Vasi Szabó János írásai

Délibáb virtuális művészeti lap 2021. Nyolcadik évad/1. szám

Vasi Szabó János: Pisztánc bábmestere

Szabó Márton ötlete alapján

Birkássy Panderosz

      A Keleti-tenger északi részén fekszik Gránátalma-sziget a vízből kicsúcsosodó hegyként, mérete épp hogy elmarad a hasonló geográfiájú Pisztánc mögött. Az éghajlata enyhe - a nyarak melegek, de nem forrók mint Rynán, az ősz és tavasz hosszú, kellemes, a tél sem túl kemény, annak ellenére, hogy a közeli Medvégy kontinensen a Kasztalínyiai szelídgesztenye erdőkkel van egy szélességen - mindez annak köszönhető, hogy északról nagy szárazföld védi a sarki hidegektől, míg a beltenger temperáló hatása is érződik. Földje termékeny, a hébe-hóba ide látogató juh tengerészek közül jó néhány letelepedett, s bár városokat nem alapítottak, a kikötésre alkalmas öblök körül jómódú falvak épültek. A sziget legfőbb terménye a gránátalma, annak ellenére, hogy hazája sokkal délebbre van, szépen díszlett, sőt kivadult fái, bokrai kisebb erdőket alkottak a hegy lábánál. A juhok kiváló tengerészek voltak, és még különb kalmárok. A pisztánci kereskedők ügyes hajóikon egészen a Választó folyam torkolatáig eljutottak, onnan dereglyéken tovább a Hegymély homályos tárnáiig, ahol a fekete medvék bányásztak és megmunkáltak sokféle fémet, leginkább a vasat. A bányák és Frejháven - ami Pisztánc iparosodott telepe volt Dél- Medvégyia sarkában - közt kevés kikötésre alkalmas hely volt, Ribesfalva a Választó folyam partján, majd a félúton Gránátalma-sziget. Így utóbbi telepesei nemcsak a kitűnő gyümölcs termesztéséből, hanem a szállítóhajók pihenőhelyekén is szép summát szereztek.
      Itt született és nevelkedett a Birkássy család sarja, Panderosz is. A Birkássyak a messze földön híres Küttenb klán szerény oldalága voltak, pisztánci illetőségűek, de földjeik a Gránátalma-szigeten találhatóak Tülkösháven falván is túl, néhányan Frejhávenben, Ribesfalván és Vigilopoliszban kufárkodtak, ám Panderosz nemzettsége gazdálkodó juh volt, ami igencsak ritka a Küttenbek közt. Néhány dereglye is a tulajdonukban volt, amin az árut távolabbi partokra is elszállították, az öreg Tengüloszt gyakran báránya, a kis Panderosz is elkísérte, később maga is vezetett hajót a közeli kasztalínyiai partokra. Panderosz toklyó korában szívesen bóklászott a birtok gyümölcsösében is, ahol tavasztól őszig csodálhatta a gránátalmafákat. Kikeletkor az arasznyi törzsű, bojtos fejű fácskák élénkzöld levelekkel, s az apró levelek, s hosszú tövisek hónaljában lángvörös virágok pompáztak. Nyáron amikor a vékony ágak meghajoltak a nagy piros termések súlya alatt, rajtuk a csészelevelek, mint apró koronák... S ősszel, az aranyszín lombsátor alatt, a kóstoláskor a sok pirosló húsba ágyazott mag és a gyümölcs kicsorduló bíborszín leve festette be az óvatlan kóstoló irháját.
      A gránátalma könnyen szállítható gyümölcse, ízletes leve és a belőle nyert melasz, messzi földön keresett termék volt, került belőle még az Aerodonát asztalára is. (Pisztáncban szintén szépen díszlett a növény, de egy vezetői határozattal kivágták az összes ültetvényt, mert minden talpalatnyi helyre szükség volt a sziget "megszentelt" gyümölcstermőjének, a pisztáciafának.)
      Kedvelte a földműves munkát a szabad levegőn, ám lelkében elbújva mindig ott élt a vágy a tenger, és soha nem látott földek, városok iránt. Panderosz közben megkapta atyjától a felnőtt kossá válás jeleként a díszes tőrt. Akár szerencsét is próbálhatott volna a kikötőben veszteglő, állandó létszámhiánnyal küszködő hajókon, de az a valami, ami csigázta lelkét az újdonságok felfedezése iránt, azt súgta: még nem jött el az idő! Egy szikrázóan szép őszi napon az ifjú kos kedvenc tavernájában üldögélt, s az egyik pisztánci szállítóhajó legénységének bégetését hallgatta fél füllel, miközben lassan kortyolgatta a gyantaízű bort, amit a gránátalma ültetvények fölötti kopár déli hegyoldalon termesztett piros szőlőből préseltek. Mióta az öreg Birkássy egy szatócstól árucsere kapcsán beszerzett néhány palack euklidioni vörös mazsolabort, fintorogva kóstolta a helyiek fenyőtoboz mellékízű itókáját.
      Ekkor leült asztalához egy nálánál nem sokkal korosabb juh, köpönyege és vállszalagja alapján hajóskapitány. Formára pisztánci merinó: rövid viaszsága szarvú kos volt, közepes termetű, egyenes derékkal ült előtte, pofáján a szeme körül és az elálló fülén szürkés foltok, a bundája fehér színű, finomra fésült, a fejét a homlokáig és az ajkáig fedte.
      Ami meglepte Panderoszt, mert a pisztokrácia derékhadát alkotó merinókra nem volt jellemző a tengerjárás, inkább szigetükön földbirtokosként tevékenykedtek. Pakisztatoni Putymoszként mutatkozott be, ami tovább erősítette hősünkben az idegen merinó- voltát. Az előző nap kikötött vitorlás kapitánya volt, a távoli Hegymélyből szállítottak vasat a frejháveni kovácsműhelyeknek. A hosszú út során elvesztették néhány tengerészüket, közte a fedélzetmestert, s úgy hallotta a tülkösháveni birkák nem riadnak vissza a víztől, hisz bárkáikkal a Medvégy kontinensre, sőt a távoli Ribesfalvára is szállítanak árut. Az ifjú Birkássyt a kíváncsiság kerítette hatalmába, ám előbb rákérdezett: - S mi indította Putymosz uramat arra, hogy szerény asztalomhoz üljön? Hacsak nem az, hogy meghívjon egy kupa borra, amit bevallom, nem túl szívesen, csak jobb híján fogyasztok...
      Harsányan felbégetett a kapitány, mire az asztaloknál felkapták fejüket a matrózok, vidáman szólt: - Láttam kelmed pofáján, már bocsánat a szóért, hogy nemesebb nedűre szomjazik, de mondok én valamit, ha felkeres hajómon, a Kratakioszon sokkal jobb, középső-tengeri itókát kóstolhat. S ha csatlakozna a legénységhez, esetleg a fedélzetmester állásban, jó fizetést, s bőséges ellátást kapna, megismerne távoli vidékeket is...
      - Nem is tudom, Putymosz uram, mit válaszolhatnék a szíves ajánlatára... A földeken a munka a szürettel ugyan befejeződött, a családomtól engedélyt kell kérnem egy ilyen úthoz... - tamáskodott Panderosz, ám szívében ekkor már fellángolt a korábban elfojtott érzés, a tenger habjait szelve idegen földeket, városokat, népeket megismerni... - Putymosz látva határozatlanságát, barátságosan vállon veregette: - Az őszi tenger kissé viharossá vált, még néhány napot a kikötőben veszteglünk, ha addigra Birkássy uram elhatározásra jut, ott megtalál. Egészség!
Valójában Panderosz, mivel betöltötte a felnőtt kossá válás évét, akár a família belegyezése nélkül is bárhová mehetett, bármilyen vállalkozásba kezdhetett. Ám akkor, mikor eljött a lehetőség pillanata, kissé megriadt. Hirtelen úgy érezte nagyon a szívéhez nőttek a Gránátalma-sziget kedves erdei, rétjei, a pompás gyümölcsösök. S a tenger mely Tülkösháven öbléből szelíden derengő kékség volt, most őszi vihartól korbácsolt, tajtékot hányó veszélyes hellyé vált. Ám az ifjonti hév győzött, Birkássyék nehéz szívvel, de áldásukat adva útjára engedték.
      A tavernában elhangzott beszélgetéstől számított harmadik napon ott ácsorgott a nagy dokknál, a pisztánci hajóról leeresztett ingatag palló mellett. A tömött kenderzsákot vállán átvetve várta, amint a vigyorgó Putymosz kapitány lekacsázott a fedélzetről hozzá, s biztatóan hátba veregette. A vihar csillapodtával útjuk Frejhávenig nyugodt,part menti vizeken vezetett. A nedves, televény vidéket fejedelméről Dörmögzönföldnek hívták, az ott élő medvék kisebbek voltak termetre a mareskalloknál, de épp olyan vitézek, földművességben felül is múlták őket. Midőn lassan eltűnt a kontinens partvonala, szinte a csücskében kibontakozott Frejháven települése. Mielőtt szemük elé tárult volna a szürke kőváros, már messziről feltűnt a nagy kémények erdejéből bodorodó füstfelhő, ami szétterült az égen. A kohókban és kovácsműhelyekben éjt nappallá téve dolgoztak, mert Pisztáncnak és egész Medvégyiának szüksége volt minél több ekére, lapátra, szekercére, de kardra s dárda élre is...
      A kikötő koromszínű mólóján koszos kötényű munkások sürgölődtek, voltak köztük zergék, kecskék, nyulak sőt néhány bamba pofát vágó waúcsik farkas is. A vitorlásról a lerakodás rendben zajlott. Putymosz kapitány elégedetten bökte oldalba a korlátnál ácsorgó Panderoszt, egy bőrzacskót nyújtott át csengő érmékkel: - No, itt a végállomás, és a summád is Birkássy uram. Meg vagyok elégedve a munkáddal, s ha nem akarsz rögtön visszatérni a bájos Gránátalma szigetre, azt mondom néked: tarts velünk a déltengeri úton! Vigilopoliszból viszünk gabonát, Tükopolisz érintésével Euklidionba, ott aztán a híres Gyapjas tavernában megkóstolhatod az igazi mazsolabort, aminél ízletesebb nem akad ezen a világon!
      Az ifjú kos pofája vigyorra húzódott. Elrakta az erszényt szütyőjébe és bólintott. Soha nem járt az ősszel is langymeleg Déltengeren.
      - Akkor ezt megbeszéltük, menjünk a Rozsdás Ráspolyba meginni rá az áldomást! Nem hallottál róla? Pedig Frejháven legrégibb ivoldája az, ott düledezik a fellegvár tövében, időtlen ideje a Satuféki család a tulajdonosa, ha jól emlékszem Dzsumba vezeti manapság, a deresbundájú egykori élkovács. A pisztánci recinaborokon, meg waúcsik törkölypálinkán kívül különleges italt mér, a mareskallok híres mézsörét, s nekem medve mondta egyszer: majdnem a klerencvárival is állja Dzsumba mester sere a versenyt!
      Frejháven útba eső kopott, földszintes munkásházai antarcitszürkék voltak a füsttől, a porral, hamuval sűrű levegőtől. Köztük alkálikék kockakövekből kirakott széles utcák kanyarogtak. Nyersanyaggal vagy épp készáruval megrakott kézikocsik, kordék nyikorogtak rajtuk. Az út közepén láthatóan kipótolták a köveket, ám a falak mellett, a járókelők foltozott, koromtól feketéllő kötényű, szénszagú sokaságának néha egész nagy folytonossági hiányokat kellett átugorni. Ezekben higanyszínű pocsolyák gyűltek össze. Hiába támadt fel a szél, a kopasz, magányosan ácsorgó fák girbe-gurba ágain játszott csak szomorú szólamot. Az egyik közeli kéménytorony akkor böffentett az égre, a környéket savó szagú pernye borította be. Putymosz és társa szaporázta lépteit, hiába, ködként szitált rájuk, a bűzös levegő tömény ámbraszínűvé vált.
      Nem sokkal volt tisztább a környék a tengerparti dombon épült régi fellegvár alatt sem. Ha az ónszínű köd néha fellibbent róla elég impozáns látvány volt a nagy gránitkövekből kirakott magas fal, a vaskos bástyákból nyúló fiatornyok, a konzul palotájának kúpos ablakai, amiket vastag függönyök védtek a város kigőzölgéseitől, kőbalusztráddal és csipkés karcsú tornyokkal ékes.
      A Ráspoly zsúptetős, kormos kőfalú rogyadozó épület volt, szűk, elfüggönyözött ablakokkal. Odabenn se volt szebb látvány, a nagy kandallóban hasábok égtek, de a kéménnyel lehetett valami, mert némi füst az ivóba is beszivárgott, a falak kőrisfa burkolata is megfeketedett, az erős ácsolt asztalok és padok szorosan egymás mellett sorakoztak. Vegyes társaság iszogatott, legtöbbjük a műhelyek és manufaktúrák munkása volt, kopott köpenyegüket, kötényüket le se vették. Ugyan gyertyák álltak minden asztalon, félhomály lengte körül a vendégeket. Putymoszék az ajtóhoz közel ültek le, a pad másik végén három alak hajolt össze sugdolózva, egy kócos fekete bundájú hajmedve, egy filigrán nyúl, foltozott, szürke hacukában s egy csuklyás derék termetű kecske, kit ha jobban a köpönyeg alá néztek látszott, a ritka északi kőszáliak közé tartozó. Satuféki Dzsumba idővel kikacsázott az új vendégekhez. Köpcös, egykor duzzadó izomzatú, mára inkább löttyedt, szürkülő bundájú, sánta feketemackó. Nem mutatta jelét, hogy felismerte volna Putymoszt. Ám a nagy fakorsókban kihozott ser kiváló volt. Panderosz kíváncsian meresztette szemét a félhomályos helyiségben, a többség csöndben, láthatóan fáradtan kortyolta az italát, ám a szomszédjaik élénk sutyorgásából önkéntelenül is kihallgatott néhány részletet: a kőszáli felbégetett - A vén tülök Algebrosz azon töri a fejét, miképpen lehet azt a waucsik fejedelmet megregulázni, miközben a nyomor csak fokozódik...
      - Ó, ne is mondd, Kőszálkádi Uram! Hangjukat sem hallathatják azok, akik nem a tülkösök népéhez tartoznak! Nem változik semmi! - makogta izgatottan közbe a nyúl.
      - El a belenyugvó beszéddel Alkuin! ... Régi barátomat és rokonomat... Muflonburg generálisává választotta a helyi konzílium... Már is megkezdte a vén város reformját... Ne félj, pár éven belül a tülkös juhok hegemóniája megtörik.
      - Remélem is! Kőszálkádi uram, a változás nem jön magától... A nép szenved és szenved, és a szenátorok rá se hederítenek terheire...
      - Uraim, ne búsongjanak! A nagy mágnás, Ezüstössy Nepsziosz... nemcsak a keleti partvárosoknál érdekelt, hanem abban is, hogy... a mozgalom megszerveződjék... - a hajmedve biztatóan dörmögött, majd elsimította kócos fejszőrzetét.
      Bár Panderosz hegyezte fülét többet nem tudott kivenni a triumvirátus elhalkult sutyorgásából. Jó néhány kancsó serrel leöblítették a torkukat kapirgáló füstös levegőt, majd visszabotorkáltak a kikötőbe, Putymosz hajója az alkonyi órában alig látszott a sűrű ködfátyol mögött.
Négy napos út után érték el Pisztánc földjét, de Panderosz hiába meresztette szemét, ólmos köd ült a tengerre, elrejtve a "szent sziget" partjait. Délebbre viszont hamar eloszlott a pára, ahogy közeledtek a forró szárazföldhöz, a tenger palaszürke hullámai olajzölddé váltak, a part közelségét bizonyította, hogy madarak sereglettek a vitorlák köré.
      Vigilopolisz a Déltengerbe ékelődő sziklacsúcsra épült, a nemes rackák lakóhelye volt. Kiknek bundája jellegzetesen tincses, szinte zsinóros szerkezetű, hullámos, majdnem földig érő, csak a nyakat és a törzset fedi. Megnyúlt koponyájú fejüket fényes rövid szőr borította, homlokukon jellegzetes szőrpamacs, nemes vonalú pofázatukból kinn ülő, de nem dülledt sötét, élénken figyelmes szemmel tekintettek a világba. Csavart, hosszú szarvukkal kitűntek bármilyen sokaságból.
      A fellegvár alatt sorakoztak a kőből rakott házak, ablakuk a szárazföldre nézett. A meredeken kanyargó szűk utcácskák álmos, kis terekbe nyíltak, vagy a szikla oldalába épített kapilláig futottak. Mert a vigilopoliszi rackák a távoli Vensze rétori hitvallását követték, a helyiek szerint a kapillát is a régmúltban maga a Kékgúnyás Pöklencs alapította.
      A városka határában rozsdaszínű tarló nyúlt a pusztába. A kalászosok betakarítása után még nem szántották fel a gránitkemény földet, mert csak a téli esők után érdemes ekével rámenni.
      A Kratakiosz behajózott a keskeny öbölbe, a kikötőnek alig nevezhető mólón kenderszínű zsákok sorakoztak, ezeket hordták fel a hajóra. A raktér csaknem megtelt, Putymosz meg is jegyezte Panderosznak: a Kratakiosz mélyebben merül, a part mentén erre ügyelni kell a zátonyosabb vizeken. Az ivóvizes lajtoknak már csak a fedélzeten jutott hely, ezek a hordók visszaúton euklidioni borral lesznek feltöltve.
      Panderosz szeretett volna körülnézni a festői településen, s megkóstolni a rackák híres gabonapárlatát, ám a kapitány a rakodás befejeztével parancsot adott a kikötő elhagyására. nyugatnak vették az irányt, darabig megművelt szántók mellett hajóztak, ám a Kidüpolisz dombjai után sivárrá vált a táj. Napokig kiszáradt sztyeppe kísérte őket, ahol a satnya fű kiveszett a márgaszín pőre talajt homokbefúvások tették még kietlenebbé. De nem sokat bámészkodhattak, a tenger itt igen háborgóvá vált, ami őszutó lévén nem volt meglepő. A matrózok a vadul imbolygó, sikamlós fedélzeten csak a lelógó kötelekbe, meg a rakományként jól rögzített hordókban megkapaszkodva maradtak talpon. Panderosz fedélzetmester ízelítőt kapott a tengerészélet zordabb oldalából.
      Az orkán napokkal később alábbhagyott, s a megtépázott Kratakiosz behajózott a Tüki-hegy védett öblébe. Az ázott, fáradt legénységet meseszép látvány fogadta: a bazaltszínű hegykaréj oldalában egész a kasmírkék tengerpartig pávatollként terült szét Tükopolisz városkája, az ormok védelmében szemgyönyörködtető volt a nefelejcskék,akáclila,borbolyavörös,babérzöld és repcesárga gyöngysorként függő színesre meszelt házak látványa. A teraszosan épült telkeken bujazöld pázsiton levelüket vesztett füge és narancseper fák közt néhány öreg, terebélyes pisztáciafa is akadt. A história szerint Tükopolisz régebbi település volt, mint Vigilopolisz, vagy akár Pisztánc sarokvárosai. A kikötőben kevesebb zerge, kecske dokkmunkás sürgölődött, többen voltak juhok, akadtak vastag bundás karakulok is, ám a kemény munka ellenére valami szívből jövő, kiirthatatlan jókedv sugárzott a munkásokból. Birkássy Panderosz egy életre megjegyezte a bájos vidék és kedélyes lakói emlékét.
      Amint Tükopoliszból kifutottak, s hajójuk orrával északot irányozták meg, a jó időnek is vége szakadt. A vastagon bodrozódó felhők terhüket a tenger felett hullatták el, bőven kijutott Putymoszéknak a zivatarból, de ez legalább langy eső volt, nem hideg mint a Gránátalma-sziget környéken megszokott kora-téli záporok.
      Egy hét alatt a legvastagabb irha is átázott már, mire feltűnt egy magas, hosszan észak-déli irányban elnyúló hegytaraj, a Gránithegység jó időben káprázatosan szikrázó, sófehér vonulata; akkor csatakosan ónszínű csuhába burkolózott, amibe beleszürkültek az oldalán sorakozó csupasz szőlőtőkék kordonjai. Az opálos tengerből lucskosan emelkedett ki a nyáron márványszínben pompázó, most viszont palaszürke kikötőváros, Euklidion falai.

