Stern Ilona prózai írásai

Délibáb virtuális művészeti lap 2018. Ötödik évad/2. szám.

Suttogó lábnyom

     Egyszer volt, hol nem volt az Óperenciás tengeren is túl, sőt még azon is túl a napkirálynő birodalmának déli sarkában volt egy olyan pici falucska, mint egy borsszem innen kapta nevét. Alig laktak bent többen, mint az erdőnek virágos tisztásán a fűszál. Hát itt született meg Csendes Jónás.
     Mi ért is nevezték Csendes Jónásnak? Mert csak hallgatott és egyetlen egy szót sem szólt meg se mukkant. Történhetett körülötte, bár mi de akár még vele is. Jónás talán csak kéthetes volt mikor árva lett... Hát így úgy döntőt a falu majd ők felnevelik, de nem engedik el árvaházba mi nagyon messze volt hozzájuk. Majd mi mindenre meg tanítjuk hisz sok fél e szakember él közöttünk. Mindenki ért a szakmájához. Ahogy a nevük is elárulja. Volt Szabó ki mindenkinek varrta a ruhát. Volt Takács ki szőtte a kelméket. Volt Kovács kinek keze alatt minden vas megmunkálódót és ezer nyelven mesélt.
     Volt Drótosok kik meg csinálták a lukas edényeket, de volt rajtuk kívül minden fél e még olyan is ki melencét, faragót és teknőt. Így először a helyi Barát vette oltalmába. Minden nap meg volt mindene mind egy kiskirály úgy élt a kicsinyke faluban. Mikor már elég nagy volt először a Kovácshoz került. Hiába volt forró a fogó, hiába izzót az ülőn a vas, ö nem szólt csak ütötte vagy a fújtatóval a tűzet élesztgette. Ő nem szólt csak tette dolgát, mit rá bíztak. Ez után a Szabó majd a Takács és így sora került minden kihez. Már az ősz köze letét jelezte a természet mikor a falu kiment aratni. Elől az első kaszások aztán a marokszedők a vízhordók. A napizzó karikája csak úgy perzselte a tájat. Már bólogatót a nap a hűvös szélbe mikor haza ballagtak nótával énekelve. Más nap a legény ökröt fogott szekere elé s elment ősze gyűjteni a maradék szalmát. Rakta a szekeret szalmával szegény majd mikor végzet a tetejére ült s hajtotta az ökröt hazafelé. Meg történt a baj. A hetyke legényke legurult a tetejéről mit egy faág okozta a vesztét. Jó idő eltelt mikor magához tért. Akár hogyan is tekergette fejét sehogy sem értette az egészet. Semmi re nem emlékezet még arra sem, hogy került oda. Hiába gondolkodót nem értette és nem emlékezet semmire. Egyedül azt tudta, hogy nagyon fáj a feje. Megfogta, de keze véres lett. Elindul az erdő felé s egyre beljebb járt. A bokor aljában aludt, a folyó vize itatta a természet adót mindent ahhoz, hogy túlélje az éhséget. Lassan meg szokta új környezettét meg tanult íjat készíteni. majd tűzet csiholt. Majd sok próbálkozás után felhúzta első kunyhóját hol álomra hajthatta a fejét. Nagyon örült neki. Apránként beilleszkedett s elfogadta a természet nyújtott lehetőséget s törvényét. Nagyon boldognak érezte magát. Egy reggel valami nagyon furcsa dolgot vet észre magán mi egyre jobban fájt s nyomasztotta. Ki ment a közeli vízeséshez hasra feküt s az hangján próbált hangot ki préselni tokból mi inkább nyüzsögésnek morgásnak tűnt. De a vízesés nem felelt csak szaladt tovább majd hirtelenjében zuhanni kezdet s újra futót szaladt előre. Mikor vadászni indult újra próbálta hangját, de látván, hogy minden állat elmenekül, előle