Vasi Szabó János írásai

Délibáb virtuális művészeti lap 2016. Harmadik évad/3. szám

Mandulasziget tornya
mesenovella

Szabó Márton-Vasi Szabó János

I.

     Amygdalion szigete a nyugati nagy kontinens partja előtt, a Széles folyam torkolatától délre terül el. Azt írják róla, hogy a Nagy Grizilinda nem jókedvében emelte ki a tengerből ezt a nagyrészt kopár buckákból álló földet. E sivárság lehetett az oka, hogy még a Nyúldombok lakói se éltek rajta huzamosabb ideig, bár kőhajításnyira fekszik a szárazföldtől. Az első igazi telepesek az északról jött muflonok voltak, akik a sziget déli részén védett kikötőt találtak hajóiknak. Ezért telepük először csak a hajózó útvonalon pihenő és frissvíz-vételi hely volt. Később, az immár önmagukat juhoknak aposztrofáló gyapjasok kereskedelmi raktárakat is létesítettek és a helységet Venszének nevezték el. Egyre többen végleg ott maradtak közülük: ők voltak Amygdalion, a juhok nyelvén: Mandulasziget, valódi "bennszülöttjei". Később - a Küttenbek vazallusaiként - foxik is jöttek nyugatról, majd szorgos nyúl-kertészeket is betelepítettek, ám ők sem tudtak csodát művelni a száraz, sovány vörös-talajon; csupán egy haszonnövény díszlett szépen, a mandulafa.
     A Mandulasziget nem is lett volna több mint a sok Középső és Déltengeri juhkolónia egyike, ha nem érkezik röviddel történetünk kezdete előtt oda egy foxi, akinek kék köpenyes, bottal kóricáló alakjáról már akkor is legendákat meséltek. Ő volt Pöklencs, aki Amygdalion észak-nyugati csücskében rendezkedett be. Előbb egy nagy házat építtetett, később kibővíttette számos oldalszárnnyal, ami Savarakatana néven vonult be a Mandulasziget történelmébe.
     A déli oldalon kereskedő juhokat nem zavarta Pöklencs ügyködése. A földdarab északi felén a sivár domboldalak a mandulafa nevelésen kívül másra nem voltak alkalmasak, az őszi és téli időszakban lezúduló viharok kikötő építését sem tették ott kifizetődővé.
     A foxival nagyszámú nyúl is érkezett az eddigiek mellé: a Nyúldombok és Avelánia üregi fajtáin kívül izmos lábú, nagy mezei nyulak a messzi - Medvedzenországon is túli - Rósejbniföldről, és délről, a Waúcsik-pusztáról. Pöklencset mocsári foxik is követték, ők ugyan nem tartoztak a városias köttenbiek közé, de hamar megszokták a letelepedett életmódot, vezetőjüknek a Kékgúnyást tartották. Pöklencset más, különösebb alakok is föl-föl keresték lakhelyén, ám róluk csak keveset tudtak Amygdalion régi és újabb lakói.
     Azt sem értette senki, mi oka volt arra a jeles kutyának, hogy a már addig is sűrűn beépített telek sarkában, közvetlenül a part gránitszikláján egy torony építésébe kezdjen. (Bár, akik közelebbről ismerték, tudták, hogy sok jó tulajdonsága mellett kicsit rátarti foxi, s átutaztában mindig irigykedve figyeli a Széles folyam partján épült Frágia égbenyúló, ősi tornyát.) Mandulasziget dolgos népe egy ilyen monumentális építmény felhúzásához nem konyított, hiába vezényelte személyesen a munkát Pöklencs, a falak inkább dőltek, mint kicsúcsosodtak volna.

II.

     A nyugati kontinensen akkoriban alapították Szamédia néven a barnamedvék a gyarmatukat, s ott rohamléptekkel nőtt ki a pusztából Rapinum városa. Onnan hívott hát - borsos díjazásért - építőmestert. E jeles pallér nem volt más, mint a Küttenb kikötőjéből származó foxi, Falvájó Klancs (teljes nevén: Falvájó genere Klancs de Küttenb).
     Klancs mester szó szerint a vihar szárnyán hajózott be Dél-Vensze juh-kikötőjébe. Az őszi orkánok előjátéka volt csupán, de a hánykolódó lélekvesztőről bizony cudar állapotban kacsázott a fogadóbizottság elé. A küttenbieknél vaskosabb, elhízott kutya volt, nyílván ősei közt az Amygdaliontól keletre húzódó szárazföld Barackpartját lakó kömöndörfoxi is akadt. Pofáján csatakosan oszlott szét a szőr, orra remegve szimatolt, fekete gombszeme reménykedve bámult a köré sereglő üregi nyulakra. A vezetőjük mélyen meghajolt.
     - Légy üdvözölve Klancs uram, Mandulasziget földjén. Vakondlyuki Tapsi volnék, számadója a kiváló Kékgúnyás Pöklencsnek. Szerénységemet és itt sorakozó társaimat bízta meg urunk, hogy vigyük a pogyászodat a jó nevű venszei Kosszarv Csárdába, ahol kipihenheted a tengeri átkelés fáradalmait.      - Natyon szépen köszönöm a szíves fogadtatást, és ityekszem mielőpp munkápa állni. Mert amiként Pöklents urunk levelépen írva vatyon: komoly nehézségek merültek föl ditső pürgoszának magasítása közpen... Ám előpp a Tsárdápan magamhoz veszek némi frissítőt, mert ez az ítéletidő kiszivattyúzta a tsontjaimpól is a velőt.
     - Akkor jó szívvel ajánlhatom Néked a Kosszarv kiváló mandulapárlatát. Léleknek és testnek egyaránt melengető ital. Már hozzák is a nyulak a csomagokat: induljunk!

III.