Birkássy Panderosz de Küttenb

      Küttenberg arra a magányos parti sziklásra épült, ami az egyetlen magaslat volt a Brígiától a Varjú- szorosig ívelő partszakaszon. Keletről a tenger, északról, délről és nyugatról pedig a Nagy Mocsár védte. Bár kedvező elhelyezkedése ellenére a várost alapító juhok, pontosabban a Küttenb kereskedő klán nem bízott semmit a véletlenre, a kontinens felől magas falakkal vette körül a kikötő mellett felhúzott épületeket, amik közt sok volt a hombár, malom, hajóműhely és más ipari létesítmény. Eleinte juhok lakták, később, ahogy a történelem szigorúbb időket hozott a mocsár őslakói, a foxik is szép számmal letelepedtek ott. A szamédi medvéknek is volt egy kisebb kerülete. Ugyan Dél Vensze nem feküdt messze, a két jól prosperáló kereskedő város nem versenyzett egymással, jól megéltek külön-külön is.

      A pompás háromárbocos Kratakontakisz befutván a hullámtörőkkel védett öbölbe szinte Pisztánc hatalmas nyugati kikötőjének kicsinyített mását láthatta, nyüzsgő népe a mólókon, árut ki és berakodó szállítóhajók, az épületek nagy fehér gránitkövekből emelt raktárak, vámház, sőt elegáns paloták. De az egyszerű nép házai is takaros, meszelt falú, jól karbantartott épületek voltak. Panderosz megvárta, míg a fedélközből megkezdik a vigilopoliszi gabona zsákolását. A vastag kötelekből font hálón épp akkor eresztették alá a háromhordónyi euklidioni mazsolabort, nem másnak, a város urának pincéjébe szállítják a kézikullókkal a mólón várakozó munkások. Egy díszes kelmébe öltözött csonka szarvú kos álldogált a jobbára kötényes foxikból álló kompánia mellett. Egykor megtermett lehetett, ám a kor meggörbítette tartását. Pofáján, lábán a fekete szőrzet a ritkán látható hektopoliszi birkákra, a cigája fajra emlékeztette a bámészkodót. Mikor a kapitány, vállán átvetette tarisznyáját, a rév messziről is látható híres tavernáját irányozta meg, meglepő fürgeséggel lépett mellé. Ámbrás Merengetiszként mutatkozott be, s a nagytiszteletű Tallérosi Küttenbnek, a kikötőváros urának meghívását tolmácsolta. A palota a közelben emelkedetett, meglepően kevés stukkó és kőcicoma díszítette, nem sokat árult el tulajdonosának messzi földön híres gazdagságáról.

      A ragyogó napsütés alig tudott átvánszorogni a helyiség nagy ablakaira húzott, szőnyegszerű függönyökön. A pompás bútorzat közt szinte elveszett az a kandalló mellett ücsörgő aszott alak, ki éles szemmel figyelte a betérőt.
      - Foglalj helyet, Panderosz fiam! Ha nevezhetlek így, hisz bár ismerem életutad eddigi sikereit, de a Küttenb klánban az ifjak közé tartozol - bárcsak lenne több ilyen talpraesett köztük! Elnézésed kérem, hogy rövid időre elragadtalak bokros teendőidtől, de nem tudhatom mikor vetődsz legközebb a kikötőnkbe, s nekem már lassan az utolsó ebédet csengetik.
Panderosz jobban végigmérte a félhomályban is igen roskatag kinézetű vénséges kost, akiről már inkább legendás beszélyek szólnak furcsa vállalkozásairól, merész és gátlástalan üzletkötéseiről (amik mellesleg túlnyomó részt sikeresek voltak). Igaza lehet az öregnek: már nem sok répalevest fog elfogyasztani. Légzése ziháló, hangja erőtlen bégetés...
      - Nagytiszteletű uram, a juhok népéből senkinek se lenne elvesztegetett idő méltóságoddal eszmét cserélni, bár kétlem, hogy segítségére lehetnek...
      - Csak ne szerénykedj, ez nem való egy Küttenbnek... - éles, ugató köhögés után folytatta: - Jó ideje figyelem pályafutásod. Mint kezdő fedélzetmester és mint sikeres kereskedő kapitány, merész vagy, de nem meggondolatlan, s ez a mai vészterhes időben minden tülkösnek hasznára válna.
      - Hm, milyen vészről van tudomása Küttenb uramnak? Hajóink békében járják a tengereket, a kereskedelem fellendülőben...
      - Piha! Hát nem jutott el a híre a nagy Csin birodalom bukásának. Egy rablóhorda beveszi az Írisz utáni legősibb várost?! Vagy nem hallottál a mohafalvai mészárszékről, ahol annyi szamédi harcos elesett a fejedelemmel élükön, s a rétorok is elveszítették a vezetőjüket?
      - De, a hírek eljutottak Pisztáncban, ám a Mohafalva melletti csata kivételével ezek távoli, a juhok számára másodlagos ügynek tűnnek...
      - Még hogy távoli! S én még reménykedtem, hogy végre akad a klánban, aki nem csak a csilingelő érmék, és óborral töltött amforák számlálásában tűnik ki, hanem szélesebb látókörű is! A Küttenbbekre az utóbbi időben rossz idők járnak, a kereskedelem akadozik, nemcsak a kutyafejűek garázdálkodása miatt. Mókás Medvedzen hamis tanácsadókra hallgatva gyakorlatilag kitiltotta Muflonhávenből a lerakatainkat, ez a régi Vánzinzeni törvény előcitálása, amúgy a hírek szerint összehívta a fejedelmek tanácsát, bejelentette, hogy Arksun pintfő elhunyt, a Pint gyakorlatilag megszűnt, minden jogkörét az íriszi főcsaposra testálva. Ez a Gaslutt a korábbiakban se állt távol a medvedzeni vezetőktől, ám most különös kellemetlenül érint minket, mert Muflonháven mellett a másik fontos északi kereskedő bázisunkon, Muflonburgban is rossz irányt vettek a dolgok. A kutyafejű terjeszkedés miatt Őrvár és a Hét Kikötő fegyverkezik, ám Muflonburgban mintha megállt volna az idő, az új vezetés tétlenül bámul. Persze, ahhoz volt eszük, hogy kereskedőinket akadályozzák a Jeges Birodalommal kötött üzleteiben, egy fegyverszállítmányunkat le is foglalték. A kalmárunkat a generális bírósága elé állították. Ilyen régi barátunk, Jóivó Bakkosz alatt nem fordulhatott elő,de ez az új generális, a Szurva nevű muflon, más dolgokban is furcsa intézkedéseket hozott - a hosszú monológ láthatóan kifárasztotta Tallérosit, visszahanyatlott karszékének homályába. Az egyik függöny mögül rögvest előlépett egy szolgáló, vékony dongájú zerge, szürke fém tálcán kancsóban illatos teavizet hozott neki. A vén kos ettől kissé erősre kapott, reszelős hangon folytatta: - S itt az a dolog, amiért magamhoz kérettelek, Birkássy uram. Tudtommal, hajód a muflonburgi nagykikötőbe szállít terményt Rynáról. S ha már ott töltesz néhány napot, ugyan kérdezősködj utána ennek a lefoglalt szállítmánynak és a kufárunknak, Tekergő Kafiménosznak, a Küttenb klán - légy bármily távoli tagja - hálája nem marad el, s ha ügyes-bajos dolgaid úgy hozzák, bármikor kérj segítséget, ügynökeink rendelkezésedre állnak.
      Panderosz meghatottan nézett a ziháló birkára: - Természetesen, megteszek mindent és hálás vagyok a nagyhatalmú kereskedőház támogatásáért. De, úgy vélem, túl borúsan látod a helyzetet Tallérosi uram.
      - Bárcsak így lenne, de évtizedekkel korábban magam jártam egy homályos úgy végére. Északon több szállítmányunknak lába kélt a Muflonháven és Ribesfalva közti hosszú úton, de nemcsak az áru, hanem a kísérő személyzet is szűrén szárán eltűnt. Mint később kiderült az óvilági elfeledettnek hitt szörnyek csaptak le rájuk, vezetőik félelmetes mágusok voltak, akkor, hála az épp arra kóricáló Kékgúnyás Pöklencsnek, s a kíséretében talpaló ifjú Mézpörgető Barnabásnak, igen jól hallottad, Kasztalínyia urának, sikerült megfékezni a veszedelmet. Ám ezek most is itt kísértenek köztünk. Muflonburg lábáig ér már az északi ködvilág, a hatalmas Csin birodalom a kutyafejű horda kezére jutott, se szeri se száma a világunkban felbukkanó különös alakoknak, akik a kereskedelemtől a bölcseleti vitákon át a politika döntéshozókig ott vannak mindenütt. Ma még kisebbségben, de ki tudja, mit hoz a holnap... Öreg kos vagyok már, nem igen kedvelem ezeket a változásokat, legalább addig maradjanak a homályban, ahová valók, amíg magához nem szólít a Leghatalmasabb, s mint látod, ennek már közeleg az ideje. Panderosz fiam, utad legyen szerencsés Muflonburgig, és hálánk nem marad el a segítségedért!

