Törő Zsóka

Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/3. szám, szeptember-október

CSILLAGAIM

Egész délelőtt a konyhában szorgoskodtam, mert fontos vendégeket vártam, az unokáimat és a fiamat. Már mindennel elkészültem, az asztal is feldíszítve, terítve várt. Nem jöttek! Izgatottan néztem az órámat, csak nincs valami baj? Igazi nagymamaként viselkedtem.
Hamarosan két kicsi kéz kopogását hallottam, a szívem megdobbant. Ajtót nyitottam. Három kis lurkó állt előttem csillogó szemekkel, mosolygó pofikkal, és én sorban kaptam tőlük a finom, édes puszikat. Lepakoltak, ügyesen kezet mostak, és irány az ebédlőasztal.
- Én sokat kérek!
- Én keveset!- hangzottak el az óhajok.
Csendben ettünk, megnyugodtam, ízlik nekik a húsleves.
- Mi lesz a második?
- Sült csirke és pirított burgonya céklával. Jó lesz?
- Azt szeretem!- hallottam mindenhonnan.
Tálaltam az újabb fogást. Ügyesen ettek, késsel, villával, csak a kicsi lány ragadta meg a csirke alsó combját, ő nem csinált ebből ügyet.
Bőven volt maradék, de én azt mindig össze szoktam szedni, később elfogyasztom.
"Ételt nem dobunk ki!" Megtanultam gyermekkoromban.
Jött a süti, annak még volt hely, de nem kértek sokat.
A kisebbik fiúnak pár nap múlva lesz a szülinapja, hát felköszöntöttem. Kapott egy világoskék óvodás hátizsákot, amin Thomas mozdony volt a dísz, kedvenc mesefigurája. Csillogott a szeme örömében, rögtön fel is vette, és le sem tette a fürdésig. Még utazni is úgy akart másnap, hogy a hátán volt. Kell ennél nagyobb öröm egy nagyiszívnek?
A délután játékkal telt el, a nagyfiú a számítógépet vette birtokba, a kisebbik rajzfilmeket nézett a tévében, de a kislány egy percre sem ült le, végigkutatott mindent a lakásban, kinyitott minden ajtót, átrendezte a polcokat, kirámolta a hűtőt, én meg jártam a nyomában, hogy mentsem, ami menthető. Közben annyi törzshajlítást végeztem el, hogy a gyógytornász gyógyultnak nyilvánított volna.
A fiamnak el kellett mennie, mert most volt a 20 éves érettségi találkozójuk. A gyerekek tudtak róla, nem volt sírás, csak a nagyfiú kérdezte meg:
- Apa, mikor jössz meg?
- Megpróbálok 9 órára hazaérni, ha tudok.
Látszólag megnyugtató volt a válasz, tovább játszottak. Már két fiú ült a gépnél, és nagyokat nevettek a vicces játékokon. A kislány megtalálta a fotóalbumokat, azokat lapozgatta, és megnevezett mindenkit, akit felismert. Kicsit bújócskáztunk, nevetgéltünk, így telt el a délután. Megágyaztam, utána szépen, sorban lezuhanyoztunk, fogat mostunk, készültünk a lefekvéshez. Előtte még egy kicsit mesét nézhettek.
A nagyobbik unokám elkezdte kérdezgetni:
- Még nincs 9 óra? Mikor jön már Apa?
- Még nincs, de ha tud, úgyis jön.
Amikor az volt a válasz, hogy most van 9 óra, és ezt mind a hárman hallották, odaültek sorban a bejárati ajtóval szemben a földre, mint a kis verebek a villanydrótra.
Egy szót sem szóltak, nézték az ajtót, vártak.
Kicsordult a könnyem, látva ezt a nagy ragaszkodást, szeretetet.
Most mit tegyek, mit mondjak? Először párnákat vittem alájuk, aztán gondoltam, okosan kell velük beszélni.
- Kicsikéim! Apa biztosan jönne, ha tudna, de talán későn kapták meg a vacsorát, vagy a volt osztálytársai akarnak vele beszélgetni, éppen rólatok mesél nekik. Különben is, ő annak örülne, ha ti már aludnátok, amire hazaér.
Rám néztek, egy szót sem szóltak, hanem mind a hárman mentek lefeküdni. Tíz perc múlva már hallottam is a kis szuszogásukat. A fiam csak két és fél óra múlva jött haza, még így is nagyon korán, de valóban örült, hogy a kicsik már régóta alszanak. Boldog voltam.
Másnap számítógépezni akartam, de nem volt jó az egér. Elemet cseréltem, akkor sem mozdult. Aztán a nagyfiú felvilágosított, hogy ő valamit beletett oda, ahol a kis lámpa ég, és azóta nem jó. Kért egy fogpiszkálót, és kiszedte. Minden rendben volt. Folytatódott a játék, néha egy kis civakodással, mint jó testvérekhez illik, majd ebéd után elindultak haza.
A kis ovison ma is ott volt végig a hátizsák.
Mielőtt elmentek, megkérdezte:
- Mama, ugye, te is jössz?
Nemmel feleltem, de a szívem örült, mert ez a szeretet jele volt.
Újra kaptam a finom puszikat, aztán sokáig integettem a távozó kocsi után.
A lakást sokáig úgy hagytam, feldúlva, mintha még mindig itt lennének.
Nagyon boldog nagymama voltam!