úgy dönt, inkább nem próbálkozik, inkább hallgat. Lábát bőrből készült papucs védte testét szőrméből készíttet ruha mit állatok inával varrt ősze és a tűhegyes csontok szolgáltak. Így járta az erdőket hónapokról hónapokra évekről évekre. Volt, hogy elérte eső s akkor a természet nyújtotta lehetőségekbe húzódód meg... E gy nap ismét elindult vadászni, a verőfényes napsütésből hirtelen fekete takaró alá bujt rémült világ köszöntött rá. Cikázó villámok táncát a szél erős karja rázta, fákat az angyalok szakadó könnye áztat. Az orráig alig látót mikor valami apró fény szűrődött elé. Arra lépve gondolta majd bekéredzkedik, de ahogy közelített a kutyák támadásba indultak. S ö mind a rémült vad futásnak iramodott a sár csak úgy fröcsögőt utána. Meddig re egér utat nyert a közeli pataknál. Ki fújva magát lenézet a földre és nyomokat látott, lehajolva olvasta őket és elindult abba az irányba. A nyomok suttogó hangja kísérte és ő csak ment előre szíve egyre hevesebb lüktetésében. Egyre ismerősebb volt a táj s a házak mik kis dombok lábánál húzottak meg. Mit az erdő úgy ölelt magához, mint édesanya gyermekét. Jónás valami hihetetlen hatalom vette magához. Arcát a könny mosta. Egyre merészebben húzódott be az ismerős ismeretlen. Ahogy ment be az éjjeli bátorok sem ugatták, hanem barátságos csaholásba kezdtek. A lámpa oltogató énekelve végezte munkáját. Jónás még ismerősebbnek érezte mind azt mi körül vette. Mikor egy ember fekete kalapban lépet ki a kapualjból és oda ment hozzá, Jól szemügyre vette és nevén szólította. Fiatalember nem felelt csak állt és várt. A kalapos ember kiabálni kezdet így hamar sokan elő bújtak a házaikból. Amikor szóltak hozzá nem felelt csak hallgatott. Csendes Jónás te élsz.? Arany egy komám az itt élők a hangoskodásra hamar előbújtak úgy, ahogyan voltak. Hálósipkásan szakáll fogóba. parkett gatyába vagy épp háló ingben. Hol voltál már tíz éve, hogy elmentél agyon kerestünk s aggtunk érted. De csak állt és nézet. Na, gyere majd meg nézzük, hogy oly ártatlan, vagy mint ahogy kinézel, és tényleg nem tudsz beszélni. Rendben de, hogy? Szólt a Pék. Na, csak indulj és hívd öt is mennyetek a parókia felé én, majd követlek meg nézzük a hallgatását. Elindulva egy bottal meg bökte hátúról, a Takács de a jövevény meg se mukkant. Majd meg ütötte semmi. Már majd nem oda értek mikor bele kapót a szakállába, de semmi válasz erese. Hát komám én azt mondó vagyok ez nem Jónás csak játszik velük. Nem hiszem mondta a Szabó. Na, majd a barát eldönti, ahogy oda értek a fiú letérdelt a templom lépcsőjére. Állj, fel! Felfázol hisz se cipőd se ruhád mezítelen vagy csak ez a szőrme borítja testedet. De ö csak térdelt s erősen a templom ajtóját nézte, mint ki bebocsátást szeretne nyerni. Oda lépet a parókia ajtójához a Takács és meg húzta a zsineget mire elő jött a barát. Mi a baj fiam ég a ház ilyenkor csengetsz hozzám?
     - Dehogy is itt van Jónás!
     - Ki? Jónás. Az lehetetlen és már követe is a Takácsot. A fiú még mindig ott térdelt. Már mikor oda értek a barát oda szolt biztos vagy benn?
     - Nem. Szerintem ö egy csavargó majd meg látja.
Ahogy oda értek a barát elkiáltotta magát Jónás!
     - Biztos bent?
