szerint: "olyan, mint a szerelem, lehet őszintén, szívből csinálni"... És a befogadás jelenségében mégis mintha ugyanaz a képlet/képtelenség történne, amennyiben hiányos a megértés belső ideje, ritmusa, rezonanciája és szabadsága. Varga Tibor szerint pedig akkor hagyja abba a történet kibontását a szerző, amikor az olvasó megértése-megérzése következik. "Az én írásaim mindig ott végződnek, ahol az olvasónak kell tovább - lélekben - folytatnia a művet" - hangzik el az újabb szerzői útmutatás. Hogyan lehetne megragadni az írás ritmusát, a zárást és epilógust Vasi Szabó János történeteiben?

V. Sz. J.: Úgy, mint egy látszólag befejezett, ám valójában befejezetlen mondatot, amit az olvasónak kell önmagában feldolgozva lezárnia. Elismerem, ez a módszer a mai rohanó világban "egyeseket" még irritálhat is: mit szórakozik velem a szerző? Mért nem ad befejezett, mindenre ráhúzható választ? Nos, én a "ketteseknek" írom a történeteimet.

Cs. Sz.: Mit jelent "lélekben mérni az időt"? A szerző a belső idő kapcsán jegyzi meg: "...a belső idő olyan dolog, aminek a fontosságára már nagyon korán, az ókor végén rájöttek a szerzők, ha jól emlékszem Szent Ágoston alkalmazta először az írásaiban. Ehhez képest a mai irodalom jórészt visszalépés."

V. Sz. J.: Ma az irodalom fizikai valóként igazodik az időhöz, én – Szent Ágostonnal egyetértve – a múlt-jelen-jövő dimenzióit az ember lelkében az érzékelés leképzéséből keletkezőként értelmezem, „lélekben mérjük az időt”. Az emberi elme, a memória az, ami – a jelenből kiindulva – visszaemlékezik a múltra és faggatja a jövőt. (Az állatoknak csak jelenük van, ezért bizonyos értelemben halhatatlanok, nem ismerhetik a halálfélelmet, de a transzcendens világát sem.

Cs. Sz.: Átkopogásokat, morzejeleket követ az elbeszélő a megjelenített történetfolyamokban /történetfolyamatokban/ történetfolyamok által? "Néha a történet ha nem marad ebben a három dimenzióban, akkor hagyni kell átlépni máshová, de hát ezek is az emberiség közös kulturális öröksége. Egy olyan tradíció maradványa, ami megelőzte a mai, eszközt, gépeket használó embert. Várkonyi Nándor szerint legalábbis" - hangzik el a Vasi Szabó János írói kalauzban.

V. Sz. J.: Igen, nem tudok Várkonyi Nándornál - és Hamvasnál, Kemény Katalinnál, Kodolányinál - okosabbat írni erről.

Cs. Sz.: Vasi Szabó János az elbeszélés feszültségeit hogyan tompítja "realisztikus részletekkel"?

V. Sz. J.: Minden történetemnek van a materiális "valóságból" kiinduló ösvénye, erre mindig odafigyeltem, még a fantasztikus írásaimban is.

Cs. Sz.: Háborús délszláv novellájának metafizikus vége, A katona és a delfinlány befejező epizódja a szerző szerint Platón azon tételére épít, miszerint ez a világ egy tökéletes dimenzió félresikerült mása, árnyéka. Ugyanakkor a novella történetsora nemcsak a mágikus realizmusba, hanem a legendák idejébe is belép: "Azóta is élnek Atlantisz és Lemíria között - örökzöld szigeten, szerény boldogságban" - zárul A katona és delfinlány című írás. Hogyan reflektál erre a szerző?

V. Sz. J.: Erről korábban ezt írtam, most se tudok mást mondani: a mimézis számomra a valós elemzése, nemcsak puszta utánzása, az emberi természeté, nemcsak a külső, minket körülvevő, éltető téré. A természetet én az ókoriak mintájára, az ideák - alacsonyabb szintű - kivetülésének tartom, s nem a materiális módon, bár a tudomány a modern korban átvette a rendelkezést a természet fölött, kategóriákat, megfogható, realista tételeket állított föl. Ezzel szemben a művészet kicsit mindig az irreális felől közelítette meg. A legújabb esztétikák nem is tartják érdeminek a mimézist, a művészetnek például a szépséget, a szabad önkifejezést, a szubjektumot kell megmutatnia. Az objektív valóság vizsgálata maradjon szigorúan a tudomány területe. Az írásaimban ettől eltérő nézetet vallok. A mindennapi élet és a művészi megközelítés nem válik élesen ketté, talán ezért vonzódom annyira a katolikus gyökerű, latin-amerikai mágikus realizmushoz, ahol a valóságba is beszivárognak józan ésszel felfoghatatlan dolgok, történések. Jelezve, hogy ez az ideák visszavetülése - teremtett - világ deformálódott, már nem létezik az eredeti valóságban, ám a metafizikai néha átszivárog onnan. Elismerem, ritkán sikerül elkapnom ezt a pillanatot, talán leginkább A katona és a delfinlány című elbeszélésben közelítettem hozzá. De beszéljen erről a jeles kritikus, Pécsi Györgyi a Nagyítás 2010. júniusi számából: "Az én-elbeszélő a legutóbbi jugó háború zsoldos katonája, utolsó bevetésének történetét meséli el - a horvátokkal harcol egy nemzetközi brigádban, pechjére egy rusnya, rühellni valóan kellemetlen szerb katonanőt osztanak mellé, akivel aztán mégiscsak egymáshoz sodródnak; a bevetés után együtt menekülnének Pulából, ám hajójukat a szerbek szétlövik. A nő testével fölfogja a katonát célzó golyót, a fiú azonban - innentől álomszerű jelenetek sora - kiúszik vele a tengerpartra, ahol kiderül, a nő delfinné változott, s boldogan élnek. Erőteljes, szűkszavú történetmesélés, az író nem kommentálja a háborút, nem moralizál - ám, arányosan és helyénvalóan, a lírai, költői zárásban visszahozza a metafizikát, megerősíti "az ember szépbe szőtt hitét".

Cs. Sz.: A katona és a delfinlány című novella kapcsán kiderült, hogy pozitív kicsengésű befejezéssel akarta zárni ezt az írást az elbeszélő: "pozitív kicsengésű finálét szerettem volna írni, ezért jól jött az ókori görögöktől - pontosan Platóntól - átvett ideák világa - mint tökéletes és valódi világ – és a mi árnyékvilágunk, ami sötét és torzult mása a tökéletesnek. A főhős a tenger "magzatvizében" abba a másik világba "lép" át." Vasi Szabó János részére világszemléleti kérdést is jelent a "pozitív kicsengésű finálé" a történetsorok végén?

V. Sz. J.: Tolkien azt írta: a történeteknek jó vége kell, hogy legyen. Ha mégsem ad okot rá a történet logikája ebben a dimenzióban, akkor egy másikban legyen!

Cs. Sz.: A Két tradíció című novella a karmikus sorskönyvek és az óind védák (az Óm-nevű rövid fejezet) nyelvén az elbeszélő elmondása szerint is megjeleníti a történet kozmikus színkópáit.

V. Sz. J.: Mivel a mai átlagolvasó elsősorban a vizualitás útján szerzi a tapasztalatokat, az írott szónak is jelentős képi megjelenítőerőre van szüksége, akkor is, ha témájában épp a fizikai világ "mögé", a szakrális felé mutat.

Cs. Sz.: Képregény, film(es és szürreális látásmód), képzőművészet és pokoli lélekábrázolás polifonikus módon találkozik Vasi Szabó János műveiben. Egyéni írói módszerei vannak sajátos látásmódjára...

V. Sz. J.: Igen, és erre fentebb már válaszoltam.

Cs. Sz.: Vasi Szabó János feladatának tekinti a "szociopolitikai kérdések", az abszurd megjelenítését. És többnyire a tragédia világszemléletében is teszi ezt?

V. Sz. J.: Nem tudok becsukott szemmel járni a világban, egyszerű munkások, parasztok közt élek, és látom a még náluk is sokkal szerencsétlenebbeket. Se a "hurráoptimista", se a liberális - nyugatimádó, az itthoni dolgokat csakis lenézéssel, acsarkodva fogadó - mentalitás nem az enyém. Az elmúlt negyedszázad leamortizálta az országot és az embereket is, ezt nem söpörhetem a véka alá; ha írok, a tragédia úgy szökik elő az élettörténetekből, mint a gáz a lyukas gázpalackból.

Cs. Sz.: Az átkopogott elbeszélésfolyamok áramlása és a "lineáris ív" a kozmikus megértés tartópillérei is? "A történetek áramlása azért érezhető, mert igyekszem még a külön stílű részekből összerakott történeteket is lineáris ívűre csiszolni, s ez ad nekik egy bizonyos »áradó« jelleget, könnyebben olvashatók, mint az állandó öntextusban tobzódó posztmodern novellák" - írja Vasi Szabó János.

V. Sz. J.: Borges óta tudjuk: az író mindig ugyanazt a Könyvet írja. Ez már maga is egyfajta kozmogónia.

Cs. Sz.: A "külön stílű részekből összerakott történeteket is lineáris ívűre csiszolni": mértani metafizika. A Hamvas Béla archaikus világszemléletét is megidőző geometria transzcendens nézőpont kérdése is? Keresem a transzcendens rétegeket a történeteiben, és olykor rákérdezek, hogy vajon a szerző kondicionálta erre a kalandra az olvasót?

V. Sz. J.: Akikben nincs meg a rezonancia, unalmasnak, alpárinak gondolhatják írásaimat. Veszélyes dolog az olvasók között ily módon "válogatni", de mivel a mindennapok megélhetéséhez nincs szükségem se az irodalmi infrastruktúra, se a divathullám-lovasok elismerésére, a darabszám erőszakos növelésére, úgy érzem, megtehetem. Egyébként azt tapasztalom: sokakban megvan a transzcendens réteg befogadására alkalmas lelkiség, sokkal több olvasóban, mint a posztmodern világ látszata mutatja. Erről van két rövid történetem, itt is idézném, ha megengedi: ismertem remek embereket, akik ateisták voltak, egyikük jó barátom, természetimádó, nagyszerű humanista. Konzervatív gondolkodása is szimpatikus volt, egyedül a hit kérdésében volt más a véleményünk. Ő gyakran mondta, ha a vég került szóba: örömmel fog ismét feloldódni a természetben. Aztán őt is elérte a betegség, már hetvenen túl, a halálra készült, amikor meglátogattam. Nagyon rosszul nézett ki, nem tudtam mivel vigasztalni. Mielőtt hazaindultam volna, remegő hangon még azt mondta: "Emlékszel, a boldog visszatérésről beszéltem a természetbe? Hülyeség volt!" A szemében kétségbeesés, attól a valamitől való félelem, amit máshol "semminek" hívtam, de nevezzük ürességnek, mindegy. A másik történet édesapámhoz köt, ő hívő volt, de az a "huncutabb" fajta, akinek volt miről elszámolnia az "égi bíró" előtt. A betegség nagyon lerontotta, s ez azért volt fájdalmas látvány, mert apu világéletében izgő-mozgó, sportoló ember volt. Amikor utoljára láttam élve, alig tudott fölülni a betegágyán. De amikor a szemébe néztem, mégsem kétségbeesést láttam, nem is tudom, talán gyermeki kíváncsiságot, az olyan emberét, aki nagyon fontos, élete legfontosabb találkozójára készül. Igazán csak ekkor hittem el, hogy apu valóban őszintén hívő. Ma is szégyellem miatta magamat. Apámtól nem sok mindent örököltem az életen és a katolikus hiten kívül, de lehet, hogy ennél nagyobbat nem is adhat szülő a gyermekének. Én ezt és a "Ne féljetek!" hitét szeretném átadni az erre fogékony olvasóknak.

Cs. Sz.: Vasi Szabó János Levegőkovács című kötetének egyik legfontosabb témája a globalizáció követelte életmódbeli változások - írja Pete László Miklós, és ő említi a globalizációs édenkertet is a Vasi Szabó János világa kapcsán... Hogyan látja ezt a világot?

V. Sz. J.: Ahogy az írásaim is tükrözik: egy megállíthatatlan folyamatként. Itt jön az író felelőssége, akinek fenn kell tartania a globalizmussal szemben a kritika és az egyet nem értés privilégiumát, akkor is, ha ezzel esetleg a saját "literai sírját" ássa meg.

Cs. Sz.: A kertészkedés kapcsán mondta Vasi Szabó János: "olyasmi volt az életemben, mint Heideggernek az »isten-élmény«. Milyen más közös metszéspontjai vannak az írás és a kertészkedés metafizikájának?

V. Sz. J.: A kertben az ember nagyon közel kerül a teremtéshez, nincs még egy hely, ahol ennyire rajta múlna egy évnyi élet sarjadása, gyümölcse és szürete, mint a kertben. A városban, negyedik emeleten erre nincs lehetőség. Igen, ez olyasmi volt az életemben, mint Heideggernek az "isten-élmény", csakhogy a nagy filozófus a semmi ürességére, az entrópiára döbbent rá, én inkább az ellenkezőjére, a negentrópiára: a biológiai élet entrópiacsökkentő voltára.

Cs. Sz.: A negyedik, készülő új kötetéről jegyzi meg: "sokkal hosszabb lesz, mint a Levegőkovács, s mivel életműösszefoglalás, nem is lesz annyira egy »vonal« mellett szerkesztett, sok különálló stílus és világ lesz benne". Ezek a világok és stílusok hogyan kapcsolnak majd össze különböző időket?

V. Sz. J.: A nyolcvanas években íródott - és az elmúlt két-három évben újrafogalmazott - történetek meg a gazdasági válság után készültek kapcsolódása valóban különleges élménynek ígérkezik. Kíváncsi leszek az olvasók reakcióira ez ügyben is.

Cs. Sz.: Megnyúzott testek tárlata című szabadversében felteszi a drámai kérdést: "A csúcstechnológiával tartósított pacsizió tetemek látványa mily léleknek nyújt katarzist a megszólalásig emberi műanyagbábuk korában? Nincs tisztelete az életnek. A halálnak miért lenne?" Ugyanakkor szabadversei (Bedrótozott szinglibébi dala, Utak a kétezer éves városba) kapcsán mondták: "inkább prózák, amikben van valami verses lüktetés". A műfajok is bizonyos idő után talán alkattól, beszédmódtól és beszédritmustól is függnek? Hogyan látja a műfaj- (próza és vers határát?) és az élethatárokat?

V. Sz. J.: Sokat bizonytalankodtam ez ügyben addig, míg Vári Fábián László - kiváló, Arany János- és József Attila-díjas költő, az Együtt folyóirat főszerkesztője - azt nem írta róluk, hogy minden gond nélkül kiadhatók a lapjában, MERT EZEK VERSEK...

Cs. Sz.: Seherezád "apokrif" meséinek aposztrofált írásai példázatszerűek, és a kinyilatkoztató irodalom darabjaira is emlékeztetnek. Mese a palesztin lányról, Mese a zsidó fiúról, Mese a héliumhangú szélről című írásai felvillantják azt a kérdésemet is, hogy milyen lehet irodalmi terekben és időkben /irodalomban megjeleníteni/, mit jelent elbeszélni valami olyat, amit Caravaggio, aki a hétköznapok még nem kanonizált (bibliai) történeteit örökítette meg? Lehetséges, hogy mindig ez történik irodalomban is és általában a művészetben?

V. Sz. J.: Nagyon szépen leírta. Az Ezeregyéjszakát nagyon szerettem olvasni, modern "meséim" ezért lettek Seherezád "apokrif" meséinek aposztrofálva. Megjegyzem: a "hivatalos" irodalom lapjai beijedtek tőlük, ezért jelent meg egy politikai hetilapban, bár gyanítom: ott többen olvasták, mintha a Hitelben jelenik meg például. (Ide most a fészbúkon egy gonoszkodó-szmájli jönne...)