     A dombok sora a sziget északi felét uralta, köves, itt-ott sziklákkal tarkított lejtőin a fű még sárga volt a nyári napégéstől, ám a déli oldalukon sűrűn álló ripacsos kérgű, gyakran csavarodott törzsű, széthajló szabálytalan koronájú fákon a hosszúkás tompa csúcsú levelek teltzöld színűek voltak. Az ágakon csoportban megbújt világoszöld burkú termések héja még nem nyílt fel. Az előző napok viharosabb időjárásának nyoma sem volt, itt megült még a nyárutó szélmentes, száraz melege. Falvájó Klancs mester lihegve kapaszkodott a fürge nyulak nyomában. Ahogy a dombok ritkultak egy tengerparti gránitszirt magasodott elébük, oldalában a téglavörös sokszögletű épület tömbje. Vakondlyuki Tapsi kinyújtotta mancsát:
     - Íme Savarakatana háza, Pöklencs urunk lakhelye.
     Az építmény fölött, a szikla márgaszínű csúcsán, mint valami hibás korona állt a félbehagyott építkezés cementszürke csonkja. A tekintetét egy közeledő alak vonzotta magához, nem volt különleges látvány, ahogy a későbbi korok historikusai leírták: a jó idő ellenére is fejbúbjára húzott csuklyában végződő kopott kék köpenyt viselt, gyékény saruja látott már jobb időket is, mancsában göcsörtös botra támaszkodva fürgén lépdelt feléjük kurta lábán. Klancsnál jóval kisebb kutya volt, a csuklya alól szőrös pofa, és ravaszkás gombszem figyelte, amint a pallér igyekszik kétrét görnyedve meghajolni előtte.
     - Natytiszteletű Pöklents uram, állok szolgálatodra.
     - Légy üdvözölve, Falvájó mester! Ha nem fáradtál el túlságosan, meg is mutatnám milyen munkáról volna szó.
     Pöklencs gyorsabban felért a sziklaoromra, mint a nyulak, Klancsra még többet kellett várni. A szabályos kör alakú alap hozzá nem értő számára is jelezte, hol épül(ne) a torony, a szanaszét hagyott szerszámok, és téglarakás bizonyította, hogy a munka szakadatlan zajlik, ám a derékmagas alapon túli omladék azt is, hogy ismét sikertelenül próbálták magasítani a falát.
     - Itt volnánk, mester uram. Ez az építmény valamiért nem kíván a helyén maradni, amit felhúznak a munkások estére, ledől reggelig... pedig, se a föld gyomra nem korog, se az alap nem csúszik meg alatta, hisz láthatod: szilárd gránit.
     - Natytiszteletű uram, magam se láték mást. Esetleg nem gondoltál, valami pűpáj ártó hatására? - Klancs izzadó pofaszőrét simogatta, amint az omladékot vizsgálta. Pöklencs viszont bosszankodva felugatott:
     - Falvájó mester! Nem tudod, ki előtt állsz? Hát azt hiszed, bármi a közelébe juthat az én Savarakatanámnak, aminek nem adtam engedélyt?
     Ám a nagydarab kutya egy ágsöprűvel széthúzta az építmény közepén a hulladékot, a szikla gránitszürke húsába kibogozhatatlan ábrát vésett valaki. Klancs meglepődve fordult Pöklencshez.
     - Natytiszteletű uram, mi létyen ez az ápra itt a pürgosz közepén? Nem úty tűnik, hoty az építők munkálkodását könnyítő rajzolmány volna, mondhatni se füle, se farka...
     A kék köpenyes foxi kíváncsian hajolt az ábra fölé, izgatottan beleszimatolt a levegőbe, aztán botjára támaszkodva fölegyenesedett. A köré sereglett nyulaknak és küttenbi kutyáknak szólt:
     - Íme, a jeles építőmester, Falvájó Klancs uram! Az irányításával történjen a továbbiakban a munka. Holnap újabb kőművesek érkeznek segítségül szamédiföldről, dolgozzatok hát serényen!
     - Falvájó uram, te pedig bármilyen kérésed vagyon, fordulj bizalommal Vakondlyuki Tapsihoz, ő előkeríti, akár a föld alól is. Jó munkát!
      A torony falai gyorsan nőttek, látszott hozzáértő pallér vezeti a munkásokat. De lett légyen alkonyig felhúzva bármilyen derék építmény, reggelre az is az omladék halmát növelte...

IV.