     - Persze hisz én tanítottam arra. Jónás meg fogta a hálóruha alját,és könnyes szemmel nézet fel a barátra.
     - Ez mit csinál?
     - Semmi baj én tanítottam, hogy fogja meg a ruhám alját így jártunk s keltünk. A barát lehajolt felsegítette, de a ruhát nem engedte el mind hűséges eb úgy követte. Mikor beértek leült abba a sarokba hol gyerek korában étkezni szokott és napját itt töltötte, ha csak nem kelet segíteni a barátnak. Barátaim ö az ki elveszett Jónás, de ez nem elég. Bebizonyítom nektek, hogy kétségetek elmúljon. A bal füle mögött egy anyajegy van a jobb mögött egy pillangóra hasonlító jegy látható. Kérlek, testvérem szolt a Kertésznek jöjj, nézd meg! Odalépet s meg nézte, amit a barát mondott. Jónás nem tiltakozott.
     - Ezt honét tudja?
     Hát én fürdetem mikor pici volt elfelejtették már. S azért nem szól, mert ö néma és jelbeszéddel beszél. Beszélni kezdet vele a barát. Tényleg erről el is feledkeztünk. A fiú boldogan mosolygót. Erre mindenki boldogan nevetett s ölelgették. A barát elküldte lefürödni és meleg ruhát hozott neki és cipőt a lábára. A fiatalúr lefürödve tisztán jött elő az asztalon finom meleg tej és kenyér várta. E éjjel senki nem akart lefeküdni. A hazatért fiú nem győzte lerajzolni az eltöltőt, időket, míg csak el nem aludt. Így született meg az első kép mit kitettek Majd három hét elteltével a legény ilyetén futott ki az udvara és húzta be a barátot. Ki nem értette a rémületet és követte. Ahogy belépet a parókiára nem látót, semmit a vakító fénytől. Tapogatva haladtak befele. Egy árnyékragyogó fényben állt a dolgozó asztalnál. Fehér ruha és fekete haj mikor meg fordult akkor látta, hogy Jézus áll előttük. Így térdre rogytak s meg szólalni se tudott. Jézus kezet nyújtva segítette fel őket. Ki beszélt hozzájuk. A fiú csak nézte csodálkozó szemmel s arcát a meglepetés könnye csorgót. Jézus a fiú fejére tette kezét majd ö kezébe vette Jónás kezét. Mélyen a könnyező szempárba nézet. A barát meg szólalni is alig tudott. Egy jó idő múlva lassú mozzanatok árnyékában elkezdet minden a meg szokott arculatba állni. Mind ketten rémülten álltak a szóba közepén nem értették. Jónás magához térve le rajzolta a barátot angyalformába ahogy ö látta abba a pillanatban. A barát székre rogyott s morfondírozót a hallottakon és a látottakon. Majd felállt s elment. Visszatérve sok kis festékes dobozt, kelmét, ecsetet hozót. A segítő nem értet semmit majd a Barát leemelte nyakából a féltve őrzőt üveges szekrény kulcsát s Jónásnak adta. Vigyázz mindenre most elkel mennem. Átgondolta a hallottakat s mivel úgy vélte mindent megtett mit Jézus kért. Felült öszvérjére és elindult. A fiatalember ült és úgy döntőt meg lepi barátját. A parókián talált összes könyvet kiolvasta. Majd neki ált és csak festet és festet. Javítót, faragót, szőtt hisz mindenhez érte. Mivel mindent megtanítottak neki. Napról napra hiányzott