Szikszai Ilona - Ilka versei:

Délibáb virtuális művészeti lap 2024. Tizenegyedik évfolyam/1. szám

Önzetlen szeretet

(Elengedés)

Mikor azt kérted, engedjelek el,
Szívem súgta: jó, menj csak el…
Megtisztulást kért zavarodott agyam,
Csak mentem, mint ki öntudatlan.
Ormótlan, magas hegy csúcsára ültem,
Minden szeretetenergiát rám bűvöltem.
A napfény perzselő tüze égette elmém,
Szélvihar korbácsolta emléked belém.
Reccsenve hívott magához csodás lényed,
Elvakultságom lám, keresztre feszített.
Felperzselte éntudatom hiábavaló vágy utánad,
Tán nem lenni jobb, mint vágyban égni-gyalázat!
Rakoncátlanul nyargaltak kétségeim bennem,
Hogy is tudnék lemondani rólad, Kedvesem?!
Hisz amit egymásnak adtunk szerelemben,
Konokságom, egóm szájal: el sosem engedem!
Felkerestem a bölcs, ringató természetet,
Tőle várva igaz, önzetlen feleletet.
A tájat újra átbarangoltam,
Hogy szerelemlényed láthassam!
Vártam a csodára, hogy megjelenhetsz,
Hívó szemeidben lelkem megpihenhet.
Titkok tudójává akartam válni,
Kettőnk álomittas karmáját lezárni.
És kacagva felelni az Égieknek:
Nincs igazatok-Ő az enyém lett!
Mennykő villámok megostorozták testem,
Az idő eltelt, ám tudatomra ébredtem.
Angyali réztrombitát véltem harsogni,
Te akarsz a sorsodon úrrá kerekedni?
Arcátlan némber, te senkiházi, bestia,
Gyaur* kutya, menj haza, szállj magadba!
Rettenetes, súlyos ítéletet kaptam fentről,
Az elengedés gyötrelmes deleje megöl!
Így tudtalak, Szerelmem, végleg elengedni,
Mert csak Isten tanít önzetlenül szeretni!


*Gyaur kutya: A magyarországi török hódoltság idején a törökök szempontjából nem mohamedán, tehát nem igaz hitű személy, un. hitetlen.

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2023. Tizedik évfolyam/3. szám

Emlékképek palettáján

Emlékképek palettáján feszülsz létemben,
Forró acélsíneken vágtatsz elmémben!
Hitványul rám villannak esztelen, metsző fogaid,
Nevetésed vércseként húsomból kiszakít!
Vérszerződésünk gúzsba köt minket,
Tilalomfáról vétkes, édes étek!
Megülte gyomrunk a boldogságunk,
Hogyan emésszük meg mohóságunk?
A távolság gúvadt szemei tőrbe csalnak,
Téged látlak derengeni a felhők alatt!?
Amíg kibogozom sorsunkat az égi jelből,
A halál hurkot dob ránk a végtelenből...

sorkoz

Bíborlángok

Lanyhán gördült elém csúfondáros hiányod,
S álmomban elém jött kertek alól halálod.
Az idő végtelen fonalán reményem elszökött,
Hiába húzok már hozzád csillag üstököt.
Szerelmünk vad hálójában vergődünk,
Arcátlan vágyunk csapdája végzetünk.
Lángoló pillantásod talpig rabságba vert,
Eszméletlen ölelésed világtalanná tett.
Amikor először átölelt nyírfa karod,
Sebzett madár lettem, testem aláhagyott.
-------------------------------------------------------
Végül végérvényesen végső valósággá váltál,
Szellemvilágból szent szerelemmel szívemhez szóltál.
____________________________________________
Hisz frigyünk az örökkévalóságból ered,
Hitvány egónk e földön, óh, nem értheti meg.
Harcot vívok éjszakák felcsattanó karmaival,
Hogy lényed tűnjön el hasadó nap pírjaival!
Ne jöjj, érzelmeimet hagyd szunnyadni testemben,
Éles szablyáddal ne vágj nyíló sebet lelkemben.