2015


A patkány nemzetség (Czakó Gábor két antiutópiájáról)

     Czakó Gábor 1942-ben született Decsen. 1961-65 között a Pécsi Tudományegyetem hallgatója. 1965-1972 között jogászként dolgozott. Szerkesztője volt a hetvenes-nyolcvanas években az Új Tükör, Mozgó Világ, Négy Évszak, Igen című lapoknak. A rendszerváltás után a Magyar Szemlének (1992-98). Számos regényt írt, drámái a Van itthon krumpli?, novellái az Emberkert című kötetekben jelentek meg.
A Duna Televízióban hosszan futó Beavatás című tévés esszésorozatát a katolicizmus kultúrköréhez tartozó szellemiség jellemzi. Ez a szellemiség művei többségében is erőteljesen jelen van. A másik jellemzője, a stílusok váltogatása: írt antiutópiától a rémmesén át gyilkos szatíráig sok mindent. Jelentős műve a szócikkekkel operáló – Temesi Ferenc Por című regényét idéző – Magyar-magyar nagyszótár.
Közéleti szereplése is markáns: az öszödi-beszéd után kirobbant tüntetések egyik szónoka, tagja és szóvivője a Sánta Kutya díjat odaítélő kuratóriumnak.
2011-ben irodalmi munkásságáért Kossuth-díjat kapott.


I.

     Az Eufémia utolsó heteinek hiteles története Déry Tibor G.A.úr X-ben című híres regényének nyomdokain halad. Indítása egy másik „klasszikus”, a korai Mézga család rajzfilm sorozatot idéző: "... Bús János tetőfedő barátomtól kaptam. János épp Ágnes lányát látogatta meg a munkahelyén, a Nyelvtudományi Intézetben, amikor betört a fordítógép termének üvegablaka, es egy fémdoboz hullott elébük. A doboz összetört."
A pártzsargon kicsavart nyelvezetének időgépén a közelmúltba utazó - középkorú - olvasót kényelmetlen érzés környékezi: milyen "hanyagság" folytán adhatták ki ezt a provokatív disztópiát 1983-ban, a "szoc.kult." egyik zászlóshajójának számító Szépirodalmi Kiadó sorozatában? (A Biszku Béla félék után még csak akkor kezdtek szellőztetni a Köztársaság-téri székházban.) Erre ilyen sorok kerülnek ki egy fiatal magyar literátor írógépéből: "...Kivédték az ellenséges rágalmat, miszerint a forradalom közönséges puccs lett volna, hisz maguk az ellenségek is elismerik, hogy nem közönséges puccs volt, mivel átmenetileg - ellentétben a közönségesekkel - nem a korábbi vezetés, hanem a nép nyert leváltást, lecsukatást, lelövetést etc. Ettől datálta kezdetét az új korszak a maga szakadatlan rohamlépteivel..." (Eufémia 202. oldal.)
Eufémia a létező világok legjobbika, a hétköznapi élet legapróbb részletéig minden a legnagyobb rendben van. Legalábbis szavakban. A l’art pour l’art komédiának is beillő szövegközi meghökkentések, csavarok sodrása az oldalak szaporodásával érezhetően lanyhul, rengeteg apró utalás a hetvenes, nyolcvanas létező szocializmusának gazdasági, kulturális életére, a társadalom alantasabb és felső rétegeit jellemző "aktuálpolitikai" textus, a funkcirizsa rokokós burjánzása kissé már szem - és elme - kápráztatón fárasztó. A kevesebb tán több volna olvasói érzést darabig a szöveget meg-megszakító fekete fehér fotók ellensúlyozzák. (A Tarkovszkij Stalker-filmjének világára emlékeztető képek, a szerző testvérének kitűnő alkotásai.) No, és az alábbihoz hasonló, itt a korabeli szexust felvillantó "életképek": "Vajon ha ott, a selymes erdei pázsiton eldöntené a szépséges Thanuló Beátát, lehúzná szoknyája villámzárát, akkor a porcelánbaba hőmérsékletű és állagú lenn-e alantabb a hús? Gátat vetne-e szubverzív tevékenységének Beáta, vagy inkább így szólna: szorgoskodjék megállapodásunk mielőbbi gyakorlatba ültetésére irányuló szilárd elhatározásának megvalósításán..." (Eufémia 190.oldal)
Nem csak az átlagember, a természeti környezet is lepattant, agyonsanyargatott. (A dolgozók tömegei a környezetszennyezés miatt csak szájkendővel léphetnek ki a szabadba, a Föld ózonburka oda, a városokat "szmogpajzsok" védik a káros ultraibolya sugárzástól.)
Ebben a tömény szatirikus öko-szociológiában az eufém társadalom valamennyi szegmensének kijuttat pár "sallert" az író: hol az egészségügy, hol a szocreál kultúra, hol magát a HATALMAT reprezentáló Demokráciaelosztó kap egy "csattanóst". A kínjában röhögő olvasó közben felad minden reményt: ez a megmerevedett, közhelyekkel teli elnyomó rend örökké fennmarad. Ám az "Ő" által irányított össztársadalmi kényszer-pelenkázósdi váratlanul - a könyv szellemiségéhez méltón: egy delíriumszerű látomásos csata után - véget ér. A zárófejezetben megjelenik Lir, a patkánykirály karaktere is.
A könyvet becsukva az első emóció: a szégyenkezésé! Hát ilyen megalkuvó "patkányok" voltunk? Vagy inkább Ilia Mihály szellemes értekezését fogadjuk el: "...voltak például a szovjet birodalomban és érdekszférájában hosszú évtizedek, amelyekben sok millió ember nem kapott se vallásos, se erkölcsi nevelést. Mégse váltak a Sátán szolgájává, hanem a Nagy Négyes igézetében való életre törekedtek. Tudja ezt, utal is rá Czakó Gábor, mégis inkább aggodalom, mint reménykedés hatja át." (Bárka 2008/5)
Egykor ebben segítettek az Eufémiához hasonló - ritkán közszemlére kerülő - művek a nyolcvanas évek magyar irodalmában!


II.

     Pete László Miklós írja egyik kiváló tanulmányában:" A science fiction történetelvű zsáner..." Az Eufémia csapongó, mozaikszerű technikával megírt kötetéről ezt kevésbé állíthatjuk. Annál inkább a folytatásként 1988-ban megjelent A sárkánymocsár ura című könyvre. (Kozmosz Könyvek) Az előzményhez viszonyítva ezt akár kalandregénynek is felfoghatnánk, van benne harc, izgalmas felnőttmese egyaránt. Ám szorosan kapcsolódik - az Eufémián kívül - Czakó más filozofikus műveihez is.
A környezeti katasztrófát atomháborús pusztítás tetézi. A bolygónk arculatát megváltoztató csapások hatására új földrajzi tájegységek, új állat és növény fajok jelentek meg. A világuralom az intelligens patkány, az araneus kezében van. Birodalmuk feltartóztathatatlanul terjeszkedik, amiben a legyőzött - vagy önként kollaboráló - emberek (kenlogok) tömegei is részt vesznek. Utóbbiakat elektromos övekkel rabszolgaként tartják féken, mégis a behódolt homo sapiensek körében sajátos opportunizmus harapózik el. Szépen írja le ezt, az egyik kenlog "helytartó" monológjában: "Az ember, ha nem szerette volna, szeresse meg azt, amit vállalt; keresse meg és találja meg benne a szerepet. Erre való a tudat. Az a bizonyos untig emlegetett tudatosság. Én is voltam fiatal. Ezzel kezdte, majd nyomban átváltott a sajnálatra: szegény araneusok úgyis legföljebb négy-öt évig élnek (kivétel természetesen Lir elnök és Dzí fővezér, ők örökké), miért ne szórakozzanak addig, ameddig lehet? Következett a belátás: a magukét herdálják!
Végül a józanész: lehet-e szél ellen? Akkor meg keresni kell a legtisztességesebb kompromisszumot! Az éles eszű helytartó a morált se hagyta ki, mert minden állam talpköve a tiszta erkölcs, továbbá a hazaszeretet: az ember nem választja hazáját, hanem beleszületik!" (A sárkánymocsár ura 68.oldal)
Az Eufémia maró, ironikus stílusával ellentétben A sárkánymocsár ura bölcs humorral megírt könyv, gyakorlatilag egy kutatás története, amiben a Hóúr nevű fiatal herceg és egy törpe vila járja be a tűzözön utáni világot, hogy megtalálják az eltűnt Nagyvilát; a sztoikus nyugalmú, cselekedeteikben és gondolataikban egységet teremtő vila nép vezetőjét. Ezek a keleti bölcsekhez hasonló lelkületű emberek a végsőkig ellenállnak a legyőzhetetlen araneus-kenlog hordáknak; mert nem félnek, nem ütnek vissza, a hamvasi-idea tökéletes megtestesülései: legyőzhetetlenek, mert a lelkükben szabadok!
A sárkánymocsár ura című regényt ez teszi ebben a teljesen másféle, globalizált világban is aktuálissá. Az araneus-kor átváltott gazdaságkorba: "...az isteni és természeti törvények visszájukra fordulnak, azt adják a császárnak, ami Istené, a búzát ellopják, és a pelyvát dagasztják! A fő elv a látszat, miközben a szellemi-lelki létminimum alatt tartott tömegeket a giccs-törvény cirkusza és kenyere élteti, az ember pedig, arctalan masszaként, a piac és a pénz isteneit imádva, ha kell, ha nem fogyasztja a hot-dogot és a kólát." (Sebestyén Péter)

A magyar nyelv virtuóza (Laczkó Géza fantasztikus novellái)

Laczkó Géza 1884-ben született Budán. Neves színésznő - Laczkó Anna - törvénytelen gyermekeként. A kolozsvári piarista gimnáziumban végzett. Az Eötvös kollégium ingyenes ösztöndíjasa, bölcsészdoktorátust, tanári oklevelet szerzett. A proletárdiktatúra igazgatóvá tette, a bukás után nyugdíj nélküli állásvesztésre ítélték. Dolgozott az Est konszern lapjainak, a Nyugat folyóiratnak. 1945 után rehabilitálták, 1948-tól élete végéig a nagyregényen, a Rákóczin dolgozik.
     Laczkó korán csatlakozott a Nyugat körül kialakuló értelmiségi csoportosuláshoz; elbűvölte a francia szellem, irodalom: Rabelais, Flaubert, Anatole France. Önéletrajzi ihletésű regényei: Noémi fia, Királyhágó, Szent Iván tüze. Fő műve a halála miatt torzóban maradt Rákóczi eposz. Posztumusz megjelent kötetei: Isten árnyéka a földön, Vörös zászlók alatt. A kritikusait is lenyűgözte tehetsége, nagy műveltsége, epikus bőségű, igéző hatású művei:
"Nincsenek ősei, s nagy kérdés lesznek–e utódai?" írták róla.

     Bár a regényformát tekintette mérvadónak, pályája minden állomásán jelen volt a novella is.
Ezek alkalmi írások - a korabeli lapok terjedelmi korlátai is szorították -, mégis értékes, cizellált kis remeklések.

     A "Merlin a kosárban"-t az egyik magyar "ős-fantasynak" is nevezhetném. Finom ecsetvonásokkal megfestett kép Artúr - Artus - és a Kerek Asztal lovagjainak korából. Főhős, mint azt a cím is sugallja, a ravasz varázsló, ám Merlin ebben az írásban igencsak emberi oldaláról mutatkozik be, el akarja csavarni a csinos úrhölgy, Aiglentine fejét. (Ki, mellesleg, az egyik lovag asszonya.) A könnyűvérű hölgy megunja a "vén kecske" koslatását, megszégyeníti a mágust: a légyottra "utazván" a várfal közepén hagyja a kosárban. Merlin furfangos bosszút áll, a városban valamennyi tűz kialszik, s amikor a népharag már a királyi palota felé tornyosul, tudtára adja Artusnak: itt bizony csak akkor lesz meleg, ha Aiglentine beteljesíti ígéretét. Laczkó írhatott volna ebből egy sötét középkori nőelnyomásról szóló történetet, ám nála a bölcs király "gyengéd erőszakkal", nem kevés iróniával oldja meg a problémát.

     A "Pengő és sestertius" egyszerű, mai szemmel kicsit lerágott csontnak tűnő novella. Főhőse a szobatudós, numizmatikus, ki szokott vendéglőjében ebéd közben, különös sötét alakra lesz figyelmes. Kíváncsisága szakmai jelleget ölt, midőn az illető különböző történelmi korok magyar pénzeivel próbál fizetni; amik persze vadonatújnak tűnnek. (Előkerül néhány kr. előtti II. századi Makkabeus Simontól származó ezüst sékel is.) A feketébe öltözött alak persze maga az ördög, mi viszont megismerkedhetünk a régmúlt idők fizetőeszközeinek pontos leírásával.

     A "Leukopolisz utolsó órái" szabályos science fiction! Érzékletesen megírt történet a következő jégkorszak emberiségéről. Élet csak Afrikában lehetséges, két emberfaj osztozik a kontinensen: a kevert fajú narancsszínűek - a zöldellő Szaharában élő magas kultúrájú, "környezet barát" civilizációt létrehozó pacifista nép -, s a fehér faj utódai, kik a Kalahári dzsungelében építettek ki militarista, technokrata társadalmat. A narancsbőrűek fővárosa Leukopolisz: mintha a mai zöld-mozgalmak eszményi település formáját előlegezné meg a szerző! Ez a békés társadalom sokáig távol tudja tartani harcias déli szomszédját, többi közt egy a Maginot-vonalhoz hasonló védművel, a novella keletkezési ideje letagadhatatlan: a kegyetlen, ám ravasz melanopolisziak túljárnak a kissé elbizakodottá vált északiak eszén, a pusztítás teljes; s az olvasó bizony "kihallja" az akkor még verhetetlennek tűnő Wermacht tankjainak dübörgését.

     A "Lázadás a Panteonban" is klasszikus sci fi ötletet mesél el. (Siudmak és Beljajev regényeit megelőzve.) A nem túl távoli jövő utópiájában a haldokló nagy emberek - a "lángelmék" - agyvelejét kioperálják, s a biológia léthez szükséges körülmények biztosításával, a Panteon nevű épületben helyezik el, ahol tovább folytatják, immár test nélkül, a munkájukat, felfedezéseiket: az utópia társadalmának javára. Az olvasót kirázza a hideg, ha belegondol: a töretlen tudományos fejlődés érdekében, ma is, mennyi az emberi etikával szembe menő dolgot művelhetnek a világ nagy kutatóintézeteinek elzárt világában! Laczkó Géza "agyvelői" nagyon is emberi megoldást választanak: a kollektív öngyilkosságot...

     Az üvegemberek a lélektani művek közé tartozik. Ez egy kafkai világú írás; a főhős különös, átlátszó, emberszerű külsőt felvett lényeket kezd látni maga körül, az üvegemberek idővel a mindennapok részeivé válnak, gyűlöli őket, ám nem tud meglenni nélkülük.

     Az "Akárki János a jégkorszakban" a kedvenc Laczkó novellám! Érzékletes írás a feltartóztathatatlan eljegesedés következményeitől nyögő Budapestről. A legújabb katasztrófa filmeken edződött olvasó is élvezi a hóborította főváros – akkori nevén: Gőzváros – lehetetlen mindennapjainak leírását. ( Érdekes, a "jégkorszak", mintha csak Európát változtatná összefüggő gleccserfolyammá. Rokona Ilja Ehrenburg D.A. trösztjének, abban egy zseniális elme bosszúja pusztítja ki az öreg kontinenst.) A remek történetnek egy gyenge pontja van, szerintem, a befejezés nagyon sablonos: Akárki János rémálmából felébredve otthon találja magát, a meleg családi fészekben.

