T.Tamás Ferenc

Délibáb virtuális művészeti lap 2020. Hetedik évad/2. szám

El Condor Pasa

     Emlékszel a legelső találkozásunkra? Perui utcazenészek játszottak az áruház bejárata mellett. Valami furcsa zenét, ami oly’ légiesen könnyű volt, ám mégis a fülünkbe mászott. Aztán jött az örök sláger, az El Condor Pasa. Megálltam egy percre, mivel éppen előttem ment el a busz és a következő csak bő tíz perc múlva jött. Te éppen az áruház szórólapját osztogattad. Hozzám is odajöttél újra és újra. Megint és megint a kezembe nyomtad azt a semmitmondó hirdetést.
Sokan visszautasítottak, páran elküldtek a fenébe, de te mindig kedvesen mosolyogtál és mindenkihez volt pár jó szavad. Nekem már legalább tizedszer adtad kezembe a papírcetlidet, amikor felismerted, hogy én már kaptam ilyent. De sebaj, mert körbe-körbe járva fáradhatatlanul osztogattad tovább a szórólapodat és ahányszor hozzám értél, mindig kedvesen mosolyogtál és bájosan elnézést kérve tovább léptél. Régen elment a következő busz, aztán még egy és még egy. Én már csak téged láttalak és a világ bezárult körülöttem. Már tudtam, hogy te az én párom leszel. Nem tudom mennyi idő telhetett el, amikor feltűnt a nézésem. Más ezt tolakodásnak vette volna, de te kedvesen és jószívűen megkérdezted, hogy mi baj, miben segíthetsz?      Emlékszel, annyira zavarban voltam, hogy egy értelmes szó sem jött ki a torkomon, csak makogni tudtam. Zavaromban fülig pirultam és csak bámultalak téged. De te ezt is édesen fogadtad és csak kuncogtál a lehetetlen helyzetemen és a feszültségemet oldandó a hátizsákodban lévő vízből adtál egy kortyot.
     Emlékszel, hogy aznap este meddig beszélgettünk? Mintha megállt volna az idő! Hazakísértelek, pedig alig pár percnyire laktál. Aztán a kapuban is tovább beszélgettünk vagy egy órát. Emlékszel, hogy búcsúzóul az arcomra leheltél egy ártatlan kis puszit? Én pedig röpültem a boldogságtól és amint becsuktad magad mögött az ajtót, végig táncoltam az utcán. Soha nem felejtem el azt az ismeretlen középkorú asszonyt, akivel akkor és ott találkoztam és bevallottam neki, hogy fülig szerelmes vagyok egy kedves lányba, akit csak aznap ismertem meg. Akkor még nem tudtam, hogy édesanyádba botlottam bele.Jött egy felhőszakadás, ráadásul nem volt buszjárat sem, így késő éjjelre értem csak haza – ráadásul bőrig ázva, de szüleim látva az arcomról sugárzó boldogságot, csak megértően mosolyogtak. Emlékszel, hogy egy cetlire írtad a számodat, ami persze teljesen elázott, így azzal sem mentem sokra. Boldogságomban elfelejtettem megjegyezni a pontos lakcímedet, csak a lakásod környékét tudtam, azt is csak sötétben. Sokáig kerestelek, mindenhol és mindenkiben téged kutattalak, de nem találtalak. Emlékszel arra a verőfényes délutánra, amikor majd egy hét után ott, a környékeden összefutottunk? Végre megtaláltalak és soha többé nem akartalak elengedni! Elsétáltunk az áruházhoz, ahol először összefutottunk. A zenekar megint az El Condor Pasa-t játszotta.
     Emlékszel, hogy akkor borultál először a vállamra? És emlékszel, hogy a szám végén csókoltalak meg először? Aztán este mindketten a telefonunk csengőhangjának beállítottuk ezt az édes-bús dallamot.
A föld felett repültem a boldogságtól. A kezedet fogni, beszívni hajad illatát, érezni csókot kérő szád remegését maga volt a gyönyörűség. Én, az örök magányos pasi és te, a kicsit kócos, kicsit szerteszórt, kicsit kapkodó, csupaszív lány annyira tökéletes pár lettünk. Emlékszel, hogy bujkáltunk a szüleink elől? És emlékszel, amikor pár nap múlva a szobádba felszöktem és édesanyád éppen csókolózás közben nyitott ránk. A szerelmünk lángolt, égett! Perzselő volt! Emlékszel az első padon töltött estére, amikor csendben csak ültünk egymás mellett és bámultuk a csillagokat? Rád nézve láttam, hogy ez a szem elvarázsol és rabigába dönt. A tiéd lettem! Emlékszel, amikor a jogosítvány megszerzése után kölcsönkértük Áronék autóját és végre nyugodtan, kettesben lehettünk? Végre nem kellett kapkodni és csak mi voltunk egymásért.