KÉSŐI SZERELEM

Március volt. A levegőben már érződött a tavasz közeledte.
Az asszony akkor már egy ideje egyedül élt, hiányzott a gyengédség, az érintés, a másik nem közelsége. Megpróbálkozott egy társkereső oldalon, ahol szinte azonnal rátalált egy mosolygó arcra. Úgy érezte, ez a Sors keze, ezért nyomban írt is neki. A férfi kedvesen válaszolt. Egy ideig leveleztek, aztán úgy döntöttek, eljött a személyes találkozás ideje. Semleges terepen, kettőjük lakóhelye közötti városban látták meg egymást először.
A mosolygó arc felragyogott, a jókedv a nőre is átragadt. Sokat beszélgettek, kéz a kézben sétáltak, aztán eljött a búcsúzás ideje. A férfi kedvesen, mókásan integetett. A nő örömmel nézte. Sokat ígérő volt ez a pár óra.
Ezután gyakrabban beszélgettek az interneten, mert sajnos eléggé távol éltek egymástól.
Aztán a férfi végre meghívta a nőt, hogy látogassa meg őt. Ez nagy lépés volt, izgultak mindketten
Az első nap estéjén zenés-táncos hajókirándulás volt a program. Csodálatos volt! Mintha a múlt századba utaztak volna vissza. Fehér kesztyűs pincérek, gyönyörűen terített svédasztal, élő zene, körben a főváros kivilágított szépségei. Ők léptek először a táncparkettre, megszégyenítve az ott ülő fiatalokat, és táncoltak nevetve.
Kifulladásig. Felejthetetlen volt ez a kezdés!
Hazatérve még tartott a mámor, végre egymásra találtak. Olyanok voltak, mint két ifjú szerelmes. Egymás karjában aludtak el.
A lakás berendezése még hiányos volt, hiszen a férfi nemrég vette. Másnap az üzleteket járták, hogy közös ízléssel kiválasszák a még hiányzó bútorokat, függönyt, megrendelték a méretre készülő konyhabútort. Az egész olyan volt, mint akik közös életre készülnek.
Úsztak a boldogságban. Aztán eljött a búcsú pillanata, de nem búslakodtak, tudva, hogy nemsokára újra találkoznak. Legközelebb már egy újjá varázsolt lakás fogadta az asszonyt, melyben a férfi is sokat dolgozott, hogy széppé tegye otthonát, kettejük szerelmi fészkét.
Az életük gyökeresen megváltozott, terveik voltak, közös jövőről álmodtak. Közben egyre jobban szerették, dédelgették egymást.
Egy idő után a férfi feltette a kérdést, hogy az asszony odaköltözne-e hozzá. A nő legszívesebben azonnal igennel válaszolt volna, ahogyan a szíve diktálta.
Aztán előjött a józan ész. Van otthon egy két szobás lakása, tele az ő holmijával, emlékekkel.
Hová tenné azokat itt, ebben a kicsi lakásban? A kérdés függőben maradt...
De közben rombolt. Kettőjük kapcsolata meginogni látszott, jöttek a kisebb összeszólalkozások, a mosolyszünetek. Pedig a férfi is érezte, hogy amit szeretne, megoldhatatlan. Hiszen szinte csak egy bőröndnyi holminak van helye a lakásban.
Továbbra is találkoztak, a férfi megmutatta a nőnek a főváros szépségeit, színházba, moziba, hangversenyre, kiállításokra mentek, mindig volt valamilyen kultúrprogram. Ezek mélyen beívódtak az asszony érzékeny lelkébe, agyába, kitörölhetetlenül. Ilyen sok jót és szépet eddig még senkitől sem kapott. Tudta, nem felejti el, amíg csak él.
Az éjszakák továbbra is csodálatosak voltak. Két korosodó, de ifjú lelkű ember lángolása, egymásba olvadása, gyengéd, meghitt együttléte ebben a zaklatott, zűrös világban.