     Az első emberpár, mintha az Akárki János újraírt változata lenne. Itt már az egész földre "rászabadítja" a jégkorszakot, ám végigviszi a mesét, nincs feloldozó befejezés: az emberi faj kipusztul, egy fiatal pár kivételével. A férfi úri származású, magyar berepülő pilóta, társa egy olasz származású cselédlány, kit kétségbeesett keresés során, csodával határos módon a jégtenger közepén zölden maradt "édeni" vidéken talál . Laczkó Ádám és Éva története mentes a pátosztól, s a biblia méretű tragédiáktól: a fiatalok dolgoznak, szeretnek, gyermekeik születnek, s miután idejük eljő: meghalnak, az emberi faj utódaikban él tovább...

     A "Hatsopszitu királyné főkancellárja" az egyes szám első személyes narráció okán végig izgalmas olvasmány. Pedig a történet közepén már sejthető: az arab származású elbeszélő az ősök szépséges vonását öröklő, korán elhunyt öccsének állít örök emléket, mikor évezredek balzsamozási technikáját alkalmazva, a halott szegény ifjút Hatsopszitu hajdani fenséges főkancellárjává változtatja. A tökéletesre sikeredet múmiát egy angolnak eladva, az a British Múzeumba kerül, s a világ a csodájára jár. Az elbeszélő a történet végén nyomorúságos körülmények közt hal meg...

     Laczkó Géza fenti novellái a húszas-harmincas években készültek, áthatja őket a "korszellem", ám az összetéveszthetetlen egyedi stílusnak, a lenyűgöző nyelvezetnek hála, a ma olvasója is elevennek, élvezetesnek találja. Miként a nagy pályatárs Karinthy Frigyes elbeszéléseit is.

     Kalandok földön, vízen és a világűrben

     Ifjúságom kedvenc műfaja, a science fiction legjobb alkotásai mindig a szépirodalom és a lektűr határán mozogtak. Ha a kilencvenes évek elején - a Magyar Narancsban - leközölt kritika olcsó, direkt módszerével élnék, most gyorsan összehasonlítanám Doris Lessing Canopus regényeit a Star Wars eposz könyveivel és már meg is lenne a következtetés: mi a ponyva és a magas irodalom közt a különbség. Ám én ennél gonoszabb manó vagyok. Vizsgálódásom tárgya két regény, mindkettő az ötvenes évek Amerikájának pulp-fiction-jéből nőtt ki. Alfred Bester Tigris! Tigris! - se, és Ray Bradbury Marsbéli krónikák című opusa.
     Bester könyve az első laptól az utolsóig izgalmas olvasmány. Gulliwer Foyle története, a harmadosztályú gépészé, kinek űrhajóját katasztrófa éri, ő lesz az egyetlen túlélő, a Vorga nevű hajó elhalad mellette, veszi segélykérő jeleit, de nem reagál rá, veszni hagyja hősünket, aki mégis túléli a balesetet és bosszút forral, a sztori ezután elszabadul, szinte lehetetlen követni az események sodrását, aminek során Foyle egyfajta bosszúálló tigrissé, szuperemberré válik. Stanislaw Lem szavaival: "Csillogó, szédítő, monstruózus ennek a könyvnek a világa; ha másként lenne megírva, szörnyűnek bizonyulna. Ez a világ, amely oly tökéletesen mentes minden eszménytől és illúziótól, oly dinamikusan hatékony, cinikus és oly mértékben romlott, hogy ezek a tulajdonságok a mindenütt jelenvaló norma jellegét öltik... ez a világ, amiben a háború éppúgy megszokott állapot, mint az erőszak számtalan formája..." Egyet kell értenem a nagy lengyel "morgó medvével". Ám a Tigris!Tigris-hez hasonló színvonalas szövegek is "csak" kalandokat mesélnek el, az izgalom és regényesség örökletes ballasztjával terhelt területről emelkednek ki, a nevezett mű sem más a strukturalista kritikus szemében, mint "kalandregény, krimi és melodráma sztereotipiáinak expanzív monstrualizálása, de olyan fokon, amelyen a mennyiségi változások már minőségi válnak." Mégsem szépirodalom ez, hanem "space opera", a legjobb kiadásban. Ray Bradbury Marsbéli krónikák című mozaikos szerkezetű, novellákból összerakott regénye sok mai olvasó szemében az unalom és az álomkór terjesztésének egyik eszköze lehet. Nincsenek benne nagy csaták, szuperemberek, s bár néhány történet az igényes horror határmezsgyéjén áll - mint az általam valaha olvasott legjobb Poe parafrázis, a Második Usher-Ház -, valójában lassan hömpölygő mesefolyam. (Egyik kritikusa szerint úgy hangzik, mint megannyi ukrán népmesefordítás.) Az amerikai olvasóban a vadnyugat meghódítását idézi, de nem a cowboy történetek csihipuhija, hanem a valóságban megtörtént események alapján. A könyv lírai hangulatát a szövegben gyakran előforduló szóvirágok özöne, a megejtő leírások - szóljanak a Mars ridegségükben is lenyűgöző tájairól vagy az ohiói télbe nyarat varázsoló, induló űrrakétákról - erősítik. A novellák hősei nem mesterségesen fölturbózott, mindig jókor teleportáló Gulliwer Foylok, hanem pionírok; ostobák, mint a rágógumit rágcsáló, unalmában az évezredes marsbéli kultúra kristályos romjaira célba-lövöldöző Sam Parkhill, vagy idealisták, mint a kvázi-Marslakóvá váló Spender, és a néma városok közt bolyongó családok. Idegenjei sem nevetséges kicsi zöld emberkék, se nem félelmetes hüllőszerű "alienek", hanem törékeny, évezredes kultúra kifinomodott lényei: vékony, fonott ezüstkezűek, halványkék üvegből kivágott maszkok mögé rejtőzők. Az Egymillió éves kirándulás befejezéseként olvasható sorok a világirodalom legszebb végszói közé tartoznak: " - Mindig szerettem volna látni a Mars-lakókat - mondta Michael. Hol vannak, papa? Megígérted... - Ott vannak - mondta a papa, és áttette Michaelt a vállán, és lefelé mutatott. Ott voltak a Mars-lakók Timothy megremegett. Ott voltak a Mars-lakók a csatornában - a víz sima tükrében: Timothy és Michael és Robert és a mama és a papa. A Mars-lakók hosszan, némán visszanéztek rájuk a fodrozódó víztükörből..."
     Kamaszkorában minden fiú szeretne kicsit Gulliwer Foyle lenni, akinek semmi nem akadály, aki kiosztja a bűnözőket, megbosszul minden gonoszságot és a történet végén az övé lesz a legszebb lány. Aztán az ifjakból köpcös, kopaszodó, visszeres, magas vérnyomással, álmatlansággal küszködő, de még jobb esetben is délceg, ám deres halántékú apák lesznek. Ezek az emberek mindig szívesen visszatérnek kamaszkoruk hőseinek világába, hisz jó a fejet a homokba dugni néha a környező világ triviális valósága láttán. Erre valóak Tigris! Tigris!-hez hasonló - színvonalas - lektűr irodalmi alkotások; álmaink, a valóságtól való menekülésünk színterének. Ám a fej nem maradhat sokáig a homokban, mert az apák, apák maradnak a hétköznapok gondjaival, örömeivel együtt: a Marsbéli krónikák William Thomasai.

Délibáb virtuális művészeti lap 2018. Ötödik évad/1. szám.

Az el nem dobott macskakő (Lengyel Péter sci fi írásai)

     Lengyel Péter 1939-ben született Budapesten, eredeti neve Merényi Péter. Édesapja Merényi Endre hadifogságban halt meg 1943-ban. Lengyel Sándor vegyész fogadta örökbe, az ő nevét vette fel. Iskoláit a fővárosban és Veszprémben végezte. (Ekkor írta első novelláját.) 1962-ben az ELTE BTK spanyol-olasz szakán szerzett diplomát, 1963-64 közt egyetemi lektor Havannában. 1965-ben adja ki első írását, 1967-ben megjelent első novelláskötete a Két sötétedés. 1969-ben megírja sci fi regényét az Ogg második bolygóját. Megnősül, két gyermeke születik. Az 1970-es Mellékszereplők című regényét betiltották, évtized múltán jelenhetett meg. 1978-ban a Cseréptörés című regényt viszont kiadták. A nyolcvanas évek derekán a Rondó című novella-válogatás addigi pályáját összefoglaló alkotás. 1988-ban híres Macskakő című könyve is elkészült. (Angolra is lefordították.) Majd a Holnapelőtt című "nem-regény". Az 1993-as Búcsú című könyvének "társszerzője" tragikusan korán elhunyt édesapja, Merényi Endre. Díjai közül a legjelentősebbek: 1983 József A.-,1999 Márai-,2010 Kossuth-díj.
Lengyel Péter macskakőszerű életművének egyik, nem jelentéktelen, lapja a fantasztikum. E "macskakő" hat lapján egyként elfér az erkölcsnemesítő realizmus és az áradó mesélő kedv. Lengyel "szómágiájának segítségével jeleníti meg azt, ami van"- jegyzi meg kritikusa. Írásainak valószerűsége az öt érzékszerv által fölidézhető tények tiszteletén alapul. A másik, ami összeköti műveit az "ottliki bizonyosság", az emlékezet; a műről-műre vándorló fiktív történetszál általa válik valós történelemmé.
     Horkay Hörcher Ferenc kissé kicsavart véleménye szerint: "Az emlékezet révén válik lehetségessé, hogy ami van, mégis lehessen. Ez a realizmus kategóriájának másik jelentése, ha Lengyel prózájáról szólunk. Talán nem tűnik túl nagynak a szó, ha transzcendentális realizmusnak nevezzük ezt."

2.

     Dolgozatom szűkebb témája: Lengyel Péter sci fi írásai. Az Ogg második bolygója (1969) híres regény. Itthon nagy szépirodalmi kiadónál, a Magvetőnél jelent meg. (Azóta csak egyszer, 1984-ben a KFK sorozatában.) Sikere volt német, lengyel, japán, cseh nyelven is.
     A rajongók biztos felkapják a fejüket, ha azt állítom – a történet lecsupaszított vázát vizsgálva -, hogy klasszikus "space opera"-val van dolgunk. Hozzátéve: az általam olvasott legjobb űroperával!
Emberhez testben és lélekben hasonló faj kutató-csillaghajója repül hazafelé, fedélzetén - egy kivétellel - hibernált utasokkal. Anyabolygójukon, Eela-n ez idő alatt hét évszázad pergett le. Kikerülhetetlen konfliktus támad a modern Eela társadalma és a múltból előtermett kilencszáz űrhajós között. Ráadásul a történés horizontján ott feketéllik Ogg második bolygójának kegyetlenül racionalista, inhumán világa. Utóbbi hódítóként van jelen a galaxisban. Leigázható fajok után kutató robotjai felfedezték Eela holdját.
     Nem akarom "kisütni" a történetet, aki nem olvasta és kedveli a fantasztikus irodalmat: annak kötelező házi feladat! Mai sci fi író ebből a sztoriból fegyverdörgéstől "hangos", pörgős kalandregényt konstruálna. Ám Lengyel Péter nem ezt az utat választotta. Miként szépirodalmi műveiben, a múltat kapcsolja össze a jövővel, montázsszerű képekben bemutatva a főbb helyszíneket (csillaghajó, Eela, Ogg). A főhős sorsában önéletrajzi utalást is föllelni: Igo Vandar árván marad.
     Az "atom-középkori kövület" űrhajósok életszemlélete tűnik az olvasó számára elfogadhatóbbnak, a munka, a cselekvés a talmi szórakozás és lézengés helyett. Igyekeznek felnyitni "utódaik" szemét, mert azok nem veszik tudomásul a leselkedő veszélyt, amiben főként a politikusok titkolózása a ludas. A szerző nem ítélkezik, kellő empátiával írja le a negatív szereplőket is. Eela társadalmára a nosztalgikus humanizmus a jellemző. Vele szemben a "sötét oldal", a TRRG-k hatalommániás civilizációja áll: az értelmetlenségig fokozott pusztító erő és harci kedv.
     Ha fel lehet róni valamit a szövegnek, az a homo sapiens váratlan megjelenése; mintha "kötelezően" csöppenne a négy földi asztronauta a történés sűrűjébe. A regény addig részletező, komótosan kibomló elbeszélés-folyama is váratlanul fejeződik be: a legyőzhetetlen ellenség és a két humanoid faj küzdelme kurtán-furcsán – bár a könyv szellemiségéhez analóg módon – ér véget.
Az Ogg második bolygója nagy erénye, hogy átitatja az erőszak – minden erőszak – elutasítása! Ez a szemlélet Lengyel Péter egész munkásságára jellemző. Távol áll tőle a viaskodás, a virtus, írásainak morálja nem a harci erényeken alapul, még akkor sem, ha "...védtelenné válhat a modernizációval (korrupcióval, entrópiával, romlással) szemben... Lengyel mai elbeszélője a hajlíthatatlan morális fegyelem elvét látszik vallani..." (Horkay Hörcher F.)
     A Napkelet avagy a Szívöröm Ünnepe a Rondó című kötetben jelent meg 1982-ben. Külföldön a magyar sci fi reprezentánsaként beválogatták a Penguin kiadó World Omnibus of Sf című antológiájába.(1987)
     Érdekes elbeszélés. A szerző erőteljes szómágiája itt is a múlt és a jelen közt kalandozik. A helyszín és társadalomrajzban fellelhetők az éves kubai tartózkodásának élményei. A lassan duzzadó történet előbb világháborús (vagy ökológiai) katasztrófát sejtet, ám az írás vérbeli wellsi történetté válik. (Árnyaltabban: a Sztrugackij fivérek fanyar Wells-parafázisára, a Marslakók második inváziójára hajaz.)
     Az 1978-ban írt műből kiérezhető az óvatos kritika Lengyel koráról, mert a Napkelet – a sci fi "körítés" mellett – a konformizmusnak a mindennapok szerves részévé válásáról szól. Nyelvezete szépirodalmi, a lektűr egyszerűbb szövegeihez szokott olvasót első nekifutásra riaszthatja, de érdemes végig olvasni ezt a gunyoros "látleletet" a hetvenes - nyolcvanas évek magyar szocializmusáról.

3.

     Lengyel Péter életműve – véleményem szerint – több ponton emlékeztet J.R.R.Tolkien történelmi-filozófiai álláspontjára. "...múlt az ami – minden baj, bánat és bűn ellenére – jó volt, a most pedig az, ami – minden kényelme és fejlettsége ellenére – rossz. Kifejezetten és vállaltan konzervatív álláspont ez." (Horkay Hörcher Ferenc) Az író maga sem tagadja: "Maradi vagyok, most is, ahogy az új Európával, nehézkes, süket a modern eszmékre..."(Macskakő 194.old.)
     Ebből a nosztalgikus szemléletből olyan "patina" sarjad, ami egyedivé teszi – és divatossá – Lengyel Péter történeteit a XXI. századi olvasó számára.

A magára maradt gondolkodó (Szathmári Sándor novellái)

     Szathmári Sándor 1897-ben született Gyulán. Az első világégés nehéz évei alatt végezte el a Műegyetemet. Az akkoriban európai "óriáscég", a MÁVAG berkeiben kezdte szakmai pályafutását alul fizetett, agyon dolgoztatott mérnökként. Soha nem volt az írói "céh" tagja, önmagára mint gondolkodóra tekintett. Írásai irodalmi álcába csomagolt filozofikus eszmefuttatások, amiket gyakran hosszú évekig érlelt. 1935-ben írta meg remekművét a Kazohiniát. Amit egyaránt elismeréssel fogadott Karinthy és Babits – a kor hazai fantasztikus irodalmának óriásai. Csak nehezen, kerülőkkel jelenhetett meg, ám a várt "felszabadulás" sem hozott babérokat az írónak; a 48-as fordulat után a rendszerváltásig mindössze kétszer – 1957 és 1980 – adták ki, épp annyiszor ahány külföldi – angol és eszperantó nyelvű – kiadása volt...
     A nagy mű okán sokan "egykönyves szerzőnek", a hazai fikció "Madáchának" tartották. Ám írt jó néhány elbeszélést is, ezek bármikor felveszik a versenyt korának hasonló stílusú alkotásaival!

