Sipos Mari írásai

Délibáb virtuális művészeti lap 2018. Ötödik évad/1. szám.

Friss, ropogós

     Még emlékszem, amikor a hajnali órák szürke homályában álmosan róttam az utcákat. A Piac-tértől a Liszt Ferenc utcán át, ahol az ínycsiklandó kacsafertály illata lepte el a hajnal csendjét. A felsőváros felől szinte mindig óramű pontossággal érkezett Katinéni. Megrakott négykerekű szekerével jött velem szemben, amit maga előtt tolt az utca bal oldalán. Volt abba minden, mi szem szájnak ingere! Tejeskannában a friss tehéntej, bezacskózva a házi készítésű túró, a savanyított káposzta, és néhány szem tojás. Egy egész kis éléskamrát hordott magával.
     Amikor összetalálkoztunk még a köszönést sem várta meg. Már is föl emelte a kocsi tetején lévő ropogósra keményített hófehér konyha abroszt, ami alól csodás illat kúszott elárasztva a macskaköves szürke reggelt. A látvány szemet gyönyörködtető volt! Sok finomság bújt meg a terítő alatt, többek között - a pirosra sült kacsafertály a töpörtyűvel és az aranysárgára pirult kacsamáj. Mindig jutott egy-egy falat, különösen szerdán és szombaton, amikor a piaci napok voltak. De megbújt a kézi szekéren a kukoricával tömött frissen vágott hízott kacsa is, amit konyhakészen eladásra szánt a városi népnek a piaci árus.
     Miután megvolt az álmos, de mindig vidám üdvözlés, a portéka bemutatása, a hajnali kóstoló Katinéni tovább szaporázta a lépteket fekete bő szoknyájában, sötétkék kötényében vállán a jó meleg molinó kendővel a városi piac felé.
     Én is folytattam az utamat ellentétes irányban a Rákóczy úton át a Május 1 téri ABC-ig. Amíg Katinéni a piacon kínálta a háztáji portékáját, én a város másik felében egy hatalmas élelmiszer áruházban szolgáltam a népet. A raktár ajtónál már ott tornyosultak a műanyag rekeszekben az éjszakai műszakban sütött finom, még meleg péksütemények. ( De jó lett volna melléjük egy ropogós kacsafertály!) A néhány darab barna és a zömében fehér kenyerek, a foszlós fonott kalácsok, cukros briós sütemények, búrkiflik.
     A korán kelők, a munkába igyekvő dolgos emberek egy dobozt raktak a rekeszen lévő kifli tetejére úgynevezett becsületkasszának. Elvették a még meleg friss ropogóst, az árát pedig a dobozban hagyták. Hisz az üzlet még nem volt nyitva, de a finom péksüteményre szükségük volt, ön kiszolgálták magukat! Találékony volt a megoldás, hisz akkoriban még volt emberség, volt becsület! Nem ellopták a péksüteményt, a ropogós kifliket, hanem odatették az ellenértéket, kifizették a termék árát!
     Nem tudom, hogy működne egy becsületkassza a mai civilizált világban? Hányan tennék oda a friss, ropogós ellenértékét?
     A reggeli nyitásig több száz zsemlét, sós és vajas kifliket kellett villámgyorsan átszámolni tízesével, két kézzel egy másik rekeszbe. Aztán a pult mögé állva kiszolgálni a ropogós kiflikkel a vásárlókat, a szürke színű fém kannákból kimérni a tejcsarnokból szállított friss tehéntejet.
     Amikor lement a hajnali csúcsforgalom a legropogósabb negyven filléres sóskiflit, - amit még a számolásnál választottam ki magamnak - egy pohár tejjel jóízűen elfogyasztottam. Közben Katinénire gondoltam, vajon eladta-e a kocsi tartalmát, a friss ropogósra sült kacsa fertályt, amiért hajnali háromkor képes volt felkelni, hogy időben elkészüljön?
     Mára sok minden megváltozott az elmúlt évtizedekhez képest. Változtak az emberek, a szokások, az ízek. Változott a világ is, fejlődött a technika, a minőség azonban sok esetben romlott, silányabb lett. Kisebb lett, vékonyabb lett, vagy éppen ehetetlen, fogyaszthatatlan, használhatatlan, de jóval drágább a nagy fogyasztói társadalomban! A piac is megváltozott, nem csak a korábbi helyszín, de a hangulata is más lett.
