Sipos Mari írásai

Délibáb virtuális művészeti lap 2019. Hatodik évad/4. szám.

Vályogtégla

      Gyermekkoromban láttam, ahogy a falusi embereket, a családokat, rokonokat összetartotta a közös munka. Ott voltak a barátok, a szomszédok, a férfiak különösen a mezőgazdasági munka, a betakarítás, az aratás, a masinázás alkalmával.

      Az asszonyokat esténként a szotyola cséplés, a kukoricafosztás, a morzsolás, vagy a tollfosztás hozta össze. A szeptemberi őszi napsütésben a domboldalon a jó hangulatú szüretek, a must édes íze, a gulyásleves finom illata, meg a mákos kalács.
De akár egy kiscsikó születése, vagy a tehén ellése idején is összecsődültek a családtagok, a rokonok, a szomszédok ott volt a falu apraja, nagyja.
Emlékekeimben őrzöm, ahogy édesanyám a családi házunk udvarán hatalmas üstbe főzte a szilvalekvárt. A gondosan előkészített dunsztosüvegekbe rakta a barackot, egrest, cseresznyét és meggyet télire. Aztán savanyúságnak az uborkát, a káposztával megtöltött paprikát, az apró, vékonyra gyalult isteni csalamádét. Csak ő tudta olyan finoman elkészíteni.
A malomban őrölt búzalisztből, már hajnali ötkor kovásszal dagasztotta a finom házikenyérnek valót. Amikor megkelt a tészta kézi fonású gyékénykosarakba rakta. Kiporciózta a heti kenyéradagokat, amit hófehér konyharuhával betakart. Aztán mindenki magához ölelt egy kenyérkosarat és együtt szaporáztuk a lépteket a másik utcában üzemelő pékhez, aki ropogósra sütötte a finom házikenyeret.
Édesanyám nem csak kenyeret dagasztott, ő mindenhez értett. Főzött házi mosószappant, falat tapasztott, vagy vályogtéglát vetett, amelyből házaikat építették a falusi emberek. A családi házunk is ilyen vályogtéglából készült szülőfalumban a Közép utcán. (ma Hunyadi utca)
A vastag falak nyáron nem engedték átforrósodni a lakás belső helyiségeit, megvédtek bennünket a kinti hőségtől. Persze hozzásegített a hatalmas zöld lombkoronával megáldott vén diófánk is, ami az első udvart ölelte át árnyékával.
Gyermekkorunkban sokat játszottunk alatta, homokoztunk, hintáztunk, fogócskáztunk. De énekeltünk is a szomszéd gyerekekkel, vagy nyáron a görögdinnyét, a forró főtt kukoricát is ott ettük a gádor alatt a kű-diófánk hűs árnyékában. A könyökünkig csurgott a piros színű mézédes dinnye, meg az aranysárga kukoricalé, amit a legyek is szívesen szürcsölgettek velünk együtt.
Az udvarunkban lévő fúrt kutat a diófa mellett nem csak vízhordásra, hűtőszekrény helyett is használtuk. A nyári melegben élelmiszert, húst, tejterméket raktunk a vödörbe és a vastag láncon a mélybe engedtük, ahol sokkal hűvösebb volt a levegő.
A kút kámva betonszélén hűtöttük édesanyám által sütött isteni háziréteseket. A kedvencünk volt a mákos, a káposztás, a meggyes rétes. A túrós is elfogyott a többi finomsággal együtt, amit édesanyám körbe-körbe gyalogolva a konyha közepén nyújtott az asztal tetején. Megszórta gazdagon a papírvékony rétestésztát az előre elkészített töltelékekkel, fölgöngyölte az asztalon lévő terítőszélénél fogva és a henger alakú kígyózó réteseket a tepsibe rakta megsülni.
Télen a vályogtéglából készült 60 centis vastag falak kirekesztették a mínuszokat, meg őrizve a szoba melegét. Bent a fával megrakott kályha csillagszórókat pattogtatott a levegőben. Korán sötétedett, a nappalok rövidek voltak, így a téli estéken a kötés, a horgolás, a lukas zokni stoppolása mellett a rádióhallgatásé volt a főszerep. Szerdánkén izgatottan vártuk a Szabó család című sorozatot, Gobbi Hildával, Rajz Jánossal, vagy vasárnaponként a Miska bácsi leveles ládáját. De szerettünk malmozni, kártyázni, vagy kukoricát morzsolni a jó meleg szobában. Vagy hallgatni anyai nagyapám igaz történeteit, amikor parádés kocsisként gróf Cziráky Antalt és családját szolgálta a kastélyban az uradalom idején.