     Dél-Vensze hálókkal, csomagokkal, bálákkal teli sószagú kikötője épp olyan volt, mint a Középső-tenger szigetein épült számos juh település. A lapostetejű mészfehér épületek közt kiemelkedett a vörös téglából rakott, kúpos tetejét égetett agyagcserepekkel fedett csárda. Az északi, zordabb vidékek stílusában épült, ami nem is csoda, mert a tulajdonos, a Kosszarv család a messzi Medvedzenföldről, Mufloháven kikötővárosából származott, ott áll a mai napig a Tülkös Muflonidisz Csárda, ami hírnévben északon alig marad el a legendás íriszi Mókás Medvedzen fogadójától. Kosszarv Czaczakosz a Muflonidisz klán "oldalágából" származott, s mint oly sokan népükből a délre tartó juh kolóniákat követve letelepedett a Mandulasziget partján, megalapítva a nevezetes Kosszarv Csárdát.
     Kékgúnyás Pöklencs ott állt a vaskos cédrusfa kapu előtt, nem kellett kopogtatnia, rögvest szélesre tárult. Rövid, barna szőrű muflon nyitotta ki, hatalmas csigaszerű szarvat viselt, ahol borfoltos köténye hátul meg volt kötve fekete csík húzódott, és a hát két oldalán fehér nyeregszerű folt volt megfigyelhető. A szőrzet ellenére is láthatóak voltak a régi csaták beforrt hegei, mert a Kosszarv Csárda tulajdonosa egykor a híres Frágiai lovagrend muflon dandárjának lándzsása volt. Régtől ismerte a foxit, fejbólintással üdvözölte, ám a köszöntés közben is morgott valamit.
     - Üdv, Czaczakosz mester!
     - Pöklencs uram, a vendégek már várnak - a csárda központi ivóját megkerülve a lábosokkal, zöldég és gyümölcsládákkal teli, gőzös konyhán át az épület egy elválasztott szárnyához vezette. Itt egy szűk folyosó után, vasalással erősített ajtó állta útjukat, mögötte gyér mécses-fényű szűkös helyiség tárult fel. Az égett olaj és gyertyagyanta szaga megülte a szobát. Három faragott szék állt a közepén, kettőben már ültek. A félhomályban annyi látszott, hogy az egyikük egy szokatlanul vékonydongájú mezei nyúl, a frágiai kapilla színtelen szürkés köpönyegét hordta. A másik alak elsőre alacsony szamédi medvének tűnt, ám a gyér világításban is kivehető volt a sötét, szinte fekete bundája, a szokásos medve övön kívül csak egy vállán átvetett köpenyt hordott, ezért mellkasán jól látszott, hogy szőre ott fehér-krém színű félhold alakban. Bizony, ő egy volt a nyugati nagy vízválasztó hegyeken is túli örvösmedvék közül, kiket a távoli hazájuk szomszédságában, a hatalmas Csin-birodalomban holdmedvéknek neveztek. Éles karmú mancsát ölébe ejtve, leszegett fejjel ült. Amikor a foxi belépett, mindketten fölálltak, fejet hajtottak. Pöklencs gondterhelten köszöntötte őket:
     - Guar medve uram, Frágiai Hugó, legyetek üdvözölve! Üljünk le, és rögvest térjünk a tárgyra; súlyos gond nyomasztja lelkemet, ezért is kérettelek ide bennetek. Mint híre ment, nagy építkezésbe kezdtem a Mandulasziget északi csücskében, ám ez a munka bizony nehézkesen halad. Eddig a munkások és jómagam gyakorlatlanságában láttam a kudarc okát, ám a minap ezt a mintát találtam a szikla alapjába vésve, korábban elkerülte a figyelmemet - egy papiruszt vett elő a köpenye alól. Guar kíváncsian hajolt a hevenyészett rajz fölé, meglepetésében az orrát is fölhúzta, a nyúlnak dörmögte:
     - Hugó, ilyen ábráról őriznek valami szöveget a frágiai kapillában, esetleg a toronyban? – ám a nyúl nemet intett fejével: - Ez valami nagyon ősi szimbolika lehet, még Frágia alapítása előtti időből, de kiérzem belőle a gonosz akaratot...
     Pöklencs összeszorította mancsát, határozottan felugatott: - Akkor vizsgáljuk meg a helyszínen, bár leszállt az este, telihold van, a világánál épp eléggé látható lesz. Induljunk máris!

V.

     Savarakatana épületéből az ösvény egyenest a sziklacsúcsra vezetett, ezüstös fényben ragyogó mandulafák álltak a tisztás szélén, a bársonyos sötétbe boruló tájban a csöndet az örvösmedve morgása törte meg:
     - Hugó uram, emeld a lámpást a talaj fölé! Hm. Ilyet még nem láttam. De ez a jel nem lehet a Fekete torony elbukott népének munkája, mert azok nem használták a mandalakört, se a spirált a véseteiken. Javíts ki Pöklencs, ha rosszul tudom!
     Ám a kutya göcsörtös botjával a gyéren benőtt talajt bökdöste kíváncsian. A telihold lidérces fénye csak a torony közepét világította meg, az ábra gipszfehér színben játszott. Pöklencs már értette, miért nem vették korábban észre: a napvilágnál csak figyelmes szem fedezhette fel a sokféle törmelék, mészpor alatt.
     - Itt mintha üreg kongana, irányíts ide kis fényt Hugó! - szólt, amint a nyúl odatartotta a lámpást, felszikrázott a foxi kezében a bot, a szikla mélyén kondult valami, mintha súlyos ereszték ropogna, s megnyílt a talpuk alatt a talaj. A három kutató a kitárult sötétségbe hullt, illetve esett volna, mert Guar, aki fahusángját keresztbe tartotta, most ott függött az ébenfekete lyuk fölött, Hugó az övébe kapaszkodott, míg Pöklencs utolsó láncszemként a nyúl lábát fogva lógott az áporodott szagot árasztó nyílásban. Botját még akkor is bal mancsában tartotta. Mint vége-nincs kút tátongott a grafitszín mélység, odalentről furcsa por és párafelhő csapott föl, s már a kutya lábát fonta körül; amint megpróbált megszabadulni tőle, a saruja lerepült a mélybe. Az örvös dühös mordulása rántotta ki a megdöbbenés apátiájából:
     - Pöklencs, ahelyett, hogy lent ficánkolsz, mássz már föl! Leszakad a karom és szegény Hugó mester se rugó, ami a végtelenségig nyúlik. – Másznék én Guar, csak valami fogja a csülköm, a sötétből jön, nem tudom micsoda! – Hangokat hallok odalentről! – nyöszörögte a nyúl, miközben a foxi dühösen a párafelhő felé sújtott botjával, parancsolón felugatott: szavaitól dübörgött alattuk a szikla. A botból éles fény csapott alá, a mahagóni-sötét pillanatra átláthatóvá vált: egy a messzeségbe szűkülő járat, amit különös színekbe játszó – karmazsinvörös, kaktuszzöld, kadmiumsárga, muszlinkék – fátyolszerű valamik töltöttek ki. Amint fölfelé törtek, ki a gránit szorításából, suttogás és hörgés, majd a bot szikrájától fájdalmas üvöltés hangzott. Pöklencs, Hugó és Guar a téglarakás szélén találták magukat, a hold opálfehér fénye a sima talajra vetült, nyoma sem volt se a nyiladéknak, se az ábrának. Guar morogva föltápászkodott.
     - A történteket mivel magyarázod, Pöklencs? - a kutya mancsával verte le a port és a földdarabokat a köpenyéről, prüszkölve vágott vissza az örvösnek:
     - Tán elfeledted azokat a régi históriákat, amik a föld mélyének ősi lakóiról szólnak? Akik vénebbek az összes fúmanónál, varázslónál, a ledöntött Fekete torony szörnyetegeinél, már akkor a sziklák alatt éltek, mikor a Nagy Grizilinda kiemelte a világtengerből az első szárazföldeket. Ám ezeknek a lényeknek nem engedte meg, hogy a napvilágra előjöjjenek, bezárva élnek a gránit, bazalt meg dolomit szirtek alatt. A régiek félelmükben varázsábrákkal jelölték meg a földet, ahol hatalmuk a felszínt is elérte. A Mandulasziget ősi föld, ez a hely itt a bizonyíték, a torony azért nem tudott fölépülni, mert a lentiek bűbája éjjelente lerontotta. De most sok köbméter szikla mögé torlaszoltuk az üregeiket. Az ijedtségnek vége, gyertek! Vakondlyuki Tapsi mester finom vacsorával és a legjobb mandulapárlattal kárpótol bennetek!
     Így esett meg, hogy a torony, melyet utóbb csak Pöklencs Tornyának hívtak, mégis csúcsosodni kezdett, mert volt elég dolgos kéz, aki rakta, és Falvájó Klancs személyében jeles pallér, aki felügyelte az építkezést. Azt, hogy mi történt korábban, mért nem magasodott a pürgosz, Pöklencs, Guar és Hugó nem árulta el senkinek. Támadt elég gondjuk-bajuk hamarosan. Ez a rövid fabula is csak széljegyzetként maradt fenn a déli Vigilopolisz kapillájának könyvtárában.