     Katinéni is változott, már egy jó ideje az angyalok üdvözletét fogadja az enyém helyett, hisz vele is megfordult a világ. Bár most is találkozhatunk egymással, mint évtizedekkel azelőtt ugyan ott a Liszt Ferenc utcában, csak most az utca jobb oldalán, az ellentétes oldalon. Nem úgy, mint régen, a hajnali kacsafertálytól illatozó reggeleken, hanem a Piacról hazafelé tartó, vagy inkább egyhelyben topogó Katinénivel.
     Akinek a járókelők - legnagyobb bánatomra - fényesre csiszolták az orrát, mert csak ennyi tisztelet, vagy inkább tiszteletlenség telik az utca emberétől.
     Egy kővé dermedt fémszobor őrzi Katinéni emlékét Székesfehérvár belvárosában. Amikor arra járok, mindig felidézem a reggeli homály álmos jeleneteit, az utca illatát, Katinéni sietős lépteit, szorgos, dolgos kezét, mely a sok munka ellenére is mindig finom puha és bársonyos volt. Én most is a kezét simogatom meg csak most hideg, merev és élettelen. De emlékeimben azonnal életre tudom kelteni a hatvanas, hetvenes évek reggeli történéseit, mert, hogy mi mindig reggel találkoztunk, amikor tele volt pakolva a kocsija a háztáji finomságokkal.
     Most itt állok mellette csak némán, szótlanul fogom a kezét, várom, hogy feldobja a hófehér terítő egyik sarkát, szinte már érzem a sült kacsa illatát, érzem a frissensült, ropogós töpörtyű ízét és rádöbbenek; de hiszen már hazafelé tart, üres a kocsija a portékát eladta, és egyébként is az égieknek sütögeti tovább a mennyi pecsenyét.
     Bevallom, így még soha nem találkoztunk azelőtt. Egy kicsit én is kővé, szoborrá dermedek, nézem az utcát, az utca emberét. Megdöbbenek a járókelők buta szokásain, szinte kivétel nélkül Katinéni orrát csavargatják, tapogatják, ami nem tetszik nekem! Visszataszító, megalázó érzés, hisz nem az jellemző a találkozások alkalmával, hogy az orrát csavargatjuk, tapogatjuk annak, akivel találkozunk, akit üdvözlünk, hanem egy ölelés, egy kézfogás, egy simogatás.
     Meg is kérdezem, - nem lehetne inkább a kezét simogatni, vagy bekukkantani a kocsijába, hogy mit rejteget? Ön szerint mit szólna most Katinéni ehhez az üdvözléshez? Mit szólnának a családtagok, a rokonok, a munkahelyi főnökök, a polgármesterek, vagy a miniszterek, ha ezt az üdvözlési módszert választanák? Tetszene nekik? Tessék kipróbálni holnaptól, amit Katinéni orrán már jól begyakoroltak!
     A valaha élő őstermelő, piaci árus szobra, nem egy szerencsehozó malac, akinek az orrát kell húzogatni, mint a szilveszteri fogadalmakban a malac farkát! Az én emlékeimben Katinéni egy élő piaci legenda, aki a felsővárosból elindult, dolgos két kezével maga előtt tolta megrakott kézi szekerét, hogy eladja a portékát, a háztáji finomságokat. Soha nem jutna eszembe, az a buta üdvözlési módszer, amit a huszonegyedik század embere ráakasztott a megszólalni nem tudó, védekezni nem bíró Katinénire. Persze, hogy fáj, sokkal többre becsülöm, sokkal jobban értékelem és tisztelem Őt az emlékeimben, a szobrával együtt, mint, hogy be álljak abba sorba ahol egy orrhúzogatással tovább folytatom a királyok városában tett belvárosi sétámat. Tényleg mit szólt volna ehhez az üdvözléshez egy Király?
     Sértődötten gondolataimban merülve inkább odébb megyek. Búcsúzóul még visszanézek és hallkan mondom; Katinéni, majd inkább szerdán reggel jövök hajnali hat előtt, akkor talán ismét ketten leszünk a Liszt Ferenc utcán, mint akkor, amikor még a túl oldalon találkoztunk az utca bal oldalán, amikor még kúszott a szürke macskaköves út felett a levegőben a kacsafertály illata. Akkor hajnali hat előtt, orr húzogatás nélkül, nyugodtan megsimogathatom a kezét, és várhatom, hogy a meleg töpörtyűt kínálja nekem, - jó reggelt kedvesem kóstolja meg, most sütöttem itt van mellé a finom házikenyér...