      Muflonburg - így áll a legendákban - az első város volt, amit a Lykurg hegyekből távozó muflonok alapítottak, minden további település, legyen az a távoli Agnográd vagy Muflonháven csak újabb lépés volt e vakmerő és vállalkozó kedvű nép vándorlása során. A Középső –tenger északi része már hideg és viharos hullámokkal habzott a szárazföld eme kies, a Lykurg hegység legkeletibb nyúlványaitól szabdalt vidékén. A kikötő az egyik szürke szikláktól körülvett öböl fölé épült, szószerint, mert a város kőépületei a hegyoldalban felfelé nyúltak, különös formájúnak tűntek a déli és keleti tenger menti juh településhez képest.
      A történelem vihara tépázta építmények rögtön a kikötő fölött mohától zöldellő nagy kövekből kirakott fal mögé bújtak A szűk girbe-gurba utcákba gyakran fűrészfogszerűen belenyúltak az egymás fölé hajló, málló falú építmények. Panderosznak nem kellett nagy fantázia, hogy kitalálja: ez az elrendezés a védhetőséget növelte, hisz a tenger felől a városba bejutó ellent ezekről a helyekről könnyű volt nyílzáporral, parittyák sortüzével elárasztani. A döngölt törmelékkel borított úton alig volt forgalom, a nyirkos időben csukmás köpenyekbe bújt tülkösök szaporázták lépteiket. Panderoszt a homályos utakon két tengerésze kísérte, Flagiosz fedélzetmester és Ciriosz, a kormányos.
      A híres Csülökodisz fogadót keresték, ami legrégebbi ismert muflon vendéglő volt a világon, ósdibb a Muflonidisz csárdánál is a távoli északon. Nem volt nehéz megtalálni a hegyoldalból kiálló két emeletes építményt. Dísztelen homlokzata galambszürke volt, nagy vörösfenyő kapuját rögtön kitárták az érkezők előtt, a földszinten volt a söntés, és részben a konyha is, az emeleten a medvedzenek, nyulak lakhelyei, följebb a „magaslati levegőt” inkább kedvelő kecskék, zergék tanyáztak. Sőt a sziklába vájtak néhány barlangszobát is az errefelé gyakran megforduló feketemedvéknek, amit azok jó néven is vettek. A fogadós megtermett, sőt kövér muflon volt, fején olyan nagy szarvat viselt, hogy csak meghajolva tudta tartani. Ízes étket, s karcos fehér bort szolgált fel - ilyet Birkássy még nem kóstolt, valami helyi fajta lehet,gondolta. Bár a vendéglős nem volt közlékeny, a nagy fatálcán felszolgáló zergétől megtudták merre érdemes keresni a Küttenbek egykori kereskedőházát, de vezetőjéről, Tekergő Kafiménosz hollétéről már nem kaptak felvilágosítást. Szobájuk az első emeleten a folyosóról az utca felé nyíló, ólom-üvegablakos helység volt. Három dikóval, egy asztallal és pár székkel, a fal mellett poros tengerész láda állt, mivel kulcsa benne volt a zárban - az ajtóval ellentétben, amit csak belülről lehetett csukni egy rozsdás fergettyűvel - , a zsákjaikat belezsúfolták, és rázárták, a tollaskulcsot Panderosz a zsebébe rejtette.
      Esőre álló időben indultak a Kereskedők negyedébe, hol az idegen kufárok házai, raktárai épültek. Muflonburg ezen része sem tűnt ki cicomásabb vagy újabb létesítményeivel, az ásatag stílus mindent elborított. Tekergő mester háza inkább tárház volt mint lakhely. Kopogásukra egy meglehetősen riadt birka nyitott ajtót, mikor Panderosz bemutatkozott, s fölemelte a Küttenb –klán pecsétjével lezárt erszényt lett barátságosabb és engedte be őket. A kicsi, lőrés szerű ablakon alig jutott be fény a szűkös cellába, ahol hellyel kínálta az érkezőket. A fal melletti pohárszéken árválkodó gyertya nem sok világot adott. Panderosz összehúzta szemét és társaira pislantott. Ciriosz meg is jegyezte: - Ez itt inkább illik valamiféle összeesküvők rejtekéhez, mint a híres kalmár nemzettség lerakatának...
      A juh azonban közbe bégetett: - Bocsássák meg uraim, a méltatlan körülményeket, ám az üzletmenet rosszra fordult, sőt mióta Tekergő urunkat a porkolábok magukkal vitték a fellegvár börtönébe,kifejezetten veszélyes a helyzet. Muflonburgban nem kívánatossá vált a Küttenb név...
      Panderosz érdeklődve figyelte: - S mitől változott meg? Tán csak nem valami tilalmas dologba...- a remegő pofájú kos félbe szakította - Ugyan! Semmi tiltottal nem foglalkoztunk, csak hát nemrég volt ez a generális választás, ahol az öreg Bakkoszt Szurva váltotta, aki nyílván előnyök reményében Medvedzenföld hatalmasságának akarva kedvezni megtiltott a Jeges Birodalommal minden kereskedést, a jegesmackóknak távozniuk kellett a városból, amire ezen a régi kikötőhelyen nem volt még példa. Kafiménosz urunknak nyakán maradt szinte az összes északra szánt áru. Természetesen Kafiménosz protestált a céhek gyűlésében, ahol akadtak jó páran a nagymesterek közt, akik támogatták. De eredménye nem sok volt, illetve bő hónapja fegyveres poroszlók verték fel a háznépet, s urunkat azon háló köpönyegében elvezették... A palotát is el kellett hagynunk, ami itt áll üresen a közelben, a cselédek azóta szétszéledtek, csak magam maradtam legalább az üres tárházra vigyázni.
      - Uradnak ezen a pénzen, amit Tallérosi klánfőnök küldött, fiskálist fogadhatsz. Az anyagi gondjaid is megoldódnak. Van még valami, ami aggodalomra ad okot?
      - Panderosz megvakarta a nyakánál a gyapjút, a kis vaskályha kezdte befűteni a helységet. A juh előkotort a pohárszék fiókjából egy kétoldalt lepecsételt fém tekercstartót, Kafiménosz levelét a fő-Küttenbnek, kérte juttassák el a Tallérosi palotába. Már búcsúzkodni készültek a tengerészek, amikor a birka halkan felbégetett: - Hát, épp volna ok aggályra,itt vannak példának okáért ezek a palaszín köpönyeges alakok, akik Szurva generális megválasztása után jelentek meg a városban... A hideg kiráz mindenkit tőlük. Többségüknek a pofája se látszik, csak egy kátrányfekete folt a csuklya alatt, ám vannak köztük muflonok is, és legalább egy medve, utóbbival én is összefutottam a káposztaárusok utcájában, nem tudom mit keresett ott, eltévedt, merev derékkal fordult felém, hamuszínű képén a száj épp csak kinyílt az elhaló dörmögésre, amikor a fellegvár felől kérdezett, de a szeme volt a legrosszabb, mint egy bedeszkázott üres ablak, ami mögött már nem settenkedik lélek. Van aki azt mondja, nyugatról jöttek, ahol nincs más, mint a nyálkás Ködvilág...
      A fogadó felé szaporázó pisztánci hajósok útközben a sötét árnyékokkal rácsozott utcán is megborzongtak, mikor eszükbe jutott a kereskedő leírása az idegenekről.
      A vacsora az ebédhez hasonlóan ízletes volt,még a savas bor is átmelegítette tagjaikat. Ekkor egy a brígiai kampusz ruházatát viselő vékonyka üregi nyúl lépett hozzájuk. Az errefelé gyakori derék rósejbniföldi mezeiekhez képest gyönge gereznájú, ám értelmes tekintetű tapsi félénken kérdezett rá: Birkássyék induló vitorlásán volna –e hely, tisztes fizetségért egy utasnak, mert ő a dél venszei kikötőbe készül? Panderosz, Ciriosz és Flagiosz összevillantották szemüket, de mivel a rakományt kirakták a kikötőben, s vissza pedig nem vittek semmit - a Tekergő levelét leszámítva - ráálltak, Birkássy a tarsolyába süllyesztette a pénzes erszényt, a tekercstartó mellé.
      Míg társai lefekvéshez készültek, Panderosz kitárta a nehéz ablakot, a sötétben itt -ott fáklyafény pislákolt a keskeny, kanyargós utcákon, a nappal is lepusztult látványt nyújtó ódon kőházak tetőablakaiban alig látott némi gyertyafényt. A patríciusok palotáinak tornyai az oszlopos kapuk fölé nyúltak, sötét egyenes szarvakként, a módosabb juhok házai nyergestetőikkel, stukkós homlokzatukkal belemosódtak a tenger felől Muflonburgra ereszkedő ibolyaszínű ködbe. Hideg, párás levegő kúszott a helyiségbe, Birkássy gyorsan becsukta az ablakot. A kis halom hasábfából dobott a vaskályhában parázsló tűzbe. A tengerészládába a csomagok mellé rakta tarsolyát, a ráfordított kulcsot a zárban hagyta.
      Ciriosz és Flagiosz hamar hortyogni kezdtek, ám a kapitányt elkerülte az álom. Forgolódott a kemény, kényelmetlen ágyon. A homály csak tovább sűrűsödött, a köd mintha a szobába is átszivárgott volna, az ablakon kaparászás hallatszott. Milyen madár lehet ott, éjnek idején, a szénfekete nyirkosságban? Ám ekkor az ablak egyik ólomüveg darabja reccsenve a pallóra hullt, a juh mozdulni se mert, de mivel épp a nyílászáró felé fordult, látta a rést, ami közvetlenül a réz kallantyú mellett alakult és a vékony, éles karmokba végződő mancsot is, ami benyúlt s kinyitotta. Társai látszólag mélyen aludtak. Panderoszt a félelem hidege rázta, mert az a valami, ami bejött a helyiségbe grafitszürke árny volt csupán, ám amikor a tengerész ládához lépett a kámzsa lehullt, s a hátán csapott bőrszerű szárny bomlott ki. Karmos mancsa a kulccsal matatott, a ládafedél engedett az erős rántásnak, s az alak feje eltűnt mögötte, úgy kutatott valamit. Ám ekkor már Panderosznak is sikerült kitapogatnia a dikó alá hajított tokot, harsányat kiáltva kirántotta a tőrt, s az alak felé szúrt; nem tudta eltalálta– e, de az irdatlan szárny lesöpörte a lábáról, az árnyalak az ablakon kivetette magát. Erre a zajra már Cirioszék is talpon voltak, az épület harsogott a harci bégetéstől: - Megállj, nyavalyás tolvaj! Míg a dühödt kosok az ablaknál kiabáltak, Panderosz egy félig égett gyertyát meggyújtva a ládafia tartalmát vizsgálta. Úgy tűnt se a pénzes erszény, se a zsákok nem lettek bolygatva. Mit keresett a rémség? Idő kellett, hogy ráleljen a lapos tarsoly okára: Kafiménosz tekercstartója tűnt el egyedül...
      Másnap reggel induláskor volt némi vita a Csülökodisz fogadósával, Birkássy az éjszakai orvtámadás és lába kélt tekercs, a vendéglős a kitört ablak miatt bégetett emelt hangon. Paszternák nyúl ijedten szorongatta holmiját, várva, hogy a tengerészek és a csaplár megegyezzenek, s a három felbőszült kos nyomában a kikötőbe siessen.
      A délre vezető tengeri út az egyre melegebb levegőben kellemes volt. Muflonburg és a Mandulasziget közt másfél hét volt a hajóút, mikor feltűnt Dél-Vensze hálókkal, tömött zsákokkal, bálákkal, mohos ládákkal teli sószagú kikötője.
      A lapostetejű mészfehér épületek közül kiemelkedett a vörös téglából rakott, égetett agyagcserepekkel fedett csárda. Az északi, zordabb vidék stílusában épült, ami nem meglepő, mert a tulajdonos Kosszarv család a messzi Medvedzenföldről, Muflonháven kikötővárosából származott. Birkássy Panderosz nem sokat ácsorgott a vaskos cédrusfa kapu előtt, hamar szélesre tárult. Rövid, barnaszőrű muflon nyitotta ki. Impozáns csigaszarvat viselt, ahol foltos köténye hátul meg volt kötve sötét csík húzódott az irháján, a hát két oldalán fehér nyeregszerű folt volt megfigyelhető. A szőrzet ellenére is itt-ott láthatók voltak a régi csaták beforrt hegei, mert a Kosszarv taverna tulajdonosa egykor a híres Frágiai Lovagrend muflon-dandárjának lándzsása volt. Panderosz gyors meghajlással köszöntötte: - Legyen üdvözölve, Czaczakosz mester! - de a megtermett muflon udvariatlanul közbe vágott: - Már vártuk érkezését, kerüljön beljebb Birkássy Panderosz de Küttenb kapitány! A félhomályos ivóban az asztalok a falak mentén félkörívben álltak, a csapszékkel szemben. Számos birka, nyúl, néhány szamédi medve iszogatott. Az egyik félreeső asztalnál két lesunyt pofájú juh és egy kisebb foxi üldögélt, a kutya kopottas kék köpönyegének csuklyáját a helyiségben is felhúzta, göcsörtös botja a szék támlájához döntve. Panderosz ugyan még soha nem találkozott vele, de hírből, mint minden meseföldei lakos, jól ismerte, mielőtt meghajolhatott volna Pöklencs, Vensze főrétora hátralökte a csuklyát, fürgén fölállt, s a szőrös pofájából ravaszkás gombszemével vizslatta.
      - Birkássy uram, ha nem derogál, foglaljon helyet szerény asztalunknál. Ezek a lógó orrú ifjú juhok itt Cacultius és Tarisznyás Bárány, velük kapcsolatban volna egy kérésem... - Pöklencs már csak ilyen volt, kacifántosan fogalmazott, de éles elméje még ennél is csavarosabb volt. Panderosz egyszer csak azon kapta magát, hogy a foxival szemközt kortyolgatja a valóban kiváló bort. (Nem kerülte el a figyelmét, hogy a két ifjabb kos csak világos, kútvízzel higított lőrét iszik.) S beleegyezően bólogat, hogy a Pisztáncba vezető útján rövid kitérővel Vigilopolisz városát is útba ejti, s a birkákat partra teszi, a kikötő generálisának gondjaira bízva. A Kékgúnyás ravasz vigyorral átvette a Tallérosi Küttenbnek szánt pecsétes levelet - amiben lassan körülírva, de Birkássy kapitány beismeri a muflonburgi kufár tekercsének elvesztését -, ígérte: egy héten belül eljuttatja a kereskedő klán főnökének, sőt egy kopottas bugyellárist is átadott, a két utas költségeinek fedezésére. Panderosz kezével méregette a szütyő súlyát - elég könnyűnek tűnt -, de annál több esze volt, hogy Kékgúnyás Pöklencs asztalánál számolgatni kezdje az érméket.