Délibáb virtuális művészeti lap 2016. Harmadik évad/2. szám

Álomkép

      A hadnagy arca szinte hozzáért az övéhez, de Pokrony József rá sem hederített a másikból sugárzó gyűlöletre. Azt is némán tűrte, hogy ráerőszakolják a kényszerzubbonyt. Lehunyt szemmel próbált ismét, utoljára koncentrálni...
Két arc jelent meg előtte... Csábi Titanilla fájdalmas, halottá merevedett vonásai és Zsíros Szaniszló kéjtől fénylő, sátáni ábrázata! *

      Kemény János hadnagy jóllakottan tolta el magától a tányért. Keményné Farkas Sára aznap is kitett magáért: nincs Donomágiában még egy háziasszony, aki a szokásos szójakoncentrátum fejadagból ilyen finom vacsorát tudna készíteni. Kemény János teli hassal - egy fárasztó nyomozást lezáró kihallgatással eltöltött munkanap után -, kimerülten aludt el.

      Első álomfázis: mélyálom

                                                                        fehér dunna alatt a táj
                                                                        barna csupasz karú fák
                                                                        hópelyheknek szalutálnak
                                                                        jéggé fagyott nyári harmat
                                                                        csilingelő jégcsapok
                                                                        bennük légbuborék vacog

Dideregve olvasom a feliratot. Hideg van! Fagyott világ vesz körül. Kékülő ujjaim végig tapogatják. Hatalmas jégharang. Hang nem jut ki belőle: én sem. Lehet - nem is akarok. Varázslatos jégvirágminták ékesítik csupa ablak fagyszobámat. Dérterítő az ágyamon. Kristálydíszes, síkos szőnyegen taposok mezítláb.Egyedül vagyok!

      Második álomfázis: REM fázisú álom

      Olvasom, és újból olvasom a feliratot. Nem értem. Mélyhűtőből kihúzott fejem kocka; szikrázó hegyes dárdák - egykor göndör, fekete hajtincseim -, ha letörnek, kopaszodom.
Mégis, itt érzem jól magam! Nem tart sokáig... Emlék nyaldossa körbe jégmárvány koponyámat. Segítség!
Mint tiszta víztükörben, egy pillanatra megláttam önmagam.Fájt!Gyémánttűk ridegségével szúr a szívembe a gondolat: szabadság...

      Harmadik álomfázis: mélyálom II.

      Nagyot szippantok a metszőn tiszta levegőből. Keblem bal felén a fagyott motor mozogni kezd. Meleg lét pumpál szerteszét az ereimbe.

      Negyedik álomfázis: REM típusú álom II.

      Éleset találtam. Piros csepp bugyog elő, amint hozzáér opálszínű kezemhez. Érzem, hogy tennem kell! Fehér porrá sercen a jég, amint lassan vésni kezdek.
Elfeledettnek hitt betűkkel karcolom tele fénylő üvegszobámat.

                                                                        ropog a hó, elhalt gally reccsen
                                                                        egyarcú itt minden
                                                                        tékozló a legtöbb évszak a nagy Évben
                                                                        csupán egy: furcsa pásztora a nyájnak
                                                                        minden sajgó sebet betapaszt
                                                                        mire felderül az élet
                                                                        s eljő a meleg tavasz

      Ötödik álomfázis: éberálom

      Reszketés fut végig a testemen... Melegszem! Langyos zápor áztatja arcom. Ijedten nézek szét: védett otthonom pusztulását látom. A szikrázó ékszerdoboz lassan sárcsomóvá görnyed. Fönt tiszta az ég. Más színű ez a kék! Süti a bőrömet!
Hűvös verejtékcsöppökbe öltözve veselkedem neki a hegyoldalnak, aminek lábánál egyszemélyes kis világom megbújt. Új hazámban minden méter veszéllyel les rám. Csupasz vagyok. Fekete hajtincs göndörödik a szemembe. Bátorítóan! Fenn állok a szakadék peremén. Innen mindent látok! A borzongás átsüvít a lelkemen. Egész mezítelen lényem reszket.
Könyörgök a Legnagyobbhoz: változtasson szürke pocsolyává, mint mögöttem - lent - a közelmúltamat. Legyek inkább megalkuvó maszat: csak ne lássak! Mit? A lábam és a horizont közt, a négy égtáj felé szétterülő jégharangok milliárdjait.

      Ébredés

Kemény János hirtelen ébredt fel lidérces álmából.
Felesége szorgalmasan csomagolt, az utolsó simításokat végezte, mielőtt kilépne a lakás vékony farostlemez ajtaján. Kemény lomha mozdulatokkal hányta magára az előre kikészített ruhákat, majd megreggelizett. Különösebb búcsúzkodás nélkül lépett a toronyház tovasiető lakókkal zsúfolt folyosójára. Idegesítő álmát a hűvös reggeli levegő kifújta elméjéből, aktatáskáját lóbálva merült el Donomágia sugárútjának hullámzó emberfolyamába.