     Székesfehérvár, 2017. május




Délibáb virtuális művészeti lap 2016. Harmadik évad/3. szám

Pöttyös Panna

     Rajzóra volt. A negyedik osztályos gyerekek szitát rajzoltak a hófehér papírlapra. Mery, aki egyébként kiválóan rajzolt, most többször is nekifogott a szita elkészítésének. Valahogy nem akart kerekedni az alkotás. A folyamatos radírozgatás után, még a ceruza is többször kiesett a lány kezéből. A sötétbarna, olajozott padlón hangos, figyelemfelkeltő jelet adott, melyre az osztálytársak szeme Meryre szegeződtek. Szégyellte magát.

     Aurél tanár úr hátra tett kézzel sétált a padok között, és megállt Mery padjánál. Ismerte a lány képességeit, ránézett a félig kész rajzra, szemöldökét felhúzta a homloka közepéig, és csodálkozva nézte az elfuserált szitát. Mi a baj, - kérdezte meleg bársony hangján?

     Válasz nem jött, de látta, hogy valami nincs rendben. Kijelölt két osztálytársat, akik összepakolták Mery táskáját és hazakísérték. Édesanyja éppen ebédet főzött a konyhában, amikor meglátta a gyerekeket. Csodálkozva kérdezte, - hát ti mit kerestek itt?

     Mery rosszul érezte magát, időnként furcsa rángások jelezték karján, a vállán, hogy valami baj van. Az osztálytársak mesélték el a rajzóra történéseit. Az aggódó édesanya ágyba fektette beteg gyermekét, majd elrohant a helyi orvosért, hogy jöjjön el, nézze meg mi történt Meryvel. Az orvos szerint a gyerekeknek ebben a korban iskola undoruk van, szeretnek szimulálni, rájátszani a dolgokra. Hagyni kell, majd holnapra kiheveri magát, - tolmácsolta otthon az orvos szavait a kétségek közt gyötrődő édesanya.

     Mery éppen ebédelt, amikor a villa többször is kiesett a kezéből. Az ételt kikotorta a tányérból. Valami nem úgy működött, mint korábban. Vártak, figyelték a furcsa eddig még nem látott viselkedést, az egyre inkább rángatózó karokat, a nyegle testtartást. Mivel az állapot óráról órára rosszabbodott, az édesanya ismét a pár házzal odébb tartózkodó orvosért ment, aki most azzal a tanáccsal látta el az aggódó édesanyát, hogy öntse nyakon egy vödör vízzel gyermekét, attól majd észhez tér! Az anya kérését, - hogy hívjon mentőt beteg gyermekéhez kórházba szállítás végett, - elutasította a bölcs doktor.

     Késő délutánra Mery állapota nagyon súlyos volt, már lábra sem tudott állni. Az édesanya, Juliska nővérével együtt, - vállalva az utazás nehézségeit - buszra szálltak és a székesfehérvári rendelőintézetbe vonszolták a rángatózó, akkor már lábra állni sem tudó gyereket. A rendelő intézet ajtajából kiszólt az orvos - elnézést kérve a várakozó betegektől, - hogy soron kívül megvizsgálhassa Meryt és azonnal kórházba utalhassa. Rövid vizsgálat után már a kórházi rácsos ágyon lekötözve, a félelemtől rettegve várhatták a gyógyulást. Hetek teltek el, míg a gyógyulás jelei mutatkoztak. A naponta beadott Penicillin injekciók, és mellé a tabletták közben okoztak egy kis gondot a legyengült szervezetben. Egy reggelre Mery teste apró piros kis pöttyökkel volt tele, gyógyszermérgezést kapott. Merth főorvos Pöttyös Pannának nevezte el gyógyszerektől túladagolt kis betegét.

     A gyógyulást Kapcsos és Berkes doktornők segítették szaktudásukkal, kedvességükkel. Mielőtt Meryt gyógyultan otthonába bocsátották volna, a főorvos magához kérette a bölcs tanácsokat osztogató házi orvost, egy kis szakmai elbeszélgetésre és egy bocsánatkérésre. Hogy többet ilyen elhibázott döntése ne hozzon! Súlyos hibát követett el a háziorvos, amikor nem vizsgálta meg "korea" nevű betegségben szenvedő, vitustáncot járó szívizom gyulladásos gyermeket, akinek a jobb felében ízületi gyulladás is kialakult. Mentőt sem hívott az aggódó édesanya kérésére.

     Méryt, egy hónap kórházi kezelés után otthonába bocsátották, ahol gondos anyai ápolás mellett szépen gyógyult. 18 éves koráig gyógyszert kellett szednie naponta, és folyamatos orvosi ellenőrzésre járni. Az iskolai testnevelés alól felmentést kapott, hisz a gyógyulási idő alatt sokat kellett pihennie és csak az udvaron sétálhatott naponta fél órát. De Mery nyughatatlan gyermek lévén, - mivel nagy volt a mozgásigénye pótolta a testnevelésórákat. Titokban, néptáncot tanult a kultúrházban, heti egy-két alkalommal. Imádott táncolni, még a hazafelé utat is tánclépésekkel szaporázta. Versenyeken, ünnepi majálisokon, és egyéb rendezvényeken ropta a talpalávalót. Felnőtt korára teljesen kigyógyult a betegségből, és csodálatos rajzokat készít. Bár szitát, azóta sem rajzolt.

Székesfehérvár, 2015.



lap tetejére