     A gépvilág első olvasatra Wells – parafrázis, a nagy angol író szereplőként is feltűnik benne. 1938-ból időgépével a távoli jövőbe, a "gépkorszakba" utazik. Visszafelé megáll 1964-ben, s a szerzőnek átadja azt a korongot – "ős-diszket" -, amire annak a különös futurisztikus kornak a históriáját rögzítette. A hosszú elbeszélés során kiderül, miként irtották ki a gondolkodó gépek előbb alkotóikat, majd minden szerves életet a Földön. A száraz stílusú, ám bölcseleti mélységű írásból kiderül: az emberiség saját szűklátókörűségének, kapzsiságának áldozata lesz. A csattanó váratlan fordulatot hoz. A szupergépek – miután kiiktatták a szerves létezőket – önmagukat is fölöslegesnek tartva megkezdik a "gépvilág" fokozatos zsugorítását (leépítését). Bolygónk "tisztára pucolva" magára marad...

     Adalékok a kompofon történetéhez kicsit csapongó stíljével kitűnik a mérnöki precizitással szerkesztett művek közül, amit az erős szatirikus részletek "fűszereznek". Az atomkatasztrófa után vagyunk, a civilizáció újból magához tért, ennek egyik jele: vehemensen kutatni kezd a múltja után... Nagyon hatásosak azok a szó-cikkek, amik az Atom előtti korból származó írásos és tárgyi relikviákat próbálják a jövő embere számára közérthetővé tenni. Hadd idézzek néhány példát: "A pápai tiaráról fényképeink vannak, de például a papi "cölibátusról" rajz sem maradt fenn." "Épp úgy nem tudjuk hol lakott a pestisek néptörzse, akik többször betörtek Európába és nagy mészárlást vittek végbe a békés polgári lakosság közt." "...a legtermékenyebb magyar írónak csak a vezeték nevét ismerjük: Ponyva... Csak annyit tudunk, hogy élete igen hosszú volt s hogy alkotásainak virágkora a huszadik század..."

     A kitüntetés és a Kezdetben rövid szatírák. Az első egy "örök-háborúban" álló világról szól: maró gúnnyal, a másik a teremtés hét napját sajátos szemszögből – hidegháborús-stílusban – meséli el az Úr és az Ördög párviadalaként.

     Bibliai témát dolgoz fel a nagyon "Szathmáris" Káin és Ábel című írás. Atlantiszban játszódik a Hamis jós.

     A Püthagorasz és Logosz fanyar lábjegyzetek a meg nem értett gondolkodó sorsáról, a bölcsességet nem értékelő, sőt lábbal tipró barbarizmusról. Előbbi Püthagorasz kálváriáját mondja el: miként vándorol az antikvitás fénykorában városállamról városállamra az "a négyzet plusz bé négyzet egyenlő cé négyzet" felfedezett törvényével; ám egyik helyen a vallás-védők, másikban a hatalom csúcsán trónolók érdekeit sérti ez a természetből ellesett "tan"; a legmesszebb merészkedik – árulóként – a Perzsa udvarba is elmegy, ám ott sem fogadják jó szívvel. Legmegdöbbentőbb a szabad és demokrata Athén reakciója: a "derékszögű háromszög befogóinak négyzete..." megcáfolhatatlan tény. Ellenkezik az athéniak mindent szkepszissel fogadó, szabadon bírálható tézisek gyűjteményéből álló bölcseleti felfogásával, onnan is távoznia kell...
     A Logosz főhősei két Rómába hurcolt görög filozófus, párbeszédük magas röptű, lévén képzett emberekről van szó, ám a novella végén kiderül: csak nyomorúságos, Hellászból elhurcolt rabszolgák, kiket a tanulatlan dák származású római hajcsár korbáccsal ösztökél gyorsabb munkára. Éles kontraszt a porba hullt régi magas-kultúra és a felemelkedőben lévő új – félig még barbár – között!

     A Babona és a Vincenzo című írások ugyanarról a tőről fakadnak. Az egyikben a kanonizált "tudományos elit", a másikban a hatalom csúcsán trónoló klérus fojtja el a haladó gondolatokat. Főhőseik első olvasatra Kolumbusz és Galilei, ám újból elolvasva inkább azok a begyöpösödött (vagy nagyon is éles, de számító) elmék, akik e két korát megelőző embert igyekeznek elhallgattatni. Az eddig felsorolt elbeszélések közül ebben a kettőben érhető tetten leginkább Szathmári szépirodalmi tehetsége!
     A Babona tudósainak érzékletes párbeszédeiben "bebizonyítja", hogy Cristophoro mester miért nem járhatott az Indiákon. (A "kihallgatása" során kiderül: az út során nem találkozott Hidrákkal, az elsüllyedt Atlantisz fölött sem hajóztak át, a tengeri kígyók és a Szküllák is elkerülték hajóikat; partra szállván nem akadtak rá sem a főnix, sem a griff-madár, sem az unikornis nyomaira...)
     A Vincenzo főhőse nem Galilei – ügyes írói fogás -, igazából a címszereplő idősebb testvér, aki profán politikai meggondolásból igyekszik meggyőzni öccsét az "eretnek" nézetei visszavonásáról. (Még ha éles elméjű emberként meg is érti, sőt el is hiszi azokat...)
     A mű végén, Galilei halálos ágyánál ülve elmondja bíborosként mennyi mindent elért, de azt is bevallja: a testvérét tartja a kiválóbb embernek és az "áldását kéri". "Én csak bíboros vagyok, de te szent vagy. Azok közül, akiket sose kanonizálnak, mert ők a legigazabbak, akiket tehát elfelejtenek." Erre a megjegyzésre reagál Szathmári az elbeszélés utolsó soraival: "Pedig, ha pápa lett volna belőle, legalább a nevét följegyezte volna a történelem. Így azonban mit sem tud róla, hogy Galileinek lett volna egy Vincenzo nevű bátyja."

     A Dongók kirí a felsorolt novellák közül. A rovar-társadalom szatirikus megformálása észrevehetően a létező szocializmus, a szerző korának kritikája; ezért elmondhatni "unikális" a "hívő" materialista, egykor nyíltan kommunista eszmékért lelkes író művei közt!

     Szathmári Sándor baloldali gondolkodású emberként maradt tisztességes alkotó, becsületes mérnök ember. Akkor sem élvezte a hatalom "kényeztetését", amikor pedig "balra lobogott" minden zászló. (Hasonló a szépirodalomból Sánta Ferenc vagy Mocsár Gábor említhető.) Művei, hála az angol és eszperantó nyelvű kiadásoknak, külföldön is elismertek, mint a magyar fantasztikus irodalom remekei.
     Összegzésül álljon itt Keresztury Dezső utószava a Kazohinia 1980-as kiadásából: "Gondolati konstrukciónak és írói alkotásnak figyelemre méltó, nem pedig az élet értelmezésének. A természetben elfoglalt helyünknek és szerepünknek csak egyik-egyik arcát mutatja Kazohinia is meg a behin telep is. Az ember a maga valóságában a kettő között él, egyaránt boldogtalanul és magárahagyatottan a hinek természetes tökéletességében és a behinek teljes tébolyában."

Délibáb virtuális művészeti lap 2017. Negyedik évad/4. szám.

Sásnyári fabula, avagy pár eltékozolt nap története

Úton, útfélén...

      A szerkesztőségtől átirányított fura levelet hozott a postás, egy tolnai olvasóm adta föl. A nehézkes szépírással címzett hasas boríték a világhálós drótposta küldemények után magnetikusan vonzotta elmém kíváncsiság-gangionjait vagy inkább gyógyírként hatott a képernyőbetegségtől egyre gyakrabban rozsdálló szemereimre.       Szerzője hosszasan mutatkozott be, régi nemesi család – a kommunizmus fagyos évei alatt a Pannon-táj dombjai közt áttelelt – utóda volt, név szerint: Frányássy Nesztor Ovidiusz. Ne ítéljen el a kegyes olvasó, de ekkor a kézügyemben lévő borospohárban rubinló Vaskeresztesi kékfrankost – 2015-ös évjáratú, első osztályú bort – az íróasztal laminált tölgyutánzat lapjára löttyintve felkacagtam. A nevetés hullámokban gyöngyözött ajkamról. Csak azután olvastam tovább, mikor megkönnyebbülve abbahagytam – és nagyot kortyoltam a száraz, erős hegy-levéből. (Május eleje volt, a kertem gyümölcsfái az áprilisi fagy után lábadoztak tépetten – a küldemény átvétele előtt azon sopánkodtam, hogy idén a család vitaminigényét alig-alig fogja a ház mögött húzódó ötszáz négyszögöl kielégíteni -, de az álnok kikeleti verőfény balzsamecet színű, derűs napot ígért.)       A dagályos bevezetés nem sok jóval kecsegtetett, ám utána a levélíró köntörfalazás nélkül a tárgyra tért: fatornyos szülőföldjén esett csodás esemény hírét adta; a helységet határoló vadrezervátum dzsungeléből előkerült emberszerű lényről; aki – az érzékletes leírás szerint – igencsak humanoid, mi több, formás leányzó képében jelent meg. Egyedül bőrének, vagy a bőrnek tűnő testfelületnek a színében mutat páratlan jelleget: smaragdzöld színű… Levélírónk odáig ment, hogy - kiváltva ezzel a falu apraja nagyja, előjárói és alantasai ellenszenvét - a házába fogadta… Egyúttal – pontos címet a feladó rovatban gyöngybetűkkel rögzítve – meghívott az örökölt kúriába, hogy legyek az első zsurnaliszta, aki nyilvánosság elé tárja esetét. Annyit tett még hozzá – némi hájjal megkenegetve önbizalmamat -, hogy egy korábbi írásom olvasása kapcsán merült föl személyem azon lehetséges tudósítóként, aki méltónak mutatkozik a kényes feladatra. (Azt sajnos elfeledte közölni, mely unikális publicisztikám okán jutott erre az elhatározásra…)       Képtelenség, ez lett volna az első gondolatom, ha nincs mellékelve egy automata masinával készített fotó. Félhomályos helyiségben készült, ám közepén a földre terített párnákon oldalt fekvő alak jól kivehető volt…

II.

      Reggel végigböngésztem a világhálós közösségi oldalakat, Ellenségem aznap sokáig pihent, nem volt fönn, egyetlen blogom se kapott támadást tőle. (Sokáig azt hittem fizetett "net-troll", mint oly sokan, ám közben kiderült: egykor neves író volt, undergrund körökben némi visszhangot vert majd húsz éve kiadott Pedómaci gumicukorkája című forma - és erkölcs - romboló regénye; sarkos politikai véleményem okán pécézett ki.)
      Ám ekkor az újságtól kapott mobilon megszólalt Paul Mauriat El amor es triste-jének andalító dallama, azért választottam "csengőhangnak", mert a délelőtti hívások a felelős szerkesztőtől legtöbbször az egekbe emelték a vérnyomásomat. Rosszabbul nem is kezdődhetne: Köves Andrea köszönt a maroktelefonba.
      Üdvözlöm, János. Mikor nézett rá utoljára a drótpostájára? Egy érdekes levelet kaptunk valami isten háta mögötti helyről, a szerzője kifejezetten magát kereste. Elküldtem a címére. A főszerkesztő úr beleegyezett: nézzen utána a sztorinak. Menjen le Sásnyár falvára - megesküdtem volna, itt a markába röhögött -, készítsen interjút Frányássy úrral, szaglásszon körbe, ha lehet, készítsen fényképeket is, dokumentálja a történteket. Ennyi. Már ma, de legkésőbb holnap indulhat, a kiküldetési díjat a folyószámlára utalják. Jó munkát, szép napot!
      A ravasz boszorkány! Holnap lesz a meeting. Sikerült megszabadulni a legveszélyesebb vitapartnertől. Nem tudom, milyen hátszél fújta a laphoz Andreát (a széthullt szadesz-médiából szalajtott nőt)? Az Öreget teljesen behálózta...
      A Dusternek teli a tankja, akár most indulhatnék, ám az út hosszúnak ígérkezett Dél-Dunántúl hepehupás "sztrádáin". Döntöttem: csak másnap megyek.

III.

      Majdnem letört az ujjam a Duster csomagtartó-gombjával küszködve: telipakoltam kajával, útközben nem kívánok megállni sehol, méregdrágák az éttermek, a kiskocsmák. Sásnyáron se tudom milyen vendéglátás vár. Napokig esős, langy májusi idő volt, a reggeli pára már a kora nyarat idézte. Indulás után bekapcsoltam a légkondit, négy lukon tódult a kocsiba a hideg, nem győztem megfelelő irányba tekergetni a kézi beállítót, akár egy negyvenéves Dáciában... A 74-esen kényelmes száztízzel hajtottam a zalai dombok irányába - többet nehéz kisajtolni ebből a típusból -, igaz, nincs az a kukullódüllő minőségű aszfaltpálya ahol el nem megy. A hajnalt követő gyöngyházsárga derengés a kisebb nagyobb dombok hullámtaraján átbukva előbb kadmiumzöldre, majd borsószíntől a turmalinig a zöld féltucatnyi árnyalatát festette az elsuhanó földhátakra. Nagykanizsa után már a 61-esen túráztattam a kocsit Kaposvárig. Ott kis pihenő, befaltam a tokaszalonnás, ecetes paprikás szendvicsek harmadát. Dombóvárig nem is volt gond, ám onnan - valami karbantartási munka miatt - Kurd, Csibrák, Dus, meg a jó ég tudja milyen települések felé kellett kerülni. Viszont az elkopott falusi utakon a Duster megmutatta mit tud, szinte észrevétlen futott a toldozott foltozott, gödrös aszfalton. Sióagárd után ismét járható ösvényen, az 56-oson gördültem Szekszárdig. Ott hosszabb pihenőt tartottam, megmozgattam az izmokat, feltöltöttem a megcsappant készleteket - különösen a víz fogyott az egyre melegebb időben -, a tolnai megyeszékhely után darabig még az 56-oson, immár sík vidéken hajtottam Várdombig, ám onnan már csak egy mellékúton tudtam tovább haladni Sárpilisig. Jellegzetes "háromutcás" faluban a felújított posta előtt parkoltam le; járókövekkel kirakott, tisztára söpört terecskén. Magas, barna nő lépett ki az épületből, hollóhaját hátul copfba kötötte, két kis purdé kapaszkodott karjába, csinos ruhákba öltöztetett csöppségek, az asszonyon is látszott, gondosan ügyel a megjelenésre.
      Kíváncsian fordult felém az ébenszínű arc. A Sásnyárra vezető útról kérdeztem. A fiúcska felvihogott a hóna alatt: Bolondfalvára megy a bácsi? De a cigánynő zengő hangon letorkolta, lelkesen mutogatva irányított a dűlő felé.
      Építési törmelékből döngölt "úton" zötykölődtem, két oldalán bűzlő pocsolyák kísérték, sással és liliommal benőtt dagonya, a láp gyékénnyel tűzdelt felületén, buján zöldellt a magaskóró elfántfülnyi levélzete, az égerfák spenótzölden kúposodtak. Beljebb - arra talán elvezették a talajvizet -, szárazabb göröndön álltak a falu első házai, mind alacsony, cserepekkel fedett, mészfehér falú épület, inkább hajazott skanzenre a látvány, mint egy huszonegyedik századi településre. A főutca nem volt hosszú, közepén néhány modern építmény - az egyik a községháza, a másik a "Nádvágó" kft telephelye, és egy meglepően új, emeletes hajlék -, utóbbi jelezte: lakik itt módos ember is. A megadott címre kissé odébb leltem; valamikor szebb napokat látott tornácos kulákház állt ott. Az utcára néző oldalán a homlokzati stukkók, a galambszürke vakolat málladozott, az ablakok barna keretéről darabokban kunkorodott le a festék. Faragott, egykor impozáns nagykapuja kitárva. Az udvaron kézikulló állt ki a csáléból.
      Középmagas, kerek képű, pocakos alak csoszogott elő. Kopasz fejbúbja, őszes loncsos haja verejtéktől fénylett. Sajna, a publicista - én azonnal hasonmásokat keresett a "praxisból", s bármennyire is igyekeztem az emóciót elhessegetni, de egy másik idősík, a szocialista kisváros hírhedt cukrosbácsija, Hápleier -"hápi"- papa képe ugrott be a hunyorgó köpcösről. A fülledt idő ellenére nyakig gombolkozott, tokája szinte lefolyt az inggallérról. Vizenyőskék malacszeme ravaszkásan mért végig: Tiszteletem VSzJ úr! Frányássy Nesztor Ovidiusz vagyok, de hívjon úgy, mint itt falun mindenki: egyszerűen Ovinak! Üdvözlöm Frányássy úr, nem hiszem, hogy találkoztunk...
Ah, maga aztán pont úgy fest, mint az újságcikk fölött a képen, össze se téveszthettem volna, kerüljön beljebb!
A kocsit kinn hagyhatja nyugodtan a ház előtt.