      * Részlet Vasi Szabó János Donomágiában lemegy a nap ( Dunatükör 2015/1 ) című novellájából



Szájberhalom

Eric Arthur Blair emlékére

      Megszorult a teremben a meleg levegő. (A légkondicionáló korábban felmondta a szolgálatot.) Az Európai Unió Multikulturális Konferenciájára érkezett előadók verejtékező arccal, pattanásig feszült idegekkel hallgatták a se vége, se hossza köszöntőket, majd az unalomig ismert előadásokat. Ugyanazok az elcsépelt szólamok, amik tíz, húsz éve szálldostak az "örök konferenciajárók" ősz szakálla mögül. Csak a fiatalokat feszítette a kínzó szóláskényszer, hogy szétüvöltsék a huszonegyedik század valódi problémáit, amiről hallani sem akart az EU nagytiszteletű szociológus társadalma. A permanens gyanakvás légköre mételyezte a konferenciát, a Ruhr-vidéki törökök a párizsi arabokra fújtak, a pomerániai kasmír népesség a dorchesteri hindukat figyelte gyanakvással, kik maguk is a dublini pastukat tartották szemmel, a nápolyi bantuk az oslói tuszikat, míg a mindenütt jelenlévő kínai populáció képviselői ferde szemmel vizslatták az összes többi résztvevőt. A vendéglátók érezhető tehertételként kezelték a Brüsszelből rájuk osztott összejövetelt, s a tagállamokból összesereglett résztvevőit.
      A szünetet jelző gépi hang hozta el a klausztrofóbiás tünetekkel küszködők számára a megváltást a sok szócséplés után. A saját levében főtt társaság - feledve tudományos tekintélyét, jómodorát, letaposva az előtte álló sarkát, sőt, könyökkel odább taszítva azt - kiverekedte magát az ajtón. Megteltek a Vértesboglári Konferenciapalota fehér műmárvánnyal borított folyosói a szédülten kóválygó, vagy a hűsítőket iszogató férfiak és nők csoportjaival. Utóbbiak közé tartozott az a két úriember, akik a folyosó távolabbi beugrójába húzódva kortyolgatták a bódító levet, s folytattak éles polémiát a globalizmus, a multikulturák megoldatlan ügyeiről.
      Erdei Vilmosnak hívták a fiatalabbikat. Magas, erős testalkatú férfi volt. Markáns vonásai, rövid kefe-frizurás haja inkább emlékeztette valamelyik kereskedelmi-tévés szappanopera sztárjára a kívülállót, mint egy ügybuzgó kutatóra. Győrből érkezett, eltelve a fejlett nyugat-dunántúli régió polgárainak nagyképűségével.
      Cserfalvi Igornak hívták a beszélgető társát: alacsony, arányos felépítésű, őszbe csavarodó hajú férfi. Tekintete azé a kutatóé volt, aki képes feláldozni az élet pórias hívságait a Szent Társadalomtudományok szolgálatáért cserében. Távoli, Erdei számára ismeretlen helységből érkezett. Viseltes öltözéke arról árulkodott, hogy a közszférában dolgozik.
      Vitájuk a kulturális antropológusok megfigyelési lehetőségei körül kavargott. Ezen a ponton megakadt a társalgás. Minden bizonnyal közrejátszott az is, hogy Cserfalvinak fejébe szállt az ital, s mint egy elakadt videó-szalag, egyre csak azt hajtogatta:
      - Ne haragudjon, de ön téved! Megtéveszti a globalista sokszínűség, a mindenhol fellelhető kulturális minták. Ugyanakkor a fősodortól elzárt közösségekben, eltérő környezeti és történeti hatások miatt, kialakulnak azok a szokásminták, amelyek az adott feltételekhez alkalmazkodva a kultúrák közötti különbségek kibontakozásához vezetnek. Bécs és München multikulturális fénykörében, a jómódú nyugati megyékben nem lehet érzékelni a különböző társadalmi csoportok, rasszok együttéléséből kialakult egyediséget! A városom ott fekszik Európa határán, a kultúra peremvidékén. Ahogy ön is jól tudja: a kultúra pediglen nem más, mint az az összetett egész, ami magába foglalja a tudást, hiedelmet, művészetet, erkölcsöt, törvényt, hagyományt, és minden más olyan képességét és szokását az embernek, amiket a társadalom tagjaként sajátított el.* Ha a saját szemével kíván meggyőződni az állításom igazáról, jöjjön el terepmunkára Szájberhalomra, szívesen látom...
      Mielőtt Erdei válaszolhatott volna, felbúgott az ismerős hang, s a tanácskozás résztvevői rendezetlen sorokban áramoltak a nagyterem éhes ajtó-szája felé.
*Edward Burnett Tylor
      Erdei Vilmos nem találkozott többet a férfival; sem az ülések elnyújtott órái - napjai - alatt, sem később, amikor a vasútállomás forgatagában bámészkodott. De Cserfalvi szavai ott fortyogtak agyának túlfűtött kazánjában. Elhatározta: nem Európa metropoliszainak színes multikulturális világáról írja a közelgő disszertációját, hanem az egykori Monarchia – most pedig az EU - határán épült poros városka populációjáról.