Aztán a férfi beteg lett. Szűnni nem akaró fájdalmak gyötörték, hiába ment orvoshoz, szedett gyógyszert, járt mindenféle kezelésre, még a műtét is szóba került.
Racionálisan gondolkodó ember lévén úgy döntött, neki olyan társra van szüksége, aki bármikor elérhető, akár fél óra alatt odaér, ha ő segítségre szorul.
Ezt közölte az asszonnyal is, aki összeroppant, sokat sírt, és, bár értelmével felfogta, hogy ez az igény jogos, a szívével a mai napig nem tudja elfogadni.
A férfi fizikailag szenved, a nő lelkileg. Megpróbálta elengedni szeretett párját, beleegyezett, hogy ezen túl csak barátok lesznek, de legbelül érzi, hogy részéről ez nem fog menni. Ő még mindig szerelmes.

Így szokott ez lenni. Az egyik fél mindig jobban szeret, ő az, aki a szakítás után még sokáig szenved, titokban még reménykedik, a szíve közben összetörik.
Még beszélnek néha, barátként, de a nő részéről mindig sírás lesz a vége.
Nem képes felejteni, nem képes elengedni. Csak csendben szenved...



Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/2. szám, június-július

EGY SZERELEM TÖRTÉNETE

Betegségem miatt már harmadik hete hiányoztam a gimnáziumból. Akkoriban még nem volt tévénk, az olvasás sem kötött le igazán, ezért egy népszerű ifjúsági lapban levelező társakat kerestem. Határunkon túli magyar fiúkra esett a választásom. A legtöbbjük hamar lemorzsolódott, nem is nagyon bántam.

