Sipos Mari versei

Délibáb virtuális művészeti lap 2016. Harmadik évad/3. szám

Vak csillag

Elvész a napod, elvész az éj.
Ha volna is élted, mi végre, kiért?
Vak csillag vezet utadon félre,
egyre csak zuhansz, zuhansz a mélybe!
Dühöngő dögvész dörömböl agyadon,
nincs is már szó, nincs már beszéd,
Csak könnyzápor arcomon!

Csak ne félj

Mit mondhatnék, ha suttogva beszélsz,
mit mondhatnék, ha elér a veszély?
Tündéri játékod agyament egén
mindketten pusztulunk az élet peremén!
Harminchat év, - ennyi volt csupán?
Göröngyös, kemény és nincs folytatás?
Tántorog szívemen martalék láng,
szenvedés kínjától bús ajkam kiállt!
Haldokló lelkemen pokoltűz ég!
Ölelj meg kedvesem, vagy ölj meg!
Csak ne félj!
Mit mondhatnék, ha nincs már remény,
mit mondhatnék, ha szeretlek én!

2016. június


sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2016. Harmadik évad/2. szám

A bánat

Hallgatom múlását a mának
éjszaka csöndje járja át a házat.
Zokogva vánszorog, morajlik a bánat
fölsebzi szívemet, mint rugó az ágyat.
Lelkemre bilincset, ólmot tesz a lábra
kegyetlen ráncot sző hófehér orcámra.
Meggyötör, eltorzít, semmivé tesz végleg
holt idő múlása reggelre remény lesz.
Fény köszönt nyájasan tündérlomb alatt
gyöngyharmat üdvözöl, a hajnal hasad.
De mind ez hasztalan, örökkévaló mert
Veled meg elúszott újra a hajó.
Hallgatom múlását a mának
csontvázba vergődve várlak,
Zajtalan szívemet megölte


sorkoz

Rozsdás levél

Búza között nyargal a szél,
Földre hajtja kalász a fejét.
Feszítő kíntól jajgat az ág,
ráncosra aszott szilva a fán.
Lenyugvó naptól vérzik a táj,
füröszti fényben aranyhaját.
Skarlátvörösen izzik az ég,
levegő után kapkod a szél,
Bársonyos karjában,

Rozsdás levél.


sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2016. Harmadik évad/1. szám

Tündérkertem

Csimpaszkodó lángcirkusz a fényben,
Bárányfelhők züllenek az égen.
Délibábon bóbiskol az este,
Harmat zárja magába a cseppet.

Tündérkertem dérszakáll belepte,
Gúzsba kötve dermed minden lepke.
Jégmezőn a fagyos éj megvénül,
Csont fehérre fagyva, már nem félünk!

2016. március


sorkoz

József Attilához

Te megtanultál hajbókolni,
könnyes szemmel mosolyogni,
vérző szívvel verset írni,
tudatlanul viselkedni.

Alázkodni, bólogatni,
mindent, mindent elfogadni,
kényszeredett igazságot,
csordultig a hazugságot.

Sebezhető volt a lelked,
kiszolgáltatott a tested,
ha loptál kenyeret ehettél,
sült lapockát álmaidban ettél.

A kegyetlen élet félárvája,
zaklatott lelked mennyországa,
dráma volt, s egyben tragédia,
a város peremén komédia.

Tiszta szívvel születtél,
hatodik gyermekként jöttél,
a röpke harminckét év alatt,
száz évet éltél a csillagos ég alatt.

A Költészet napja a Te napod,
könyveid, verseid örökül hagyod,
avattak szobrokat, utcákat, tereket,
kisbolygón Neveddel fémjelzik helyedet.

Magasba, mélységbe,
éhes szegénységbe,
örökül hagyott verseskötetekbe,
előre tudtad, nincs bocsánat!

Én érettségi tételként kaptalak,
koldus szegényen, mégis gazdagon,
másnak örökül hagyott a halál,
szárszói állomás Neked a végállomás.


sorkoz


lap tetejére