      Távoli hang... Kellemes női hang. A nevemet ismételi. Megmozdítom a karomat, majd a fejemet, lassan felhúzom a lábam: öregesen roppan a derekam, ahogy felülök. Hogy vissza ne dőljek, a térdemen összekulcsolom a kezemet. Kinyitom a szemem. Meglepetéssel tapasztalom, hogy a szúró fájdalom elmarad. Opálszín fényben ázik a helyiség, tompítja a tárgyak kontúrjainak kínos élességét, a sötét és világos kápráztató ellentétét. Az ébresztő-hipnózis tudatta velem: hol vagyok, hány parszeket szelt át az űrhajó, míg hibernálva feküdtem. Ez ösztökél arra is, hogy lelépjek a puha műanyag padlóra. Botladozva, de sikerül elérni a kis kézi vezérlésű járművet. Megkönnyebbülten süppedek az ülésbe. Az ajtók automatikusan kinyílnak, amint tovább gördül az elektromos jármű a félhomályos folyosókon. A legénység és az utasok az első mozdulatokkal küszködnek a lezárt fémajtók mögött. A büszkeség gyönge árama fut át lomha agysejtjeimen, mikor arra gondolok, hogy az én szervezetemet tartották a legerősebbnek az ébresztéshez a YEAR-1000 utasai közül a mindenható komputerek. Szétnyílik előttem az utolsó fémfal: a vezérlőteremben vagyok. A villogó műszerek közt megtalálom a hatalmas falképernyő kapcsolóját. A sötétség épp olyan sűrűnek és végtelennek tűnik, mint az álmom a hibernációban. Apró aranyfüggők csillannak, díszeként az éjfekete palástnak. Befordul a képbe a célállomás, a Sarik bolygó. Nagy, sárga égitest. Kráterektől csúf szederjes "arcán", mint elmérgesedett pattanás nő ki az ember építette kupolaváros. Ahogy közeledik, úgy tűnnek föl rajta a horpadások, körötte a sivár tájban pedig a hegyekké halmozott hulladék, sorsukra hagyott meddőhányók, a harminc méter átmérőt is elérő fémcsövek. Utóbbiak gigantikus acélférgekként kígyóznak, tűnnek el és bukkannak föl a vigasztalanul sárgálló homokban. Elfordítom az arcom a kopár planéta irányából. Mögöttem, hasonló járgányokon közlekedve föltűnnek a csillaghajó leszállását majdan irányító személyzet tagjai...

      Bömbölő sírásra ébredt. Kócos, barna kislány itatta az egereket a szembeni ülésen, vörösen égett arcának bal felén a tűzfolt. Érces hang torkolta le: - Befogd a szádat, pulya! Megmondtam, nincs több perec.- Az anyja - a szűk farmernadrágból kibuggyanó hasú, nagymellű, karvalyorrú cigányasszony - adott neki egy sallert. Ettől a gyerek csak még inkább visítani kezdett, mire a nő is elvesztette maradék türelmét: - A szar csípje ki a segged! Fogd már be a pofád!
      E fülsértő kakofónia kiverte Erdei Vilmos szeméből az álmot. A fantasztikus könyv - Világállam című -, amit a szunyókálás előtt olvasott, az ülés alá esett. A lányka vadul kalimpáló lába miatt alig tudta fölvenni. Csak úgy áradt a szitok a szénszemű anyjából. A vicinális közben becsattogott a megyeszékhelyre. A pályamunkásokkal együtt a hangoskodó utastársai is leszálltak.
      Itt legalább fél órát várt a szerelvény, a végéről vagonokat kapcsoltak le, könnyített teherrel lépték át a schengeni övezet határát. Bár a táj eztán is az Európai Unió területe volt, ám mintha láthatatlan falon haladtak volna át, nemcsak a fülledt levegő, hanem "maga" az idő is megállt volna, a koszos ablak előtt elvonuló, gaz fölverte táj, a poros falvak a múltból elővillanó képek. Hegyek komorlottak a távolban, aszfaltszínű, kövér fellegek koronázták csúcsukat. Akácligetek tarkították a dombos vidéket, a sínek mellett nagy táblán hirdette a kopott felirat: BINE ATI VENIT LA CYBER-DEAL!
      A vonat megállt a vasútállomás földszintes épülete előtt. Erdei görgős bőröndje az első lépések után elakadt a betonjárda repedésében. A vasútállomás homlokzatáról tégláig koszlott a vakolat, a váróterem egyik szegletében ráccsal fedett kis ablak mögött a jegypénztár bújt meg, szemben vele a restaurant: dohányfüstös talponálló. A kijárat pántjaiból kifordult ajtaja egy kátyús bekötőútra nyílt. A távolban a városka szélső házai délibábként vibráltak a hőségben. A restivel szemben taxi árválkodott, egy ütött-kopott Oltcit. A sofőr sehol. Erdei türelmesen ácsorgott a jármű mellett, bámulta a szélvédőt, az ablaktörlő vonalán túl felhajtott függöny formában rárakódott port. Közben előkerült a mokány, füstös képű taxis. Messziről szaglott a cujkától. Izzadó homlokát törölgetve kérdezte: Buna zivá! Unde ái merdzse?** Vilmos értetlen képét látva elvigyorodott:Versztét du? Aztán elkomorodott a barna fizimiska: Csak nem magyar vagy?
      A pink színű betűkből kirakott Pensiunea felirat jelezte az ifjúsági szállóra emlékeztető lapos épület homlokzatán, hogy megérkeztek. Fülig érő szájjal fogadta a taxis a viteldíjat, koszos bézbólsapkáját megbillentve búcsúzott.
      Vékony, fehér bőrű, harmincas nő állt a recepciónál. Csontos testén nem akadt egy gömbölyded pont, sápadt, aszketikus arcán a szeme alatt, a szája sarkában már megjelentek a szarkalábak. Kontyba feltűzött, hollófekete haja csak erősítette a vénlányos kinézetet, ám keskeny fekete szemében sötét tűz égett. A melle fölött ferdén fölcsíptetett lapkán ez állt: Viorela Popliceanu. Mély hangon szólította, németül kérte el Erdei igazolvány-kártyáját. Kétágyas szobában szállásolta el, a WC és a zuhanykabin a folyosó végén volt. A férfi rátolta a farostlemezajtó riglijét, kinyitotta a fülledt helyiség ablakát, ám a gondozatlan udvar felől beáramló macskaürülék-szagot beszippantva meggondolta magát, összehúzta a függönyt is. A szivacsmatrac a derekánál rögvest bemélyedt, ahogy elterült az egyik ágyon. Holnap felkeresem Cserfalvi Igort, a mai nap még alkalmatlan a terepmunka kezdetének.
      Kivette bőröndjéből a hazulról hozott ásványvizet, langy erecske csordogált végig az ajkán. Csak kókadozni bírt a melegben, remélte: este enyhül a hőség, s a büdös; akkor kiszellőztethet. Kiemelte a kofferből a vonaton elkezdett vékonyka, vörösben játszó borítójú Világállam-könyvet. A címadó novella folytatását olvasta: "... a leszállás elmarad. Az űrhajó orbitális pályán kering az űrben; egy ormótlan, ütött kopott komp szállítja az utasokat a bolygóra, a kupolaváros kikötőjébe. Ott az egyenruhás személyzet szűkös váróterembe terel minket, majd rezzenéstelen arcú android fináncok átforgatják az útipoggyászt, végigpásztázták – lapos, műanyagházú letapogatókkal – a ruházatunkat. A fogadtatás nem volt túl szívélyes, mégis örömmel lépek ki a hatalmas hibrid város műfényébe. A széles sugárutat vadonatúj épületek, s nagy neoncsöves transzparensek kísérik. A nyelv és a betűk idegensége, valamint a jókora holografikus arcképek ismeretlensége miatt nem tudom eldönteni, mi célból vannak ott. Az út szélén várakozó robottaxikhoz lépek, beülök a legközelebbibe. Beprogramozom a professzor címét és várom, hogy a gépezet a magasba emelkedve elszállítson. De, nem történik semmi! A tucatnyi járműből egy sem működik. Látom, amint a volt útitársak döbbenten mennek egyik gépezettől a másikig. Káromkodom cifrát, majd belátva, hogy ettől nem fognak megmozdulni a járművek - lehangoltan elindulok gyalog. A hajó könyvtárában kapott régi várostérkép a kalauzom. A meglepetéseknek nincs vége: befordulva az első keresztutcába, mellbe-vágó látvány fogad. Az űrkikötő makulátlan tisztasága után hihetetlen kontrasztként tárul elém az urbánus táj. Elképedve kerülöm ki a szürke toronyházak lábánál összegyűlt szeméthegyeket, ugrálom át a csordogáló szennypatakokat. Az épületek falának repedésében mohaszerű, kékeszöld növény burjánzik; elborítja az emeleteket, körülszövi az ablakokat, utóbbin a plexi vagy üvegborítás helyett csak lyukacsos papír feszül. Zizegéséhez a tokból kifordult nagy udvari lengőajtó nyikorgása ad kíséretet.
**Jó napot. Hová menne?