Ő, aki Erdélyben élt, első pillanattól a barátommá vált. Rengeteg levél jött, ment, a postás mindennapos vendéggé vált nálunk. Nem voltak egymás előtt titkaink, mindenről írtunk őszintén, tabuk nélkül. Nagyon közel kerültünk egymáshoz.
Legelőször érettségi előtt találkoztunk, nálunk. Bár akkor már a barátságnál többet éreztünk egymás iránt, mégis meglepett, amikor megkérte a kezemet szüleimtől. Én nemet mondtam, mert még tovább akartam tanulni. Ő elfogadta, megértette indokaimat. Tudtam már, igazán szeret. Levelezésünk folytatódott, 8-12 oldalakat írtunk egymásnak továbbra is. Közben befejeztem a főiskolát, dolgozni kezdtem. Újra előkerült az egybekelés kérdése. Mindez az 1970-es években történt, az akkori román vezetés mindent megtett, hogy terveink elé akadályokat gördítsen. A család és a barátok is igyekeztek lebeszélni tervéről, de ő mégis rendíthetetlen maradt.
Az áttelepülési szándék bejelentése után hazaárulónak kiáltották ki a munkahelyén.
A házasságkötési engedélyt én 10 perc alatt megkaptam Budapesten, neki mindez 10 hónapba került. Az esküvőre pár napot adtak, de ő nem hagyhatta el az országot, ezért Nagyváradon keltünk egybe, a ceremónia román nyelven folyt. Én ott kérdezetem meg, hogyan kell azt mondani: igen, mert csak a nemet tudtam. Ezután két nap múlva haza kellett utaznom.
Jött az újabb várakozás, de én minden tanítási szünetben kiutaztam hozzá, rengeteg viszontagságban volt részem, de megérte. Az együtt töltött napok, hetek csodálatosak voltak. Szerettük egymást , mint még soha senkit, gyengéden, lélekből, tiszta szerelemmel. Ha másra nem volt lehetőség, kezeink násztáncot jártak. Sokat játszottunk, nevettünk, örültünk egymásnak, az élet ajándékának. Éjféli miséről hazafelé menet átszeltük a várost, rugdostuk az utcaköveket, és minden lámpa alatt megálltunk csókolózni. Felejthetetlen időszak volt!
Nemsokára kiderült, babát várok. Nem volt nálunk boldogabb! Találkozásainkkor átszellemülten simogattuk egyre gömbölyödő pocakomat, a kettőnkből fakadó drága kis életet.
Szülés előtt már nem utazhattam, de férjem kérvényezte a fővárosban, hogy egy rendkívüli látogatást engedélyezzenek a baba érkezésekor. A helyi rendőrség csak akkor értesítette, amikor már lejárt az engedély. Végre eljött az áttelepülés napja. Végtelen fájdalommal hagyta ott szeretteit, hiszen ők is nagy áldozatot hoztak értünk. 1976 március végén érkezett meg, kimerülten, szemében örömmel és könnyekkel, végtelenül fáradtan. Akkor látta először 3 hónapos gyermekét.
Boldog elégedettségben éltünk, szüleink kényeztettek bennünket. Férjemet hamar befogadták, megszerették. Egy Erdélyből származó barátunk segített munkát találni. Én naponta repültem felé, amikor megérkezett, ölelgettem, cirógattam, az ölébe ülve dédelgettem. Megérkezett a második baba, egy angyal arcú csöppség. Igazi család lettünk. Jöttek a boldog, dolgos hétköznapok, hálásan köszöntük a sorsnak, hogy idáig eljutottunk. 7 évig éltünk gyengéd szeretetben, szerelemben, amikor betegeskedni kezdett. Orvostól orvosig jártunk, amire kiderült, hogy gyógyíthatatlan beteg. Kórházba került, és megtudtam a kegyetlen igazságot. Túl későn fedezték fel az orvosok a valódi betegségét, már operálhatatlan volt. Nem tehettünk semmit, csak tehetetlenül néztük végső vergődését, kínjait.

Élete virágában, 38 évesen végleg ledobta magáról a földi terheket, megtért teremtőjéhez.
Utolsó perceiben édesanyja fogta a kezét, ontotta érte könnyeit.
Én szinte belerokkantam a fájdalomba. Gyermekeim egy évig elfelejtettek nevetni. A kicsi, még csak 3 éves volt, a temetőben beszélt az édesapjához, aki a föld alatt pihent, a nagyobbik, a 6 éves bezárkózott kis lelke törékeny világába.

Ő volt a világon a legkedvesebb, a legjobb ember, szerető társ, a legdrágább apa.
Amíg csak élünk, szeretjük őt, emlékét szívünkben őrizzük.