A bábmester

      A part hosszú sávja lángolt és az égre eregette naftabűzös fekete füstgomolyagát. A pernyétől szürke tenger fém és ruharongy daraboktól, deszkamaradványoktól, s a menekülők összetákolt ladikjaitól tarkállott. A pisztánci szállítóhajók nyíllövésnyire várakoztak, oldalukon leengedett hágcsók a waúcsik és szamédi szerencsétleneknek. A part közelében, mintegy a horda nyílesőjének útjában a flotta hajói ringtak, a kutyafejűek felé fordított oldalukon erős vasalás, míg a katapultok vastag falú agyagedényekben szórták rájuk az olthatatlan pisztánci tüzet. A farkasfalka őrjöngve rohangált fel és alá, aki közel merészkedett, lángoló bundáját csapkodta üvöltve, sokan a vízbe vetették magukat a hordalék közé, de nekik sem volt menekvés az égés elől.
      Birkássy Panderosz teherhajója tatján állt, a küttenbergi nagy kőrisfa íjat markolta, s figyelte a vízbe potyogó tollas lövedékeket, néhány a menekülők lélekvesztőire hullt, s akkor egy-egy waúcsik farkas vagy szamédi mackó keserves hörgéssel a tengerbe fordult. De, hála a hadihajóknak kevés ilyen eset történt, amint megtelt a fedélköz, kivont vitorlákkal meg is célozták az ellenkező oldalon Ryna partjait.
      Egy napja folyt a menekítés, aki eddig nem érte el a martot, azt a dühöngő horda lekaszabolta. Maga Bütü nagykán is megjelent, a füsttől bokákolva átkozódott, s fenyegetően rázta mancsát a naszádok felé egész addig, míg egy közelébe becsapódó tűzgolyó meg nem pörkölte az irháját. A kutyafejűek nem merték gyönge dzsunkáikkal megkockáztatni az átkelést Rynára, a pisztánci csatahajóktól még ők is rettegtek.
      A sziget túloldalán, az euklidioni kikötőben hősöknek kijáró fogadtatás várta a tengerészeket. Birkássy a helyetteseivel épp a Gyapjas Tavernába tartott, inni néhány pohárral a fáradalomra - Ciriosz koponyáját felsebezte egy aláhulló nyílvessző, komolyabban nem sérült meg, de kénytelen volt elviselni Flagiosz állandó tréfáit a szarvtalanság hátrányairól -, ekkor érte utol őket egy lihegő futárzerge, tekercsre rótt üzenetet adott át. Panderosz a díszes pecsétről rögtön tudta, a pisztánci kancellárián írták.
      Birkássy Panderosz szakadó esőben lépkedett a kanyargós, csúszósan nedves gránit lépcsősoron a pisztánci fellegvár felé. A tenger felől gomolygó felhők bőségesen áztatták a nyáron és tavasszal kopár száraz hegyoldalt. A paszkisztatoni uradalom kupolás tornya eltűnt a sűrű ólomszín párában, ahogy a pürhénoszi grófság átellenben fekvő színes homlokzatú falvacskái is ázott galambszürke foltoknak látszottak. A pisztáciafák ritkás levelei közt felnyíltak a fürtökben a héjas termések, mint csontszínű zöldhúsú kagylók, ám most azok is ázottan csöpögtek. Birkássy szaporázta a lépteit, mert a bundája is kezdett átnedvesedni. Ahogy elhagyta a szúrós bozótost, ott magaslott a fellegvár márvány fala, a nyitott bronzkapun belépve a Tanács háromszög alapú tetejét tartó oszlopsor védelmében már nem kellett tartani az esőtől, ám ekkor izgalma fokozódott; a márvány járólapokon csattogó léptei a Kancellár hivatalának lándzsás pajzsos őrrel várakozó ajtaja előtt haltak el.
      Paszkisztatoni Putymosz kancellár nem sokat változott az eltelt évek alatt, egy átlagos merinóként ült előtte a széles, lakozott lapú íróasztal mögött: közepes termetű, pofáján és szeme körül szürkés foltú, a finomra fésült, fehér bunda alatt hastájban kissé kikerekedett kosként. Röviden köszöntötte Birkássyt, gratulált a második kutyafejűek elleni háborúban mutatott helytállásáért: - Pisztáncban most elkelne egy sereggel a bátor és vállalkozó kedvű ifjú juhokból. Akik nem rettenek meg a falka üvöltözésétől, ám még inkább szükségem volna egy tehetséges, a köznép irányítására is alkalmas titkárra. Korábbi titoknokom sajna gyengének és alkalmatlannak bizonyult erre a szerepre. Eddig is bizonyítottad rátermettségedet, s ha úgy hozta a sors hősi tetteket hajtottál végre, ezért rád gondoltam e fontos tisztségben, Birkássy Panderosz de Küttenb uram. Nem kell azonnal döntened, légy a pisztánci állam vendége a kiváló Cacikosz Tavernában, s ha az ajánlatomra nézve kedvezően döntöttél, jöjj ide harmadnap múlva. S foglald el a titkári állást.

      Putymosz kancellár háta mögött összekulcsolt karral járkált a napfényes helyiségben, gondterhelten mormolt magában, amikor belépett a titkár. Putymosz hellyel kínálta az ifjú kost: - Birkássy uram, mint a kancellária debütáló szekretáriusa, most át fogsz esni a "tűzkeresztségen". Íme, ez a díszes iniciálékkal zsúfolt tekercs, a Főrendiház küldte, a szokásos cirkalmas megfogalmazásnak egy a vége: a pisztokraták privilégiumait erősíteni, a Közrendiház jogait csorbítani ecetéra... Máskülönben a Főrendiház megvonja a támogatást szerény személyemtől.
      - Putymosz uram, ez nyílt támadás, az aerodonáti törvények ezt lehetővé teszik?
      - Ugyan, ez a kanszióni grófok klikkje, korábban, más ügyben nem átallottak a kedvező döntésemért cserében egy kisládányi aranyat felajánlani. Ezek az úri birkák azt gondolják, mindent megtehetnek. Aerodonát urunk gyenge egészségét kihasználva a tanácsadóit is igyekeznek megpuhítani csilingelő érmékkel.
      - Akkor a szellemi vezéreket kell külön kezelni, megkeresni azokat a dolgaikat, amik a pisztánci törvényekkel ellentétesek, kimondom őszintén, ha már ellenfeleink a megvesztegetést nyíltan gyakorolják, azon merinókat, akik a kitalálói, hivatali nyomás útján kell megfékezni!
      - Panderosz barátom, ez bonyolultabb ügy, mert a közgyűlés másik háza épp oly aktívan protestál, nem ódzkodva az erőszakos hangnemtől sem. Ez az Ezüstössy Tarnosz körüli csoport, többségükben argaliak, kik politikai pozíciót, a Főrendiház egyeduralmának csökkentését követelik. Tarnosznak a kapcsolatai Ezüstössy Nepszioszig nyúlnak, aki bizonyos frejháveni és uzuzán kereskedő köröknek is a vezetője. Amennyiben nem teljesítjük követeléseiket, akár tömegesen hagynák el Pisztáncot a kufárjaik, legalábbis ezt hangoztatják.
      - A belviszály most, amikor nyakunkon a háború, a legrosszabbkor üti fel a fejét.
      - Ahogy mondod, s a hírek egyre lesújtóbbak, Nyugat- Waucsídia, mint a saját szemeddel láttad, oda. Rapinum elesett, a szamédiek maradéka elmenekült. Dengiz hordája előtt már csak tízezer hős rézborda áll, meg a két gyönge kampusz északon. A pisztánci hajók Boccsából szállítják ugyan a felvonult mareskall sereg első századait Venszébe, de attól tartok Barnabás király már későn érkezik... Amit tehetünk, meg kell tenni!

      Szélváros - ami gyakorlatilag Pisztánc keleti kikötője volt, a széles és meglehetősen kopár galatai felfölddel szemben - kevés díszes épülettel dicsekedhetett, a sziget pompás palotái a nyugati sarokvárosokban és a Pisztácia-hegy lejtőinek uradalmaiban álltak. Nevét nem a szokásosnál erősebb légáramlatoktól kapta, sokkal gyakorlatiasabb okból: a szárazföld peremén épült, azaz a szélén. Szürke gránitból emelték azt a kétemeletes létesítményt is, ami a kikötő dokkjaitól látótávolságra állt. Keskeny ablakai, s alacsony kapuja is puritán mintát követett, bár annyiban elütött a szomszédságától, hogy a bejárata előtt két hosszúdárdás kos strázsált.
      Cacultius kissé remegő csülökkel lépdelt a kopottas lépcsőkön, a sor végén kitárult előtte a dísztelen cédrusfa ajtó. Körül se nézett, már ott állt Pisztánc egyre rettegettebb titoknoka előtt. Birkássy Panderosz fölnézett a tekercsből, amit épp körmölt. A többi papirusz közé tolta, majd ugyanazzal a mozdulattal, hellyel kínálta a juhot.
      - Légy üdvözölve Cacultius uram, hogy s mint megy sorod új állásodban, a pisztánci kincstárban? - a birka vizenyős, szétálló szeme most keresztbe fordult az ijedelemtől: mit akarhat tőle Birkássy? Elcsukló hangon bégette: - Köszönöm érdeklődését méltóságos uram, minden a legnagyobb rendben van...
      - Ezt örömmel hallom, ám fülembe jutott a híre: Kalhirrioni Achatiusz, ki mint tudod a legfőbb méltóságra is jelöltnek számít - ha a Legnagyobb elszólítja jó urunkat -, bizonyos bejelentés szerint igyekszik kihúzni magát a Sziget minden vagyonos polgárát érintő stipendiárium alól, hogy ne kerülgessem a forró kását: adócsalást követett el. Ami bizony károsan érintheti későbbi politikai pályafutása mellett a személyi szabadságát is... Bogyófalvi Piturgosz közvádló szerint, legalábbis. Tudsz-e erről valamit mondani?
      Cacultius hebegett-habogott, de igazán csak a hírt tudta megerősíteni, részleteteket nem ismert. Segéd-arcariusként csak a zsáknyi érmék számlálásáig jutott. Panderosz sóhajtva legyintett: - Jól van! De ha valami a füledbe jut, ami Szigetünk gazdaságát veszélyeztetheti, elvárom, hogy szóban vagy írásban jelentsd nekem! Gondolom, nem feletted még kinek köszönheted kényelmes állásodat? Menj, ügyködj tovább sikerrel!
      Miután a rémült juh kikacsázott a helyiségből, egy addig függönnyel takart ajtó kinyílt, s maga Pisztánc kancellárja lépett be: - Látom, nem vesztegeted az időt, titkár uram! Ha Achatiuszt ki tudnánk jó időre iktatni, már megérte ezt a félkegyelműt a kincstárba felvetetni. De most más dologban jöttem hozzád. Aigosz kapitány ügyében. Mint tudod, egyik legfőbb szövetségesem, Szajóni Elek báró elkövette azt a hibát, hogy Arniosz admirálissal eltávolítatta a flottától. Mint utóbb kiderült, ő a Küttenb- klán embere volt. Cornua Bakkhosz egészen az Aerodonátig vitte a kázust, követelve a jeles Arniosz hadvezér leváltását. Mivel úgy tudom, te magad is a nációhoz tartozol, megkérlek, ha teheted, hass az öreg kalmárfőnökre, hogy nézze el ezt a félreértést, s továbbra is támogassa Pisztánc ügyét! Az argaliak azzal fenyegetőznek, ha a követeléseiket nem teljesíti a Tanács, akkor a kereskedőik elhagyják a szigetet; ebben az esetben a Küttenbeknek sok előnyös szerződésre nyílhat kilátása...
      - Putymosz uram, mint odaadó híved, mindent elkövetek Tallérosi mester megpuhítására. Viszont figyelmedbe ajánlom a minap hírül vett esetet: méltóságos Pürhénoszi Eugén Proedrosszal próbál egyezkedni: ha valamilyen módon eltávolítja a következő cserépszavazáskor Putymosz uramat a kancellária éléről, a miflin- rend a következő Aerodonát-választáson, őt támogatná.
      - Ez igencsak kedvezőtlen lenne, mert hitünk őrzőinek nagy a befolyása a tömegekre. Nagyobb a hordószónokoknál is. Birkássy uram, ez ügyben megkérlek, vedd fel a kapcsolatot Bogyófalvi Piturgosz közvádlóval, hogy járjon utána Eugén homályos ügyleteinek, mert aki keres, az talál is valami erkölcstelen estet... Ne bámulj ilyen birka szemekkel! Tudom, a legendás Pürhénoszi Klidonét prolokútor utódáról van szó, de az aerodonátus megálmodójának emléke se mentheti meg a vádtól, ha bűne igazolható. Munkára fel, titoknok uram!
      A háborús évek lassan teltek, a sors kereke még lassabban őrölt. Achatiusz ügyében Piturgosz közvádló javaslatára Proedrosz kincstárnok vizsgálatot rendelt el az évi befizetések miatt - a korábbiak már csak a főkönyvben voltak nyomon követhetők, ami ugye sok jót nem ígért az igazságszolgáltatás számára -, viszont az éves stipendáriumok, a nagyuraké szépen átkötött lenvászon zsákokban sorakoztak a tárház bejárata mellett. Minden vaskos iszákon rajt egy cirkalmas írás, a befizető méltóság nevével és pecsétjével. Kalhirrioni uraságé sem volt másképp, a számlálást maga a kincstárnok végezte, Cacultius segedelmével, tanúk, közte Piturgosz, jelenlétében. Bizony, alig csörgött ott ezüstdénár, aranydukát meg csak mutatóban, sok kicsi rézgaras vöröslött csupán. Amit Achatiusz a közösbe leadott, töredéke volt csupán annak, amit - különösen háborús időkben - elvártak. A fogházat megúszta ugyan, de vagyonának jelentős részét elkobozta a bíróság, politikai jó hírének is befellegzett. Az illető viszont, ki átvette ezt az igencsak vegyes adót - egy vadjuh, név szerint Uzuzániai Szutyoridisz - hosszú időre tömlöc-kosztra került. Cacultius viszont ezzel előléphetett - s ebben Proedrosz meglepetésére olyan fők támogatták, mint a kancellár és elsőszámú titoknoka, Birkássy Panderosz is.
      Szajóni Elek báró belátta hibáját, lemondott minden pozíciójáról, visszavonultan élt bőven termő birtokán. Ám Cornua Bakkhosz – Panderosz minden ügyködése ellenére – régi Küttenb mondás szerint, kötötte a mocsárifoxit a karóhoz: ezért a jeles hadfi, Arniosz admirális - érdemei elismerése mellett - a háború közepén kénytelen volt nyugalomba vonulni. Mivel a Sziget éke, a flotta nem maradhatott vezér nélkül, a kancellár az államügyek mellett a hadügyek selyem vállszalagját is kénytelen volt tunikájára ölteni.
      Pürhénoszi Eugén főmiflin egy esős, koratéli napon, a fellegvárból lefelé lépdelve, oly szerencsétlenül botlott meg egy letört pisztácia ágban, hogy majdnem a Kikötői Kapuig gurulva méltóságos nyakát szegte. A többség számára mindenképp meglepően a miflinek gyülekezete a fiatal, bár kétségkívül tehetséges, kiváló szónoki képességgel áldott Szajóni Klidonétot választotta meg utódjául. Elek báró nagy boldogságára.
      Közben nyilvánosságra került egy levél, melyben Pisztánc nagy szeretettel várja a Küttenb klánnak a tengereken szétszórtan kufárkodó kereskedőit, az elégedetlenkedő argali kalmárok és a Közrendiház legnagyobb rémületére. Suttogták, mert az utóbbi időben hangosan már nem merték kimondani: a furcsa kiszivárogtatásban minden bizonnyal benne volt a kereskedő-birodalommal tárgyaló Birkássy Panderosz kancelláriai fő titoknak is. Kit egyre több zúgolódó frakció nevezett egyszerűen a Pisztánci Bábmesternek.