neki a barát. Nehezen telet a napja az elfoglaltság mellett. A falu szürke kopót, házait, a templomot minden új arculatba öltözőt. Majd az úr házát is elkezdte felújítani, szépíteni, csinosítani. Éjjel nappal, hogy meg hálálja a sok szépet, jót törődést és mindent mit kapót. Nem sokára fehér és fekete kelmét készített s abból ruhát, s kalapot a barátnak. Mire letelt a hét év és a hét hónap visszatért. Mit szeme látót nem hit neki. Jónás szívélyesen fogata s mutatott meg mindent. A barát csak ált és nézet a falura. Majd a kis védencére ki délceg erős testalkatú ifjú legényé fejlődőt. Haja oly fekete volt, hogy a játékos napnak nyújtózkodó karjában kéknek tűnt. Szeme, mint az úr országának a kéklő tengere. Minden úgy volt, ahogy Jézus meg mondta. Ezek után meg hívták házakat festeni tükörfestésre templomokba freskót alkotni. A faluba Egyre többen érkezet a távolból. Bár mit is festet életre kelt keze alatt. Nagyon kifinomult érzéke jó kézügyességgel meg áldott fiatalember volt. A barát nagyon örült a fiatalembertől kapót szép ruhának. Mit csak ritka alkalmakor hordót. Nem sokára magas Egyházfők is csodájára jártak a művészi alkotásnak. A barát elmondta vendégeinek a különös találkozást Jézussal. Kik, mint egy sors kiválasztottjára tekintettek. Ajánlatot tettek neki, hogy tartson velük és dolgozón alkosson az Anyaszentegyháznak. Jónás barátjára nézet s maga nyelvén elmondta, hogy ö szívesen dolgozik ott, de nem szeretné ezt az aprócska falut elhagyni, hol annyi csodás dolgot élt át. Mi az élettét jelenti. Így inkább itt szeretne maradni, ha nem gond. Az egyházfők elfogadták döntését és mindig biztosították útját arra ahol munka volt. Minden támogatottságot meg kapót. Egy szép napon eljöttek érte s elvitték egy nagyvárosba, hogy fesse le az úrházába Jézus Krisztussal való találkozását. Jónás szíve hevesen dobbogot s szeme éppen úgy könnyezett mind azon a napon. Még az egyházfő is meg csodálta a fiatalember tiszta érzését az úr felé. Majd alkotását, ahogy készült úgy csodálták. Így világ szerte elfutót a munkássága híre.
     Az alkotás és az úr felé irányuló tiszta érzelmet elmondó tükör festmény mik életre keltek a szemet gyönyörködtető látványba a hit szeretettében... Majd közel két év múlva vissza tért a kicsinyke tiszta faluba hol a helyi barát betegeskedett. Az ifjú ki ment a rétre, erdőre és egy halom füvet tért vissza. Jó idő múlva a barát meg gyógyult. Nagy öröm volt mindenkinek. Másik miről nevét kapta, hogy bármi nyomot látott olvasott belőle. Így ö csak suttogó lábnyomnak hívták. Nesztelen járással közlekedett. M segítő társként állt oda. Bárkinek bármi gondja is volt ö benne egy igaz jó barátra egy segítőre találtak. Jónás nagyon boldogan élt. A kicsi falu egyre inkább nőt s növekedett. Nagyon sokan költöztek ide. A kerek erdővédelmező karjai közé.



Délibáb virtuális művészeti lap 2018. Ötödik évad/1. szám.