      Az őszi napsütésben, amikor már csípett a hajnali dér a vályogtéglából épült családi házunk hátsó udvarában tömni való kacsákat tartott édesanyám. Reggel, este kukoricával tömte meg a szárnyas jószagokat, hogy a vasárnapi ünnepi asztalon ropogósra sült kacsafertály legyen tálalva. Díszes tollruhájukban a kopasznyakú csirkék, tyúkok is ott kapirgáltak a baromfiudvaron. A kunkori farkú meg az ólban röfögött mikulás napjáig, amíg meg nem érkezett böllér nagyapám! Így aztán soha nem érhette meg a karácsonyt csak visított, aztán meg lóghatott kettéhasítva az állványra szögelve. Sírtam, visítottam én is, nagyon sajnáltam a kunkori farkút. Utáltam is emiatt a téli disznóvágásokat. A kacsatollból fosztott dunna alá bújtam, amikor megérkezett fényesre boxolt fekete bőrcsizmájában nagytekintélyű, közel két méteres hentes és mészáros. A csikorgó hideg reggelen a csillámló hó csak úgy ropogott keménykötésű nagyapám talpa alatt. Nem csak a neve volt Nagy, de maga az ember is hatalmas volt, erős, magabiztos! Szinte minden télen megjelent, kezében a hatalmas cekker, melyben a munka eszközei voltak kiélesítve; disznóölő, és csontozókések, bárdok. Hozta magával a kolbász, a hurkatöltő masinát is. Kora délutánra már a terített asztalról ehettük a finom pecsenyét, a sült hurkát kolbásszal.
A töpörtyű az udvaron felállított üstbe süttette ropogósra magát, ez volt az utolsó munkafolyamat, aztán a húsok sózása, füstölése következett.
A karácsonyi töltött káposzta is a háztáji mangalica húsából készült, meg a szilveszteri remegős kocsonya. Hónapokig kitartott a család éléskamrájában, vagy a jégveremben a feldolgozott, sózott füstölt hús, sonka, kolbász és a gömböc.
Jutott kostóló a szomszédoknak, a közeli rokonoknak is. Budapestre a nagyságos asszonyéknak, ahova postacsomagba küldte édesanyám a sok finomságot, a disznótorost, hogy karácsonyra az ünnepi asztalon legyen a mennyei étel.
Mindig minden munkát együtt, összefogva, nagy lelkesedéssel, és örömmel csináltak a családok, a szomszédok, a barátok. A sátoros esküvőket, a gyermekek születését, a keresztelőket, a szüreteket, a disznóvágásokat. Az elvégzett munka után aztán összejöttek a csűrbe, a pajtába, vagy a gádor aljánál, az udvaron a kerti asztalnál jót beszélgettek, énekeltek egy pohár bor, vagy saját főzésű pálinka mellett. A hangulat nyugodt, békés volt és örömteli.

      Visszasírom ezeket a napokat, éveket, a meghitt boldog estéket, az emlékekkel együtt a vályogtéglából épült kis családi házunkra emlékezve. Soha nem lesznek már ilyen napok, de mélyen őrzöm azokat a pillanatokat, amikor az udvar esti fényben pompázott, a lámpa melegénél a lepkék, a bogarak lejtettek örömtáncot, mi meg vidáman énekeltünk, szaladgáltunk, a szüleink fáradhatatlanul tervezték a holnapot, a dolgos, munkás hétköznapokat, a nyugodt békés, szeretetteljes ünnepekkel, vasárnapokkal.