      2021. Szombathely

      Szabó Patrícia grafikájával


sorkoz



Délibáb virtuális művészeti lap 2020. Hetedik évad/4. szám

Részlet, Szabó Márton-Vasi Szabó János Meseregényéből

Avelánia

      Egyetlen medvének se sikerült hosszában átszelni a nagyerdőt, keresztben is több napos menetelés volt. Barnabás ezért jól kilépett, ám délutánra eleredt az eső, és még a szelídgesztenye fák őszi lombja alatt is elázott. Sötétedés után egy százéves korhadt fa odvában pihent meg. Másnap tovább zuhogott az eső, az úton sártócsákban állt az avar. A mézes kenyér fogyóban volt, a lépes-mézes bödön is kongott. Estére legalább elállt az égi áldás, Barnabás nem tudta kovával és a taplóval meggyújtani a nedves gallyakat. Elmondott egy fohászt a nagy tűzcsiholó hőshöz, Szikrapattintó Grizilindához, de mindhiába. Nyirkos, sötét éjszaka volt, egy útszéli fának támaszkodva kedvetlenül üldögélt. A harmadik nap hideg reggel köszöntött, gomolygó pára kúszott a fatörzsek közé, ám idővel ligetté ritkult a gesztenyés, s az őszi nap elkergette a fakó ködöt. Selymes fű hullámzott, a kikerics halványlila szirmai, a szarkaláb füzérei, a kokárdavirág piros pöttyei és a hosszúra nőtt mezei katáng kék virágernyői díszítették. Dombok nyúltak a távolba, megannyi zöld hullámtaraj. Barnabás tudta: megérkezett Avelániába. Az út ügyesen kerülgette a buckákat; ahogy délről elhagyta őket, az északi lejtőkön terebélyes, néha fányi magas bokrok tűntek föl. Idősebb hajtásaik Barnabás mancsánál vastagabbak voltak, ám nem ez keltette fel medvénk figyelmét, hanem a rojtos, harang alakú kupacsokban rejtőző termés. A legízletesebb csemegék egyike. Éhes volt már azóta, hogy elfogyott a kenyér utolsó morzsája, és megette a maradék lépviaszt, sokáig ropogtatta a csemegét. Miután jóllakott, teliszedte zsákját mogyoróval.
      - Remélem, kedvedre megtöltötted a bendődet, jó medvém! Barnabás meglepődve fordult a vékonyka hang irányába, bizony alább kellett eresztenie tekintetét, hogy meglássa a gazdáját. Jó néhány lépésnyire tőle egy vézna, kajla fülű üregi nyúl ácsorgott, hóna alatt mogyoróvesszőből font kosárral, amiből zöld levélhaj alól piros répafejek kandikáltak ki.
      - Kotorékfi Ugrancs volnék, szolgálatodra mareskall uram! – pisze orra a füvet söpörte, olyan mélyen meghajolt.
      - Ha megtiszteled otthonomat, finom meleg ételt ehetsz. Tömött gyep borította a dombot, aminek lábánál az üreg bejárata nyílt, tapsi fejek lesték a nagy medvét, ahogy a fűben ülve kanalazta az aranyló petrezselyemlevest, és a répafőzelék sűrű masszáját. Azóta nem evett főtt ételt, mióta elhagyta házát, s a gesztenyeredőt. Mogyorófa pohárból itta a domb mögött csörgedező forrás vizét, jobban esett a klerencvári sernél is. Megtörölte száját és Ugrancsnak mondta:
      - Mily fizetséget kérsz e pompás délebédért, Kotorékfi uram? A nyúl ismét meghajolt, és alázatos hangon cincogta:
      - Semmilyen fizetséget nem kérünk. Nagy örömmel láttunk vendégül, hisz mióta Öreg Klerenc és a mareskall sereg elvonult itt délnek, békében élünk a zöld dombjaink üregeiben. Pedig nem is oly régen még a waúcsikfarkas hordák elől menekültünk. Atyáink idejében gyakran jelentek meg távoli hazájukból, fosztogattak, romboltak és még rosszabb dolgokat is műveltek… Barackpart kömöndörfoxiaji közül béreltünk fel védőket, ám a zsoldjukat mindig busásan megkérték, s ha sokan jöttek a waúcsikok, ők is elszaladtak.
      Barnabás elvigyorodott egy régi emléktől: még elsőszekercés medve volt, épp hogy kinőtt a bocsok közül, mikor farkasok támadták meg a mareskallok fából épült palánkvárát. Télvíz ideje volt, a déli pusztákon elfogyott az élelem, ezért jöttek északra, ám az ordasok drága árat fizettek azért, hogy a barnamedvék készleteire fájt a foguk.

sorkoz



Részlet, Vasi Szabó János: LEVEGŐKOVÁCS című kötetéből

A Grandville* Desert

Jámbor biorobotok nyája multinacionális csarnok-karámokban

      Bybesh Ebenezer – a Xanadu Monitor Hungary Kft. délel öttös műszakvezetője – a képernyőre meredt. A gyártósorok delta hatékonyság-tényezője szépen kúszott fölfele.
A kettesen nőtt az állásidő, rőtszín higanyszálként emelkedett. Kinézett az iroda ablakán. Hangyaboly-nyüzsgés a csarnokban. Emeletes futószalagokon képcsövek imbolyogtak, megannyi szürke csukott szem: overallos gépkezel ők figyelték a vezérlőpultoknál, miként bújtatják pókszerű pneumatikus karok az inox-műanyagházakba, s túlnan a készre szerelés fáradhatatlan kezű kökénykék-köpenyes lányai, asszonyai. A kettes gépsoron kialakult tumultus kötötte le a figyelmét. Ellepték a szalagot a karbantartók. Főnökük – Bikanyakú – az ifjú Piplak Attilával kiabált. Itt nem lesz gyors javítás!

*Jean Ignace Isidore Gérard (1803–1847) francia karikaturista, aki művésznevén – Grandville – alkotott. Sokan a szürrealizmus előfutárának tartják. Hírnevét a Les Métamorphoses du jour hozta meg. Ez hetven jelenetből álló mű, amelyben embertestű, állatfejű lények szerepelnek. Ezek a képek figyelemre méltóak a rendkívüli készsége miatt, ahogy az emberi jellemvonásokat hitelesen ábrázolta az állatfejekkel, népszerűséget hoztak a számára. Az Un autre monde című excentrikus – néhol érthetetlen – művében a hihetetlen és a bizarr a természetes, szereplői részben emberek, állatok és növények deformált hibridjei, a szöveg helyett minden Grandville aprólékosan pontos, páratlanul újszerű rajzaira összpontosul.(forrás: Wikipédia és Sam J. Lundwal „Holnap történt” című tanulmánya, fordító: Szentmihályi Szabó Péter)

      Bybesh leült a forgószékre; tervek, diagramok, ISO és egyéb certifikációk oklevelei borították a szembeni falat.
Üveglapjuk visszatükrözte a férfi mögötti óriásposztert, a Xanadu sanghaji központjának ezüstpalotájával. A műszakiak irodájára nyílt a műanyagajtó. Rá kéne kérdezni a mérnök urakra: mikor fejezik be a gépjavítást.
A diplomás ifjoncok nem bámulnak múlt századi CRT-t, hanem LCD-képernyőkön interneteznek.
Duzzogott, de nyíltan szava sem volt. A közel húsz éve "estin" letett érettségivel örült, ha kézfogásra méltatták.
A kínai nem az éles eszéért alkalmazta: hajcsár kellett, aki a "minőség és mennyiségből" vaskézzel kisajtolta az utóbbit. Csöngött a mobil, üzemi vonal, a Bikanyakú hívta. Kicserélték a gravírozólézer iontöltőjét. Minden második mondattal szidta a raktárosokat, őket okolva a késésért. A lényeg: indulhatott a termelés!
Az ablakhoz lépett. Elvonultak a szerelők, csak Bikanyakú feje fénylett; a gépbeállítót figyelte, amint beindítja a gyártósort. Föltűnt a szalag végén a folyamatellenőr gesztenyeszín köpenye, a késztermék minőségét vizsgálta.
Bybesh a képernyőre vetett egy pillantást, csökkent a római kettes mellett az állásidő piros oszlopa.
Nagyszünetre hívott a csengő hang; húsz perc früstök. Fölvette a köpenyt. Kávéautomatába való aprót keresett, amikor kopogtak az ajtón. Cilike, az üzemrész titkárnője lépett be. Dossziéban hozta a papírokat.
     – Bocsika, Ebi!. . . Most jött faxon Kínából, minden termelésvezet ő kap belőle.
     – Rossz hír?
     – Létszámleépítésről döntöttek a sanghajiak, a válság miatt. A műszakvezetők kötelesek gondoskodni a végrehajtásról.
     Az igazgató úr kérése: a humánerőforrás-osztály javaslata alapján, előbb a külsős cégek bérmunkásait kell leépíteni. Úgy tudom, dolgoznak ebben a műszakban keletmagyarországiak. Fél egyre kérik a névsort a munkaügyesek. Viszlát, kedves Ebi!

     Végigsöpört a fél irodán a távozó Cilike kigombolt köpenye. Ráncba szökött Bybesh homloka. Éppen megvolt a létszám, most kurtítják. . . Alföldieket? A karbantartók közt van egy fiatalember: háború lesz miatta a Bikanyakúval! Hárman a gépkezelők közül, megoldható a helyettesítés? A szerelősorokon féltucat lány és asszony. Le kell állítani egy szalagot...
Megtorpant a gondolatmenet: sötét szempár, szép arc – pisze orral, szabályos ívű szemöldökkel –, koronaként a fényesfekete haj vállra hulló zuhataga; Csider Nikoletta gyöngyházmosolyú ajka a pajkos gödröcskékkel. . .
(Hónapokkal korábban, céges összejövetel után, Bybesh vitte autóján a Xanadu által bérelt külvárosi panzióba.
A negyvenes éveiben járó, köpcös, seszínhajú öreglegény elnyerte a "főnyereményt"! A sok vendégmunkáslány közül is a "királynő" lett az övé. A Ford Sierra hátradöntött ülésén szeretkeztek. Nikoletta szép, okos nő; nem tapadt Bybeshre. A feledhetetlen éjszaka után végigjárta vele a randizás szokott köreit; a férfi mackós esetlensége talpraesett udvarlásra váltott. Hetekig tartó találkák után lett újra az övé. Niki fogamzásgátlót szedett, mert Ebenezernek merevedési problémát okozott a gumióvszer.) Szólni kell neki! Mit mondjak? Válság van, ugyanez a jelenet pereg valamennyi multi-vállalatnál. . .
Bekapcsolta a komputert. A billentyűzet kopogása – Csider Nikoletta nevénél – elhalt néhány másodpercre. Kész volt délre a lista: munkaügy> küldés> enter...
     A munkaidő végén Cilike és két másik titkárnő kiosztotta a felmondópapírokat. Értetlenül bámulták a sötét szemek a nyomtatványokat. Íróasztalának sarkán ülve Bybesh kinézett az ablakon. Kitűnt a szótlan viharsarkiak közül a bronzszoborrá merevedett lány. Megrebbent a vállára omló hajzuhatag, találkozott Ebenezer és Niki pillantása, szinte sütött a kérés az ametiszt szemekből: segíts!

sorkoz



Délibáb virtuális művészeti lap 2016. Harmadik évad/3. szám

Mandulasziget tornya
mesenovella

Szabó Márton-Vasi Szabó János

I.

     Amygdalion szigete a nyugati nagy kontinens partja előtt, a Széles folyam torkolatától délre terül el. Azt írják róla, hogy a Nagy Grizilinda nem jókedvében emelte ki a tengerből ezt a nagyrészt kopár buckákból álló földet. E sivárság lehetett az oka, hogy még a Nyúldombok lakói se éltek rajta huzamosabb ideig, bár kőhajításnyira fekszik a szárazföldtől. Az első igazi telepesek az északról jött muflonok voltak, akik a sziget déli részén védett kikötőt találtak hajóiknak. Ezért telepük először csak a hajózó útvonalon pihenő és frissvíz-vételi hely volt. Később, az immár önmagukat juhoknak aposztrofáló gyapjasok kereskedelmi raktárakat is létesítettek és a helységet Venszének nevezték el. Egyre többen végleg ott maradtak közülük: ők voltak Amygdalion, a juhok nyelvén: Mandulasziget, valódi "bennszülöttjei". Később - a Küttenbek vazallusaiként - foxik is jöttek nyugatról, majd szorgos nyúl-kertészeket is betelepítettek, ám ők sem tudtak csodát művelni a száraz, sovány vörös-talajon; csupán egy haszonnövény díszlett szépen, a mandulafa.
     A Mandulasziget nem is lett volna több mint a sok Középső és Déltengeri juhkolónia egyike, ha nem érkezik röviddel történetünk kezdete előtt oda egy foxi, akinek kék köpenyes, bottal kóricáló alakjáról már akkor is legendákat meséltek. Ő volt Pöklencs, aki Amygdalion észak-nyugati csücskében rendezkedett be. Előbb egy nagy házat építtetett, később kibővíttette számos oldalszárnnyal, ami Savarakatana néven vonult be a Mandulasziget történelmébe.
     A déli oldalon kereskedő juhokat nem zavarta Pöklencs ügyködése. A földdarab északi felén a sivár domboldalak a mandulafa nevelésen kívül másra nem voltak alkalmasak, az őszi és téli időszakban lezúduló viharok kikötő építését sem tették ott kifizetődővé.
     A foxival nagyszámú nyúl is érkezett az eddigiek mellé: a Nyúldombok és Avelánia üregi fajtáin kívül izmos lábú, nagy mezei nyulak a messzi - Medvedzenországon is túli - Rósejbniföldről, és délről, a Waúcsik-pusztáról. Pöklencset mocsári foxik is követték, ők ugyan nem tartoztak a városias köttenbiek közé, de hamar megszokták a letelepedett életmódot, vezetőjüknek a Kékgúnyást tartották. Pöklencset más, különösebb alakok is föl-föl keresték lakhelyén, ám róluk csak keveset tudtak Amygdalion régi és újabb lakói.
     Azt sem értette senki, mi oka volt arra a jeles kutyának, hogy a már addig is sűrűn beépített telek sarkában, közvetlenül a part gránitszikláján egy torony építésébe kezdjen. (Bár, akik közelebbről ismerték, tudták, hogy sok jó tulajdonsága mellett kicsit rátarti foxi, s átutaztában mindig irigykedve figyeli a Széles folyam partján épült Frágia égbenyúló, ősi tornyát.) Mandulasziget dolgos népe egy ilyen monumentális építmény felhúzásához nem konyított, hiába vezényelte személyesen a munkát Pöklencs, a falak inkább dőltek, mint kicsúcsosodtak volna.

