N. Sebestyén Katalin versei:

Délibáb virtuális művészeti lap 2019. Hatodik évad/1. szám.

Éjszaka úrnője

Nappali égbolt fényei telítődve vakítanak.
Ó te színpompa! Versenghetsz
minden idők bíbortüzű égitestével,
ám ha alábuksz a horizonton,
mélykék köntösét felölti
az augusztusi éjszaka.
Zord, fáradt, sötét éjnek tündöklő ékszere,
világító sugaraddal, melegségeddel,
őrízd e ragyogó kék bolygót: a Földet.
Csillag, fényárban úszó csillag,
hosszú az út az Univerzumig,
de fényévmilliók suhannak míg
leér utat mutató sugarad.
Talán tüzed is kialudt már,
s elrejt előlünk a búzavirág-kéken
sziporkázó messzeség, kihűlt fényed,
mégis sok mécsesként világítasz.
Ablakomon bekukucskálsz, bár már
jéggé fagytál akár a vágy, amit az éj
eltüntetett, s elnyelt az éteri tér!
Felhők felett felbukkan az éjszaka úrnője,
szikrázva ezüsthálókat tereget,
beragyogva a sötét látómezőt,
s a tengerparton milliónyi csillogó
szempár, drága ékszerként tündököl.


sorkoz

Misztikus vízió

Jéggé fagyott fák koronájánál
valami suttogás lebegteti szárnyait.
Szitáló csendben, messzi távolból
sejtelmes hangok szólítanak.
Sűrű, méla, fekete éjszakában
a Hold ezüstje csordul le,
figyelmem odaszegezve.
Titokzatos éjszakában felszálló köd
éteri fátyla mögül, felsejlik sudár alakod.
Gyöngyszemeid mélységében elmerülök,
szemem káprázik, beszívja lényed.
Őrízlek, bezárlak, féltem e misztikus pillanatot,
magamban elrejtelek, nehogy ismét elveszítselek.
Úgy óvlak, mint gazdag a legféltettebb kincsét,
hisz e szeretet lángjának minden fénye,
érintése, varázsa megismételhetetlen.
Igen...!
Meddő évek teltek, elvesztek féltő ölelések,
tűnő hétköznapok, a lélekre olvadt magány
kicsordult, mert a lét üressége túlnő
e pillanatvarázs misztikumán.
Leomló sötét éjbe fullad a Hold,
gyászos ezüstbe vonja a mélysötétkék eget,
s lassan beszövi a füstszínű felhőket.
Pirkad! Feldereng a hajnal vibráló fénye,
e káprázatos misztikus vízió
kis időre lecsillapította heves lelkem,
végső megnyugvást csak a menny teremthet.


sorkoz

Bűbáj

Izzó narancsba öltözött napkorong
bíborba rejti fénylő sugarát,
látómezőt lassan esti szürkület öleli.
Kismadár elcsitulva jegenyén bóbiskol,
bagoly éjbe huhogja énekét.
Éjsötét napszak közeleg,
Göncölszekér, Fiastyúk szikráit
ontja az ég peremén, egy-egy hullócsillag
aranycsíkot húz az éji mennybolton,
hajlott korú rengetegre álomport hintve.
Apró csillagocskák édes táncukat lejtik,
tücskök hada éjzenei koncertje
a messze éterből ide hallik,
kísérőjük síró hegedű vonója.
Fekete köntöstakaró öleli körbe a Földet,
kéklő égboltot éjszaka ural.
Ezüstfényben hold pompázik,
vérbeli éji pásztor ő.
Holdfény is aludni tér, álomra
szenderülnek a csillagok.
Pirkad.
Feltűnik a kékfelhő-rengeteg.
vele madarak, galambok éneke.
Csillámló fény harsogva száll a légben,
pihenésre küldve bűbájos, varázslatos éjurát.


sorkoz

Csendülő lélekharang

Vakító, szikrázó hóbunda borítja a tájat,
karácsony táján megcsendül
szívünk lélekharangja.
Nagypelyhekkel hulló hó
hófehér, puha bársonyként betakarja
e varázslatos világot, s minden lehulló
hópehely hangtalan karácsonyi
üzenetet hordoz.
Mit szívedből sugárzol: egy szó, egy mosoly,
egy gondolat, egy érintés; megannyi ajándék.
Ünnep van! Karácsony!
Szívünk egyszerre csendül, akár egy
fenséges orgona, minden ölelés körbefon,
s egyszerre szólal a szív lélekharangja.
Karácsony éjjelén megannyi angyalok
szárnyuk kitárásával szeretet ontanak.
Szeretet ünnepén melegség járja át
testünk-lelkünk, hisz a földkerekség
varázslatos, csillogó ünnepe.
Angyalok tovaszállnak, de a
milliónyi szeretet ajándékul ittmarad.
A szeretet himnusza sohasem csendesül,
hisz szívről-szívre elfojthatatlanul zeng,
egységgé formálódva átöleli a világot,
s szívünk legmélyén megcsendül
a lélekharang.