A szeretet ajándéka

      A rácsos udvari ablakról a felkelő nap, aranyló sugarai olvasztották a jégvirágokat. Behallatszott, ahogy az eresz alatt lévő jégcsapok milliónyi jégszilánkra törve potyogtak a gádor aljára. A szobában a fával megrakott kályha szikrázó csillagszórókat táncoltatott a levegőben.

      Több mint ötven év távlatából is frissen élnek a varázslatos emlékek, az élmények. Nem nehéz fölidézni a falusi élet örömeit, a gyermekkori karácsonyok ünnepi hangulatát. Az utcáról behallatszó hótakaró hangját, ami a hajnali rorátéra siető emberek talpa alatt ropogott. Pedig a Közép utcai családi ház falait 60 centis vastagtömésű vályogtéglából építették, mely falak védték a bentlakókat.
A ház asszonya már hajnali ötkor a forró vízzel teli lavórból - négykézláb görnyedve - súrolta a világos színű fapadlót, amit az idő vasfoga szálkásra rágott. Az ágyak alá is bebújt, hogy portalanítsa a friss, ropogós szalmával megtöltött fekhelyek alját. A gyerekek, hogy ne hallják a sercegő sika-mika hangját, fejükre húzták a kacsatollból fosztott hatalmas dunnát.
A padlót száradás után szedett-vedett rongyszőnyeggel takarták be, hogy hangulatosabb legyen a családi fészek. A szoba ajtaján lévő két kis ablakon angyalfigurás kézi horgolású függöny jelezte a karácsony közeledtét. Az étkezőasztalon halványsárga damasztabrosz feszült, várta az ünnepi terítéket. Nem csak a hasukra sütött nap birizgálta ébredésre az alvó gyerekeket, hanem a frissen mosott dunna alá bekúszó töltött káposzta illata is.

      A konyhai tűzhelyen egy lábasban hízott kacsa fortyogott a saját levében, melynek illata belepte a konyhát. A vastag pára ráült a konyhaajtó ablakára, melyre a gyerekek apró fenyőfákat, csillagokat, szívecskéket rajzoltak.
A finom ételek mellé hagyományőrző édességek is készültek. Előző nap a gyerekek már megtörték a vasszekerce tompa végével az udvarukban lévő vén diófa kőkemény termését. A feketenyelű tót késsel kiszedték a magházához ragaszkodó dióbelet, majd a kézi hajtású darálóval ledarálták. Ebből készült a finom diós bejgli.
Egy régi mondás szerint, aki ebből evett az egész évben egészséges maradt. A milliónyi kis mákszemeket is ledarálták mákos bejglinek, hogy gazdagok legyenek. Apró karácsonyi linzerfigurákat a fémből készült süteményformával készítettek, - fenyőfa, hold, csillagok, csizma, kisautó - majd apróra vágott diós kristálycukorral díszítették. Nagy zsákvarró tűvel lyukakat fúrtak jó néhány illatos linzerfigurára és fonalat fűztek bele. Tojás fehérjéből habkarikát is készített a ház asszonya. Ezek a finomságok voltak az ünnepi karácsonyfa díszei.
A terített asztalon a töltött káposzta, a sült kacsa mellett, a füge, a banán, a mandarin ínyencségnek számítottak. A gyerekek kedvenc déligyümölcsei voltak, melyeket nem a kerti gyümölcsfákról szüreteltek!
Talán egy angyal, a ház asszonya varázsolta az ünnepi asztalra?

