Sólya Veronika

Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/2. szám, június-július

Egy régi vasárnap

Ezen a szép, szeptemberi vasárnap reggelen verőfényes napsütésre ébredtek szüleim kis tanyasi házukban. Édesapám gyönyörű, mosolygós szemű szőlőfürttel lepte meg édesanyámat, aki örömmel neki is látott a szemezgetésnek. Édesanyám ezekben a napokban a gyermekvárás utolsó szakaszában volt, így minden percben várhatta a szülés megindulását. De még semmi előjelét nem érezte, örült a napsütésnek, ilyenkor szeptember elején a nyárias meleg nem ritkaság. S ezen a vasárnapon sokkal szebbnek és melegebbnek tűnt, mint máskor. Édesapám itt a tanyán dolgozott, mint gazdasági cseléd. Sokat hagyta egyedül a fiatal feleségét, ezért az édesanyám lánytestvérét elhívták egy időre, hogy lakjon velük, mert ha kell a segítség, a kislány híradással lesz.
Nem sok idő telhetett el a szőlőszemezgetés után, amikor édesanyám valahogy nem találta helyét, az érzésekből azonnal rájött, itt az idő, a baba rövidesen meg fog születni. Mivel nem első gyermekét várta, nem lepődött meg akkor sem, mikor a magzatvíz elfolyt. Ahogy elkezdődtek a fájások, szerencsére édesapám hazaért. Gyorsan befogta a lovakat a hintó elé, amit a gazda készséggel felajánlott. Sietve elhajtott a bábaasszonyért a szomszéd községbe. Közben Terikét, a kislányt elküldték a nagymamámért a faluba. Az jött is azonnal, és vizet forralt, előkészítette azokat a dolgokat, amire még a szülésnél szükség lehet. Ekkorra már édesanyám csak magával foglalkozott, járt-kelt fel és alá, mert a sűrűsödő fájásoktól nyugodni nem tudott. Két óra elteltével az édesapám is megérkezett a bábával. Az asszony, látva anyám szenvedő arcát, szépen, nyugodtan megvigasztalta, és ágyba fektette.
Aztán fél tizenkettőkor megláttam a napvilágot hatalmas sírás közepette. Bizony, azokban a percekben nem örültem az elém tárult világnak. Mégis, mire megfürösztöttek, felöltöztettek, és az anyám mellé fektettek, megbékéltem. Elindultam egy hosszú-hosszú úton, pontosan hetven esztendeje, 1942-ben. Közben a világháború keserítette és döntötte gyászba az emberek millióit. Hála a mindenhatónak, mi ebből semmit nem éreztünk, boldogság és szeretet költözött kicsi hajlékunkba. Aztán a nagy, felhőtlen örömben a szüleim egy fontos teendőről megfeledkeztek. Ugyanis a gyermek születését be kell jelenteni a hatóságnál, és rövidesen meg kell keresztelni. - De mi legyen a kislány neve? - a szüleim fiút vártak, mivel az első gyermekük is lány volt, aki koraszülötten jött a világra, és hat hónapos korában meghalt.
Nos, törték a fejüket egész nap, mire váratlanul megérkezett Örzsi nagynéném, és így szólt: - Mondok én nektek egy szépet, adjátok neki a Veronika nevet.
A szüleim örömmel elfogadták az ajánlatot, és két hét múlva a református templomban meg is kereszteltek. Hát így születtem meg én azon szép, szeptemberi vasárnapon, és kaptam az akkor ritkaság számba menő nevet.