II.

     A nyugati kontinensen akkoriban alapították Szamédia néven a barnamedvék a gyarmatukat, s ott rohamléptekkel nőtt ki a pusztából Rapinum városa. Onnan hívott hát - borsos díjazásért - építőmestert. E jeles pallér nem volt más, mint a Küttenb kikötőjéből származó foxi, Falvájó Klancs (teljes nevén: Falvájó genere Klancs de Küttenb).
     Klancs mester szó szerint a vihar szárnyán hajózott be Dél-Vensze juh-kikötőjébe. Az őszi orkánok előjátéka volt csupán, de a hánykolódó lélekvesztőről bizony cudar állapotban kacsázott a fogadóbizottság elé. A küttenbieknél vaskosabb, elhízott kutya volt, nyílván ősei közt az Amygdaliontól keletre húzódó szárazföld Barackpartját lakó kömöndörfoxi is akadt. Pofáján csatakosan oszlott szét a szőr, orra remegve szimatolt, fekete gombszeme reménykedve bámult a köré sereglő üregi nyulakra. A vezetőjük mélyen meghajolt.
     - Légy üdvözölve Klancs uram, Mandulasziget földjén. Vakondlyuki Tapsi volnék, számadója a kiváló Kékgúnyás Pöklencsnek. Szerénységemet és itt sorakozó társaimat bízta meg urunk, hogy vigyük a pogyászodat a jó nevű venszei Kosszarv Csárdába, ahol kipihenheted a tengeri átkelés fáradalmait.      - Natyon szépen köszönöm a szíves fogadtatást, és ityekszem mielőpp munkápa állni. Mert amiként Pöklents urunk levelépen írva vatyon: komoly nehézségek merültek föl ditső pürgoszának magasítása közpen... Ám előpp a Tsárdápan magamhoz veszek némi frissítőt, mert ez az ítéletidő kiszivattyúzta a tsontjaimpól is a velőt.
     - Akkor jó szívvel ajánlhatom Néked a Kosszarv kiváló mandulapárlatát. Léleknek és testnek egyaránt melengető ital. Már hozzák is a nyulak a csomagokat: induljunk!

III.

     A dombok sora a sziget északi felét uralta, köves, itt-ott sziklákkal tarkított lejtőin a fű még sárga volt a nyári napégéstől, ám a déli oldalukon sűrűn álló ripacsos kérgű, gyakran csavarodott törzsű, széthajló szabálytalan koronájú fákon a hosszúkás tompa csúcsú levelek teltzöld színűek voltak. Az ágakon csoportban megbújt világoszöld burkú termések héja még nem nyílt fel. Az előző napok viharosabb időjárásának nyoma sem volt, itt megült még a nyárutó szélmentes, száraz melege. Falvájó Klancs mester lihegve kapaszkodott a fürge nyulak nyomában. Ahogy a dombok ritkultak egy tengerparti gránitszirt magasodott elébük, oldalában a téglavörös sokszögletű épület tömbje. Vakondlyuki Tapsi kinyújtotta mancsát:
     - Íme Savarakatana háza, Pöklencs urunk lakhelye.
     Az építmény fölött, a szikla márgaszínű csúcsán, mint valami hibás korona állt a félbehagyott építkezés cementszürke csonkja. A tekintetét egy közeledő alak vonzotta magához, nem volt különleges látvány, ahogy a későbbi korok historikusai leírták: a jó idő ellenére is fejbúbjára húzott csuklyában végződő kopott kék köpenyt viselt, gyékény saruja látott már jobb időket is, mancsában göcsörtös botra támaszkodva fürgén lépdelt feléjük kurta lábán. Klancsnál jóval kisebb kutya volt, a csuklya alól szőrös pofa, és ravaszkás gombszem figyelte, amint a pallér igyekszik kétrét görnyedve meghajolni előtte.
     - Natytiszteletű Pöklents uram, állok szolgálatodra.
     - Légy üdvözölve, Falvájó mester! Ha nem fáradtál el túlságosan, meg is mutatnám milyen munkáról volna szó.
     Pöklencs gyorsabban felért a sziklaoromra, mint a nyulak, Klancsra még többet kellett várni. A szabályos kör alakú alap hozzá nem értő számára is jelezte, hol épül(ne) a torony, a szanaszét hagyott szerszámok, és téglarakás bizonyította, hogy a munka szakadatlan zajlik, ám a derékmagas alapon túli omladék azt is, hogy ismét sikertelenül próbálták magasítani a falát.
     - Itt volnánk, mester uram. Ez az építmény valamiért nem kíván a helyén maradni, amit felhúznak a munkások estére, ledől reggelig... pedig, se a föld gyomra nem korog, se az alap nem csúszik meg alatta, hisz láthatod: szilárd gránit.
     - Natytiszteletű uram, magam se láték mást. Esetleg nem gondoltál, valami pűpáj ártó hatására? - Klancs izzadó pofaszőrét simogatta, amint az omladékot vizsgálta. Pöklencs viszont bosszankodva felugatott:
     - Falvájó mester! Nem tudod, ki előtt állsz? Hát azt hiszed, bármi a közelébe juthat az én Savarakatanámnak, aminek nem adtam engedélyt?
     Ám a nagydarab kutya egy ágsöprűvel széthúzta az építmény közepén a hulladékot, a szikla gránitszürke húsába kibogozhatatlan ábrát vésett valaki. Klancs meglepődve fordult Pöklencshez.
     - Natytiszteletű uram, mi létyen ez az ápra itt a pürgosz közepén? Nem úty tűnik, hoty az építők munkálkodását könnyítő rajzolmány volna, mondhatni se füle, se farka...
     A kék köpenyes foxi kíváncsian hajolt az ábra fölé, izgatottan beleszimatolt a levegőbe, aztán botjára támaszkodva fölegyenesedett. A köré sereglett nyulaknak és küttenbi kutyáknak szólt:
     - Íme, a jeles építőmester, Falvájó Klancs uram! Az irányításával történjen a továbbiakban a munka. Holnap újabb kőművesek érkeznek segítségül szamédiföldről, dolgozzatok hát serényen!
     - Falvájó uram, te pedig bármilyen kérésed vagyon, fordulj bizalommal Vakondlyuki Tapsihoz, ő előkeríti, akár a föld alól is. Jó munkát!
      A torony falai gyorsan nőttek, látszott hozzáértő pallér vezeti a munkásokat. De lett légyen alkonyig felhúzva bármilyen derék építmény, reggelre az is az omladék halmát növelte...

IV.

     Dél-Vensze hálókkal, csomagokkal, bálákkal teli sószagú kikötője épp olyan volt, mint a Középső-tenger szigetein épült számos juh település. A lapostetejű mészfehér épületek közt kiemelkedett a vörös téglából rakott, kúpos tetejét égetett agyagcserepekkel fedett csárda. Az északi, zordabb vidékek stílusában épült, ami nem is csoda, mert a tulajdonos, a Kosszarv család a messzi Medvedzenföldről, Mufloháven kikötővárosából származott, ott áll a mai napig a Tülkös Muflonidisz Csárda, ami hírnévben északon alig marad el a legendás íriszi Mókás Medvedzen fogadójától. Kosszarv Czaczakosz a Muflonidisz klán "oldalágából" származott, s mint oly sokan népükből a délre tartó juh kolóniákat követve letelepedett a Mandulasziget partján, megalapítva a nevezetes Kosszarv Csárdát.
     Kékgúnyás Pöklencs ott állt a vaskos cédrusfa kapu előtt, nem kellett kopogtatnia, rögvest szélesre tárult. Rövid, barna szőrű muflon nyitotta ki, hatalmas csigaszerű szarvat viselt, ahol borfoltos köténye hátul meg volt kötve fekete csík húzódott, és a hát két oldalán fehér nyeregszerű folt volt megfigyelhető. A szőrzet ellenére is láthatóak voltak a régi csaták beforrt hegei, mert a Kosszarv Csárda tulajdonosa egykor a híres Frágiai lovagrend muflon dandárjának lándzsása volt. Régtől ismerte a foxit, fejbólintással üdvözölte, ám a köszöntés közben is morgott valamit.
     - Üdv, Czaczakosz mester!
     - Pöklencs uram, a vendégek már várnak - a csárda központi ivóját megkerülve a lábosokkal, zöldég és gyümölcsládákkal teli, gőzös konyhán át az épület egy elválasztott szárnyához vezette. Itt egy szűk folyosó után, vasalással erősített ajtó állta útjukat, mögötte gyér mécses-fényű szűkös helyiség tárult fel. Az égett olaj és gyertyagyanta szaga megülte a szobát. Három faragott szék állt a közepén, kettőben már ültek. A félhomályban annyi látszott, hogy az egyikük egy szokatlanul vékonydongájú mezei nyúl, a frágiai kapilla színtelen szürkés köpönyegét hordta. A másik alak elsőre alacsony szamédi medvének tűnt, ám a gyér világításban is kivehető volt a sötét, szinte fekete bundája, a szokásos medve övön kívül csak egy vállán átvetett köpenyt hordott, ezért mellkasán jól látszott, hogy szőre ott fehér-krém színű félhold alakban. Bizony, ő egy volt a nyugati nagy vízválasztó hegyeken is túli örvösmedvék közül, kiket a távoli hazájuk szomszédságában, a hatalmas Csin-birodalomban holdmedvéknek neveztek. Éles karmú mancsát ölébe ejtve, leszegett fejjel ült. Amikor a foxi belépett, mindketten fölálltak, fejet hajtottak. Pöklencs gondterhelten köszöntötte őket:
     - Guar medve uram, Frágiai Hugó, legyetek üdvözölve! Üljünk le, és rögvest térjünk a tárgyra; súlyos gond nyomasztja lelkemet, ezért is kérettelek ide bennetek. Mint híre ment, nagy építkezésbe kezdtem a Mandulasziget északi csücskében, ám ez a munka bizony nehézkesen halad. Eddig a munkások és jómagam gyakorlatlanságában láttam a kudarc okát, ám a minap ezt a mintát találtam a szikla alapjába vésve, korábban elkerülte a figyelmemet - egy papiruszt vett elő a köpenye alól. Guar kíváncsian hajolt a hevenyészett rajz fölé, meglepetésében az orrát is fölhúzta, a nyúlnak dörmögte:
     - Hugó, ilyen ábráról őriznek valami szöveget a frágiai kapillában, esetleg a toronyban? – ám a nyúl nemet intett fejével: - Ez valami nagyon ősi szimbolika lehet, még Frágia alapítása előtti időből, de kiérzem belőle a gonosz akaratot...
     Pöklencs összeszorította mancsát, határozottan felugatott: - Akkor vizsgáljuk meg a helyszínen, bár leszállt az este, telihold van, a világánál épp eléggé látható lesz. Induljunk máris!

V.

     Savarakatana épületéből az ösvény egyenest a sziklacsúcsra vezetett, ezüstös fényben ragyogó mandulafák álltak a tisztás szélén, a bársonyos sötétbe boruló tájban a csöndet az örvösmedve morgása törte meg:
     - Hugó uram, emeld a lámpást a talaj fölé! Hm. Ilyet még nem láttam. De ez a jel nem lehet a Fekete torony elbukott népének munkája, mert azok nem használták a mandalakört, se a spirált a véseteiken. Javíts ki Pöklencs, ha rosszul tudom!
     Ám a kutya göcsörtös botjával a gyéren benőtt talajt bökdöste kíváncsian. A telihold lidérces fénye csak a torony közepét világította meg, az ábra gipszfehér színben játszott. Pöklencs már értette, miért nem vették korábban észre: a napvilágnál csak figyelmes szem fedezhette fel a sokféle törmelék, mészpor alatt.
     - Itt mintha üreg kongana, irányíts ide kis fényt Hugó! - szólt, amint a nyúl odatartotta a lámpást, felszikrázott a foxi kezében a bot, a szikla mélyén kondult valami, mintha súlyos ereszték ropogna, s megnyílt a talpuk alatt a talaj. A három kutató a kitárult sötétségbe hullt, illetve esett volna, mert Guar, aki fahusángját keresztbe tartotta, most ott függött az ébenfekete lyuk fölött, Hugó az övébe kapaszkodott, míg Pöklencs utolsó láncszemként a nyúl lábát fogva lógott az áporodott szagot árasztó nyílásban. Botját még akkor is bal mancsában tartotta. Mint vége-nincs kút tátongott a grafitszín mélység, odalentről furcsa por és párafelhő csapott föl, s már a kutya lábát fonta körül; amint megpróbált megszabadulni tőle, a saruja lerepült a mélybe. Az örvös dühös mordulása rántotta ki a megdöbbenés apátiájából:
     - Pöklencs, ahelyett, hogy lent ficánkolsz, mássz már föl! Leszakad a karom és szegény Hugó mester se rugó, ami a végtelenségig nyúlik. – Másznék én Guar, csak valami fogja a csülköm, a sötétből jön, nem tudom micsoda! – Hangokat hallok odalentről! – nyöszörögte a nyúl, miközben a foxi dühösen a párafelhő felé sújtott botjával, parancsolón felugatott: szavaitól dübörgött alattuk a szikla. A botból éles fény csapott alá, a mahagóni-sötét pillanatra átláthatóvá vált: egy a messzeségbe szűkülő járat, amit különös színekbe játszó – karmazsinvörös, kaktuszzöld, kadmiumsárga, muszlinkék – fátyolszerű valamik töltöttek ki. Amint fölfelé törtek, ki a gránit szorításából, suttogás és hörgés, majd a bot szikrájától fájdalmas üvöltés hangzott. Pöklencs, Hugó és Guar a téglarakás szélén találták magukat, a hold opálfehér fénye a sima talajra vetült, nyoma sem volt se a nyiladéknak, se az ábrának. Guar morogva föltápászkodott.
     - A történteket mivel magyarázod, Pöklencs? - a kutya mancsával verte le a port és a földdarabokat a köpenyéről, prüszkölve vágott vissza az örvösnek:
     - Tán elfeledted azokat a régi históriákat, amik a föld mélyének ősi lakóiról szólnak? Akik vénebbek az összes fúmanónál, varázslónál, a ledöntött Fekete torony szörnyetegeinél, már akkor a sziklák alatt éltek, mikor a Nagy Grizilinda kiemelte a világtengerből az első szárazföldeket. Ám ezeknek a lényeknek nem engedte meg, hogy a napvilágra előjöjjenek, bezárva élnek a gránit, bazalt meg dolomit szirtek alatt. A régiek félelmükben varázsábrákkal jelölték meg a földet, ahol hatalmuk a felszínt is elérte. A Mandulasziget ősi föld, ez a hely itt a bizonyíték, a torony azért nem tudott fölépülni, mert a lentiek bűbája éjjelente lerontotta. De most sok köbméter szikla mögé torlaszoltuk az üregeiket. Az ijedtségnek vége, gyertek! Vakondlyuki Tapsi mester finom vacsorával és a legjobb mandulapárlattal kárpótol bennetek!
     Így esett meg, hogy a torony, melyet utóbb csak Pöklencs Tornyának hívtak, mégis csúcsosodni kezdett, mert volt elég dolgos kéz, aki rakta, és Falvájó Klancs személyében jeles pallér, aki felügyelte az építkezést. Azt, hogy mi történt korábban, mért nem magasodott a pürgosz, Pöklencs, Guar és Hugó nem árulta el senkinek. Támadt elég gondjuk-bajuk hamarosan. Ez a rövid fabula is csak széljegyzetként maradt fenn a déli Vigilopolisz kapillájának könyvtárában.