      Az örömteli szent estén a szeretet járta át a házat, izzott a szoba levegőjében a boldogság! Beesteledett. A gyerekek a hosszúszéken ülve kuporogtak a sötét szobában, a kályha melegénél várták a Messiást. Közben karácsonyi dalokat énekeltek. A nyitott udvari ablakon át a fagyos esti szél ezüstösen csillogó apró hópihéket bújtatott a függöny ráncaiba. A szobában kigyúltak a gyertyafények, megszólalt a rézcsengő csilingelő hangja, - jelezve a karácsony eljövetelét, a kis Jézus érkezését. A háromfiókos, dióbarna sublót tetején az ünneplőbe öltözött Lucfenyő tette varázslatossá az estét. A család apraja-nagyja összekulcsolt kézzel, örömtől ragyogó arccal énekelte a Mennyből az angyalt. A testvérek azon tűnődtek, amíg énekeltek a Jézuskának, hogy - vajon honnan tudta az angyal, hogy a nyitott ablakon át kell behozni a fenyőfát. Mert az ajtón át nem láttak a sötét szobába bejönni senkit. Na mindegy, morfondíroztak magukban, miközben gyönyörködtek a pompás fenyőillatú karácsonyfában.
A tisztaszobában a megterített asztalhoz ülve jóízűen fogyasztották el az ünnepi vacsorát. A szívükben hordott ajándékkal örvendeztették meg egymást. Ez volt a szeretet ajándéka, amely mindennél többet ért. Gazdaggá tette az estét, a család életét évtizedeken át. Még ma is gyakran mesélnek egymásnak a szeretetteljes karácsonyokról. Az éjféli miséről, ahova azért mentek a didergő, fagyos éjszakán a templomba, - ahol Csabai János plébános celebrált, - hogy ragyogó gyertyák, csillagfények között, a tömjén illatával, a betlehemi királyokkal, pásztorokkal ünnepeljék a kis Jézus születését.
A Közép utcai (ma Hunyadi) boldog családi házban, ahol egykor a többgenerációs család élt és a gyerekek nevelkedtek, már csak emlékeikben ünnepelhetik a karácsonyestéket. De az emlékek mellett hűen őrzik, az angyalfigurás kézi horgolású függönyt, a halványsárga damasztabroszt, a kis tót kést, amivel a diót pucolták, az ütött-kopott zöld színű diódarálót, melyen a karácsonyi ünnepi diót darálták. A kis fémsütő formákat, melyekkel egykoron édesanyjuk formázta a karácsonyi linzer figurákat.

      A féltve őrzött karácsony kincseit örökül hagyták gyermekeiknek, unokáiknak. Így aztán évtizedekig, vagy akár évszázadokon át is emlékezni fog a család a szeretettől gazdag, mesebeli, varázslatos karácsonyokra.





Délibáb virtuális művészeti lap 2018. Ötödik évad/1. szám.