Egy tiszta világba szegült gyermekek

     Kékég alatt egy kicsi falu húzódik meg, hol a házakat fehére meszelték s az utcára tornácuk nevetnek a fonót fakerítés mögül. Az utcaporán mit hajnalba a gulya csánkja szántott most víg gyermek zsivajgása tölti be. A fiatal fiúgyermekek rongylabdákkal, vagy lábuk között falovacskával vagy épp golyózással töltik idejüket. A lányok kukoricából készült vagy ép rongybabával foglalják el magukat. De van, hogy a jászolnál leskelődnek szülőknek segítenek, vagy a határban dolgoznak szüleikkel. Markot szedtek ceglédi kannában hordták a vizet vagy ép kötelet vettetek. A fiatalemberek, ha kell ekeszarvát fogtak, vetnek, vagy éppen aratnak. A Lányok otthon a ház körüli munkában veszik ki részüket. Az idősebbek már a családi elfoglaltságban tevékenykedik a munka nyújtotta lehetőséggel. Hol teknőben mángolva mosták a ruhát hol a melencébe dagasztották a kenyeret. Izzó kemencébe vetik, mit reggel dagasztanak. Majd a főzésnél serénykednek, hogy mire meg jönnek, a határból a férfiak minden meg legyen így segítve anyát. Az időfolyamán felzárkózni az élet előírt eladósorba. Szabad idejükben a hímzés a stafírung elkészítésén dolgoztak. A keményítet, ingeket vasalják. De vasárnap kihal, e falu hisz mindenki Misére siet, hogy hálát adjanak Istenek. Telnek, a napok az órák Mikor előveszik a szép ruhát. Anyának lábán bőrcsizma s rajta ezer szoknya rékli s rajta egy kabát erre hatalmas berliner kendőt terítet anyám. Édesanya a tisztaszobából kiált! Mind egy angyal úgy reppen a legény mindenen át. Hisz tudva, mi jő ez után. Magára öltheti az egy szem ruhát, lábára csizmát áld, apánk s fejére kalap hisz ez dukál. Csatos imakönyvet vet elő anyám. Kezembe adta s indult a család. Misére ballagva jobb kezembe húgom keze. Hisz oly apró törékeny teste. Büszke bátyóként lépdeltem vele, s közbe szíve hevesen vert az Urat érezte. S jöttek a szülök beérve a szenthelyre gyermek szeme csillogón tekintet a feszületre. Lelke szíve könnyűvé válik. Érezte, ahogy a jó Isten testébe költözik. Megtöri a csendet a harang szava. A karzaton orgona, mellette angyalok kórusa. Dalra kell a nép. Árbús szemmel, nézte az atyát érzi testében a szellemi változást. Mikor vége lett a misének könny szökőt szemébe érezve lelke nehéz terhet cipel. Haza fele kérdés hullám apa, anya alig győzik a kíváncsiskodást. Telnek az évek s a játékot könyv váltja fel. Elszántan tanult lelkében érezte egyre erősebben az elhívatottságot. A hogy a természet váltotta a ruhát ő úgy érezte lelkében Istenhívó szavát. A tavasz virághullása alól a zöldruhába öltöző táj és nem sokára fáknak lett aranykoronák. Majd vetkőző pucér ágak. Örökzöldön cinege éneke szállva. Apja dicséri kicsi fiacskát milyen okosan végzi az iskolát. Mily sudár termete nem sokára jöhet, velem foghassa a kemény munkát. Felválthassa szülő anyát. De a gyerek atyai szó után elsírta magát. Kitért ajtón és az istálló felé vette útját háta mögött hagyva a családot. Apa kereste egy szemfiát, de nem lelte sehol se már, bejárta az udvart s a ház zegzugát, de sehol se lelte fiát. Templom tornyában harangláb ott állt könnyes szemel és mormolja imát. Kezébe tartva a bibliát. Oda érve kétségbe esve látta fiát. Odalépve kezét vállára tette. Izgatottan kérdezte öt mért tekeregtél el ily késő órában? Már aggódtunk érted. A fiú könnyes szemmel fordul meg. Ne tedd fájdalmas nékem e keserv. S haza térnek s anyát nézte ki a sarokban könnyes szemel zoknit stoppolt épen. Elé fordult megcsókolta kezét elmondta szíve súgót érzést.
     - Ne sírj, apám pap leszek s nem juhász, s nem fogom az ekeszarvát, habár a természetis oly csodás. Reggel madárdal szólna nekem, s a fű is harmatosan hajladozna a fülemüle is nékem dalolna. De nem tehettem én pap leszek, ebből nem engedek. Haragra gerjedt az apa biztos vagy ebben édes fiam és felemelte ellenszegülő fiára csontos kezét. Igen sudár termettem s fekete fejem a lelkem súgta ezt nekem. Mind lelki pásztor ki beteg szívnek gondnoka, ki léleknek útba igazítója.