      A bejárat előtt három sor lábtörlő hevert: egy durva fémszerű, egy vastag gyékény, majd közvetlen az ajtó előtt egy szőnyegszövet. Az volt az érzésem, a házigazda - ha nem szégyellné -, belépés előtt a cipőjét rögtön levetné. A keskeny ablakok szűrt fényében impozáns "tisztaszoba" fogadott, balkézről egy falba mélyített cserépkályha állt, így egyszerre két helyiséget fűtött, szembe vele díszesen faragott támlás sarokpad, előtte szintúgy patinás tölgyasztal, a meszelt falakon aranyozott keretű képek, és mintás dísztányérok, tálak - legtöbb kék-fehér színű - sorakoztak. Jobbra az ajtó mellett tulipán és gránátalmadíszes pohárszék, csipketerítővel, festett opálos burájú lámpa lógott a gerendás, stukatúros plafonról. A lenyűgöző tájház-jellegen csak az állott szag rontott. A csaphornyos parkettáról kiéreztem némi vilupál-bukét is...
      A vendégszoba is onnan nyílt, szerencsére ott a patinás-stíl helyett a teret modern fenyőfa keretű, szivacsmatracos ágy, komód, kétszárnyú - és hála égnek tövig kitárt - szúnyoghálós ablak uralta.
      Az ajtó mellé állítottam a gurulós-bőröndöt, rám izzadt az ing és a szövetnadrág, de nem maradt időm lecserélni, kopogtak, s egy kendős fej nézett be.
Egy rebinéne, három dimenzióban, a székig hátráltam a látomás elől, az indigókék főkötő, hasonló színű térdig érő munkakötényhez, a melegben is nyakig gombolt, hosszú ujjú csipkés fehér inghez, lapos-sarkú kopott félcipőhöz tartozott. Pedig a csontos, nyúlánk nő, alaposabban szemügyre véve, nem lehetett idősebb harminc évesnél. Amit a fityula látni engedett: barna arcán széles homlokát, vastag fekete szemöldöke alatt ravaszkás szénszemét, hegyes orrát - ahogy zavarában eltátotta száját: porcelánfehér, szabálytalan fogsort -, férfiasan határozott állát. Jó napot! Elnézést, ha zavartam, a házvezetőnő vagyok. Frányássy úr kérdi, ha nem túlságosan fáradt, vacsorálna-e vele?

IV.

      Én vagyok az öregebb, megtisztelne, ha tegeződnénk!
A konyhából kulacsformájú üveget hozott, bronzos árnyaltú ital lötyögött benne
:
Saját ágyas szilvapálinka, egészségedre János öcsém!
Egészségedre, Ovidiusz bátyám!
Ha kérhetlek: Ovi!
Akkor Ovi bátyám, mi is ez a zöld nő dolog?
Rögtön mondom, de előbb harapjunk valamit a finom pálinkára. Falatozás után könnyebb a beszéd.
      A kemény sötét héjú, láthatóan kemencében sült kenyér mellé füstölt bőrös sonkát szelt fel. A nagy lapostányér mellé hosszú zöldpaprika, és karikákba vágott paradicsommal teli tálka került. Rendesen izzadt "Hápi-Ovi" bátyám kobakja, becsülettel falta a sonkát, miközben némi köntörfalazás után beismerte: utazásom célja, a különleges lény már nem tartózkodik a házában. A levél feladása után pár nappal eltűnt az ideiglenes lakhelyéből, az épület nyugati oldalán álló nyárikonyhából. Majd a torkomon akadt a finom falat, mikor kész tény elé állított.
      Most kérdheted, miért nem értesítettelek, viszont itt van néhány titkon készült kép, a falusiak kikérdezhetők, a házvezetőnőm pedig napokig ellátta élelemmel, sajnos, mások előtt nemigen mutatkozott, magam is csupán akkor láttam, mikor előjött a kert végében a dzsumbujból, a fényképet is titokban csináltam róla. Holnap beszélj Csamakkal, szóltam neki, hogy lesz pár kérdésed. Kilencre végez a kerttel és a szobák takarításával.
      Az öreg derekasan belehúzott a szilvóriumfogyasztásba. Talán elszégyellte magát az idegen újságíró előtt, a beszéde is összefüggéstelenné vált.
      Kérlek alássan, a természet nem multinacionális nagyvállalat, ami mindenben a célszerűségre, tökéletesedésre hajt.
Ez evolucionista humbug, a zöldasszony léte is ezt bizonyítja, léte a magamagáért fejlődés eredménye, az hogy emberhez hasonlóvá lett, a mimikri kifejlesztése, hogy ebben a rengetegben megmaradhasson, hisz vannak részei a rezervátumnak, ahol évtizedekig nem jár ember.
Mondom, csak egyszer láttam, mikor a kert végében megjelent, aztán a nyárikonyha félhomályában töltötte az idejét, ha hiszed, ha nem...
Beszéltél a potentáttal? Meg van győződve róla, hogy azért hívtam ide újságírót, mert a bizniszelését akarom kikürtölni; pedig ő is tudott a nőről!
A villában takarító Csamakot kikérdezte felőle, a Pendelyesből húztam ki az infót, két gombóc citromfagyi megoldotta azt a hadaró nyelvét.
Az apja, mikor nincs idény, a Nádvágó telephelyén biztonsági őr, jó haverja az újgazdagnak.
Szása azt híreszteli, hogy meg akartam kapni a nőt. Irigy ruszkicigány! Darabig bogárbaszónak csúfoltak a Sárköziek a kocsmában.
Hogy mért nem volt állat szerintem? Hát egy állat is tud a maga módján gondolkozni, sőt, képzettársításra és szerszámhasználatra is alkalmas, visszaemlékszik dolgokra, erre bármely értelmesebb kutya, macska, sőt egyszerű háziállat is képes.
Ám a zöldasszony - aki szerintem telepatikusan kommunikált, méghozzá olyankor, amikor az emberi ráció nem uralkodott a lélek fölött, az álom idején - szabatos, értelmes gondolatokat adott, kérései azt bizonyították.

      Dühös voltam, ugrott a sztori, elvesztegettem legalább két, de inkább három napot. Értesíteni kéne a szerkit; ám Sásnyáron nem volt se vonalas telefon, se térerő, a távoli kisvárosból vezették ide a villanyt is.
      A nyitott szúnyoghálós ablak mellett igyekeztem átnézni a jegyzeteimet. Ekkor kaptam az újabb - végső?- sokkot, a laptop lemerült és wifi sincs a faluban. Világvége!
      A helyzet alapvetően változott, nincs bizonyíték, csak a parasztok szóbeszéde… Holnap beszélek néhányukkal.

Sásnyári montázs

V.

      Csamak még a virágokat öntözte a ház előtt, ezért nyakamba vettem a falut. Sárköziék házát kerestem, a falu "túlsó végén", ami persze pár száz lépés sétát jelentett.
Már várt a középmagas, fehér férfi, kedélyesen oldalba bökött: - Hallottam, te vagy az a firkász, az öreg vendége. A bogárnő miatt jöttél mi?
      Üdv, maga, ha nem tévedek, Szása. A helyi minden lében kanál...

      A férfi teli torokból hahotázott, rövid, oldalra fésült, egykor szőke - ma már őszülő - haja, a hőségtől nyakig izzadt piros trikója, kopott farmer csőnadrágja, tornacipője alapján valami poszt Szergej-bohócra gondolnék, ám neves elődjével ellentétben Szása nem törte, hanem folyékonyan beszélt magyarul.
      A hírem megelőzött, a vén lókötő mondta ugye? Bizony, úgy hívnak: Szása. Én vagyok a cigányvajda, haha!
Maga valami orosz? Nem úgy néz ki, azok egynyolcvannál kezdődnek. Van vezetékneve?
Van hát, mindenkinek van, ismeri a viccben is ott van: én vagyok Szása Gyep...
Ne szórakozzon! Ha azt mondja Gyeprefos, már megyek is, eléggé gőzöl az agyam a melegtől a marhasága nélkül is.
Pedig úgy hívnak: Gynyepropetrovszij. Na, viccelni se szabad? Szásának tényleg Szása a keresztnevem, méghozzá Szokirnyij.
Jól beszéli a nyelvünket.
Harminc év gyakorlat, amúgy rusznyák vagyok, nem orosz, se ukrán, otthon Ballák és Csucskák voltak a szomszédjaim.
Hogy a ménkűbe került ide?
Paks, fiatalember, Paks! Az építkezés hozott ide a szovjet időkben, aztán úgy gondoltam: kényelmesebb ebben az országban élni, mint a nagy Szuban. Nem szépítem: megszöktem a hazatérés elől, sokáig bujkáltam a Duna déli erdőségeiben.
Jól beszéltem magyarul, nem volt gondom. Sásnyár akkoriban egy fiatal agronómusnak hála, fejlődésnek indult, szövetkezet alakult nádbegyűjtő kisüzemmel.
A lakosság zömét adó cigányok befogadtak, magyarok mindig kevesen lakták, az olyan kulákokat leszámítva, mint a Frányássy. Ennyi a sztorim. De ne haragudj, utálom a magázódást, az idősebb jogán kérlek: tegeződjünk! Nyitva a krimó, megisszuk az áldomást rá!

VI.

      Gyorsan melegedett, a derékszíjamig csorgott a hátamról a verejték a kocsmában ledöntött hamis-konyaktól. A falu közepén, zöld táblakerítéssel határolt területen állt a modern lapos lemezépítmény, mögötte egy régibb téglaépület, arról jó darabon lehullott a vakolat. A széles kapun popszegecselt cégtábla: Nádvágó kft. A területen nyoma sem volt emberi tevékenységnek... Mellette sátortetős új ház emelkedett. Krétafehér fal váltakozott a gránitszürke terméskőfelületekkel, a nagy műanyagkeretes ablakokon bőven áramlott az épület belsejébe a fény. A porfírvörös térkővel takart udvaron metálszínű Honda állt, a számítógépes grafikákat idéző toszkánzöld fű gőzölgött a rejtett öntözőfejekből spriccelő víztől. Az egyik nagy üvegajtó kinyílt s a potentát cingár alakja jelent meg. Csúnya látvány volt: karóvékony, töpszli ember puffadt hassal, kerek fejjel és nagyon kificamodott stílusérzékkel. Pocakját nem rejtő fehér Eterna ingben, ólábát szinte kihangsúlyozó nyírfaszínű GAS sortban, zokni nélkül hordott Ralph Lauren mokaszincipőben sietett elém.
      Üdvözlöm VSzJ úr! Bucser Tivadar a nevem, de mindenki potentátnak hív, talán a megbecsülés jele... Fáradjon beljebb.
Mi járatban egy neves publicista, itt a világvégi zsákfaluban?

      Rafinált fickó, óráig nyomta a süket dumát, de minden kérdésre kitérő választ adott. Az viszont kétségkívül érdekelte: kitől hallottam a falu nevezetességéről. Elismerte: öreg házgazdámon és fura házvezetőnőjén kívül senki nem találkozott vele. Amúgy Csamak részmunkaidőben Bucsernál is takarított, végezte a házkörüli munkát. Mikor egyre többet pislogott a Citizen órájára, tudtam, lejárt az idő, amit a meghallgatásomra szánt. Személyesen kísért ki az épületből. A potentát óvatosan neki támaszkodott az aranymetál Honda Civic oldalának. A maga helyében Csamakkal beszélnék, Frányássy vén bolond, de annak a nőnek van sütnivalója, ha hajlandó megszólalni... Azt gondolja, valami cselédrabszolgaként tartjuk itt szegény nőt? Pedig, nem. Elismerem, az elején volt kis riadalom a Csamak származása miatt, hisz a vak is látta: valami közel-keleti forma nőszemély. Nem hiányzott senkinek a belügy vagy a bevándorlási hivatal. A falu viszont befogadta, nemcsak serény, de igen jólelkű teremtés, még ha kicsit "ibecsúf" is... és volt tavaly az a különös eset... Van pár hektárnyi szántóm kinn, a szilárd földön. A falusiak tőlem bérlik, biztosíthatom, jelképes összegért. Az a fontos, hogy művelje valaki, mert különben kapom a bírságot a parlag miatt. A helyieknek a Nádvágó kft-n és az orvhalászaton kívül ez az egyetlen jövedelme van. Ezért volt katasztrófa a tavalyi aszály. A föld megrepedezett a szárazságtól, a gabona inkább égett, mint érett. S, hogy a baj csőstől jöjjön, június derekán megjelentek a sáskák. Gondolom, délről ette ide a fene őket, ennyit életemben nem láttam, a rozsdaszínű gabona kizöldellt tőlük. Aki a faluban volt, mind rohant a földre kereplővel, cséphadaróval, vagy egyszerűen valami ruhával csapkodva. Itt-ott megzavarták az átok rovarokat, ám a tarolást nem lehetett megakadályozni. Elkeserítő volt nézni a síró-rívó parasztokat. A földút szélén ekkor láttam meg Csamakot, mint valami didergő óriásholló állt ott és bámulta a népet. Aztán széttárta vékony karját, a feje szinte hátra csuklott, s valami zümmögő hangot adva énekelni és forogni kezdett. Ennek is felforrt az agyvize a kendő alatt - gondoltam. Az idősebbek akkora már feladták, csak pár kölök szaladgált még a mezőn leppegetve. Rövid időre felhő takarta el a napot, de nem pára, hanem élő szürkésfehér gomolyag. Méltóságteljesen szárnyaló nagy madarak, a kelepelésük is hallatszott. Ahogy a seregnyi gólya árnya a gabonaföldre vetült, a rovartömeg egyként emelkedett a talajról, mint abszintszínű köd, ám a cakók lecsaptak s délutánig lakomáztak. Az előbb még könnyező falusiak arca földerült, Csukás tata érces hangján szólt a rigmus, amit átvettek a többiek és most már örömükben sírtak és tapsolva énekeltek:
sáska, sáska sziszere
jól vigyázz a bőrödre
mert a gólya erre jár
megeszen a csőrivel*
Kevesen figyeltek a kis Sárközi lányra, amint a tábla szélén ugrált előre nyújtva karját, lekvárfoltos ujjacskája az akkor már mozdulatlan madárijesztőként álló nőre mutatott. Vékony hangján kiabálta: - Camak idehí’tta a góját! Camak hí’tta a góját!

