Tóth Ferencné Ildikó versei:

Délibáb virtuális művészeti lap 2015. Második évad/2. szám.

A híd (Apám emlékére)

Csoda volt az élet maga,
nincs okom panaszra.
Gyermekként is, felnőttként is,
felnéztem apámra!

Minden, amit adni tudott,
bennem testet öltött.
Nem dúskáltunk, de úgy érzem,
reánk sokat költött.
Lelki ember volt az apám.
Sokszor nem értettem,
miért rágódik oly dolgokon,
melyben nem vétettem.

Életének minden szakán
sokszor volt Ő beteg, gyenge,
a rossz egészsége miatt került,
nehéz helyzetekbe.

Mikor nyugdíjas lett,
s pihenhetne végre,
egy híd emelkedett fel,
élete egére!

A másik oldalon oly könnyű,
oly vidám az élet,
hogy az innenső oldal,
szinte semmivé lett!

Kérdem apám: mikor megyünk át
azon a hídon,
-Nem megyünk még kislányom,
míg a kezem felemelni bírom!

Napra nap jött, hónapra hó,
Elolvadt már régen a hó.
Kikelet jő, a természet ébred,
ekkor értettem meg, hogy neki,
most ágyaz a végzet!

Apa, apa, átmegyünk már
azon a nagy hídon?
Csak én megyek te még maradsz,
épp eleget osztoztál a kínon.

Engem várnak a túlparton,
téged pedig itthon,
ha itt lesz az ideje,
osztozunk egy titkon.

Nem kell örökre elválnunk,
maradnod kell még lányom,
ne keresd még a hidat
van még dolgod e világon.

S újra eljő a kikelet,
a szeretet jegyében
feltárul a titok,
apám üzen: s látom őt,
unokám szemében.

sorkoz

LILI

Kisunokám, Lilike,
olyan édes, kicsike.
Lába az utat még nem taposta,
bőrét nem sütötte napocska.
Pici testén pici, poci,
pici combján pici husi.
Kis kezével köröz körbe,
s félve néz még a tükörbe!
Ha mosolygok, rám mosolyog,
kicsi szeme csak úgy ragyog.
Oly tiszta, még oly ártatlan,
a mozgása kiszámíthatatlan.
Karjaimban a kis falat,
sose múljon el ez a pillanat!
Tündérrózsám, kis virágom,
Ő az én kis boldogságom!

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2015. Második évad/1. szám.

MEGPECSÉTELVE

Skorpió vagyok, kissé hirtelen,
vad indulattal élem életem.
Éles szavakkal ha megbántlak,
lelkemben már kész is a bocsánat!

Vigyázni kellene, tudom jól,
mert elég a kimondott szavakból.
Nehéz a világ a szívemnek,
könnyítést csakis a hitemnek
köszönhetek,
s ha nem tetszik valami, tudom elmehetek...

Bánt a világ, hát én is bántok,
ha megsértesz azonnal visszavágok.
Pedig nem kéne...
Mert nem lesz akkor sohasem vége!
A feléd dobott követ el kellene kapni,
s nem visszadobni, hanem kézbe adni.

Emberi voltunkat megőrizni nehéz bizony,
de életünk nem lehet örökös iszony.
Szelíden, szépen kellene
egymáshoz viszonyulni,
ezt kellene még nekünk megtanulni.

sorkoz

NAGYIHOZ

Munkám vége, lassan itt az alkonyat,
a nap is lement, kinn sem igen hallani már hangokat.
Csöndes kis falumban utamra indulok,
fejemben még sok aznapi esemény forog.

Megyek, csak megyek a megszokott úton,
megállok mégis nagyjából félúton.
Nem kell tovább mennem az ismerős házhoz,
mert már megérkeztem, az én nagymamámhoz.

A temető kapuja tárva-nyitva áll,
s nem a nagyi kitárt karja vár.
Nem esik útba már forgalmas sarok,
nem várnak már többet az ölelő karok!

Drága gyermekem...nem mondja már senki,
hisz letelt az idő,
el kellett már menni.
Szívem a torkomban dobog,
szám halkan egy imát morog.

