Takács László versei:

Délibáb virtuális művészeti lap 2021. nyolcadik évad/2. szám.

Tavasz

Még hidegen fénylik a füstszínű reggel,
még hószagú harmaton siklik a Nap.
De érzem szívemben a rügy fakadását,
amint lelkem tüzével megsimogat.

Még hallom a tegnapot mélybe halódni,
még utolsót zendül télfejedelem.
De illatruháját már föl készül venni,
hogy átvegye jussát egy új szerelem.

Még hallom a kertben az éj susogását,
még csábít a tegnap, a múlt hívogat.
De álomból sarjad a hószagú reggel,
tavasz tündére hűs csókot ad.

Még ábrándos szívem benne az éjben,
még csillagok alatt alszik a lét.
De szárnyait bontja lelkem e kéjben,
keresi, vágyja már szép örömét.

Még képzetem ring a téli magányban,
még várat magára sok gyönyörű szép.
De ezernyi hanggal dőzsöl az élet,
szívemben már izzik az újjászületés.

sorkoz

Porszem a mindenség egén

Doromboló, csendes volt az este,
midőn a bambuló, sápadt holdvilág
a lombok mögött a fényét kereste,
és kerek arcára font ezüst koronát.

Egy ijedt lidérc fürdött a patakban,
szeretve nézte a víztükrén önmagát.
A parton a színét vesztett avarlepedő
betakarta lassan mind ez éji csodát.

Fürkészve nézett a fenséges tejút,
óvón kacsintott milliárd szemével,
s font a világ köré fénykoszorút,
és karolt belém a buja nyári éjjel.

Ott álltam az éjszakai csendben,
csodálón néztem a fenséges égre.
A mindenség volt zsigereimben,
és én mohón vágytam e békességre.

A teremtés aktív része voltam éppen,
amint a kozmosz csendje átölelt.
Hittem halálban, hittem létezésben,
vándor voltam, ki kicsit most megállt.

Ittam a csodát aktív génjeimmel,
csillagok magjában voltam újszülött.
Véletlen létem, hogy miért is lettem?
A mindenség most lelkembe költözött.

Ki az, ki kezet emelne mind e szépre,
s tetteivel pusztítna földet és eget?
Ember a neved, csak nézz a szemébe,
s meglátod benne saját félelmedet.

Hagyd a világot csendes békében élni,
porszem vagy te is a mindenség egén.
Ne akarj az Istennel helyet cserélni,
csak vendég vagy te is e földtekén.

sorkoz

Csak így érdemes

Ha már tollat ragadsz,
hogy képzelt világot formálj
szép szavak kócos halmazából,
s hirdesd, mi néked oly nemes,
tedd ezt őszinte hittel,
mert verset írni csak így érdemes.

Ha lelked forrongó tűz emészti,
ezer baj és öröm formálja elméd,
s kitörni készül mindenáron,
s tolladban új utat keres,
te csak írj tűzzel s szenvedéllyel,
mert verset írni csak így érdemes.

Ha bezárkóztál édes álmaidba,
és a rideg világ örökkön fojtogat,
s futnál ki az elcseszett világból,
mely már annyira félelmetes,
te szavakból építs erős várat,
mert verset írni csak így érdemes.

Ha szíved szerelemmel tele,
s testedben vágyak küzdenek,
ne állj ellent, írd ki mind magadból,
közben mindvégig nagyon szeress,
formálj gyöngyöt szerelmes szavakból,
mert verset írni csak így érdemes.

Szavaid legyenek lelked hű imái.
Ne csak tanulj, de szíveddel taníts,
mielőtt a révésszel csónakba szállsz,
hisz mit leírtál, az már végleges,
és egyszer tán megszeret érte a világ,
mert verset írni csak így érdemes.

Ha a halál ad édes búcsúcsókot,
s hullajtott könnyed mit sem ér,
te költő voltál, ki örökkön csalódott,
és ettől voltál mindvégig nemes.
Kiírtad lelked, mondd, mind magadból?
Mert verset írni tudod, csak így érdemes.

sorkoz

Alkonyat

Egy kényelmes fotelban hátra dőlve
nézem, amint lassan lemegy a Nap.
Ülök a teraszon, előttem a végtelen,
mögöttem a múltam már hallgatag.

A Napkorong még biccent egy nagyot,
aztán eltűnik a messzi horizont mögött.
Ami elmúlt, az már mindig úgy marad,
valami innét már régen elköltözött.

Csendes az este, égből pottyan az éj,
szellő borzolja megfakult ráncaim.
Betakarja a semmiből jött sötét
féltve őrzött, tünékeny, szép álmaim.

Fülembe kúszik lassan az esti csend,
elringat, elandalít a langy est illata.
Csillagok ásító, hűvös fénye alatt
földig ér, majd betakar az óvó éjszaka.

Kezemben egy könyvet lapozgatok,
de már alszanak mind a szép szavak.
Pihenni tér mind az esti csendben
a sok ezer gyönyörű, bölcs gondolat.

A mából tegnap lesz nagyon hamar,
a messzi holnap még oly sok jót ígér.
Beburkolózom hát bátor álmaimba,
s szívem adom éjtündér csókokért.

Egy kényelmes fotelban hátra dőlve
tudom, hogy közeleg az alkonyat.
Ami elmúlt, az már vissza sose tér,
érzem amint lassan lemegy a Nap.

sorkoz


lap tetejére