Naivságom története

1959. október végén nyárias meleggel búcsúzott az ősz, s temérdek falevéllel takarta be a ház előtti járdát. Akkor tizenhét éves voltam, nem nagy lelkesedéssel fogtam a falevelek összetakarításához, de nem volt más választásom, a szülők parancsával nem akartam szembeszállni. Söprögetés közben valami jóleső, kellemes érzés járta át szívemet, amit magamnak sem tudtam megmagyarázni, talán a sokszínű falevél, mely egyre magasabb kupaccá nőtt előttem, vagy a megtisztított járda látványa? No, meg az esti bál gondolata is ott motoszkált agyamban, amit már nagyon vártam. Szárnyaló képzeletem váratlan füttyszó zavarta meg, mely a szemközti ház ablakából hallatszott. Felnéztem, s láttam, hogy egy idegen srác könyököl a szélesre tárt ablak párkányán, aki nem lehetett nálam idősebb egy-két évvel. Úgy tettem, mintha nem is hallanám, pedig jól tudtam, hogy ez nekem szól, és csak nekem fütyül. Aztán a srác kijött az utcára, és a kapufélfába támaszkodva bámult. Én meg tettem a dolgom tovább, csak néha titokban néztem fel egy-egy pillanatra, a szívem úgy zakatolt, mint egy mozdony, s folyton az járt az eszemben, vajon ez a jóképű srác eljön-e az esti bálba?
Eljött, ott állt a bejáratnál; „Csak nem engem vár?” -tettem fel a kérdést magamnak, amint a bálterem ajtajában megálltunk anyámmal. Ez alkalommal a cukrászda nagytermében tartották a bált, egy valaha szép kastélyban. Akkoriban a fiatal lányoknak, ha még nem volt vőlegényük, csak szülői kísérettel illett bálba menni.
Mások mondták, helyes lány voltam, ezen az estén is igyekeztem csinosnak mutatkozni. A gesztenyebarna hajamhoz jól illett a sötétkék rakott szoknya, az áttetsző fehér nylon blúz, s hozzá a tűsarkú cipő. Alig foglaltunk helyet, az idegen máris ott termett előttem, és meghajolt, bemutatkozott, majd én is. Szerényen mondtam ki a nevem, holott biztos voltam benne, hogy a szomszédban lakó fiú elmondta, ki vagyok, hiszen a hét végét náluk töltötte. Ezután illedelmesen felkért táncolni, de mielőtt az első lépést megtettem volna feléje, mosolyogva megkérdezte: „Tud csörögni?” – „Igen”- válaszoltam, és szinte repültünk a parketten a rock & roll zenéjére. Nagyon boldog voltam ezen az estén, mert csak velem akart táncolni, és mindenkitől lekért, folyton kedves szavakat súgott a fülembe. Úgy éreztem, ő is élvezi a társaságomat, a bál végén meg is kérdezte, hogy hazakísérhet-e, de sajnos nem mondhattam igent, mert az anyám is ott üldögélt sorban a többi mamával. Ez miatt nagyon elszontyolodva tértem haza, gondoltam, többé nem is fogom látni a nánási fiút. De nem így történt, két hét elteltével ismét nekem fütyült az ablakból, s találkára hívott, engem, a hiszékeny, naiv leányt. Az anyám óvott, intett a fiatalembertől, ő bizonyára látott benne valami kivetnivalót. Ezért nem hagyott kettesbe a fiúval, mindenhova elkísért. Ennél kínosabb helyzetbe már nem is hozhatott volna a srác előtt. Végül mégis engedett szigorából, így egy-két mozi szóba jöhetett, de semmi egyéb. Ez a pár alkalom is elég volt ahhoz, hogy megkedveljem, udvariassága, kedvessége, no meg a hódító külseje miatt. A jó dumájával úgy el tudott szórakoztatni, mire észbe kaptam, már bele is zúgtam a srácba. Közben nem vettem észre, hogy ez csak egy játék volt részéről, jó szórakozás egy falusi kislánnyal. Életem első kis románca rövid ideig tartott, amilyen hirtelen jött, oly hirtelen véget is ért, pár biztató szép levélváltás után a srác eltűnt, és soha többet nem láttam. Mint az később kiderült, egyfolytában hazudott, csak szédített, ahogy ezt akkor mondani szokták. Itt a faluban egyszerre több lánynak is tette a szépet, sikerrel vagy sikertelenül, végül mindenkit faképnél hagyott. Ezekről a dolgokról én csak később értesültem az egyik barátnőmtől. A csalódásomért egy ideig anyámat okoltam, de később rájöttem, hogy egy szélhámossal volt dolgom, s ezt anyám jól látta. Azt mondják, az idő begyógyítja a sebeket, és feledtet minden rossz emléket, de ez egy fiatal lánynak, mint én voltam, nehezen sikerült, s a naivságomnak története intő példa maradt számomra. A nánási srác emléke még vissza–visszatért álmaimban, aztán az idő homályába veszett.


Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/1. szám, április-május

Tavasz

Végre itt van, kitárta széles ablakát a kikelet. A magas kéklő ég alatt fátyolfelhőt lebegtet a tavasz hírnöke. Csókot küld a napsugár a szunnyadó természet ölébe. Az alig- alig mozdul, még álom ül szemében, pedig az ágon ringatózó cinege világgá kiáltja: "nyitni-kék, nyitni-kék"! Erdőszéli fák alatt könnyező hókupac csendesen csordogál, és dalolva tovafut a dombok oldalán. Avar között bókoló hóvirágok sokasága köszönti a kikelet fényeit. Visszatért a gólya is elhagyott fészkére, de árván, párja nélkül érkezett. Bárány béget a távoli réten, s botorkálva követi a ballagó nyájat. Erdő mélyén búgó vadgalambok egymásnak szerelmet vallanak. Szőlőskertek lankáin enyhe szellő kergetőzik, s kacagva átsuhan a vízmosás kérges hantjain. Széltől védett homokon tarka gyíkok sütkéreznek a melengető napsütésben. Vadnyulak játszadoznak a zöldellő vetésben, s veszélyt látva riadtan meglapulnak. Hajladozó fűzfaágon barkák sorakoznak, bokor alján ibolyák nyiladoznak. A megújult természet magára ölti virágos ruháját, s fejére koszorút fon a bárányfelhők végtelenje. Az illatos tavaszi estében békák vidám kórusától visszhangzik a láperdő.


Ősz

Még kacag a nyár, még tücsökzenétől hangos az este, és csillaghullás záporától szikrázik az égbolt. De úgy tűnik, rövidesen útnak indul, s a félbehagyott dolgát az őszre bízza. A futó felhők hátán még időben érkezik, és a nyár bíbor gyümölcseit édesre érleli. Illatát elhinti erdőre-mezőre, átsuhan a verőfényes réteken ökörnyálat lebegtetve. A nap aranysárga csókja ég a lombokon, s közben varázslatos színű ruhába öltözteti a tájat. A gólya üresen álló fészkét már egy verébcsalád bitorolja. Utca hosszat fecskék üldögélnek a villanydrótokon, hogy pihenjenek egy keveset a hosszú út előtt. Szarvasbőgéstől visszhangzik az erdő, vad indulattól reszket a levegő, mert életre-halálra szóló küzdelem van készülőben. Érett szőlőnektár cseppjeit darazsak ízlelik, míg a pincék mélyén hordók musttal telnek. A hosszúra nyúlt árnyékok között bújócskát játszik a lemenő nap kopott fénye. Hajnali ködtől fázósan remegő falevelek, mint parányi ejtőernyők sokasága ereszkednek alá, s maradnak néma mozdulatlanságban. Hideg szelek sötét felhőt sodornak, s a lombjaikat vesztett faágak fel-felsóhajtanak. A frissen szántott barázdákat sírva - zokogva áztatja az őszi eső. Virágoskertek gyöngyszeme a rózsa, dértől csípve ájultan földre hull. Ilyenkor kicsit meghal a természet, hogy tavasszal újra ébredjen. Együtt van most öröm és bánat, béke száll láthatatlan szárnyakon.


lap tetejére