Istenem, ha eljut hozzád
sóhaja egy unokának,
viseld gondját kérlek,
az én nagymamámnak!

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/4. szám, november-december.

Nincs idő

Nincs idő semmire,
kevés a 24 óra.
Osztódnom kellene.
Érzékszerveim hanyatlása
sem vezet sok jóra.
Ha lenne belőlem több példány,
talán elérnék dolgaim végére.
Ezen morfondírozom, úgy két éve.
Az ágy a legjobb barátom.
Szemem becsukva nem látom
az élet zajos világát,
lekapcsolom a lámpát.
Álmomban zöld fűben heverek,
langyos szellő körülem tekereg,
meleget, illatokat érzek,
remélem, ez még nem a végzet!

Hát...változás az nincsen.
Sőt minden egyre rosszabb,
fogy az erőm,
csak elvagyok naphosszat.

Az idő itt nem játszik,
bármily furcsának is látszik.
De időtlen álmom se időtlen,
szól a vekker, pont időben,
ébresztő: gyorsan kelni,
mert nincs idő...lustálkodni!

A függöny nem mászik le a plafonról, hogy
kimossam,
a hűtő nem telik meg magától: hát kiosszam
a feladatokat a családomnak?
Segíthetnek nekem is,
nem csak a barátoknak.

Nincs idő semmire.
Nincs egy nyugodt pillanatom,
hogy életemet rendbe rakjam,
a napi zűrök után lelkem
megnyugodjon.

Az ágy a legjobb barátom.
Szemem becsukva nem látom
az élet zajos világát,
lekapcsolom a lámpát.

Álmomban zöld fűben heverek,
langyos szellő körülem tekereg,
meleget, illatokat érzek,
remélem, ez még nem a végzet!

Az idő itt nem játszik,
bármily furcsának is látszik.
De időtlen álmom se időtlen,
szól a vekker, pont időben,
ébresztő: gyorsan kelni,
mert nincs idő...lustálkodni!

sorkoz

Panni néni

Nénike ballag az Ősi poros úton,
elmélázva gondolkodik el a múlton.
Kezében virágok, hosszú út előtte,
messzi útra indult, ki a temetőbe.

Fenn a magas égben
lakik már a párja,
de Ő behunyt szemmel
maga előtt látja.

A magas égben, ott fenn
boldog már a lélek,
földi kínját, baját
itt lenn hagyva tér meg.

Ott fenn nem fáj semmi,
ott már… nincs mit tenni.
Nem kell dolgozni menni,
nem kell inni, enni.
Nincs idő, mi el fog telni,
nem kell feküdni, s reggel kelni.

Lenn a földön magány, üresség marad,
melytől annyira félünk,
ahogy az idő halad.

Bánatosan ver az éltető szív,
melyet a buzgó vér életre hív.

S nehéz a lélek,
mert oly súlyos a teher,
mely aláhulló kőszikla erejével
a földre lever.

De róni kell az utat akkor is,
még itt a helyünk,
bármilyen nehéz is
vezessen a hitünk!

Hinni az elmúlás szükségességében,
hinni az élet igaz értelmében.
Hinni Istenben, mennyei Urunkban,
s hinni legfőképp: önmagunkban.

Célja van minden teremtménynek,
hogy a földön éljen
s éppen: ez a lényeg!
Hinni az örökben, ami egyszer eljő,
s életünkben sorra tűnik el a felhő!

Nénike, ne nyomja lelkét úgy a bánat,
párja lelke mindennap hazatalálhat.
Csak nézzen fel a kéklő, vagy csillagos égre,
s érezni fogja, hogy benn lakik szívében.

S ha elfogadja, s nem kérdezi többé:
mit, hogyan és miért,
megkapta az élet legszebb ajándékát:
a hitét!

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/3. szám, szeptember-október.

Szalagavató

Fehér hattyúk szállnak ide-oda,
nem készül még menyegzős vacsora.
Pompás könnyedséggel töltik be a teret,
s minden hattyút egy-egy fekete holló vezet.