sorkoz

Hazámért ima

Édes hazám, Te drága Magyarország!
Ott, ahol angyalhangok ébresztenek,
ahol a végtelen rónán a sziporkázó
Nap rám mosolyog.
Ott, ahol a szeretet a legcsodásabb kincs,
ahol a friss mező illata mindent beterít.
Hazám!
Itt átölel a zöldre festett hegy és völgy,
hol a virágok az ég kékjéből alászállnak,
s a nap sugarával táplálkoznak.
Magyar hazám!
Lelkem átölel szeretettel, mint
gyermekét féltő anya keblemre szorítalak.
Drága Hazám!
A végtelen, örök szeretet, a ragyogás
várjon rád, s a nemzedékek
viharos harcának nyoma eltűnjön.
Zsigereimben érzem az anyaföld illatát,
fájdalommal teli szívem itt békére talál.
Sóvárgó sóhajtásom elhallik az égig,
bárányfelhőkön repíti át a szél,
elszorult torkom, szólni nem tudok,
mellkasomban többmázsás harang dübörög.
Féltelek drága Magyarország!
Kiáltanék hozzád, de néma lett a szám,
csillogó gyöngyökbe rejtettem érted imám.


sorkoz

Lélektükör

Álmok tengere furcsa szerzet,
ott lélek léleknek, virág virágnak
üzenhet, szív szívnek szerelmet vallhat.
Szem a lélek tükre, mely gyulladni kezd,
ég, mint a lángoló parázs,
szikrázó fényével szívedre hat,
s csillogva ragyog, mint gyöngyszem
a harmatos fűben.
Te, ki könnyeket ontasz, s tengerré változol,
ott újabb életre találsz.
Milliónyi élet nyüzsög körülötted,
pompázó színek, melyeket megteremtesz,
fehéret: mely vakító, akár a frissen hullott hó,
vöröset: ki lángra gyúl, mint egy tűzhányó,
s a többi oly szerény, akárcsak
a szívekbe zárt remény.
A lelked kincs neked,
ne engedd hálóba ejteni, mert elveszted,
ami oly fájó, mint egy vérző seb,
a kihalt lelkek megmentője,
gyöngédsége eltemet.
Te, ki küzdesz folyton-folyvást szívedért,
rabja vagy egy másik léleknek,
s magadba zárod egy életen át,
miközben eltűnt lelkek
szomorú dalát kergeted.


sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2018. Ötödik évad/1. szám.

Megújulás

Időnk múlásával
ráncok ülnek arcunkon,
elvarázsol az újjáéledt kikelet.
Homokóránk lassan átfordul,
sok tavasz van már mögöttünk.
Tűnődöm a természet csodáján,
illatok születnek
a pajkosan játszadozó szélben.
Madáráriák roppant energiái
feszülnek az égnek, földnek...
…lobogó napsugár végigsimul
fákon, réten, földön,
színorgia bókol fények tükrében,
mesés parfümillat terjeng
messze a kékségben.
Ismerjük jól e titokzatos földillatot,
tavasz idusán sok új illatot szippanthatunk
fűszerezve a zsendülő zöld klorofillal.
Szelek szárnyán áradó vizek
muzsikája távolból hallik,
tavasz lenge szellője
zsongja át érzékeink,
e rejtélyes energiákból merítünk
minden esztendőben újra meg újra.


sorkoz

Érzések

Gazdagság, nem a legnagyobb
kincs a világon, s szívünkben rejlik.
Szavak, ostorként csattannak lelkemen,
ítéletével éket ver emberek közé,
olykor mérgező nyílként tested megsebzi.
Mielőtt pajzsot tennék magam elé,
fájdalom és félelem szólít.
Kifejezések: ablakokat és falakat építenek,
megköveznek, vagy felszabadítanak.
Szólni és figyelni a cél úgy, ami
minden ember szívében tüzre lobban,
s ott áll mindenek felett.
Keresem kettétört szép szavakban,
megfakult szívekben,
megjelenik ezer-szín alakban,
olykor a régmúlt nehéz függönyei rejtik.
Felhőben él a tenger emléke,
szénaillatban ott a zöld mező,
semmi sem tűnhet el múló örökre.
Csend, ha iszonyú nagyra nő,
megőrzi visszhangzó dallamok neszét,
mindenhol emlékek hevernek utcaköveken.
Hajnali ég őrzi éjszaka múlását,
minden messziség gondolata közeli.
Hála reggel az ébredő világnak,
az érzés áradjon szét szívedben,
örülj, hogy a Föld az otthonod.
Hallgasd a madarak áriáját,
ragyogjon a nap tiszta fénye szobádban,
érezd, lelked magasabbra emel,
s egész életen át arcodon lévő
mosoly legyen az ékszered.