Friss, ropogós

     Még emlékszem, amikor a hajnali órák szürke homályában álmosan róttam az utcákat. A Piac-tértől a Liszt Ferenc utcán át, ahol az ínycsiklandó kacsafertály illata lepte el a hajnal csendjét. A felsőváros felől szinte mindig óramű pontossággal érkezett Katinéni. Megrakott négykerekű szekerével jött velem szemben, amit maga előtt tolt az utca bal oldalán. Volt abba minden, mi szem szájnak ingere! Tejeskannában a friss tehéntej, bezacskózva a házi készítésű túró, a savanyított káposzta, és néhány szem tojás. Egy egész kis éléskamrát hordott magával.
     Amikor összetalálkoztunk még a köszönést sem várta meg. Már is föl emelte a kocsi tetején lévő ropogósra keményített hófehér konyha abroszt, ami alól csodás illat kúszott elárasztva a macskaköves szürke reggelt. A látvány szemet gyönyörködtető volt! Sok finomság bújt meg a terítő alatt, többek között - a pirosra sült kacsafertály a töpörtyűvel és az aranysárgára pirult kacsamáj. Mindig jutott egy-egy falat, különösen szerdán és szombaton, amikor a piaci napok voltak. De megbújt a kézi szekéren a kukoricával tömött frissen vágott hízott kacsa is, amit konyhakészen eladásra szánt a városi népnek a piaci árus.
     Miután megvolt az álmos, de mindig vidám üdvözlés, a portéka bemutatása, a hajnali kóstoló Katinéni tovább szaporázta a lépteket fekete bő szoknyájában, sötétkék kötényében vállán a jó meleg molinó kendővel a városi piac felé.
     Én is folytattam az utamat ellentétes irányban a Rákóczy úton át a Május 1 téri ABC-ig. Amíg Katinéni a piacon kínálta a háztáji portékáját, én a város másik felében egy hatalmas élelmiszer áruházban szolgáltam a népet. A raktár ajtónál már ott tornyosultak a műanyag rekeszekben az éjszakai műszakban sütött finom, még meleg péksütemények. ( De jó lett volna melléjük egy ropogós kacsafertály!) A néhány darab barna és a zömében fehér kenyerek, a foszlós fonott kalácsok, cukros briós sütemények, búrkiflik.
     A korán kelők, a munkába igyekvő dolgos emberek egy dobozt raktak a rekeszen lévő kifli tetejére úgynevezett becsületkasszának. Elvették a még meleg friss ropogóst, az árát pedig a dobozban hagyták. Hisz az üzlet még nem volt nyitva, de a finom péksüteményre szükségük volt, ön kiszolgálták magukat! Találékony volt a megoldás, hisz akkoriban még volt emberség, volt becsület! Nem ellopták a péksüteményt, a ropogós kifliket, hanem odatették az ellenértéket, kifizették a termék árát!
     Nem tudom, hogy működne egy becsületkassza a mai civilizált világban? Hányan tennék oda a friss, ropogós ellenértékét?
     A reggeli nyitásig több száz zsemlét, sós és vajas kifliket kellett villámgyorsan átszámolni tízesével, két kézzel egy másik rekeszbe. Aztán a pult mögé állva kiszolgálni a ropogós kiflikkel a vásárlókat, a szürke színű fém kannákból kimérni a tejcsarnokból szállított friss tehéntejet.
     Amikor lement a hajnali csúcsforgalom a legropogósabb negyven filléres sóskiflit, - amit még a számolásnál választottam ki magamnak - egy pohár tejjel jóízűen elfogyasztottam. Közben Katinénire gondoltam, vajon eladta-e a kocsi tartalmát, a friss ropogósra sült kacsa fertályt, amiért hajnali háromkor képes volt felkelni, hogy időben elkészüljön?
     Mára sok minden megváltozott az elmúlt évtizedekhez képest. Változtak az emberek, a szokások, az ízek. Változott a világ is, fejlődött a technika, a minőség azonban sok esetben romlott, silányabb lett. Kisebb lett, vékonyabb lett, vagy éppen ehetetlen, fogyaszthatatlan, használhatatlan, de jóval drágább a nagy fogyasztói társadalomban! A piac is megváltozott, nem csak a korábbi helyszín, de a hangulata is más lett.
     Katinéni is változott, már egy jó ideje az angyalok üdvözletét fogadja az enyém helyett, hisz vele is megfordult a világ. Bár most is találkozhatunk egymással, mint évtizedekkel azelőtt ugyan ott a Liszt Ferenc utcában, csak most az utca jobb oldalán, az ellentétes oldalon. Nem úgy, mint régen, a hajnali kacsafertálytól illatozó reggeleken, hanem a Piacról hazafelé tartó, vagy inkább egyhelyben topogó Katinénivel.
     Akinek a járókelők - legnagyobb bánatomra - fényesre csiszolták az orrát, mert csak ennyi tisztelet, vagy inkább tiszteletlenség telik az utca emberétől.
     Egy kővé dermedt fémszobor őrzi Katinéni emlékét Székesfehérvár belvárosában. Amikor arra járok, mindig felidézem a reggeli homály álmos jeleneteit, az utca illatát, Katinéni sietős lépteit, szorgos, dolgos kezét, mely a sok munka ellenére is mindig finom puha és bársonyos volt. Én most is a kezét simogatom meg csak most hideg, merev és élettelen. De emlékeimben azonnal életre tudom kelteni a hatvanas, hetvenes évek reggeli történéseit, mert, hogy mi mindig reggel találkoztunk, amikor tele volt pakolva a kocsija a háztáji finomságokkal.
     Most itt állok mellette csak némán, szótlanul fogom a kezét, várom, hogy feldobja a hófehér terítő egyik sarkát, szinte már érzem a sült kacsa illatát, érzem a frissensült, ropogós töpörtyű ízét és rádöbbenek; de hiszen már hazafelé tart, üres a kocsija a portékát eladta, és egyébként is az égieknek sütögeti tovább a mennyi pecsenyét.
     Bevallom, így még soha nem találkoztunk azelőtt. Egy kicsit én is kővé, szoborrá dermedek, nézem az utcát, az utca emberét. Megdöbbenek a járókelők buta szokásain, szinte kivétel nélkül Katinéni orrát csavargatják, tapogatják, ami nem tetszik nekem! Visszataszító, megalázó érzés, hisz nem az jellemző a találkozások alkalmával, hogy az orrát csavargatjuk, tapogatjuk annak, akivel találkozunk, akit üdvözlünk, hanem egy ölelés, egy kézfogás, egy simogatás.
     Meg is kérdezem, - nem lehetne inkább a kezét simogatni, vagy bekukkantani a kocsijába, hogy mit rejteget? Ön szerint mit szólna most Katinéni ehhez az üdvözléshez? Mit szólnának a családtagok, a rokonok, a munkahelyi főnökök, a polgármesterek, vagy a miniszterek, ha ezt az üdvözlési módszert választanák? Tetszene nekik? Tessék kipróbálni holnaptól, amit Katinéni orrán már jól begyakoroltak!
     A valaha élő őstermelő, piaci árus szobra, nem egy szerencsehozó malac, akinek az orrát kell húzogatni, mint a szilveszteri fogadalmakban a malac farkát! Az én emlékeimben Katinéni egy élő piaci legenda, aki a felsővárosból elindult, dolgos két kezével maga előtt tolta megrakott kézi szekerét, hogy eladja a portékát, a háztáji finomságokat. Soha nem jutna eszembe, az a buta üdvözlési módszer, amit a huszonegyedik század embere ráakasztott a megszólalni nem tudó, védekezni nem bíró Katinénire. Persze, hogy fáj, sokkal többre becsülöm, sokkal jobban értékelem és tisztelem Őt az emlékeimben, a szobrával együtt, mint, hogy be álljak abba sorba ahol egy orrhúzogatással tovább folytatom a királyok városában tett belvárosi sétámat. Tényleg mit szólt volna ehhez az üdvözléshez egy Király?
     Sértődötten gondolataimban merülve inkább odébb megyek. Búcsúzóul még visszanézek és hallkan mondom; Katinéni, majd inkább szerdán reggel jövök hajnali hat előtt, akkor talán ismét ketten leszünk a Liszt Ferenc utcán, mint akkor, amikor még a túl oldalon találkoztunk az utca bal oldalán, amikor még kúszott a szürke macskaköves út felett a levegőben a kacsafertály illata. Akkor hajnali hat előtt, orr húzogatás nélkül, nyugodtan megsimogathatom a kezét, és várhatom, hogy a meleg töpörtyűt kínálja nekem, - jó reggelt kedvesem kóstolja meg, most sütöttem itt van mellé a finom házikenyér...