VII.

      A szálásom felé elbandukoltam Sárköziék alacsony háza mellett. A kitárt ablakon csábító illat áradt. Az udvaron tollcsomó, lavórban víz bizonyította: baromfit pucoltak. Ketrin, a nagylány öntött ki a szemétdombra valamit, csingilingi-karkötőit, láncait most se vetette le, ám a szűk farmernadrág fölé kötényt kötött, Cintia vihogva szaladgált körötte. Az ajtóból Szása kerek feje kandikált ki, hangosan üdvözölt: Szép napot, zsurnál uraság! Nem ugrasz be? Szívesen látunk!
      A szűkös konyhában - aminek az élénk málnazselészínű festés furcsa hangulatot adott - a csikótűzhelyen már párolódott a földarabolt hagyma, az asszony akkor adta hozzá a pirospaprikát. Kortalan, szikár, festett szőke haját felkötve hordó nő csak bólintott felém, s már fordult is vissza.
      Ráérsz, János? Épp készül az ebéd. Ilyen finomat még nem kóstoltál, Jolán kakaspörköltet készít. - A szűk, gőzös, hagymaszagú helyiségbe besurrant a kislány is és göcögve szájalni kezdett: Öjeg kokac jábusba, finyomság a pocóba!
      Közben a kakashús is a sercegő zsírba került. Aztán elhúzta az alacsony, csontos asszony a sparhelt olyan pontjára, ahol nem volt tűzforró a fedőlap, kevés vízzel felöntötte, a kredencről fűszeres dobozkákat vett le, Ketrin a felkockázott paradicsomot is a lábosba szórta. A fedő aztán került rá. Szása hátba veregetetve irányított a szoba felé: Még egy óra mire kész, addig beszélgessünk, múltkor egyikünknek se volt elég ideje rá.
      A nappali se volt "szürkébb" a konyhánál, élénk pisztáciazöld falán egy csomó fotó, kép, giccses dísztárgy éktelenkedett. A plüss kanapéból dohszag áradt, ahogy belezöttyentem, szemben vele régebbi típusú, nagyképernyős LG tévé állt bútorlapokból összetákolt szekrénykén, alatta három zsinór egy elektronikai műemlék Philips video-lejátszóhoz csatlakozott, mellette VHS kazetták halma. Cintia borzas buksija itt is felbukkant: Vinyteus fijmek vannyak jajta! A manyus tök ojan, min’ az ócatejhenyd! Hosszúpuszka báci!
Pendelyes, takarodj! Segíts anyádnak a konyhában!
- Szása hangosan, ám harag nélkül zavarta ki a kis szurtost.Elnézésed kérem! Tudod, hogy van ez: késői - nem várt - pulya, félek, sose lesz iskolaérett... Speciális óvoda, ahol talán fejlődhetne, messze a megyeszékhelyen van. A védőnő néha kijön megnézni, azt mondja: a beszédhiba, hadarás ellenére nem buta, meg van a magához való esze.
      A bőséges pörkölt, meg a két pohár kadarka megtette a hatását: a házból kifelé ügyesen kijjebb eresztettem az övet, persze, Ketrin észrevette és csábosan kacsintott. A potentát palotája felől Csamak tűnt föl. Járás közben is bókolt a fejkendője, mintha magában beszélne, ám nem volt annyira belemélyedve, hogy a közelünkbe érve ne köszöntsön nekünk hangosan: "Jó napot!"
Szása szipákolt a cigiből, majd a hosszú, egyenletes léptekkel távolodó nő után bólintott:Mondta-e Frányássy, hogy Csamakot a Kádár-szigetnél húzták ki a Dunából a Sárköziek?(Ne kérdezd, mit kerestek ott!)A tarkóján csúnya seb volt. Ketrin tanult újraélesztést az iskolában, szerencsétlen Csamak fölköhögte a tüdejéből a vizet, de nem lett jobban. A körzetis doki jött ki megnézni a partra, a saját kocsiján vitte a rendelőbe. Ott ellátta a sebet, injekciót, meg infúziót adott, be akarta küldeni a korházba, de a potentát leintette, látszott a nőn, hogy valami migránsféle, nem hiányzott a faluban a sok szimatoló rendőr… Lassan tért magához, gyönge és zavart volt, se a doki, se a potentát nem értett egy szót se a hablatolásából. Még a seregből támadt emlékem szerint: leginkább az azeri szoldátok beszédjére hajazott, de fogalmam se volt, mit mond. Pár nap múlva megerősödött annyira, hogy fölkelt az ágyból. Az első dolga volt az asztalterítőből fejkendőt csinálni... Ne röhögj, így történt! Magyarul gyorsan megtanult, meg cigányul is, ha ezt a Sárközi-féle nyelvjárást annak lehet nevezni... Amúgy dolgos lélek, még ha nem is egy matyó hímzés a szentem, főz, mos, takarít, szóval cselédkedik a potentátnál, meg Frányássynál is. A zöld asszony, állítólag, csak Csamakot engedte be magához, az öregen kívül, persze. Ha többet is tudni akarsz arról a valamiről, kérdezd Csamakot.
      Csamak, Csamak, Csamak! Ez a név köszönt vissza minden beszélgetésből. Ha létezett esély valami használható infóra, akkor rebinéni helyi replikáját kellett megkeresnem.

VIII.

      A magas, csontos nő az ajtó előtt a betonjárdát söpörte, amikor visszatértem.
Jó munkát! Ha végzett, zavarhatom pár kérdés erejéig? Frányássy úr említette, hogy ön többször is látta a zöldasszonynak nevezett élőlényt. Mondana erről pár szót? Egy vidéki újság publicistája vagyok, de ezt, gondolom, tudja - a barna arc felém fordult, homlokráncolva fürkészett az ónixszínű szempár, vastag szemöldöke a kendőig szaladt, ám megbillent a fejkötő, ezt igennek-vettem.
      Láttam egy homályos képet róla, de maga közelebb került hozzá, mint bárki: milyennek írná le? Rovarszerűnek, ahogy itt emlegetik? Nem, a félhomályban keveset láttam, a leterített pokrócokon hevert, formára nő volt, nagyon széles derekú, a feje kicsi, de hosszúkás, de nehéz volt kivenni az arc formáját, a szeme volt a legfurcsább… Ezek szerint humanoid volt, Frányássy is erről győzködött, sokat volt vele? Nem, az öreg se látta csak egyszer, amikor kijött a mocsárból, aztán a sötét konyhában heverészett, nem csinált semmit, mindent megkapott amúgy is... Mivel én takarítottam a házat, hát persze hogy én vittem neki az ételt, más nem is próbálkozott, pedig Frányássy még sírt is egyszer, Csikaszné már nem akarta mosni az alsógatyáit, állandóan összerondította reggelre. Milyen ételt fogyasztott? Látta, ahogy táplálkozik? Nem, enni se láttam, vittem neki gyümölcsöt és néha párolt húst is, mindig elfogyott a tálkáról. A cukrozott vizet szerette a legjobban. Beszélt magával? Hogyan kommunikált? Frányássy nem hallotta beszélni, szerinte képes volt a gondolatátvitelre. Nem hiszem, hogy gondolatokkal irányított, beszélni soha nem beszélt, a szája mintha rajz lett volna csupán. A végtagját használta, hisz a saját lábán jött ide, a kézfejhez hasonló valamivel tudott fogni is, egyszer rossz helyre tettem le a gyümölcsöstálat, valami rövid zizegésféle jött felőle, kinyúlt és maga elé húzta oda, ahol lenni szokott. Az öregúr szerint intelligens...
Nem, szerintem a zöldasszony nem okosabb még a szamár Sárközi Szásánál sem. Azt hogy az öreg kutyaként teljesítette minden akaratát, meg hogy a falusiak nem háborgatták, pedig a férfiak viszkető középsővel mentek el már az ajtaja előtt is, a szagnak köszönhette, különös volt, maga is érezheti, ha benéz a nyárikonyhába, pedig napokig szellőztettem utána. Lehetséges, hogy egy fejlett állati mimikrivel volt dolguk?
Nem tudom mit jelent a mimikri... Van még kérdése? Mert délután Bucser úrnál is dolgom van, meg kell etetnem a kutyáját.
Szerencsétlen állat, reggel arra keltem, már azt hittem, valakit nyúznak, olyan fájdalmasan vonyított. Az utolsó és nem faggatom tovább: az a zöld... dolog, mikor tűnt el? Frányássy szerint azután hagyta ott, hogy megírta nekem a levelet. Nem, akkor ment el, amikor a potentát drága kutyája is megszökött, az a nagyfejű masztiff. A párja azóta vonyít hajnalban, maga is hallhatta:arra ébred a falu.

Köszönöm, hogy válaszolt.
Csamak szó nélkül hátat fordított és bevitte a söprűt a nyitott ajtajú fészerbe.

IX.

      A novellának, ha profi szépíró írná, itt lenne a vége. Több érdemi esemény nem történt. Úgy döntöttem, még egy éjszakára maradok Frányássy házában - úgy kell a vén lókötőnek, ha már egyszer kiugrasztott a Dunántúl másik végéből, megdézsmálom az éléskamráját.
      Délután az udvaron ültem a mogyorófa árnyékában, és holmi kockás füzet-lapokra próbáltam emlékezetből a Thulcandra című kisregényemhez jegyzeteket írni, amikor a gyommentesre kapirgált földön, a talajvíztől kialakult tócsában méretes pöttyös toccsant, beterítve a legyezőszerűen körém rakott lapokat. Kócos buksi kukkantott be a kapufélfa mellől, csöppet sem megszeppenve.
     Boceszhusszúpuszka! Nyem akajsz japdásznyi vejem?
Hát ez a koszos purdé nem látja, hogy elfoglalt vagyok? A foltos - egykor tán bézsszín - hosszú ruhából sáros barna piszka állt ki, a strandpapucsot a kapunál lerúgta, lába a langyos tócsát tapicskolta.
      Hé, kölök! Óvatosan a labdával!- kelletlenül fölálltam és visszadobtam, megdöbbenésemre kapásból visszarúgta, olyan pontosan, hogy a maszatos gumi pecsétet hagyott a fehér ingemen.
      Jonyajdójúgja, goooj!
Nem lehetett erre a kis ébenszín szutykosra haragudni: passzolgattunk egy darabig, de se a labda, se a felszerelésem nem volt alkalmas a játékra. Egy félfordulat után ráadásul belenyilallt a fájdalom a derekamba. Cintia hóna alá kapva a koszos lasztit elcsattogott.
      Az öreg vigyorogva nézte, ahogy fájdalmasan tapogattam a hátam. Rögvest ajánlott is gyógyszert a "reumámra" valami büdös kenceficét, vagy: nézzek át a cigánysorra, az a sukár Sárközi lány majd "kiakupunktúrázza" a derekam. Csamak épp behozta a vacsorát, hát rákérdeztem: tud valami gyógyírt? Csípőre tett kézzel megállt a csillár alatt - a fejkendője majdnem elérte - összehúzott szemmel méregetett.
      Nem, a hátfájásra nem jó az akupunktúra, se a kámforos krém, viszont ha levelibéka pofájába köp, kigyógyul belőle. Azt hittem tréfál, de komolyan nézett, a házigazdám ércesen röhögött:Jól van, no, hozz inkább a tavalyi kadarkából, az orvosság mindenre!
      Nem, kénytelen lesz maga menni a borért Frányássy úr. Havibajos vagyok, a bor ecetté válik, ha az üveghez érek…       Eh! Csamak, nem látod, hogy a nagytiszteletű vendégünket derékzsába nyúzza. A jó kadarka majd meggyógyítja. De az is lehet, amíg annál a Sárközinél vizitelt, megbabonázta a csinos báriséj, a Ketrin...- szívesen letöröltem volna a vigyort "Ovi-bácsi" izzadó holdvilág-képéről, de újból belém nyilallt a "hexencsúz", az illatozó gombás-szalonnás rántottától is elment a kedvem.
      Nem, a szemmel verés nem működik, a cigánylány, ha azt akarja, hogy a vendég úr bolonduljon utána, más boszorkánysághoz folyamodik. A kérdés az, maga akarja–e a lányt? Mert ugye kettőn áll a vásár. Csinos fehérnép...- amikor nemet intettem, mintha villant volna a fekete szeme, orrát dörzsölve sziszegte - ha nem, akkor vegye le az ingjét odakinn, aztán vizeljen át a nyakán és a jobb ujján, biztosan megtörik a boszorkányság.
      Ovidiusz már kezdett lefordulni a hokedliről, úgy rázta a nevetés:Csamakunk nagy bűbájos ám! Mindenhez ért! Ám elég volt rápillantani a nő komoly arcára, rögtön megfeledkeztem a fájdalomról, egy kérdés szaladt ki a számon: Mondja Csamak, hisz maga a természetfölöttiben? Mi a véleménye Istenről vagy... Allahról?
Nem jól mondja, vannak az emberek, például Frányássy úr, maga, Szása, a potentát, és van az erdő, a mocsár, van a zöldasszony, a gólyák, a halak...
Értem, maga panteista természet-hívő!
Nem jól érti, ez mind egy. Van még a Gazda.

      Különös, elsőre nem is tűnt föl: a nő arcán mélyreható változás mutatkozott. A férfias vonások ellágyultak, mint amikor télutón a kemény barna agyagra langy esőcseppek hullnak, majd meleg bronzosság önti el: a ködszürke égen felsejlik a kora tavaszi nap fénye. Gyöngyházként ragyogott a szabálytalan fogsor. Még Frányássyba is bennszorult a levegő a látványtól: mert Csamak, ittlétem alatt először, elmosolyodott.
      Őszintén, kicsoda maga? - a nő értetlenül nézett rám: Nem tudja? Csamak vagyok, más válasz nincs.
      Ez már a finálé...

X.

      A Duster csomagtartójába pakoltam. Frányássy "bőkezű" ajándéka - talán negyed kiló mangalica szalonna – füstösen szaglott. Csamakra lettem figyelmes, néhány lépésre ácsorgott a kocsitól az oldalánál ökölbe szorítva kezét. A szokásos baboskendőt viselte, hozzá galléros, hosszú-ujjú bézsszínű inget, a meleg ellenére se maradt el az ujjatlan, térdig érő indigókék köpeny. Feje páternosztert járt, hol a cipője orrát, hol vállam fölött a mogyorófa lombját bámulta. Közvetlenül mögötte Pendelyes kuncsorgott, a nő dereka mögül pislogott a Duster felé; természetes akadályt képezve Csamak menekülési útvonalán.
      Elszégyelltem magam, a nagy búcsúzkodásban - Frányássy, Szása, a potentát - megfeledkeztem kéretlen pesztonkámról... Mit mondhattam volna? Legalábbis olyat, amire rögvest nem felel meg egy tagadással indítva? Akaratlan jött: a pár tért ölelő lépés, ahogy előtte teremtem, s egy elhadart"Mindent köszönök!" - után, elkaptam jobbját - nem ellenkezett -, ajkamhoz emeltem, és régimódi kézcsókot leheltem öklére.
      Csamak hörögve kapkodott levegő után, tán bólintott is, legalábbis a baboskendő úgy lendült, aztán ballal megmarkolta a csuklónál a tehetetlenül lógó jobbját, s mintha égő fáklyát tartana vele, elszaladt.
      Pendelyes fürtös kobakját oldalra billentve figyelt, aztán játékosan sípcsonton rúgott.
Hosszúpuszka, asziszem bíj téged a caj!


      Szombathely, 2017


*magyar népi mondóka nyomán


Délibáb virtuális művészeti lap 2017. Negyedik évad/1. szám.