Hömpölygő hiábavalóság nélküled sorsom,
Fitymálkodó nappalok letaglózzák arcom.
Égből nyíló bíborlángok korbácsolnak, vernek,
Fénynyalábok égető húrjain rámcsúszik a végzet.

sorkoz

Maya ködfátyola

Hol a határ a szerelemben?
Kérdezte tudatlan lelkem.
Határtalan,felelt Isten komoran.
A réti virágokat faggattam,
Szóltak: érzésedre nincs balzsam.
Döngettem a kemény falakat,
Ám a falak mélyen hallgattak.
A Földanyát is felkerestem.
Bölcsen szólt: gyermekem!
Érző szívetek veszedelem.
Halálpillangó ül méhemben.

A Teremtés, a természet, a Földanya megszólalnak. Utóbbinak azért ül halálpillangó méhében, mert a rengeteg érzelmi szenvedést már alig viseli,(féltékenyég, háborúk, hatalomra törés, pénz, természeti katasztrófák). Az anyag, a falak nem válaszolnak, mivel alárendeltjei előbbieknek. Maya ködfátyola: mindent illúziókban láttat, nem valóság.

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2023. Tizedik évfolyam/2. szám

Az erdő égi zengő madarai

A fák gyönyörű, lombozó ágaira ülnek,
Hisz minden napjuk így együtt, ünnep.
Trillázzák a természet egyszerűségét,
Védik Isten teremtette hű tükrét.
Nézzünk bele e tükörbe, mi emberek,
Áradjon szívünkből igaz, valódi szeretet.
Ne dobáljunk szét az erdőbe szemetet,
Ne gyújtsunk pusztító, vad tüzeket!
Ne mérgezzük vegyszerekkel környezetünket,
Ártó atomfegyverekkel lerombolni mindent.
Összetartoznak a világ égi madarai,
Nekünk is így kell értük összetartani!
Nyissuk ki szemünket, fülünket e csodára,
Fönséges, zengő madárdalolás szavára!
Mert zeneszerzők ők, nagy művészek,
Saját zeneművet komponálnak, énekelnek.
Előadnak finom kis madártorkukból
Szívet, lelket melengető csivitálásukból.
Gyere velem e meseszép erdőbe,
Hol Égi csoda simul rá testedre.
Alázatos szívvel elcsitulhat lelked,
A Természet pompáját átérezheted.
Óvatosan, halkan telepedj a fa tövébe,

Ülj egyenesen a Földanya keblére!
Vedd elő míves, kedves hangszered,
És játszd el nekik szép, isteni ihleted.
Figyelj az égi madárkák válaszára,
Neked zengedeznek, visszatrillázva.
Ilyen tökéletes csoda, igen, létezik,
Szeresd, védd az erdő zengő madarait!
Hogy az ÉLET muzsikáját tovább hirdethessék,
Nemzedékeink valóban e csodát átörökölhessék.

sorkoz

Madárka

(Dal)

Oly apró, kedves kicsi teste, szárnya,
Madártorkában Angyalok egész hada.
Szárnyalva röpdös, énekel a drága,
Hisz ő az, tényleg, a Teremtés csodája.

sorkoz

Örökkön háborog a tenger

(József Attila 100. születésnapjára)

Örökkön háborog lelkem tengere,
Az Isten korai halálod miért engedte?
Hisz alkothattál volna még, Te Géniusz,
Silány emberi léted miért lett humusz?

Eszelős szeretethiányod zengted,
Szüleidet túl korán elvesztetted,
Lettek volna még húsz évig tovább,
Akkor is jajongva sírna gyermeki szád!

Mert érzéki lényed különleges;
Művészeted, emberséged kivételes.
Szomjaztad az igaz hitet,
Haló poraidból hívón integetsz

és szólsz ránk, mai poétákra
Féltudásunknak nagy az ára:
Közvetítésünkre kevés a szó,
Süss ránk hamvaidból, Te Zászló!