sorkoz



Délibáb virtuális művészeti lap 2016. Harmadik évad/2. szám

Álomkép

      A hadnagy arca szinte hozzáért az övéhez, de Pokrony József rá sem hederített a másikból sugárzó gyűlöletre. Azt is némán tűrte, hogy ráerőszakolják a kényszerzubbonyt. Lehunyt szemmel próbált ismét, utoljára koncentrálni...
Két arc jelent meg előtte... Csábi Titanilla fájdalmas, halottá merevedett vonásai és Zsíros Szaniszló kéjtől fénylő, sátáni ábrázata! *

      Kemény János hadnagy jóllakottan tolta el magától a tányért. Keményné Farkas Sára aznap is kitett magáért: nincs Donomágiában még egy háziasszony, aki a szokásos szójakoncentrátum fejadagból ilyen finom vacsorát tudna készíteni. Kemény János teli hassal - egy fárasztó nyomozást lezáró kihallgatással eltöltött munkanap után -, kimerülten aludt el.

      Első álomfázis: mélyálom

                                                                        fehér dunna alatt a táj
                                                                        barna csupasz karú fák
                                                                        hópelyheknek szalutálnak
                                                                        jéggé fagyott nyári harmat
                                                                        csilingelő jégcsapok
                                                                        bennük légbuborék vacog

Dideregve olvasom a feliratot. Hideg van! Fagyott világ vesz körül. Kékülő ujjaim végig tapogatják. Hatalmas jégharang. Hang nem jut ki belőle: én sem. Lehet - nem is akarok. Varázslatos jégvirágminták ékesítik csupa ablak fagyszobámat. Dérterítő az ágyamon. Kristálydíszes, síkos szőnyegen taposok mezítláb.Egyedül vagyok!

      Második álomfázis: REM fázisú álom

      Olvasom, és újból olvasom a feliratot. Nem értem. Mélyhűtőből kihúzott fejem kocka; szikrázó hegyes dárdák - egykor göndör, fekete hajtincseim -, ha letörnek, kopaszodom.
Mégis, itt érzem jól magam! Nem tart sokáig... Emlék nyaldossa körbe jégmárvány koponyámat. Segítség!
Mint tiszta víztükörben, egy pillanatra megláttam önmagam.Fájt!Gyémánttűk ridegségével szúr a szívembe a gondolat: szabadság...

      Harmadik álomfázis: mélyálom II.

      Nagyot szippantok a metszőn tiszta levegőből. Keblem bal felén a fagyott motor mozogni kezd. Meleg lét pumpál szerteszét az ereimbe.

      Negyedik álomfázis: REM típusú álom II.

      Éleset találtam. Piros csepp bugyog elő, amint hozzáér opálszínű kezemhez. Érzem, hogy tennem kell! Fehér porrá sercen a jég, amint lassan vésni kezdek.
Elfeledettnek hitt betűkkel karcolom tele fénylő üvegszobámat.

                                                                        ropog a hó, elhalt gally reccsen
                                                                        egyarcú itt minden
                                                                        tékozló a legtöbb évszak a nagy Évben
                                                                        csupán egy: furcsa pásztora a nyájnak
                                                                        minden sajgó sebet betapaszt
                                                                        mire felderül az élet
                                                                        s eljő a meleg tavasz

      Ötödik álomfázis: éberálom

      Reszketés fut végig a testemen... Melegszem! Langyos zápor áztatja arcom. Ijedten nézek szét: védett otthonom pusztulását látom. A szikrázó ékszerdoboz lassan sárcsomóvá görnyed. Fönt tiszta az ég. Más színű ez a kék! Süti a bőrömet!
Hűvös verejtékcsöppökbe öltözve veselkedem neki a hegyoldalnak, aminek lábánál egyszemélyes kis világom megbújt. Új hazámban minden méter veszéllyel les rám. Csupasz vagyok. Fekete hajtincs göndörödik a szemembe. Bátorítóan! Fenn állok a szakadék peremén. Innen mindent látok! A borzongás átsüvít a lelkemen. Egész mezítelen lényem reszket.
Könyörgök a Legnagyobbhoz: változtasson szürke pocsolyává, mint mögöttem - lent - a közelmúltamat. Legyek inkább megalkuvó maszat: csak ne lássak! Mit? A lábam és a horizont közt, a négy égtáj felé szétterülő jégharangok milliárdjait.

      Ébredés

Kemény János hirtelen ébredt fel lidérces álmából.
Felesége szorgalmasan csomagolt, az utolsó simításokat végezte, mielőtt kilépne a lakás vékony farostlemez ajtaján. Kemény lomha mozdulatokkal hányta magára az előre kikészített ruhákat, majd megreggelizett. Különösebb búcsúzkodás nélkül lépett a toronyház tovasiető lakókkal zsúfolt folyosójára. Idegesítő álmát a hűvös reggeli levegő kifújta elméjéből, aktatáskáját lóbálva merült el Donomágia sugárútjának hullámzó emberfolyamába.



      * Részlet Vasi Szabó János Donomágiában lemegy a nap ( Dunatükör 2015/1 ) című novellájából



Szájberhalom

Eric Arthur Blair emlékére

      Megszorult a teremben a meleg levegő. (A légkondicionáló korábban felmondta a szolgálatot.) Az Európai Unió Multikulturális Konferenciájára érkezett előadók verejtékező arccal, pattanásig feszült idegekkel hallgatták a se vége, se hossza köszöntőket, majd az unalomig ismert előadásokat. Ugyanazok az elcsépelt szólamok, amik tíz, húsz éve szálldostak az "örök konferenciajárók" ősz szakálla mögül. Csak a fiatalokat feszítette a kínzó szóláskényszer, hogy szétüvöltsék a huszonegyedik század valódi problémáit, amiről hallani sem akart az EU nagytiszteletű szociológus társadalma. A permanens gyanakvás légköre mételyezte a konferenciát, a Ruhr-vidéki törökök a párizsi arabokra fújtak, a pomerániai kasmír népesség a dorchesteri hindukat figyelte gyanakvással, kik maguk is a dublini pastukat tartották szemmel, a nápolyi bantuk az oslói tuszikat, míg a mindenütt jelenlévő kínai populáció képviselői ferde szemmel vizslatták az összes többi résztvevőt. A vendéglátók érezhető tehertételként kezelték a Brüsszelből rájuk osztott összejövetelt, s a tagállamokból összesereglett résztvevőit.
      A szünetet jelző gépi hang hozta el a klausztrofóbiás tünetekkel küszködők számára a megváltást a sok szócséplés után. A saját levében főtt társaság - feledve tudományos tekintélyét, jómodorát, letaposva az előtte álló sarkát, sőt, könyökkel odább taszítva azt - kiverekedte magát az ajtón. Megteltek a Vértesboglári Konferenciapalota fehér műmárvánnyal borított folyosói a szédülten kóválygó, vagy a hűsítőket iszogató férfiak és nők csoportjaival. Utóbbiak közé tartozott az a két úriember, akik a folyosó távolabbi beugrójába húzódva kortyolgatták a bódító levet, s folytattak éles polémiát a globalizmus, a multikulturák megoldatlan ügyeiről.
      Erdei Vilmosnak hívták a fiatalabbikat. Magas, erős testalkatú férfi volt. Markáns vonásai, rövid kefe-frizurás haja inkább emlékeztette valamelyik kereskedelmi-tévés szappanopera sztárjára a kívülállót, mint egy ügybuzgó kutatóra. Győrből érkezett, eltelve a fejlett nyugat-dunántúli régió polgárainak nagyképűségével.
      Cserfalvi Igornak hívták a beszélgető társát: alacsony, arányos felépítésű, őszbe csavarodó hajú férfi. Tekintete azé a kutatóé volt, aki képes feláldozni az élet pórias hívságait a Szent Társadalomtudományok szolgálatáért cserében. Távoli, Erdei számára ismeretlen helységből érkezett. Viseltes öltözéke arról árulkodott, hogy a közszférában dolgozik.
      Vitájuk a kulturális antropológusok megfigyelési lehetőségei körül kavargott. Ezen a ponton megakadt a társalgás. Minden bizonnyal közrejátszott az is, hogy Cserfalvinak fejébe szállt az ital, s mint egy elakadt videó-szalag, egyre csak azt hajtogatta:
      - Ne haragudjon, de ön téved! Megtéveszti a globalista sokszínűség, a mindenhol fellelhető kulturális minták. Ugyanakkor a fősodortól elzárt közösségekben, eltérő környezeti és történeti hatások miatt, kialakulnak azok a szokásminták, amelyek az adott feltételekhez alkalmazkodva a kultúrák közötti különbségek kibontakozásához vezetnek. Bécs és München multikulturális fénykörében, a jómódú nyugati megyékben nem lehet érzékelni a különböző társadalmi csoportok, rasszok együttéléséből kialakult egyediséget! A városom ott fekszik Európa határán, a kultúra peremvidékén. Ahogy ön is jól tudja: a kultúra pediglen nem más, mint az az összetett egész, ami magába foglalja a tudást, hiedelmet, művészetet, erkölcsöt, törvényt, hagyományt, és minden más olyan képességét és szokását az embernek, amiket a társadalom tagjaként sajátított el.* Ha a saját szemével kíván meggyőződni az állításom igazáról, jöjjön el terepmunkára Szájberhalomra, szívesen látom...
      Mielőtt Erdei válaszolhatott volna, felbúgott az ismerős hang, s a tanácskozás résztvevői rendezetlen sorokban áramoltak a nagyterem éhes ajtó-szája felé.
*Edward Burnett Tylor
      Erdei Vilmos nem találkozott többet a férfival; sem az ülések elnyújtott órái - napjai - alatt, sem később, amikor a vasútállomás forgatagában bámészkodott. De Cserfalvi szavai ott fortyogtak agyának túlfűtött kazánjában. Elhatározta: nem Európa metropoliszainak színes multikulturális világáról írja a közelgő disszertációját, hanem az egykori Monarchia – most pedig az EU - határán épült poros városka populációjáról.

      Távoli hang... Kellemes női hang. A nevemet ismételi. Megmozdítom a karomat, majd a fejemet, lassan felhúzom a lábam: öregesen roppan a derekam, ahogy felülök. Hogy vissza ne dőljek, a térdemen összekulcsolom a kezemet. Kinyitom a szemem. Meglepetéssel tapasztalom, hogy a szúró fájdalom elmarad. Opálszín fényben ázik a helyiség, tompítja a tárgyak kontúrjainak kínos élességét, a sötét és világos kápráztató ellentétét. Az ébresztő-hipnózis tudatta velem: hol vagyok, hány parszeket szelt át az űrhajó, míg hibernálva feküdtem. Ez ösztökél arra is, hogy lelépjek a puha műanyag padlóra. Botladozva, de sikerül elérni a kis kézi vezérlésű járművet. Megkönnyebbülten süppedek az ülésbe. Az ajtók automatikusan kinyílnak, amint tovább gördül az elektromos jármű a félhomályos folyosókon. A legénység és az utasok az első mozdulatokkal küszködnek a lezárt fémajtók mögött. A büszkeség gyönge árama fut át lomha agysejtjeimen, mikor arra gondolok, hogy az én szervezetemet tartották a legerősebbnek az ébresztéshez a YEAR-1000 utasai közül a mindenható komputerek. Szétnyílik előttem az utolsó fémfal: a vezérlőteremben vagyok. A villogó műszerek közt megtalálom a hatalmas falképernyő kapcsolóját. A sötétség épp olyan sűrűnek és végtelennek tűnik, mint az álmom a hibernációban. Apró aranyfüggők csillannak, díszeként az éjfekete palástnak. Befordul a képbe a célállomás, a Sarik bolygó. Nagy, sárga égitest. Kráterektől csúf szederjes "arcán", mint elmérgesedett pattanás nő ki az ember építette kupolaváros. Ahogy közeledik, úgy tűnnek föl rajta a horpadások, körötte a sivár tájban pedig a hegyekké halmozott hulladék, sorsukra hagyott meddőhányók, a harminc méter átmérőt is elérő fémcsövek. Utóbbiak gigantikus acélférgekként kígyóznak, tűnnek el és bukkannak föl a vigasztalanul sárgálló homokban. Elfordítom az arcom a kopár planéta irányából. Mögöttem, hasonló járgányokon közlekedve föltűnnek a csillaghajó leszállását majdan irányító személyzet tagjai...