     Székesfehérvár, 2017. május




Délibáb virtuális művészeti lap 2016. Harmadik évad/3. szám

Pöttyös Panna

     Rajzóra volt. A negyedik osztályos gyerekek szitát rajzoltak a hófehér papírlapra. Mery, aki egyébként kiválóan rajzolt, most többször is nekifogott a szita elkészítésének. Valahogy nem akart kerekedni az alkotás. A folyamatos radírozgatás után, még a ceruza is többször kiesett a lány kezéből. A sötétbarna, olajozott padlón hangos, figyelemfelkeltő jelet adott, melyre az osztálytársak szeme Meryre szegeződtek. Szégyellte magát.

     Aurél tanár úr hátra tett kézzel sétált a padok között, és megállt Mery padjánál. Ismerte a lány képességeit, ránézett a félig kész rajzra, szemöldökét felhúzta a homloka közepéig, és csodálkozva nézte az elfuserált szitát. Mi a baj, - kérdezte meleg bársony hangján?

     Válasz nem jött, de látta, hogy valami nincs rendben. Kijelölt két osztálytársat, akik összepakolták Mery táskáját és hazakísérték. Édesanyja éppen ebédet főzött a konyhában, amikor meglátta a gyerekeket. Csodálkozva kérdezte, - hát ti mit kerestek itt?