Így ért véget egy szerelem és egy élet…Isten akaratából.



Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/1. szám, június-július

KERIKÉM

Kerikém, az én drága keresztanyám gyermek és ifjúkorom meghatározó személyisége volt. Talán senkitől nem kaptam annyi szeretetet, törődést, odafigyelést, mint tőle.
Hatalmas, barna szemeiben mindig egy kis pajkos fény bujkált, hiszen inkább volt ő a játszótársam, mint felnőtt rokonom.
Sajnos, úgy hozta a sors, hogy az unokabátyjába lett szerelmes. Ez abban az időben még tiltott, szégyenletes dolog volt, elítélték érte. Ezért inkább sohasem ment férjhez.
Én voltam a családban az első unoka, keresztgyerek, így minden szeretete felém áradt, a tenyerén hordozott, én pedig rajongtam érte. Sok időt töltöttünk együtt vidáman, apró csínyeket elkövetve, mintegy szövetségesként.
Mindig kicsit lustácska voltam, nem szerettem gyalogolni. Ilyenkor ő a nyakába ültetett, onnan nézelődtem büszkén, kíváncsian. Egy esti sétánk során felnéztem az égre, és megkérdeztem:
- Keri, mi az a fényes tányér ott?
- Az Istenke kalácsa-hangzott a válasz.
Később, amikor egy felhő eltakarta, okoskodva megjegyeztem:
- Biztosan megette!
Így teltek napjaink, millió szórakoztató kis epizóddal fűszerezve. Mindig szerettem a zenét, Kerim kértem, énekelje el nekem a kedvenc dalomat:a "Rácsos kapu, rácsos ablak"...címűt. Ő elő is adta, a hangulatának megfelelően, szomorkásan. Rászóltam:
- Ne ilyen keservesen!
Szerettem, ha én voltam a központ, ha mindenki rám figyelt, foglalkozott velem. Amikor egy kicsit hanyagoltak, már panaszkodtam:
- Törődjetek velem!
Törődött is velem mindenki, főleg ő. Pedig mindig sok dolga volt. Tisztviselőként dolgozott, és hogy minden munkáját időre, tökéletesen elvégezze ,sokat túlórázott. Hogy mindezt kibírja,rengeteg kávét ivott. Mivel életéből hiányzott a szerelem, a család melege, az evésben lelte örömét. Nem hízott meg ugyan, mert állandóan dolgozott, de a sok zsíros étel, krémek, édességek az ereit tönkretették, szívbeteg lett. Én is tudtam róla, de akkoriban már nagylány voltam, nem törődtem annyira szeretett Kerikémmel, azóta is furdal miatta a lelkiismeretem. Minden évben a füredi szívszanatóriumba járt, ott próbálták helyrehozni kicsit. Kevés sikerrel.
Azon az őszön is oda készült, előtte végigtakarította a lakás minden zegét-zugát, ruhák katonás rendben sorakozott a szekrényben. Végre elutazhatott. November 19-én van a névnapom. Ebben a hónapban már 13-án megírta nekem a képeslapot, tele intelmekkel és jó tanácsokkal. Nem értettem, miért sietett. Pár nap múlva jött a tragikus hír: 53 éves korában elhunyt, a tévét nézve csendesen elaludt a karosszékben-örökre... Minden világossá vált. Ő érezte a végzetét. Utolsó gondolata is én voltam.
Sokáig tartott, amíg el tudtuk fogadni a halála tényét. Akkor értettem meg, hogy mennyit köszönhettem neki, amikor már nem volt. Elment, hogy végre megpihenhessen, és odafent talán boldog lehessen választottjával. Bízom benne, hogy így lett, hogy megadatott végre neki az, ami a földön sohasem.

Azóta gyakran elgondolkodom, vajon igaz-e, hogy Isten a jó embereket azért szólítja előbb magához, hogy megszabadítsa őket a földi terheiktől, kínjaiktól. Hiszem, hogy így van!




lap tetejére