      Bömbölő sírásra ébredt. Kócos, barna kislány itatta az egereket a szembeni ülésen, vörösen égett arcának bal felén a tűzfolt. Érces hang torkolta le: - Befogd a szádat, pulya! Megmondtam, nincs több perec.- Az anyja - a szűk farmernadrágból kibuggyanó hasú, nagymellű, karvalyorrú cigányasszony - adott neki egy sallert. Ettől a gyerek csak még inkább visítani kezdett, mire a nő is elvesztette maradék türelmét: - A szar csípje ki a segged! Fogd már be a pofád!
      E fülsértő kakofónia kiverte Erdei Vilmos szeméből az álmot. A fantasztikus könyv - Világállam című -, amit a szunyókálás előtt olvasott, az ülés alá esett. A lányka vadul kalimpáló lába miatt alig tudta fölvenni. Csak úgy áradt a szitok a szénszemű anyjából. A vicinális közben becsattogott a megyeszékhelyre. A pályamunkásokkal együtt a hangoskodó utastársai is leszálltak.
      Itt legalább fél órát várt a szerelvény, a végéről vagonokat kapcsoltak le, könnyített teherrel lépték át a schengeni övezet határát. Bár a táj eztán is az Európai Unió területe volt, ám mintha láthatatlan falon haladtak volna át, nemcsak a fülledt levegő, hanem "maga" az idő is megállt volna, a koszos ablak előtt elvonuló, gaz fölverte táj, a poros falvak a múltból elővillanó képek. Hegyek komorlottak a távolban, aszfaltszínű, kövér fellegek koronázták csúcsukat. Akácligetek tarkították a dombos vidéket, a sínek mellett nagy táblán hirdette a kopott felirat: BINE ATI VENIT LA CYBER-DEAL!
      A vonat megállt a vasútállomás földszintes épülete előtt. Erdei görgős bőröndje az első lépések után elakadt a betonjárda repedésében. A vasútállomás homlokzatáról tégláig koszlott a vakolat, a váróterem egyik szegletében ráccsal fedett kis ablak mögött a jegypénztár bújt meg, szemben vele a restaurant: dohányfüstös talponálló. A kijárat pántjaiból kifordult ajtaja egy kátyús bekötőútra nyílt. A távolban a városka szélső házai délibábként vibráltak a hőségben. A restivel szemben taxi árválkodott, egy ütött-kopott Oltcit. A sofőr sehol. Erdei türelmesen ácsorgott a jármű mellett, bámulta a szélvédőt, az ablaktörlő vonalán túl felhajtott függöny formában rárakódott port. Közben előkerült a mokány, füstös képű taxis. Messziről szaglott a cujkától. Izzadó homlokát törölgetve kérdezte: Buna zivá! Unde ái merdzse?** Vilmos értetlen képét látva elvigyorodott:Versztét du? Aztán elkomorodott a barna fizimiska: Csak nem magyar vagy?
      A pink színű betűkből kirakott Pensiunea felirat jelezte az ifjúsági szállóra emlékeztető lapos épület homlokzatán, hogy megérkeztek. Fülig érő szájjal fogadta a taxis a viteldíjat, koszos bézbólsapkáját megbillentve búcsúzott.
      Vékony, fehér bőrű, harmincas nő állt a recepciónál. Csontos testén nem akadt egy gömbölyded pont, sápadt, aszketikus arcán a szeme alatt, a szája sarkában már megjelentek a szarkalábak. Kontyba feltűzött, hollófekete haja csak erősítette a vénlányos kinézetet, ám keskeny fekete szemében sötét tűz égett. A melle fölött ferdén fölcsíptetett lapkán ez állt: Viorela Popliceanu. Mély hangon szólította, németül kérte el Erdei igazolvány-kártyáját. Kétágyas szobában szállásolta el, a WC és a zuhanykabin a folyosó végén volt. A férfi rátolta a farostlemezajtó riglijét, kinyitotta a fülledt helyiség ablakát, ám a gondozatlan udvar felől beáramló macskaürülék-szagot beszippantva meggondolta magát, összehúzta a függönyt is. A szivacsmatrac a derekánál rögvest bemélyedt, ahogy elterült az egyik ágyon. Holnap felkeresem Cserfalvi Igort, a mai nap még alkalmatlan a terepmunka kezdetének.
      Kivette bőröndjéből a hazulról hozott ásványvizet, langy erecske csordogált végig az ajkán. Csak kókadozni bírt a melegben, remélte: este enyhül a hőség, s a büdös; akkor kiszellőztethet. Kiemelte a kofferből a vonaton elkezdett vékonyka, vörösben játszó borítójú Világállam-könyvet. A címadó novella folytatását olvasta: "... a leszállás elmarad. Az űrhajó orbitális pályán kering az űrben; egy ormótlan, ütött kopott komp szállítja az utasokat a bolygóra, a kupolaváros kikötőjébe. Ott az egyenruhás személyzet szűkös váróterembe terel minket, majd rezzenéstelen arcú android fináncok átforgatják az útipoggyászt, végigpásztázták – lapos, műanyagházú letapogatókkal – a ruházatunkat. A fogadtatás nem volt túl szívélyes, mégis örömmel lépek ki a hatalmas hibrid város műfényébe. A széles sugárutat vadonatúj épületek, s nagy neoncsöves transzparensek kísérik. A nyelv és a betűk idegensége, valamint a jókora holografikus arcképek ismeretlensége miatt nem tudom eldönteni, mi célból vannak ott. Az út szélén várakozó robottaxikhoz lépek, beülök a legközelebbibe. Beprogramozom a professzor címét és várom, hogy a gépezet a magasba emelkedve elszállítson. De, nem történik semmi! A tucatnyi járműből egy sem működik. Látom, amint a volt útitársak döbbenten mennek egyik gépezettől a másikig. Káromkodom cifrát, majd belátva, hogy ettől nem fognak megmozdulni a járművek - lehangoltan elindulok gyalog. A hajó könyvtárában kapott régi várostérkép a kalauzom. A meglepetéseknek nincs vége: befordulva az első keresztutcába, mellbe-vágó látvány fogad. Az űrkikötő makulátlan tisztasága után hihetetlen kontrasztként tárul elém az urbánus táj. Elképedve kerülöm ki a szürke toronyházak lábánál összegyűlt szeméthegyeket, ugrálom át a csordogáló szennypatakokat. Az épületek falának repedésében mohaszerű, kékeszöld növény burjánzik; elborítja az emeleteket, körülszövi az ablakokat, utóbbin a plexi vagy üvegborítás helyett csak lyukacsos papír feszül. Zizegéséhez a tokból kifordult nagy udvari lengőajtó nyikorgása ad kíséretet.
**Jó napot. Hová menne?

      Rövidesen elfogy az utca aszfaltburkolata is. A hiányos kockakövek közt gyanús összetételű tócsák csillognak. Egy rozsdamarta, darabokra szedett sikló mögül embersor bukkan elő. Bezúzott kirakatú áruház előtt áll a tömeg, természetellenes mozdulatlanságban. Ezek a "lények" csakis robotok lehetnek, s gazdáik parancsára ácsorognak a bolt előtt. Föltámad a kíváncsiságom: a Világállam legtöbb bolygóján rég kivonták a forgalomból ezeket az elavult, emberszabású konstrukciókat. Odasomfordálok az ajtóhoz, s benézek a vállak fölött a helyiségbe. Mielőtt hozzászokhatna a szemem a homályhoz, az előttem álló - megszólalásig humanoid - robot jól irányzott karlendítéssel a gyomromba könyököl. Kétrét görnyedve vágódok a kirakatnak.
      - Nem tolakszunk előre! - recsegi a fémes, kioktató hang, bár gazdája arra sem méltat, hogy hátra forduljon.
      Megszégyenülten tápászkodom föl. Dühöngő gondolatom a Robotika Törvénye körül kavarog, de tudomásul kell vennem: az enyémtől lényegileg eltérő kultúrába vetett a kíváncsiság."


      Újabb meleg, poros napra ébredt. Válltáskájába gyömöszölt néhány fontosnak vélt- és tán Cserfalvi Igort is érdeklő - jegyzetet. Rázárta a csomagokra az ajtót. A recepciónál Viorela kisasszony közömbös arccal fogadta, feszült rajta a vajszínű egyenruha, a pulton nyugtatva kezét merev derékkal állt. Erdősnek kósza gondolata támadt: tegnap óta el sem mozdult a helyéről… A férfi kérésére egy régi tárcsás telefonon hívott taxit. Vilmos meg sem lepődött, hogy a rozoga Oltcitot találta a vendégház ajtaja előtt. Vigyorgó gazdája ezúttal bemutatkozott a kézfogás után: Liciniu Piturka.
      A település a múlt század nyolcvanas éveinek jellegzetes terméke volt, földszintes kockaépületek, és négyemeletes lapostetejű sorházak. Ahogy a betonépületek közt haladtak, feltűnt Vilmosnak a korábbi építmények, a hangulatos városmag hiánya. Még az otthoni Sztálinváros és Leninváros építtetői is meghagytak egy központot, urbanizált csakraként funkcionáló helyet; de ez a homokszín kisváros egyenesen valamelyik Corbusier-utód tervrajz-asztaláról csusszant a hegyek ölébe.
      Nem számolta, mennyi idő telt el, míg végre rátalált Piturka taxija a keresett házra, ami a város távolabbi, viszonylag konszolidált kerületében állt.
      Néhány satnya leander tengődött a földszintes, palatetős épület előtt. Erdei hosszan keresgélte a csengőt, ám nyoma sem volt ilyennek a kovácsoltvasból készült kapun. Egy bojtos végű zsinór lógott fölötte. Ezt hősünk türelmetlenül kétszer is erőteljesen megrántotta. A ház ajtaja résnyire kinyílt, majd teljesen kitárult. Cserfalvi Igor elképedve állt a néhány soros lépcső legfelső fokán.
      - Üdvözlöm a ház urát! Tán, emlékszik rám a tanár úr? Erdei Vilmos vagyok, a multikulturális konferenciáról... - de nem fejezhette be, mert az ősz férfi rekedten fölnevetett, széttárta a karját, s végre lesietett a vaskapuhoz. Nyögve húzta el az útból a nyikorgó alkotmányt, szívélyesen üdvözölte a kollégáját.
      - A magasságosra mondom, vénülök. Mindenről elfeledkezem. Fáradjon beljebb! - Puritánul berendezett helyiségbe vezette Vilmost.
      - Kér egy italt, Erdei úr?
Meg sem várva a választ elsietett, majd egy műanyag tálcán két pohárral és egy teli üveggel tért vissza. Erdei felismerte a gyenge szilvapálinka ízét.
      Cserfalvi leült vele szembe. Kissé remegő kézzel, de egy hajtásra kiitta a pohárka tartalmát. A társalgás a kötelező udvariassági formulával, közömbös témával indult. Ám, ha két néprajzkutató összetalálkozik, lehetetlen, hogy előbb vagy utóbb ne a "szakmára" terelődjön a szó. Akárcsak hónapokkal korábban, most is az idős férfi szónokolt. A sűrűsödő kortyintások hatására igencsak megeredt a nyelve...
      - A hetvenes években alapították itt a szupertitkos Kutatóintézetet, a Nagy Konduktor ötlete volt a világvégén is túl egy lépéssel telepíteni, néhány év múlva a munkatársaknak fölépült köré ez a város. Kilencven után bezárták az intézményt. Ám Szájberhalom, ahogy a székely építők hívták - hivatalos nevén Cyber-Deal -, itt maradt. A lakossága ugyanannyi főt számlál, mint a szocializmus idején. Se haláleset, se születés, se elvándorlás, se betelepülés nem volt azóta. Az ezredforduló után hívta föl rá a figyelmemet egy bukaresti kolléga. Tíz éve vettem ezt a házat, itt élek a szájberhalmiak közt. Figyelemmel kísérem az egyedi kultúrájukat, hagyományaikat, ami se a román, se a magyar, se a szász szokásokkal nem mutat egyezést, igazi unikum!
      - De ez miben nyilvánul meg, mitől van így? Miért más itt az élet? - vetette közbe Erdei Cserfalvi úgy tett, mintha nem hallaná a kérdést; telitöltötte a poharát pálinkával, s szinte kiabálta a szavakat:
      - Fiatalember! Értse meg, itt nincs emberi lépték! Ugyanazok a személyek, akik a nyolcvanas évektől bejegyzett lakói a városnak, ma is - az utolsó emberig - itt élnek. A taxis, aki magát idehozta, harminc éve Piturka elvtárs. A szállón, ha jól sejtem, még mindig Popliceanu kisasszony a recepciós. Semmit se öregedett; mikor ideköltöztem, csaptam neki a szelet, de mintha a falnak beszéltem volna... Itt nincs emberi antropológia... Nincs emberi kultúra... Nincs emberi... szabadság sem... Hisz látta... nálunk így mennek a dolgok... - amikor a mondandójában idáig ért, a szó az ajkára fagyott. A mozdulat, amivel a poharát a szájához emelte, félúton elakadt. Kitisztult a zavaros pillantása, elkerekedett a szeme, fájdalmas hörgés hagyta el a torkát:
      - Mit mondtam? Magasságos, rosszul szóltam. Alkoholos befolyás alatt álltam! Egy vén hülye vagyok!
Erdei megrendülve nézte az öreg rángatózó arcát. A kidagadó erekkel átszőtt reszkető keze a szék karfáját markolta. A komód tetején mintás terítő közepére helyezett régi tárcsás telefonhoz lépett.
      - Cserfalvi úr, nem tudtam, hogy beteg. Azonnal fölhívom az orvosát, csak adja meg a telefonszámát!       - Orvos... Minek? Óh, egek! Végem van. Az a rohadt pálinka az oka. Viorela hányszor mondta: egyedül piálj Igor, akkor nincs ellenőrzés, s te csak nem vagy olyan bolond, hogy följelentsd magad.
      Az udvarra nyíló ajtó fölé szerelt rézcsengő hangja szakította félbe a tudós őrjöngését. Erdei úgy kapott az ósdi kilincskar felé, mint vízbe esett ember a mentőöv után. A kar engedett az erőteljes nyomásnak, az ajtó kinyílt. Vilmos meglepetésére karcsú, feketehajú, középkorú nő állt odakint. Fehér köpenye és vaskos orvosi táskája arra késztette a férfit, hogy utat engedjen neki. A doktornő rámosolygott, majd egyenesen Cserfalvihoz sietett. Az öregember tekintetében félelem fénylett. A csinos hölgy megfordult - ismét elővette a lefegyverző mosolyát. Becsukta Erdei orra előtt a kis előteret a szobától elválasztó, addig nyitva hagyott ajtót. Vilmos idegesen járkált a szűk helyiségben. A szobából meghatározhatatlan hang szűrődött ki. Nem tudott ellenállni a kísértésnek: fülét az ajtó fényezett lemezéhez nyomva hallgatózott. Mintha odabentről halk nyöszörgést, majd elfojtott jajgatást hallott volna! Kitárult az ajtó, alig tudott elugrani mellőle, s a szépség lépett ki rajta. Udvariasan elköszönt és formás hátsóját tekerve kilibegett a ház kapuja előtt várakozó csillogóan új Audi A4-eshez.

      Erdei a gyors orvosi beavatkozás feletti csodálattal és tudóstársa iránt érzett szánalommal a lelkében ült le az öreggel szemben, ám a változás még őt is meglepte. Cserfalvi Igor, mintha mi sem történt volna, a félig töltött poharat az ujjai közt tartva szólt hozzá:
      - Tisztelt kolléga, ha nem csal az emlékezetem, a kulturális minták különbözőségének témakörét feszegettük az imént. Nos, szerintem ez az egész Cyber-Deal sztori kissé föl van fújva...

      Erdei Vilmos homlokán kövér csöppökben gyöngyözött a veríték, halántékán kidagadt az ér. A rémület, ami mintha a nyitva felejtett ajtón a fülledt levegővel áramlott volna be, fekete árnyékot vetett ember agyának sejtállományára...

     Szombathely, 1989-2015


lap tetejére