Lassú forgatagban,
hó csipke tollakban,
meghitt békességben,
lágy zene kíséretében készülnek,
hogy hamarosan szállnak,
s lesznek dolgos tagjai ennek a világnak!

Még egy utolsó tánc megilleti őket,
az itthon maradókat,
s a messze menőket!
Arcukon mosoly, de szomorúságot is rejt,
mert a jövőről: még mit sem sejt.

Mit hoz, hova száll ez a sok-sok madár.
Ki még kicsit tanul, más majd dolgozni jár.
Fátyoltáncuk örökre beég a szívükbe,
s ha múlik az idő, itt jönnek majd össze.
Emlékezve ezekre a csodás évekre,
s könny hullatva néznek a megőrzött képekre!

sorkoz

Szürke kabát

Egyszer, mikor a városban bandukoltam,
vettem egy kabátot a sarki boltban!
Elegáns szövetből, kézzel varrták,
ezt még talán vargák szabták.

Rajta fekete csillogó gombok,
nem csaplak be, igazat mondok.
Annyira szép és finom a kelméje,
nem számít melyen sálat veszek fel melléje.

Csak egy a hibája! Egy kicsit, nagy rám.
De nincs az a pénz, amiért eladnám,
hát megvettem,
most már az enyém!
Majd csak belehízok,
van rá remény.

Nézegetem, rakosgatom fogasról fogasra,
de csak nem veszem fel tavaszról tavaszra.

Hiába szép, és csak nekem van ilyen kabátom,
nem kerül ki a szekrényből sohasem barátom.

Jó kis vásárt csináltam.
Pénzem áll egy kabátban.
Jó, nem fogom felvenni,
de másra nem jó,
nem lehet bele virágot tenni,
nem lehet ebédet főzni belőle,
az árából már jóllaktunk volna,
párszor belőle.

Kértem volna meg Erzsikét,
fessen egy kabátot,
furcsa gondolat, tudom,
mert ilyet még ki látott,
szürke kabát, fekete gombokkal,
s nem küszködnék tovább a gondokkal.
Kitenném a falra a képet,
a folyamatos láthatás végett.

Az ára most de jó lenne, ha itt maradt volna a zsebembe,
de az sohase jutott volna eszembe,
hogy lehetne kicsit levágni belőle,
s nem fájna tovább a fejem felőle.

De hozzányúlni sosem mertem,
mert úgy szép a kabát, ahogyan vettem.
Hát, ezután is elő-előveszem,
újra és újra ide-oda teszem.
Tudom, hogy talán soha fel nem veszem,
lehet, hogy elment a maradék eszem!

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/2. szám, június-július

A téli Bakony

Csillogó havas táj...
Micsoda bűbáj!
Szemünk káprázik a látványtól,
fehér hólepel mindenhol.

Ránk borul a csend,
olyan nagy a rend.
a hó mindent eltakar,
takarítaniígy akar.

Csak fehér és fekete minden,
tán azt kellene hinnem
színek nélkül hogy lehet csodás
egy táj, mely mi tagadás
a tavaszi virágpompától lehet szép,
a nyári tobzódó lomboknál nincs szebb kép.
Az őszi színpompát semmi sem múlja felül,
mit is akar a tél, ha a hó a csupasz ágakon megül.

Csak fekete és fehér minden.
Éles kontrasztban ölelkezik,

oly fenséges és csodás látomás,
mely vászonra kívánkozik.
A fagyos fekete ágak,
a hidegben mereven fáznak!
A fehér hó lágyan borítja a tájat!

Ahogy körbe nézek,
mindenhol enyészet.
A természetnek ím a tél a végzet!

De ha ez a fenséges látvány
ily csodát tud tenni,
a lelkünkben hideg érintése,
meg tud melengetni.

Milesz, ha jő a kikelet, mely bomló virágokkal,
poroz be minket, mint tündér varázsporral.

A téli Bakony akkor feléled,
s a fekete-fehér...immár a végzet!

sorkoz


lap tetejére