      Rövidesen elfogy az utca aszfaltburkolata is. A hiányos kockakövek közt gyanús összetételű tócsák csillognak. Egy rozsdamarta, darabokra szedett sikló mögül embersor bukkan elő. Bezúzott kirakatú áruház előtt áll a tömeg, természetellenes mozdulatlanságban. Ezek a "lények" csakis robotok lehetnek, s gazdáik parancsára ácsorognak a bolt előtt. Föltámad a kíváncsiságom: a Világállam legtöbb bolygóján rég kivonták a forgalomból ezeket az elavult, emberszabású konstrukciókat. Odasomfordálok az ajtóhoz, s benézek a vállak fölött a helyiségbe. Mielőtt hozzászokhatna a szemem a homályhoz, az előttem álló - megszólalásig humanoid - robot jól irányzott karlendítéssel a gyomromba könyököl. Kétrét görnyedve vágódok a kirakatnak.
      - Nem tolakszunk előre! - recsegi a fémes, kioktató hang, bár gazdája arra sem méltat, hogy hátra forduljon.
      Megszégyenülten tápászkodom föl. Dühöngő gondolatom a Robotika Törvénye körül kavarog, de tudomásul kell vennem: az enyémtől lényegileg eltérő kultúrába vetett a kíváncsiság."