     Mery rosszul érezte magát, időnként furcsa rángások jelezték karján, a vállán, hogy valami baj van. Az osztálytársak mesélték el a rajzóra történéseit. Az aggódó édesanya ágyba fektette beteg gyermekét, majd elrohant a helyi orvosért, hogy jöjjön el, nézze meg mi történt Meryvel. Az orvos szerint a gyerekeknek ebben a korban iskola undoruk van, szeretnek szimulálni, rájátszani a dolgokra. Hagyni kell, majd holnapra kiheveri magát, - tolmácsolta otthon az orvos szavait a kétségek közt gyötrődő édesanya.

     Mery éppen ebédelt, amikor a villa többször is kiesett a kezéből. Az ételt kikotorta a tányérból. Valami nem úgy működött, mint korábban. Vártak, figyelték a furcsa eddig még nem látott viselkedést, az egyre inkább rángatózó karokat, a nyegle testtartást. Mivel az állapot óráról órára rosszabbodott, az édesanya ismét a pár házzal odébb tartózkodó orvosért ment, aki most azzal a tanáccsal látta el az aggódó édesanyát, hogy öntse nyakon egy vödör vízzel gyermekét, attól majd észhez tér! Az anya kérését, - hogy hívjon mentőt beteg gyermekéhez kórházba szállítás végett, - elutasította a bölcs doktor.

     Késő délutánra Mery állapota nagyon súlyos volt, már lábra sem tudott állni. Az édesanya, Juliska nővérével együtt, - vállalva az utazás nehézségeit - buszra szálltak és a székesfehérvári rendelőintézetbe vonszolták a rángatózó, akkor már lábra állni sem tudó gyereket. A rendelő intézet ajtajából kiszólt az orvos - elnézést kérve a várakozó betegektől, - hogy soron kívül megvizsgálhassa Meryt és azonnal kórházba utalhassa. Rövid vizsgálat után már a kórházi rácsos ágyon lekötözve, a félelemtől rettegve várhatták a gyógyulást. Hetek teltek el, míg a gyógyulás jelei mutatkoztak. A naponta beadott Penicillin injekciók, és mellé a tabletták közben okoztak egy kis gondot a legyengült szervezetben. Egy reggelre Mery teste apró piros kis pöttyökkel volt tele, gyógyszermérgezést kapott. Merth főorvos Pöttyös Pannának nevezte el gyógyszerektől túladagolt kis betegét.

     A gyógyulást Kapcsos és Berkes doktornők segítették szaktudásukkal, kedvességükkel. Mielőtt Meryt gyógyultan otthonába bocsátották volna, a főorvos magához kérette a bölcs tanácsokat osztogató házi orvost, egy kis szakmai elbeszélgetésre és egy bocsánatkérésre. Hogy többet ilyen elhibázott döntése ne hozzon! Súlyos hibát követett el a háziorvos, amikor nem vizsgálta meg "korea" nevű betegségben szenvedő, vitustáncot járó szívizom gyulladásos gyermeket, akinek a jobb felében ízületi gyulladás is kialakult. Mentőt sem hívott az aggódó édesanya kérésére.

     Méryt, egy hónap kórházi kezelés után otthonába bocsátották, ahol gondos anyai ápolás mellett szépen gyógyult. 18 éves koráig gyógyszert kellett szednie naponta, és folyamatos orvosi ellenőrzésre járni. Az iskolai testnevelés alól felmentést kapott, hisz a gyógyulási idő alatt sokat kellett pihennie és csak az udvaron sétálhatott naponta fél órát. De Mery nyughatatlan gyermek lévén, - mivel nagy volt a mozgásigénye pótolta a testnevelésórákat. Titokban, néptáncot tanult a kultúrházban, heti egy-két alkalommal. Imádott táncolni, még a hazafelé utat is tánclépésekkel szaporázta. Versenyeken, ünnepi majálisokon, és egyéb rendezvényeken ropta a talpalávalót. Felnőtt korára teljesen kigyógyult a betegségből, és csodálatos rajzokat készít. Bár szitát, azóta sem rajzolt.

Székesfehérvár, 2015.



lap tetejére