       És én emlékszem, hogy amikor a kórházban bementél fogamzásgátlóért és megkaptad a Diagnózist. Csak álltál, döbbenten, némán, értetlenül. Még sírni sem tudtál. Valahol az egyik kórteremből az El Condor Pasa szólt. A mi dalunk.
Alig egy évnyi mennyei boldogság, ami adatott nekünk. Földöntúli öröm és kínkeserves pokol. És én emlékszem, amikor te elhatároztad, hogy feladod a reményt és szembenézel a halállal. A kórházi ágyon feküdtél és a fájdalomtól csak folytak a könnyeid. Ahogy rád néztem, tudtam, hogy neked már nem lesz holnap. Emlékszel, hogy utolsó szavad egy gyenge, erőtlen „Szeretlek.” volt? És elaludtál mindörökre.

     Most itt állok a sírodnál és emlékszem. Rád emlékszem. Kettőnkre emlékszem. A szerelmünkre emlékszem. Valahol a távolban megszólal egy telefon az El Condor Pasa. Ez a mi dalunk. Mindörökre.





A párka csókja

     Már régen volt, lehet vagy 25-30 éve. Ott voltunk valami nevesincs zenekar koncertjén és hallgattuk a világmegváltónak szánt üvöltést, amit egyesek zenének hívtak. Pár üveg sör után megjött a bátorságom és beálltam táncolni én is. Alig voltunk harmincan a pici kis klub áporodott levegőjű táncparkettjén. A nulla ritmusérzékemmel meg a bot lábammal pocsék táncos voltam, de a sör bódító ereje meg a viszonylagos sötét jótékony hatást tett és kivételesen nem röhögtek ki a parketten. Táncoltam. Na jó, legalábbis megpróbáltam oda-vissza dobálni magamat valami ritmust szimulálva. Józanul nálam ez csak úgy ment, hogy a többi táncos lábát néztem a ritmusért - a testét pedig a mozdulataikért.
     Mindenki kopottas, egyszerű ruhákban volt. Senki nem akart kitűnni, semmi-kis csórók voltunk. Az emberek fáradtak voltak, kedvetlenek. Már hetek óta csak a csikorgó tél hidege uralkodott odakint - jóformán a Napot sem láttuk. A szmoggal teli levegőtől hetek óta sokat köhögtünk. A gyomromban dübörgő ritmus diktálta az ütemet, melyet lassan józanodva kezdtem elveszíteni. Rájöttem, hogy sürgősen kell némi utánpótlás!
     A pulthoz mentem és ezúttal némi rövidet kértem, amikor hátulról egy vékony, kecses kar átölelt. Meglepve hátrafordultam és megláttam egy angyal-arcú, kecses és feltűnően csinos lányt. Ő olyan hihetetlen volt, mint egy álom. Mit álom! Még legmerészebb gondolataimban sem láttam ilyen csinos és kedves lányt. Nem hittem az egészben: hófehér ruhában volt, valami tóga-szerű rafináltan megkötött, igen feltűnő szerelésben és egy egyszerű kis papucsban. Az arcán az akkori lányokkal ellentétben semmi festék nem volt, de maga volt a természetes szépség. Hosszúkás sötét haja rafináltan kiemelte arca szépségét, meztelen válla és érzékien karcsú nyaka nem engedte, hogy másra nézzek. Immár szemben álltam vele és csak ekkor fogtam fel, hogy hozzám beszél.