Büszkén lobogj gondolatainkban,
Fenyíts, okíts, buzdíts, lázíts,
Rázz fel minket tudatlanságunkból,
Fényesítsd elménket józanságból!

Örökkön háborog lelkem tengere,
Attila, Váteszek nagy Mestere,
Népek tanítója, bölcse,
Szállj le közénk, a földre!

És szép, okos fejeddel biccents
Nem tűntél el hirtelen, mégsem,
Aki látó, összekapcsolódik Veled,
Élete az életed, gondolata egy.

S együtt lángol, zubog Veled,
Sikamlós ködökön átered,
Jajdulva rikoltja elvedet,
Fogadd be eleven hitedet!

Feledd szerelmeid, kik felégettek,
Tomboló sivatagba rekesztettek,
Csörömpölve kerested az értelmet,
Sötét szemeid búval tüzeltek.

A semmi ágára tették szíved;
Ott csüngött, míg engedted,
Fejedben gőzölgött a Mama,
Te drága, szegény József Attila!

sorkoz

Elmúlás

Egy sárga levél kering
a szélben.
Halott szívemről
kesereg.
Pörög, repdes, ám könnyem
véges.
Valami változás
kellene.
Nincs.
A mélabús őszi fák
siratják.
Utána a többi levél is
lepörög.
Keresik.
Elmúlt.
Nincs visszaút.

sorkoz

Az elmúlás

Az elmúlás
Gyilokként hull
Reám.
Elengedni mindent;
Újjászületni
Kapni
Egy másik életet,
érzést, gondolatot,
Lehetetlen
Testem hordom, mert
Rám szabott.
Lelkem máglyarakásként
Szétcsapdos.
Gondolataim
Keserű mérge
Agyamban.

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2021. Nyolcadik évfolyam/1. szám

Csak a szemeid

Csak a szemeid beszéltek hozzám,
Valami véget ért, úgy néztél reám.
Szemeidben lelked tükre volt,
Arcod arcomnak így válaszolt.
Az elmúlás mesélt ott rólunk,
A végtelen vágy, nem szóltunk.
Elbúcsúztunk szavak nélkül,
Végső igazságunk hit nélkül!
Tündérálmunknak már vége,
Úgy érzem, sírnom kéne...
Ám annyira fáj hiányod,
Könnyek nélkül sóvárgok.
Megkövült énem gyászba zárt,
Aki feloldaná, nincs, óh, nincs már!

sorkoz

Kérdezem a Szerelmet

Téged kérdezlek, Szerelem,
Mi végre vagy Te nekem?
Hogy szívemben vágyat hordozzak?
Hogy Őmiatta ébren álmodjak?
Pillanatok dörögve távoznak,
De a NÉLKÜLED dögönyöz, köpölyöz.
Ágyam: hűség, a "csak Veled" gúzsba köt.
Elvakít ez az esztelenség,
E földi lét, káprázat, elég!
Belefáradtam, felébredtem oly rég!
Maya fátylát hiába lebbentem fel,
Egóm fejemre koronát tesz fel.
Vonyítva kutatok lényed után,
Hiányod ezer arccal lép hozzám.
Sunyin kémlelem közös utunk,
Hol először csók csattant rajtunk.
Mit csók! Egymásra talált lelkünk,
Szerelemlángban így elégtünk...
Összetapadva, összefonódva, Veled, örökké,
El nem múló szerelmünk így vált bűvöletté.
Elvarázsoltuk egymást teljességgel,
Azóta élünk egymásban-teljességben.
Téged kérdezlek, Szerelem,
Mi végre vagy Te nekem?
Hogy szívemben tőrt hordozzak?
Hogy Őérte szentül áldozzak?
Imáim tudattalanul szállnak a Forráshoz,
Add, hogy szeme sugara rám találjon,
S kéj édes ölelésben ringatózzunk,
Míg a hajnal széttöri, széttépi, szétkócolja,
Semmivé teszi mézszerelmünk,
EGYÜTTLÉTÜNK.
Így ismét kérdezlek, Szerelem,
Miért adtad Őt nekem?