     - Nem bánjuk csillapszik, apa haragja a tisztaszobába rohan. Másnap összerakták a ruhát s ifjú legénynek és útnak indították. Akkor menj, ha csak ennyit jelentünk neked. A fiú könnyes szemel nézet szüleire és elindult Jézus útján. Teltek az évek apafejét befesti az idő ecsete. Anya törékeny testtel reggelit készített. Keresztet vettetek a kényére majd apa megszegte. Valaki kopogtat a posta levelet hozott. Benne volt a remény egy év és ismét haza tér. Anya keresztet vetet és elmondta egy imát, hogy magához ölelheti egy szem fiát. Befejezve e levél tartalmát másnap útra indult apám s anyám, hogy készülődésbe tegyék a napnak minden szakát. Következőnap reggel megáll, egy szekér a bakról leugrik egy legény reverenda takarta sudár termettét. S lábán saru. A derekán kötél s három csomó. Anya csak állt zokogva némán, s térdre eset s meghajolva érintette a ruhát. Még miközben apámhoz szólt anyám. Sokkcsodálkozó szem meredt reám Édesanyám! Odalépve két kezével emelte fel anyja arcát meg jöttem itt-hol vagyok. Nézz reám? De anya kezet csókolt nekem. Majd apám kalapját földre ejtve térdre eset üdvözlés képen az Urat éltette. De én vagyok s lehajolva felsegítette szüleit. Apa a bevezette szerény hajlékukba. Az asztalon kenyér s bor fogadta. Kinyitotta tisztaszoba ajtóját, s látva berendezték részemre egy fehéroltárt. A falon Mária kép a sarokban egy faragót tulipános láda s mellette a szék. Könnybe lábadt szemem sajgót szívem miképpen szüleimet és az oltár fele nézek. De apám-szóltam halkan. Én vagyok kit juhásznak akartak, de nézze mivé lettem ez az életem Én nékem szólnak az angyali trombiták sok testvérem lett odaát. Együtt sírunk s nevetünk. Együtt mondjuk el az imát, a zsolozsmát és együtt fogyasszuk el az úrtól kapott, elemózsiát. Gyógyítom beteg lelkeket s titkon őrzöm azon dolgokat, mit nekem elmondnak. Édesanyám boldog ember vagyok, már ne könnyezzenek, inkább adjon egy falat kenyeret, mert éhes gyermeke!
     - Jöjjön atyám szólt apám e szoba önre vár. Keserű ízt éreztem a lelkembe miképpen a tisztaszobába léptem. Úgy éreztem már nem gyereket szeretik bennem. Hanem Jézust tisztelik éppen. Betértem az oltár elé elmondtam imám majd fehér oltármellé letettem a reverendát. Felvette bricsesznadrágját ingét mellényét lábára csizma került s eléje a kötény mi itt egy viselet volt majd szüleihez kilépet. Egy óra talán eltelve anyám és apám oldódni kezdtek. Át ölelt anyám úgy mind azon a nyáron. Majd szobájukba lépet s kihozta féltve őrzőt kincsét. Át nyújtotta nekem dédnagymama csatos imakönyvét. Apám megveregette vállamat s egy kérdést intézet felém.
     - Akkor édesfiám nem bántad meg?
     - Nem apám s köszönök mindent édesanyám. Meg csókolva dolgos kezét. Nem sokára valaki kopogtat, kinyitom az ajtót, húgom állott két kicsi gyermekkel mosollyal fogadva. Mind angyalok repültek anyám felé együtt lett a család. Szólt a dal az ének emlékek peregtek könnyet csaltak a szemekbe, Együtt zengtük a Mi Atyánkat csendesen. Boldogság lépet a szívekbe.

Olaszfalu. 2017.Február.15.



lap tetejére