     Az üvöltő zenétől egy szavát sem értettem, de kezemet megfogva hívott egy csendesebb helyre. Gondolkodás nélkül mentem utána. Nem értettem, hogy éppen ő mit akarhat tőlem. Soha nem volt senkim, bár egyszer már egy lány jó részegen szájon csókolt, de ezen az egy alkalmon kívül mindenki csak lesajnált a túl-kövér, túl-szerencsétlen mivoltom miatt. Pár pillanat múlva a koszos klub eldugott kis helyisége helyett egy ragyogóan fehér, melengető, furcsán ismerős helyen voltunk. Bár soha nem voltam ott, de valahogyan megnyugtatott és éreztem a felém áradó szeretetet és békét. A lány nem szólt egy szót sem, csak megsimogatta a több napos borostától érdes arcom és rám nézett. Szemében éreztem a felém áradó szeretetet és békét. Szája nem mozdult, mégis értettem minden szavát.
     Elmondta, hogy ő az egyik abból a három párkából, akik az Élet fonalát fonják. Neki kell elvágnia az életem fonalát, hogy azonnal meghaljak, de ezt nem akarja most még megtenni, ezért elszökött és eljött hozzám.
     Csak álltam ott értetlenül, de ő csendben átkarolt és szájon csókolt. Mézédes csókja maga volt a gyönyörűség és az érzéki beteljesülés. Számomra megszűnt az idő, ám az ölelése lassanként véget ért és a maga hangtalan módján folytatta.
     Megjósolta, hogy ha végre vállalom magam és megnyílok a többiek számára, akkor elégedett leszek, választott szakmámban sikeres és ami a legfontosabb: szerető családom lesz. De az ivást abba kell hagynom - nem szabad elzüllenem! Ha erre képtelen vagyok, akkor... megmutatta az ollót. Nem kellett többet beszélnünk: egyértelmű volt a helyzet!

       Egy üvöltve szirénázó mentőben tértem magamhoz. Feküdtem kiterítve, számon légzőmaszk, mellkasomon a ruha kettétépve, belőlem áradó furcsán égett szagot éreztem, fejemben őrült dobosok kakofóniája visszhangzott. Pár nap múlva tudtam meg, hogy néhány lépésnyi tántorgás után elvágódtam és egy véletlenül ott táncoló mentőápoló nyomta a szívmasszázst addig, míg a mentőautó meg nem jött és árammal ki nem ütöttek. Túléltem. Éppen.

     Azóta eltelt több évtized. Mellettem csendben alszik a feleségem, akinek mézédes csókja maga a gyönyörűség és az érzéki beteljesülés. Ő a párom. Harmóniában élek! Gyerekeink hamarosan kiröpülnek és hozzám hasonlóan ők is sikeresek lesznek választott szakmájukban – biztosan tudom!      Boldog vagyok - és józan! Köszönöm neked, párka! Köszönöm az Életemet!