Mert én vagyok Isten legszebb ajándéka,
Boldogságotok egymásba van zárva.
Ez az egy igaz: Rajtatok Isten áldása.

sorkoz

Játszópajtásaim

Emléketekbe révedek már a kis utca is más.
Valaha együtt bújócskáztunk itt éveken át
Eljátszottuk önfeledten az ÉLET ipi-apacsát.
Miénk volt a vígság, a felhőtlen kacagás-
A fagyal bokrok boldogabban suhogtak,
Gyermekkorunk ricsajától zöldebben buzogtak.
Nem sejtettük a sors végső fintorát,
Mely kifent tőrrel érző szívünkbe belevág.
De Játszópajtásaim!
Hova lettetek, mikor kihunyt fényetek?
Eltűnt szemeitekből a ragyogás,
A halál rátok dobta bő csuháját...

Jaj, magatokra öltöttétek, arcotok lett enyészet
Ifjú testetek zárt, kemény koporsó martaléka lett.
S én téblábolva várom, kutatom, mi hát a felelet?!
Mondjátok, a csillagok közt milyen az élet?
Rövidke életetek után ott az Eszmélet?

Valóban várt rátok a Jóisten?
Beengedett az örökös Mennyországba?
Fényszeretetében beléphettetek rajta?

Egymásra ismertetek, találkoztatok?
Lelketekben a boldogság meghonosodott?
Játszópajtásaim!
Lenéztek rám, néha, egy poétára,
Ki betűket vet üres papírra?
Kérek, jó Játszópajtásaim
helyet közétek, ha elmegyek
e földi világból.
Köszönöm, Isten áldásából!

sorkoz

Bíborlángok

Lanyhán gördült elém csúfondáros hiányod,
S álmomban elém jött kertek alól halálod.
Az idő végtelen fonalán reményem elszökött,
Hiába húzok már hozzád csillag üstököt.
Szerelmünk vad hálójában vergődünk,
Arcátlan vágyunk csapdája végzetünk.
Lángoló pillantásod talpig rabságba vert,
Eszméletlen ölelésed világtalanná tett.
Amikor először átölelt nyírfa karod,
Sebzett madár lettem, testem aláhagyott.
--------------------------------------------------------------
Végül végérvényesen végső valósággá váltál,
Szellemvilágból szent szerelemmel szívemhez szóltál.
--------------------------------------------------------------
Hisz frigyünk az örökkévalóságból ered,
Hitvány egónk e földön, óh, nem értheti meg.
Harcot vívok éjszakák felcsattanó karmaival,
Hogy lényed tűnjön el hasadó nap pírjaival!
Ne jöjj, érzelmeimet hagyd szunnyadni testemben,
Éles szablyáddal ne vágj nyíló sebet lelkemben.
Hömpölygő hiábavalóság nélküled sorsom,
Fitymálkodó nappalok letaglózzák arcom.
Égből nyíló bíborlángok korbácsolnak, vernek,
Fénynyalábok égető húrjain rámcsúszik a végzet.

sorkoz

Átölelhetsz engem

Virágszirmok illatos hűs nedűje
Mossa le arcodról a ráncokat,
Ezüst patak zubogó, tiszta csilláma
Enyhítse kíntól gyötört fájdalmad.
Gondűző, aranyló nap hozzon víg kedélyt,
Megfáradt szívednek legyen enyhülés.
De lám! Mégis!
Szemeidben őrzöd fiatalságod gyöngyházát,
Boldog, szerelmes időknek elillant varázsát...
Zengő rózsakert várjon átölelve Anyám,
Jóságos Arkangyalok lépteid fénnyel óvják.
Vezessenek haza Szellemvilágodba,
Ahol véget ér életed kegyetlen ostora.
Légy örökkön-örökké mindenhol áldott Szentem,
S midőn életem bevégeztetett, átölelhetsz engem!

sorkoz

lap tetejére