sorkoz

Álomkeringő

Furcsa álmon lovagoltam éjjel,
hold udvarában fénysugár lejtett.
Felhők mögül mohón kandikált a fény,
égbolt alkonyán csendszirmok gyűltek.
Hatalmasra tárult álomország ajtaja,
mardosó bú, bánat messze illant.
Éji gyorsvonatnak utasa lettem,
szertefoszlottak gondok, gyötrelmek.
Kisimultak lelkem barázdái,
álomvilágom gyógyító erővel hat rám.
Csillagösvényes éjszakák fabuláznak
időkről, bánatról, örömről, szeretetről...
Aranyhajú mennybéli angyalok
álmomat őrzik, dallam szárnnyal
égi hintón, ezüstszínű holdsugár
őrzi kívánságom.
Halk, éji neszek violinba gyűlnek,
a végtelen éterbe száll sóhajom.
Szivárványfüggöny hold fényében
átfonja keringőbe bilincselt éjem,
a sugár tovalibben, s felébredek,
emlékét lelkemben őrzöm.


sorkoz

Éjszaka úrnője

Nappali égbolt fényei telítődve vakítanak.
Ó te színorgia! Versenghetsz
minden idők bíbortűzű égitestével,
ám ha alábuksz a horizonton,
mélykék köntösét felölti
az augusztusi éjszaka.
Zord, fáradt, sötét éjnek tündöklő ékszere,
világító sugaraddal, melegségeddel,
őrizd e ragyogó kék bolygót:
Csillag, fényárban úszó csillag
hosszú az út az Univerzumig,
de fényévmilliók suhannak míg
leér utat mutató sugarad.
Talán tüzed is kialudt már,
s elrejt előlünk a búzavirág-kéken
sziporkázó messzeség, kihűlt fényed,
mégis sok mécsesként világítasz.
Ablakomon bekukucskálsz, bár már
jéggé fagytál akár a vágy, amit az éj
eltüntetett, s elnyelt az éteri tér!
Felhők felett felbukkan az éjszaka úrnője,
szikrázva ezüsthálókat tereget,
beragyogva a sötét látómezőt,
a tengerparton milliónyi csillogó
szempár drága ékszerként tündököl.


sorkoz

Lélektükör

Álmok tengere furcsa szerzet,
ott lélek léleknek, virág virágnak
üzenhet, szív szívnek szerelmet vallhat.
Szem a lélek tükre, mely, ha gyulladni kezd,
ég, mint a lángoló parázs,
szikrázó fényével szívedre hat,
s csillogva ragyog, mint gyöngyszem
a harmatos fűben.
Te, ki könnyeket ontasz, s tengerré változol,
ott újabb életre találsz.
Milliónyi élet nyüzsög körülötted,
pompázó színek, melyeket megteremtesz,
fehéret: mely vakító, akár a frissen hullott hó,
vöröset: ki lángra gyúl, mint egy tűzhányó,
s a többi oly szerény, akárcsak
a szívekbe zárt remény.
A lelked kincs neked,
ne engedd hálóba ejteni, mert elveszted,
ami oly fájó, mint egy vérző seb,
a kihalt lelkek megmentője,
gyöngédsége eltemet.
Te, ki küzdesz folyton-folyvást szívedért,
rabja vagy egy másik léleknek,
s magadba zárod egy életen át,
miközben eltűnt lelkek
szomorú dalát kergeted.


sorkoz

Menny és pokol

Jeges, didergő fellegek
masíroznak a mélysötét égen,
démoni, s pokoli "angyalok"
hangos hegedű, dob, s hárfa
hívó szavával érkeznek.
Nyomukban kicsavart fák sodródnak,
tengerek, folyók kiömlő vére jéggé fagyva.
Kinn a szakadó hóban, ébenfekete erdőben,
hideg süvítő szélben, ahogy a nyár melegével
az ősz csókjai forróságával most hozzám érnek,
beteljesült mámort hordoz megfagyott szívem,
minden fájdalmas érzelem bennem kövül.
Menny és pokol angyalainak
ködös lehelete a holdfényes éjben,
egybeforr testük a tél misztériumával,
ma megdermedt álomba ringatózik az éj.
Pokolnak tüzes bugyra, mint sötét
bukott angyal, úgy ér forró testemhez,
bőrömön érzem a hideglelést.
Égbolt kapuja hívón fogad, de az álom
sohasem törli ki onnan a téli erdőnek,
az elmúlásnak emlékét, mert a lelkemben
örökre magamban hordozlak.


sorkoz


lap tetejére