Két fikció

Belső űr és hőség

     A világháború utáni angol fikció előszeretettel fordult a katasztrófa történetekhez, e zsáner nagyhatású írója John Wyndham, a Triffidek napja, az Újjászületés vagy a Szemünk fénye sikere epigonok sorát indította arra, hogy "könnyed katasztrófa mesékkel" árasszák el a könyvpiacot. (Néhány ügyes kísérlet is volt köztük, mint John Christopher A fű halála című hatásos története) Méltó utódra a hatvanas évek elejéig várni kellett, ekkor lépett színre a tehetséges John G. Ballard, egy sor intelligens és könnyed történettel örvendeztette meg az angol olvasókat, nem meglepő, hogy az 1964 után kibontakozó Új Hullám egyik vezéralakja lett. (Rosszmájú kritikusok szerint, mire a New Weave igazán tajtékozni kezdett, Ballard megírta már sf művei javát: The Wind From Nowhere , A vízbe fúlt világ,The Drougt,fő műve a The Crystal World 1960 és 66 közt készült.)

     Dolgozatom első részének témája: Ballard egyetlen ezidőtájt írt regénye, amit a magyar olvasó is kézbe vehet: A vízbe fúlt világ (Galaktika Fantasztikus Könyvek1989, fordító: Damokos Katalin) Főhőse Robert Kerans, aki egy, az elárasztott Európa nagyvárosaiban kutató, katonai állomás alkalmazottja. A valamikori Ritz hotel víz fölötti emeletén rendezkedett be, döntéseket nehezen hozó, sztoikus alkat. Az állomás parancsnoka Riggs ezredes viszont határozott, "katonás" ember, kétségek nélkül. Az egység többi tagját a növekvő önmagukba zárkózás, elszigetelődés jellemzi, ám Riggs a fullasztó hőségben is mindig nett és tetrekész. A toronyházak közt zátonyok, lagúnák, patakok: "csak a kereskedelmi és bankközpontok acélvázas épületei vészelték át az egyre hevesebb áradásokat.."a dzsungelszerű élővilág csúcsragadozóit, a leguánokat elnézve különös rémület lesz úrrá Kerans-en:"felébresztve a paleocén rémítő vadonjának emlékét". A régi földtani korok emlegetése később általánossá válik a regényben, a saját "belső űrje" felé fordult ember genetikus emlékeinek tárházaként. További fontos szereplők lépnek színre, Bodkin doktor – az alakulat legidősebb tagja -, ő még gyerekkorából emlékszik ezekre a nagyvárosokra, hogy milyen volt az élet, bár azok már akkor is hatalmas gátakkal védett, ostromlott várak voltak csupán.Bodkin bemutatásával összekapcsolja az író a magyarázatot: miként alakult így a Föld éghajlata.(A Nap hirtelen instabillá vált, a heves napkitörések megnövelték a Van Allen- öveket, ezáltal csökkent a bolygó napsugárzás elleni védelme, a hőmérséklet állandóan emelkedett, a trópusok lakhatatlanná váltak, a mérsékelt égöv tropikussá vált, a sugárzás megnőtt, az így kialakult mutációk hatására megjelenő növények a karbon kor óriás páfrányaira emlékeztettek.) A baj tetéződött, amikor olvadni kezdtek a sarki jégsapkák, a szárazföldek arculata megváltozott. A népesség a sarkok felé vándorolt. A természeti katasztrófák mellett az emlősöket - így az embert is - csökkenő termékenység jellemezte, a gyerekszületés ritka esemény volt, a történet idején alig ötmillió ember élt a Földön. A fejezet végén megjelenik Beatrice Dahl is, a magányos szépség, kit az alakulat egy Hiltonbeli szuperlakosztály "menedékében" talált. Dahl kisasszony letargikus, életunt alkat, szellemét jól jellemzi a szobáját elborító Delvaux és Max Ernst festmények szürrealizmusa: hűvös mélységeivel önpusztításra csábítók. Riggs és Kerans hiába győzködik a lányt, hogy tartson velük északra, mert különben a közelgő - elviselhetetlen - forróság és termikus viharok végeznek vele.
Az új pszichológia felé a könyv fontos része, itt tűnik föl Bodkin doktor egyik betege, Hardman hadnagy. Ez a nagydarab, látszólag makkegészséges ember különös álmoktól szenved, Bodkin nem gyógyítja, inkább kísérletezik vele: egy hősugárzóval füllesztő meleget produkálva a Napot imitálja, közben egy hordozható lemezjátszóból ütemes dobolást játszik le a férfinek. Később Keransnek részletesen kifejti okát:"A fejlődésünk minden mérföldköve organikus emlékekkel van teleírva, a széndioxid-ciklust irányító enzimektől kezdve a felkari idegnyaláb szerveződéséig és a középagyban lévő piramissejtek idegpályájáig mindegyik magán viseli ezer olyan döntés nyomát, melyet hirtelen lelki vagy pszichikai-kémiai válságban kellett meghozni. Ahogy a pszichoanalízis újra felépíti az eredeti traumatikus helyzetet annak érdekében, hogy felszínre hozza az elfojtott emléket így most mi is visszautazunk az archeopszichikus múltba... a központi idegrendszer egy kódolt időskála, amelyen a neuronok minden kapcsolata és minden gerincszint egy jelképes állomás, a neuronikus múlt egy egysége."
     Ballard regényében Wells időgépét a "neuronikai" mechanizmus váltja fel. E posztmodern kor emberei visszafelé mozognak a geofizikai időben, az archeopszichikus óra mutatója ellenkező irányba mozog "...ahol a mellkasi és ágyéki csigolyák összekapcsolódnak a T12 és L1 között a nagy átmeneti zóna a kopoltyúval lélegző halak és a levegőt lélegző, erre alkalmas bordázattal rendelkező kétéltűek között, vagyis ugyanaz a pont, ahol mi is állunk, ennek a lagúnának a partján, a paleozoikum és a triászkor határán." E részlet is eklatáns példája a regény fordított-darwinizmusának...
     Bodkin doktor monológjának hatására Kerans ellop egy iránytűt, aminek szára a mágikus "dél" irányát mutatja, a főhős megteszi első lépését vissza a mélyidőben. Riggs ezredes érzi a "veszélyt", ezért egy határozott időpontot kijelölve elrendeli a város elhagyását. Irány a grönlandi bázis, Camp Byrd!
     A hír hallatán Hardman megszökik, Riggs - Kerans segítségével - a kutatására indul, lázálomszerű üldözés veszi kezdetét a párásan gőzölgő, leguánokkal teli dzsungelben, de a hadnagynak sikerül elszöknie.
     Kerans este először álmodik a triászkori haragoszöld őserdőről, a mindent kitöltő aranykorong izzásáról, a lobogó naptűz agyában visszhangzó egyenletes dobolásáról.
     Kerans,Bodkin és Beatrice eldöntik: nem tartanak az állomással északra, maradnak. Sikerül kicselezni Riggst és embereit.
     Hónapokkal később az emelkedő hőmérséklet, a fülledt levegő teljesen zárkózottá teszi a három embert. Napközben a lagúna és a dzsungel szinte lángol, leredőnyözött szobáikban várják:"...végére érjen a leszállás az ősi lélekidőbe, és elfojtotta azt a tudatot, hogyha eljut odáig, a külső világ idegenné és elviselhetetlenné válik." Kéretlen látogatók törik meg magányukat. Strangman és bandája, az új világ műkincsrablói kötnek ki a lagúnájukban. Strangmanben valami nagyon zavarja Keranst. A lassan elsüllyedt emberi civilizációt jelképezi: míg Riggs az idegesítően rendmániás, becsületes fajtát, Strangman a nyájas álca mögé bújt kegyetlent.
     A banda kiszárítja a lagúnát, hogy könnyebben kutassanak kincsek után. A víz alól lassan előbukkanó régi város döbbenetes hatással van Kerans társaira: "...testileg is taszította a felszínre kerülő hínár és alga csípős szaga, az elrozsdásodott szemét nedves, összevissza formái. Az egymást keresztező távíródrótokról és ferde neonlámpákról nagy lepedőkben lógott a tajtékos szemét, az épületek homlokzatát vékony iszapréteg borította, és a víz alatti város egykor tiszta szépsége kiszárított, gennyes szennyvízcsatornává változott."
     A bandavezér, látva hogy nem kapja meg tettük a várt elismerést, megváltozik, az addigi kényszeredett udvariasság máza leválik, előjön Strangman követelőző vámpírszerűsége.
Kegyetlensége igazán akkor mutatkozik meg, amikor Bodkin doktor kísérletet tesz a gát felrobbantására. A martalócok lelövik, Keranst - cinkosának hiszik - elfogják. A bűzlő hínárral és moszattal tengeri királlyá "koronázott" főhőst egy lázálomszerű "koponyák ünnepén" megkínozzák, a gyilkosság csak azért nem sikerül, mert a hevenyészett trónus összedől. Kerans a romok alól megpróbál megszökni, üldözik, igazán akkor menekül meg, amikor feltűnik Riggs ezredes és mentőcsapata. Strangmanék mégis megússzák a büntetést, Riggs előcitálja az egyik parancsot: "I/A osztályú sürgősségi feladat a földek újbóli kiszárítása, különösen olyan területen, mint ez, ahol egykor egy főváros állt. Ha Strangman komolyan gondolja, hogy a két szomszédos lagúnát is lecsapolja, nemcsak kegyelmet kap, hanem még kormányzó generálisnak is kinevezik."
     Kerans számára mindez túl későn történt, elméje elmerült a neuronikus múltban, tiszta pillanatait is a horizont fölött függő ősi nap tölti ki, ellenállhatatlan erővel húzza délnek. Másodszor is elszökik Riggs - és az ezredes jelképezte civilizáció - elől. Ám előbb befejezi Bodkin munkáját, fölrobbantja a lagúnát elrekesztő gátat.
     Az utolsó fejezet szimbólumai az alászállás rituáléját erősítik. A harsogó, élettel teli őserdő kontrasztja az elhagyott, romba dőlt templom. Az omladék közt váratlanul rátalál egy emberi roncsra: az üszkös lábú, rákos daganattól megvakult csontsovány alakban Hardmanra ismer. Eddig jutott el Bodkin egykor életerős betege, megható, hogy utolsó gyógyszeradagját a hadnagynak adva napokig mellette marad. Egy reggel a magához tért Hardman elszökik. Kerans nem megy utána, hisz tudja, egy az utuk."Az egyre nagyobb hőségben, egyre nagyobb esők között továbbra is délnek tartott a lagúnák között. Aligátorok és óriásdenevérek támadták meg, de ő csak ment, mint egy második Ádám, aki az újjászületett nap elveszett édenkertjét keresi."
     Egyszerű megoldás volna a hatvanas évek nyugati literatúrájának valamely "anti" vagy "poszt" regény-irányzatába besorolni a vékonyka könyvet. Leginkább az entrópia állja meg a helyét, ám a földi élet lassú, biztos pusztulását sehol nem írja le Ballard, még a homo sapiens is megmaradhat - ideig-óráig - a sarkkörök biztonságosabb régióiban. Inkább egy - múltból előtörő - virágzó bioszféra váltja fel az ipari civilizációt, de ez nem entrópia "Az élőlények életük első szakaszában nyitott termodinamikai rendszerek. Egyedfejlődésük entrópiacsökkentő anyagcsere és más, a környezettel való kölcsönhatás eredménye... Ha a bioszféra az evolúció elméletének megfelelően fejlődik, úgy ott is entrópiacsökkenés van immár." Írja erről Gáty Jenő. A Strangman-féle kaotikus viselkedésben is található rendszer, Riggs pedig maga a két lábon járó negentrópia, mégsem ők a könyv mozgatórugói: Kerans, Bodkin, Beatrice Dahl sorsának fordított-darwinizmusa határozza meg a költői végkifejletet, s ez adja meg John G. Ballard regényének egyedi ízét-zamatát.

Az Ubalit háza

     Pete László Miklós a bölcsésztudomány felől érkezve, a szépirodalom illetve a líra szakértőjeként tesz kirándulást a fikció területére. Könyve, az Ubalit háza , a 2010 előtti magyar fantasztikus irodalom egyik kiemelkedő teljesítménye. Hasonlóan Ballard félszáz évvel korábbi művéhez a történelem egyik fiktív csomópontjáról szól, ami után már semmi sem lesz ugyanaz, mint korábban. Ám az angol író regényével ellentétben - amint a filozofikus monológok ránőnek a történetre, szinte leáll a cselekmény - Pete írása pörgős, a modern akciófilmekre emlékeztető sztori. Szerzője - jeles ítészként - pontosan tudja, hogy ma az epika a filmmel versenyez. Nagy változások következtek be az emberek olvasási szokásaiban, amiről a hivatalos irodalomtörténet mintha nem akarna tudomást szerezni. Régebben kellemes körülmények között, ráérősen olvasgattak az emberek. Ma viszont az olvasó egyszerűen átlapozza a hosszú leírásokat, nincs türelme hozzájuk. Kapkodva, buszon, vonaton, repülőtéren, várakozás közben olvas, szinte lopva a rászánt időt. A figyelem fenntartásához bravúrosan indított, erőteljesen vezetett, plasztikusan felépített cselekményű regények kellenek. Olyanok, amik azonnal "berántják" az Olvasót, érdekesek a kezdet kezdetétől. Ám ezt a formát nem olyan könnyű megtalálni; az Ubalit háza ebben a tekintetben is sikeres vállalkozás.

     A stílusán is elgondolkozik az olvasó, hisz látszólag krimi: a bűn és a bűnhődés kérdésköre a modern ember érdeklődésének középpontjában áll. Nem véletlenül. A szervezett bűnözés ugyanis az a keret, ami pontosan megmutatja, hogy miféle valós viszonyok állnak a világot látszólag uraló demokratikus intézményrendszer mögött. Az intézményrendszer a mai társadalom kulisszahomlokzata, a tényleges hatalmi viszonyok merőben mások. Ezért népszerűek a regényekben és filmekben a nyomozók, a hivatásuknál fogva a mindent elárasztó bűnözés ellen küzdő rosszul fizetett alkalmazottak. Hogy a tényleges valóságban létezik-e, egyáltalán létezhet-e a regények nyomozó hőseihez hasonló karakter, az merőben más kérdés. A regényekben létezik. A krimik lényegében modern "népi hősöket", héroszokat gyártanak általuk. Szorosan kapcsolódik ide a népszerű irodalom másik fontos vonulata: összeesküvésekről, nagyhatalmi játszmákról szóló thrillerek, akcióregények. Ez a témakör nagyon szorosan kapcsolódik az előzőhöz. Néhány esetben voltaképpen nem is más, mint annak továbbgondolása, kiterjesztése. Az utóbbi időben ez a témakör népszerűségben már messze meghaladja a hagyományos detektívregényekét. Meglepő, milyen sok ehhez hasonló elképzelés, gyanú került az utóbbi évtizedekben a hétköznapi emberek köztudatába. A globális világmédia erre reflexszerűen üvölti, hogy "összeesküvés-elmélet", azt remélvén, hogy az általa nagyon pejoratívnak tartott szitokszó önmagában is visszaszorítja az emberek makacs hitét. Erről szó sincs. Az összeesküvés-elmélet (közkeletű idegen kifejezéssel: konteó) a köztudatban már nem szitokszó, és nem is az ostobaság jelképe. Túlságosan sok bizonyult idővel igazságnak, a többi meg túlságosan jól egybevág a világ működésére vonatkozó személyes tapasztalatokkal. Az általános tapasztalat azt mutatja, hogy a világ egyáltalán nem úgy működik, ahogy azt velünk "hivatalosan" el akarják hitetni. A konteók a kisember élettapasztalatának foglalatai. A kisember szemével nézve az "elit" a hazugság, tisztátalanság, a perverzió, az erkölcstelenség és az erőszak világa. A kenetteljes hivatalos propagandára csak legyint. A regényes összeesküvés-elméletek valóságos félelmeket tükröznek, és reális veszedelmeket ábrázolnak. Az ellenük harcoló regényhősök - rendőrök, nyomozók, ügynökök, nagy kalandok sorába sodródó magánemberek - a kisember mitikus képviselői. Ettől egyre népszerűbb ez a regénytípus, és olvasottságát talán mindaddig megőrzi majd, amíg az emberek az összeesküvés-elméletek mögött reális veszélyeket sejtenek.