      Újabb meleg, poros napra ébredt. Válltáskájába gyömöszölt néhány fontosnak vélt- és tán Cserfalvi Igort is érdeklő - jegyzetet. Rázárta a csomagokra az ajtót. A recepciónál Viorela kisasszony közömbös arccal fogadta, feszült rajta a vajszínű egyenruha, a pulton nyugtatva kezét merev derékkal állt. Erdősnek kósza gondolata támadt: tegnap óta el sem mozdult a helyéről… A férfi kérésére egy régi tárcsás telefonon hívott taxit. Vilmos meg sem lepődött, hogy a rozoga Oltcitot találta a vendégház ajtaja előtt. Vigyorgó gazdája ezúttal bemutatkozott a kézfogás után: Liciniu Piturka.
      A település a múlt század nyolcvanas éveinek jellegzetes terméke volt, földszintes kockaépületek, és négyemeletes lapostetejű sorházak. Ahogy a betonépületek közt haladtak, feltűnt Vilmosnak a korábbi építmények, a hangulatos városmag hiánya. Még az otthoni Sztálinváros és Leninváros építtetői is meghagytak egy központot, urbanizált csakraként funkcionáló helyet; de ez a homokszín kisváros egyenesen valamelyik Corbusier-utód tervrajz-asztaláról csusszant a hegyek ölébe.
      Nem számolta, mennyi idő telt el, míg végre rátalált Piturka taxija a keresett házra, ami a város távolabbi, viszonylag konszolidált kerületében állt.
      Néhány satnya leander tengődött a földszintes, palatetős épület előtt. Erdei hosszan keresgélte a csengőt, ám nyoma sem volt ilyennek a kovácsoltvasból készült kapun. Egy bojtos végű zsinór lógott fölötte. Ezt hősünk türelmetlenül kétszer is erőteljesen megrántotta. A ház ajtaja résnyire kinyílt, majd teljesen kitárult. Cserfalvi Igor elképedve állt a néhány soros lépcső legfelső fokán.
      - Üdvözlöm a ház urát! Tán, emlékszik rám a tanár úr? Erdei Vilmos vagyok, a multikulturális konferenciáról... - de nem fejezhette be, mert az ősz férfi rekedten fölnevetett, széttárta a karját, s végre lesietett a vaskapuhoz. Nyögve húzta el az útból a nyikorgó alkotmányt, szívélyesen üdvözölte a kollégáját.
      - A magasságosra mondom, vénülök. Mindenről elfeledkezem. Fáradjon beljebb! - Puritánul berendezett helyiségbe vezette Vilmost.
      - Kér egy italt, Erdei úr?
Meg sem várva a választ elsietett, majd egy műanyag tálcán két pohárral és egy teli üveggel tért vissza. Erdei felismerte a gyenge szilvapálinka ízét.
      Cserfalvi leült vele szembe. Kissé remegő kézzel, de egy hajtásra kiitta a pohárka tartalmát. A társalgás a kötelező udvariassági formulával, közömbös témával indult. Ám, ha két néprajzkutató összetalálkozik, lehetetlen, hogy előbb vagy utóbb ne a "szakmára" terelődjön a szó. Akárcsak hónapokkal korábban, most is az idős férfi szónokolt. A sűrűsödő kortyintások hatására igencsak megeredt a nyelve...
      - A hetvenes években alapították itt a szupertitkos Kutatóintézetet, a Nagy Konduktor ötlete volt a világvégén is túl egy lépéssel telepíteni, néhány év múlva a munkatársaknak fölépült köré ez a város. Kilencven után bezárták az intézményt. Ám Szájberhalom, ahogy a székely építők hívták - hivatalos nevén Cyber-Deal -, itt maradt. A lakossága ugyanannyi főt számlál, mint a szocializmus idején. Se haláleset, se születés, se elvándorlás, se betelepülés nem volt azóta. Az ezredforduló után hívta föl rá a figyelmemet egy bukaresti kolléga. Tíz éve vettem ezt a házat, itt élek a szájberhalmiak közt. Figyelemmel kísérem az egyedi kultúrájukat, hagyományaikat, ami se a román, se a magyar, se a szász szokásokkal nem mutat egyezést, igazi unikum!
      - De ez miben nyilvánul meg, mitől van így? Miért más itt az élet? - vetette közbe Erdei Cserfalvi úgy tett, mintha nem hallaná a kérdést; telitöltötte a poharát pálinkával, s szinte kiabálta a szavakat:
      - Fiatalember! Értse meg, itt nincs emberi lépték! Ugyanazok a személyek, akik a nyolcvanas évektől bejegyzett lakói a városnak, ma is - az utolsó emberig - itt élnek. A taxis, aki magát idehozta, harminc éve Piturka elvtárs. A szállón, ha jól sejtem, még mindig Popliceanu kisasszony a recepciós. Semmit se öregedett; mikor ideköltöztem, csaptam neki a szelet, de mintha a falnak beszéltem volna... Itt nincs emberi antropológia... Nincs emberi kultúra... Nincs emberi... szabadság sem... Hisz látta... nálunk így mennek a dolgok... - amikor a mondandójában idáig ért, a szó az ajkára fagyott. A mozdulat, amivel a poharát a szájához emelte, félúton elakadt. Kitisztult a zavaros pillantása, elkerekedett a szeme, fájdalmas hörgés hagyta el a torkát:
      - Mit mondtam? Magasságos, rosszul szóltam. Alkoholos befolyás alatt álltam! Egy vén hülye vagyok!
Erdei megrendülve nézte az öreg rángatózó arcát. A kidagadó erekkel átszőtt reszkető keze a szék karfáját markolta. A komód tetején mintás terítő közepére helyezett régi tárcsás telefonhoz lépett.
      - Cserfalvi úr, nem tudtam, hogy beteg. Azonnal fölhívom az orvosát, csak adja meg a telefonszámát!       - Orvos... Minek? Óh, egek! Végem van. Az a rohadt pálinka az oka. Viorela hányszor mondta: egyedül piálj Igor, akkor nincs ellenőrzés, s te csak nem vagy olyan bolond, hogy följelentsd magad.
      Az udvarra nyíló ajtó fölé szerelt rézcsengő hangja szakította félbe a tudós őrjöngését. Erdei úgy kapott az ósdi kilincskar felé, mint vízbe esett ember a mentőöv után. A kar engedett az erőteljes nyomásnak, az ajtó kinyílt. Vilmos meglepetésére karcsú, feketehajú, középkorú nő állt odakint. Fehér köpenye és vaskos orvosi táskája arra késztette a férfit, hogy utat engedjen neki. A doktornő rámosolygott, majd egyenesen Cserfalvihoz sietett. Az öregember tekintetében félelem fénylett. A csinos hölgy megfordult - ismét elővette a lefegyverző mosolyát. Becsukta Erdei orra előtt a kis előteret a szobától elválasztó, addig nyitva hagyott ajtót. Vilmos idegesen járkált a szűk helyiségben. A szobából meghatározhatatlan hang szűrődött ki. Nem tudott ellenállni a kísértésnek: fülét az ajtó fényezett lemezéhez nyomva hallgatózott. Mintha odabentről halk nyöszörgést, majd elfojtott jajgatást hallott volna! Kitárult az ajtó, alig tudott elugrani mellőle, s a szépség lépett ki rajta. Udvariasan elköszönt és formás hátsóját tekerve kilibegett a ház kapuja előtt várakozó csillogóan új Audi A4-eshez.

      Erdei a gyors orvosi beavatkozás feletti csodálattal és tudóstársa iránt érzett szánalommal a lelkében ült le az öreggel szemben, ám a változás még őt is meglepte. Cserfalvi Igor, mintha mi sem történt volna, a félig töltött poharat az ujjai közt tartva szólt hozzá:
      - Tisztelt kolléga, ha nem csal az emlékezetem, a kulturális minták különbözőségének témakörét feszegettük az imént. Nos, szerintem ez az egész Cyber-Deal sztori kissé föl van fújva...

      Erdei Vilmos homlokán kövér csöppökben gyöngyözött a veríték, halántékán kidagadt az ér. A rémület, ami mintha a nyitva felejtett ajtón a fülledt levegővel áramlott volna be, fekete árnyékot vetett ember agyának sejtállományára...

     Szombathely, 1989-2015


lap tetejére