2017. júniusa





Délibáb virtuális művészeti lap 2016. Harmadik évad/4. szám

Adventi mese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csillag. Valaha az idők homályos elején született porból és gázokból. Amint kijárta a csillag-bölcsödét, elkezdett világítani. Át-átnézett a szomszédos csillagokhoz. Többeknek is volt közülük bolygója. Neki nem volt még egy kis holdacskája sem. Magányos volt. Millió és millió évig volt teljesen egyedül. Néha a közelében repült el egy meteor vagy egy üstükös, de egyedül, magányosan élt. Oly' sok csillagtestvéréhez hasonlóan ő is szeretett volna melengetni pár bolygót. Szerette volna, ha az a bolygó értelmes életet nevel és az ott lévők lelki szeretete és fényimádata táplálhatta volna őt is. De sajnos magányos volt. Szinte egész életét így, magányosan élte le. Már öregkorához közeledett, amikor a többi csillagtestvére azt suttogta, hogy valahol a rőt csillagködön túl van egy sárga csillag, melynek a bolygóján valami készül. Nagyon kellene ott egy kisebb csoda, egy hirtelen felfénylő csillag, ami utat mutat az ott lakóknak.

Nem kételkedett és nem gondolkodott. Összeszedte minden erejét és egy hatalmas villanásban kihúnyt. Utolsó erejével az égbe sugározta ki az összes fényét, ami túltett minden eddigi fényességén. Életét áldozta azért, amit soha nem tapasztalhatott meg: a távoli értelemért.

A csillag fénye hatalmas volt, amikor útra kelt, messze-messze túlragyogta az összes szomszédját. Minden csillag-társa tudta, hogy ez a robbanás volt barátjuk utolsó életjele. Az égi fáklya lángját gyengítették a csillagközi gázok, a kegyetlen erős gravitációs terek és egyre gyengült. Hosszú évek teltek el, mialatt a néhai csillag fénye iszonyú távolságokat megtett. Már alig maradt belőle valami, amikor a fény maradéka egyszer csak elért egy kis sárga napocska Föld nevű bolygójára. Az ott lakó egyszerű emberek alig látták, de a többi éjszakai égen lévő csillag közül hirtelen kifényesedett. A réges-régen elfelejtett csillag fénye egy dombot világított meg valahol a Názáretnek nevezett tartományban. Ott is egy apró kis kunyhóra esett a fény legjava. Egy apró, kis házikóra, ami semmiben sem különbözött a többi környéken állótól. A kunyhóban egy család volt: egy apa, egy anya és egy frissen megszületett kisded. A csillagfény irány mutatott három királynak, akik a kisdedet jöttek imádni és utat mutatott sok-sok embernek, akik a zsarnoki elnyomás idején egy szebb és jobb világban reménykedtek. Megszületett Isten fia, Jézus.

Azóta eltelt sok-sok év. Mi, modern emberek már-már kezdjük elfelejteni a karácsony értelmét és meghittségét. Minden évben a karácsonyi ünnepek előtt tartják a kereskedők legnagyobb akcióikat és mi, vásárlók igyekszünk megvenni mindent, amit csak pénztárcánk megenged és néha még azt is, amit nem. A háziasszonyok igyekeznek olyan finomságokkal meglepni mindenkit, amivel emlékezetessé teszik ezt az ünnepet. Aztán az ünnepek után megtelnek a pszichiátriák a depressziós betegek sokaságával és az ügyvédi irodák a frissen felbomló házaspárok válókereseteivel.

Nem értem a világot! Hol van a régi ünnepek meghittsége? Hol van a szeretet? Hol van a család mindenek feletti békéje? Apák és fiúk élnek messze-messze, mindenkitől elfeledve. Hová tűnt a régi kisded boldogsága? Hol van egymás megbecsülése? Hol van a béke és a kellemes családi fészek melege? Hová tűnt embertársaink megbecsülése? Én nem értem ezt a világot! Állítsátok meg a Földgolyót! Ki akarok szállni!

Emlékezzetek egy réges-régi csillagról, aki utolsó fényét adta az emberiségét, a békéért, a szeretetért, a család nyugalmáét! Ilyenkor, karácsony előtt nem kívánhatunk mást, mint amit az a réges-régi csillag adott nekünk: egy fényt, ami utat mutat. Utat ebben a megzavarodott, zaklatott világban egy békés, meghitt, boldogabb jövőért. Jólétet, boldogságot és szeretetet gyerekeinknek, szüleinknek és mindannyiunknak.