     Pete László Miklós könyve ennek ellenére nem "szokásos", konteókon alapuló akció-krimi. Szerzője a szépirodalomból érkezőként pontosan tisztában van azzal, hogy az irodalmi alkotás lényege: a mondanivaló. De az előre összetákolt "hagyományos mondanivaló" semmiféle irodalmi értéknek forrása nem lehet. A regényben mindig van cselekmény, ahogy a drámában mindig van konfliktus. Az már más kérdés, hogy a hangsúly a cselekményen van-e, vagy valami máson. Az utóbbi eset, a cselekmény háttérbe szorítása gyakran tűnik divatosnak, de a közönség az esetek többségében nem fogadja el, csak addig maradhat reflektorfényben, ameddig a mögötte álló poétikai, irodalmi, vagy művészetelméleti teória forgalomban van. Az epika a mítoszból és a meséből alakult ki, a cselekménytelen epika önmagában nonszensz.

     A szerző ezt írta máshol a témáról: Az igazán sikeres irodalmi formák túlnyomó többsége a népszerű irodalom felől kerül a minőségi irodalomba - szándékosan nem "magas" irodalmat mondtam. A minőségi epikának pedig van két alapvető eleme: a jó történet és az aktuális forma. A kettő együtt képes érvényesülni. Az Odüsszeia például nagyon jó történet, de a formája jelenleg nem aktuális. Ha valaki a jelen valamelyik igazán népszerű regényformájába öltöztetné, nagy siker lehetne belőle.

     Ám igazából ez még nem elég, kell lennie az olvasót is megérintő, a profánon túlemelkedő üzenetnek is. Márpedig az Ubalit háza egész kalandos cselekménye mögött ott húzódik írójának markáns bölcseleti szemlélete: az erkölcsi világrend és a szabad akarat! Pete László Miklós hittel vallja: az előbbi nélkül az emberi életnek - vagy bármilyen más életnek - nincs értelme. Hordozói mi magunk vagyunk, ez emel ki bennünket az állatvilágból. Az erkölcsi világrend létezésének nem feltétele sem Isten létezése, sem a túlvilág, csak az, hogy minden pillanatban legyen, aki erkölcsösen cselekszik. Ettől a "jó" és a "rossz" értelmet nyer, és az erkölcsi világrend minden tekintetben szükségszerű. Az utóbbi pedig egyenes következménye, mert e kettő együtt létezik: együtt alkotják az emberi felelősség alapját. A modern társadalomtudományos felfogás - elvben Schopenhauer nyomán, de ennek a felfogásnak az apja igazából Marx, a nagyapja meg Luther Márton - a szükségszerűség elvét vallja, ami végiggondolva abszurdum. A hétköznapi életben az egyéni felelősséget valljuk, társadalomtudományos "elveinkben" meg a "szükségszerűséget". Ebben áll modern társadalom legfőbb ellentmondása. Albert Schweitzer - akit Pete László Miklós a XX. század nagyobb és fontosabb filozófusának tart, mint Heideggert, vagy Wittgensteint - azt mondta, a modern világ legnagyobb baja és ellentmondása, hogy az emberek személyes felelősségüket a társadalomra, illetve annak intézményeire ruházták.

     A nyolcvanas évek közepén jelent meg hazánkban az első nyugatról származó, kritikai igényű összefoglaló a spekulatív-fantasztikus irodalomról. A bevallottan liberális szerző, Sam J. LundwallHolnap történtcímű műve. Abban Lundwall kíméletlen őszinteséggel jegyzi meg: az emberi élet célja, ha lehámozzuk róla az egzisztencialista burkot, a fajfenntartás... Darwinista elszólás ez, amit a zsáner már sokszor igyekezett cáfolni, e célt tűzte ki a Ballard regény fordított-darwinizmusa, és ezt tagadja még erőteljesebben Pete László Miklós könyvének erkölcsi-mondandója, az epikai mű üzenetének problémája: ami sohasem lehet pusztán verbális, didaktikus evolucionista információ, sem erőltetetten lineáris. Hordozója egyszerre a mű minden szintje: a cselekmény, a karakterek, az ábrázolt emberi viszonyok, az általa sugallt optimista vagy pesszimista habitus, de még az író történetvezetésének finomabb vagy durvább kommentárjai, racionális vagy ezoterikus motívumai is. Még a távlat is, amit nézőpontjául választ - vagy éppen a távlattalanság, amit esetleg szükségszerűségnek állít be. Ez mind együtt.





Délibáb virtuális művészeti lap 2016. Harmadik évad/3. szám.

Szent játék vagy profán játszadozás?

Gondolatok Pete László Miklós új kötetéről

     Nagy fába vágja a literátor a fejszéjét, ha manapság a szépirodalom legrégibb szegmensével, a lírával foglalkozó elméleti kötet írásába kezd. Márpedig Pete László Miklós fent nevezett vaskos könyve egyszerre tanulmány, bölcselettudományos értekezés és alapos verselemzés halmaza. Nyilván ilyen erőpróbáló munkába nem kezd bele senki megfelelő képzettség, szépirodalmi tapasztalat és tárgyismeret híján.
     Pete László Miklós a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi karán, magyar szakon végezett, később pedig a Színház és Filmművészeti Egyetemen drámatanári végzettséget szerezett, korábban már volt egy magyar-történelem szakos tanárképző főiskolai diplomája is. Több könyve jelent meg nyomtatott és elektronikus formában, huszonnégy színházi bemutatón szerepelt különféle minőségekben (szerző, forgatókönyvíró stb.). Az első nem amatőr bemutatója 1997 őszén volt az óbudai Térszínházban. Az Állati mesék című darabot Heltai Gáspár fabulái alapján írta, a Térszínház Bucz Hunor rendezésében mutatta be. A darab ma is műsoron van, felvételét adta már a Duna tévé is. A felújított szombathelyi Savaria Történelmi Karnevál első, hat történelmi etapból álló előadásának forgatókönyvét is ő írta. Három állami Nívódíjat nyert drámáival, filmforgatókönyvvel.
     Mindezen figyelemre érdemes eredménysor ellenére, vagy épp ezért, meglepőn keveset olvasni róla országos szépirodalmi nyomtatványokban. Egy interjúban így beszélt erről: "Tudatosan vagyok külső körös, peremvidéki író. Sohasem jelentkeztem az Írószövetségbe, sem pedig semmilyen olyan szövetségbe, intézménybe, vagy testületbe, amely például díjak odaítélésénél véleményt nyilvánít. Következetesen kerülöm a velük való kapcsolatot. Ez továbbra is így lesz. Öreg vagyok már megalkuvónak."
     E magas színvonalú tárgyismeretről tanúskodó, a nemes hagyományt tisztelő könyv Pete László Miklós visszahúzódó, ám nem álszerény habitusának lenyomata. Kérdések sorával kezdődik: Mi a költészet értelme, funkciója manapság? Miféle költészet születik napjainkban, amikor a költői tevékenység tömegessé vált? Ezrek írnak ma verseket magyarul. Mitől lesz, mitől lehet ma valaki költő?Ezzel szemben: miféle irodalmi műalkotásokat nyilvánított értékké napjainkban és a közelmúltban a hivatalos kánon? Milyen művekre hivatkozik, milyen művek képezik ma a "hivatalos" irodalmat, amely a kulturális intézményrendszerbe "hivatalosan" be van ágyazódva? Egybeesik-e a kettő?      Első olvasásra soknak tűnik, ám a szerző elnyűhetetlen türelemmel, egyenként bontja ki a kötet 462 oldalán a válaszokat. Nem válogat irodalmi szekértáborok közt, kritikájának szikéje épp úgy élesen felhasítja Parti Nagy Lajos - mondjuk az ő versei a szerző "kedvencei" közé tartoznak -, vagy épp a "konnektoros" Varró Dani líráját.
     Már a bevezető részek is izgalmas visszatekintések az irodalmi kanonizáció kapcsolatrendszeréről, az akadémizmusról, majd később a politikai-ideológiai alapon válogatott szépirodalom mára elfeledett üdvöskéiről, az amatőr és a dilettáns dilemmájáról. Bölcseleti mélységekbe száll a "Világ vége? Történelem vége? Művészet vége?"fejezetben, de nem futamodik meg a kényes kérdésektől sem, Spiró György elhíresült Jönnek című verse okán hosszabb értekezést kapunk - Adyt, Illyést, Juhász Gyulát és másokat is megidézve - a jogos nemzetkritika és a szélsőséges kozmopolitizmus ellentétéről: "ha valakinek magyar létére a magyar nemzeti értékekkel van baja, ha éppen ezeket gyűlöli, ha ezekkel ellenszenvez, az mindenképpen deviancia, azt szélsőségesnek kell tekintenünk."
     A Parti Nagy jelenséget hosszabban is boncolja a szerző, több versét alaposan elemzi, s górcsöve alatt egy a hivatalos irodalomkritikától elütő kép mutatkozik. Ahogy Pete László Miklós meg is jegyzi:" Part Nagy verseiben tagadhatatlanul van drámai akcentus, de korántsem "a zseniális nyelvművészet mélyén". Utóbbi ennek hordozására alkalmatlan is. Hanem mellette. A valóban erőteljes részek között, a hiátusok vidékén."
     Pete László Miklós elveti a mainapság oly népszerű kifogást, miszerint az író anakronisztikus figura, nem függ tőle semmi a reális életben, még az eszmék alkotása és képviselete terén sem. Szerzőnk hittel vallja: a valódi írástudó ma is eszméket képvisel, meg kell azonban különböztetnie az eszméket a doktrínáktól. Kultúra nélkül nincs identitás. Semmilyen önazonosság nem létezik, sem emberi, sem nemzeti. Amióta emberiség van, azóta létezik a kultúra, és létezni is fog az idők végezetéig. Ám mai kanonizált szerzőknek nem a kultúrával, inkább saját identitásukkal lehet problémája: a giccset, hazugságot, üzletet zagyválják össze az emberi identitás alapjával, a kultúrával. Az ordas fogalomzavar abból is kitűnik, hogy a vallást kizárják a kultúrából. Nekik egyébként is az a rögeszméjük, hogy a kultúra - felszámolja önmagát. Ez Hegel egy jócskán félreértelmezett megjegyzéséből származik, de - illik a kánonra.
     A könyv talán legerőteljesebb része ok-okozati viszonyban mutatja be a mai kánon-kritika "működését", azt a lineáris érvelést, ami eleve megsemmisíteni igyekszik minden bírálatot - eme, már magában is "kanonizált" , minősítésnek ellenszegülőt -, ami az irodalmi kánon alkotóinak munkáit érheti: A művészet intézményi elmélete

"Műalkotás az, amit a "művészet világa" annak nyilvánít

                                                                        ↓
Alkalmazzuk ezt a költészetre
                                                                        ↓
Lírai műalkotás az, amit a "művészet világa" - azaz a kánon intézményrendszere - annak nyilvánít.

Magától értetődően következik ebből:
                                                                        ↓
A műalkotás értékeit is a "művészet világa" határozza meg.

Ha idáig eljutottunk, érdemes elgondolkodni rajta, mit is jelent ez a mondat.

"A műalkotás értékeit is a "művészet világa" határozza meg."...

Ezt végiggondolva világlik ki, mit is jelent igazából a kánon esztétikai diktatúrája. Az esztétikai diktatúra, amelynek alapja a teljes és parttalan önkényesség.

     Pete László Miklós könyvéből élesen kiviláglik véleménye erről a kánonnak aposztrofált "intézményről": a kánon részben véglegességre törekszik, minden eszközzel elismertetni igyekszik a társadalomban a maga értékítéleteit, de mintha nem törődne a távlattal. Egyrészt mintha az irodalomnak, költészetnek nem lehetne jövője. Mintha önmaga felszámolására törne. Másrészt nem az irodalmi minőségről, hanem a kapcsolatrendszerről szól. Nincs ismeretlen szerző. A brancson kívülről senki sem jöhet. Egy alapvetően relatív "értékrendszer" esetében egyetlen életmű sem tud klasszikussá emelkedni. Elmondták nem is egyszer, hogy ugyanaz a szöveg csak akkor "képvisel értéket", ha kanonizált szerző "alkotja". Különösen a költészet szenved kárt ezen a téren, mert a líra ma egészen sajátos helyzetben van. A kánon oldaláról szemlélve úgy tűnik, ezen a területen a kánon totális uralomra tett szert, minden vetélytársától megszabadult. Ez pedig mindig önveszélyes szituáció. Az epikában van úgynevezett elitkultúra és tömegkultúra. Békésen megvannak egymás mellett. Lényegében megvan ez a színházban is, a filmről nem is beszélve. A kánon ez ellen folyton berzenkedik, pedig a javát szolgálja. A piac olyan igényeket is kielégít, amelyeknek ő nem tud, és nem akar megfelelni. A lírában merőben más a helyzet. Itt ilyen évtizedek óta nincs. Ezt a területet monopolizálta a kánon. Közben azonban életképtelen és önfelszámoló beltenyészetté alakult át, tökéletesen profanizálódott, egyetlen társadalmi feladatát sem teljesíti. A lírában ugyanis roppant tartalék rejtőzik: a zeneiség. A zene és a zeneiség egyáltalán nem szorult háttérbe a "képi fordulat" következtében. Ez társadalmi, sőt emberi szükséglet. Jelenleg hiátus van miatta a világban, slágerszövegek és reklámrigmusok próbálják pótolni a valódi lírát. Ezek erre persze nem alkalmasak, a líra hamarosan visszatér. Ennek jelei egyre markánsabban mutatkoznak. A kánon tökéletesen kiirtotta a lírából a zeneiséget - ahogy a fantáziát és a gondolatiságot is. Ha úgy fordulna a dolgok sora, hogy piaci versenyre kényszerülne, a kanonizált líra labdába se rúgna. Ezt a helyzetéből fakadó politikai kapcsolatai esetleg még tovább súlyosbíthatnák. A valódi líra ma már látens társadalmi szükségletnek tekinthető. Értelmes jövő csak az emberi élet újraszentelésével (deszakralizációjával) képzelhető el, ebben pedig semmi más nem segíthet, csak a líra. Olyan fogalmakat kell korszerűen, jövőt teremtően újra értelmezni, újraszentelni, mint család, nemzet, haza, szeretet, szerelem. Napirenden van a közösség és a személyes emberi felelősség szerepének előtérbe kerülése. Olyan korszakon vagyunk túl, amikor a filozófia téli álmot aludt, és zsarnokságok tevékenységéhez asszisztált. Ma is ezt teszi "hivatalosan", de ma egy globális zsarnokság megszületésében kollaborál - a kánonnal együtt - ami csak Atlantisz mellé vezethet, a teljes feledéshez és az újrakezdéshez. Lehetséges, hogy a világban ez már egyszer, vagy többször megtörtént.

     Jobban nem is lehetne összegezni, miről is szól Szent játék vagy profán játszadozás? című kötet. Bár a mű hatalmas jegyzetanyaggal dolgozik, nem tudományoskodó, ítészünk stílusa közvetlen, az átlag olvasó számára is könnyen érthető, világos. Illik is ez a stílus a tanulmány témájához, mert a költészet az irodalomnak egyetlen ága, amely közvetlenül fejezi ki, és szolgálja az identitást. A líra elpusztíthatatlan, és mindig újratermelődik. Mindig megtalálja a neki megfelelő csatornákat, és - mindig alulról építkezik. Mindezt nemcsak sugallja, de érvekkel bizonyítja Pete László Miklós remek könyve.



lap tetejére