Kellemes adventet és karácsonyt mindenkinek!





Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/4. szám, november-december.

Panelházak ölén

A panelházak ölén nincs remény. Az alsó szinteken soha nem süt be a nap. Semmi fény, semmi remény!

A kisnyugdíjas a boltba megy két zsemléért. Még egy napra elég. A párja tíz éve meghalt. Ő még él, de már nem remél. Várja a megváltót, a halált.
Egy fáradt anyuka viszi kisfiát a játszótérre. Koszos a tér, régen be kellett volna zárni, de még arra sincsen pénz. Kilátástalanság a kisfiú sorsa.
A durván kifestett tinilány az esti randira készül. A héten alig evett valamit, hogy beleférjen a kinézett ruhába. Régi a ruha, kopott a színe. Valami olcsó turkálóban találta. Vajon elég rövid a szoknya, hogy valami jóképű fiú kinézze magának?
Az első emeleten a prosti ablakában összehajtott újság: kuncsaftja van. Az újság hamar lekerül az ablakból, egy sietős férfi távozik a lépcsőházból. Nincs jelzés, tehát új kuncsaftra vár!
A panelházak ölén egy fiú a sarkon álldogál. Drogot árul, tablettát. Itt mindig akad vevő. Sokan a reménytelenség elől menekülnek ebbe. Szülei rég kidobták, nem törődnek vele. Valahol meghúzza magát. Priusza hosszabb, mint a Duna. A fiú maga is él a szerrel. Talán húsz lehet, de negyvennek látszik. Még él.

A panelházak ölén semmi remény.

A palackozott italok boltja előtt fogyasztani tilos, de senki sem törődik vele. Itt iszik mindenki. Hajdan-volt katonatiszt dülöngél. Régen az egyenruhában jóképű volt és fess, de nyugdíjasként elitta az eszét és gyakran veri a feleségét.
Egy piás a csaja blúza alá nyúl, be a melltartójába. A csaj szabódik, mert fényes nappal ülnek a ház előtt, de kit érdekel ez? Csak két részeg fetreng. Egy kilátástalan kapcsolatból nincsen remény.
A bolti eladó férjét az ágyukban pár éve rajtakapta egy másik férfival. Kidobta. Azóta egyedül neveli két gyerekét. Nekik jobb lesz? Apátlanul? Állandó pótműszakot vállaló anyával?
Az orvos megint csak tüdőbetegséget diagnosztizál. Súlyos stádiumú tüdőrák. A napi több doboz cigi megtette hatását. A következő beteg egy idült alkoholista. Őt is már várja a halál.
Az öreg tanár gyerekei évek óta Londonban élnek. Neki unokák helyett csak a halványuló emlékek maradtak. Néha egy telefon, 2-3 évente egy látogatás. Titkon még remél. Szeretné látni az unokákat felnőni. hátha ők hazajönnek.
Egy nyugdíjas pár ráérősen sétál. A mama bottal is alig biceg. A papa sok éve megvakult. Szeretik egymást. Emlékeiknek élnek. Lelépnek a járdáról. Egy Opel sofőrje nem figyel, elüti őket. Gyakori baleset. Nincs riadalom, csak a mentő jön, meg a halottaskocsi. A mama azonnal meghal. A papa reménytelenül sír.

A panelházak ölén semmi fény, semmi remény.

Negyvenes nő. Férje pár éve kilépett a tizedik emeletről. Halványan pislákol benne az élet. A munkájába temetkezik. Senkije és semmije sincs. Ha kirúgják, meghal.
Huszonéves lány. Terhes lett egy fiútól, nevére sem emlékszik. Hatalmas a hasa, de még dolgozik a helyi kis büfében. Simogatja a pocaklakóját. És remél. Egy jobb életet. Egy szebb sorsot. Ő már csak a leendő gyerekének él és remél.

A panelházak ölén talán még pislákol a remény.





lap tetejére