Róna J. László versei:

Délibáb virtuális művészeti lap 2016. Harmadik évad/4. szám.

Adventi szépség Emlék

Antracitot játszott éjfekete hajad,
bronzírisz tekintet, száncsengő szavak
bennem szóltak - boldogan hagyom
éledni, mert szívet égetnek a fagyon.

Havat hordó szél künn a fák alatt
arcod rajzolta a hóba, vártalak -
édes, apró mosoly, márvány kezek,
advent-esti csók - szép emlékek ezek.

Kitárult ajtón át az ünnepek zenéje
tovaszáll, s halk dallamsor mesélje
immár azt a régi szépet nekem,
áldás talált meg akkor, itt voltál velem.

sorkoz

Kései nap

Úgy nem lehet vége,
mégegyszer ne lássam
milyen a tenger fénye,
szemedben megjelenő
csendes hullámain.
Úgy nem szakadhat el
kezünk érintése,
összeérő ujjaink...
mint felfeslett varrás
rossz kötény szélein.
Úgy nem történhet,
ahogy megtörtént már
értetlen módon,
hisz minden kopár
e némaság végein!
Az nem lehet egy ámen,
nem beteljesedés,
ha fakult ciklámen
dalt keres hantjainkon...
oly buta befejezés.
Hallod, sír az orkán,
a keresztet tépi
templom tornyán,
özönvíz - nappali éj?
Legyen látomás!
Gyere hát, ne félj,
ismét, megint mesélj,
milyen az élet nélkülem...
kalász magában
miféle magot terem?
Hisz nem éri nap,
mert e nap én vagyok,
bánatos, halványuló,
de mégis mindig
az marad, igen...

A te kései napod.

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2016. Harmadik évad/2. szám.

Alkony fohásza

Ugyan mi vagyok, egy apró porszem
a kavargó mindenség örvényében, tudom,
de adj választ, én Teremtő Istenem,
mondd, meddig tartja távol a hatalom,
mikor engeded hozzám, hogy összeérjen
a két kirakós lélekív teljes valóságban,
mikor szerethetem immáron egészen?

Hisz száguldó napjaim eléd szállnak...
Centit vágok korom e lenyugvó felében,
még élnék, tudnék lelkesedni a mának,
szeretni, ölelni magam adni egészen!
És aztán tégy velem belátásod szerint...
Ám, ha úgy döntesz, engedsz maradnom,
csak őt kérem tőled ismét, megint!

'Legyen meg a Te akaratod'... ismétlem,
reggel, este kérem, akard, amit én,
és megkeresem Atyám a sokat a kevésben,
akárcsak mintegy ha újra teremtenél.
Nekem még bele kell néznem abba a szembe,
melyből visszaköszön a mindenség,
vissza, s aztán? Elbocsájthatsz a végtelenbe

sorkoz

Kaktusz, tüske nélkül
Hiányzol anya...

1. Mikor ma van, ma, április negyedik napja,
elidőzök képzelt albumom sárgult lapjain,
emlékszem arra a halványmintás necc kalapra,
feltetted, s a rádióban áriázott Saljapin.
És felsejlik selyemszoknyád lágy suhanása,
átáramlik rajta a naplemente vére,
kezed fogom, önfeledt kisgyerek fogása
ez, Duna parti est sosem merül feledésbe.
Ahogy az sem, hatvanban, Baross Gábor telepen,
koca visított vadul, s te befogtad fülemet,
sonkától, kolbásztól hajlott az öreg szelemen,
látod mama? Ez is múltból érkező üzenet...
Voltál szabónő, gumigyári cipőmunkás,
és volt dolgos kezeidnek gyógyszergyár otthona,
csak az a várva várt boldog pillangómontázs,
mintha nem akart volna leszállni hozzád soha.
Mi mindenen mentünk át mi ketten, neveltél...
szegénység majszolta csendből fakadó igyekezet,
forró volt a kisházban a nyár, dermesztő a tél,
mígnem jött Józsefváros és bekebelezett.

2.
Kerested a gondtalan öröm felzubogását,
s mikor már úgy látszott... fátyolként leereszkedett,
a kiválasztottat másik földrészen találták
soraid, ismét csak elillant az igyekezet.
Idegen hely, város, hajtű kanyarjai a sorsnak,
együtt éltünk, ám engem megtalált az új család,
de amikor belsőink felfeslő kánont szóltak,
magzatod iszkolva hozzád mindig hazatalált.
Kettő előre, egy hátra az élet grádicsán,
mondhatni békés öregkor kopogtatott,
ajtót nyitottál, tolvaj, egy arcnélküli állt,
létedért jött, nem adtad, hát magadra hagyott.
Harc kezdődött, fekete döntnök kolompra ütött,
nem volt kérdés, vajon a ringben ki marad talpon...
hiábavalóság kopott el kezeid között,
míg galambok sírtak odalenn a kórházsarkon.
Emlékszel? Együtt álltunk őseink hantja előtt,
immár én könnyezem, őszes hajam szél zilálja,
elfogyott élet, mint sütéskor a meggybefőtt,
egy tudatlan keresi vérét, sehogy nem találja.

3.
Nyolcvannégyszer járta körül a napot a föld,
de Te már hatvannyolcnál elaludtál, anyám,
körülvett a véget suttogó, szétterülő csönd,
hullámok halnak így el, távozás mélykék taván.
Végső megnyugvás polca... kaktusz tüske nélkül,
elindultál, hová egyedül járul halandó,
keservében megárvult fiad beleszédült,
míg felpárlott benne, anyja is csak múlandó...
Mint test, csakis úgy, mert emléked kőbe vésett,
e követ nehéz, könnyű módon hordozom immár,
tudatomba könnyel sajtolt aranybetűs véset,
arcodat idézem hozzá, szavaidat innám!
Mikor közeleg az április, hallak is, mama,
átjár, ahogy bársonymód Lackónak nevezel,
ez a múlás könyörtelen polip hatalma,
nem akarom... mégis anyátlannak nevez el.
Így sincs hatalma könyörtelen időnek, térnek,
velem vagy, itt bennem áramolsz végtelenül,
mag és az ő háza, lépésben egy helyre térnek,
s mi alul volt, immár az égiekhez kerül.

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2015. Második évad/3. szám.

Kiürült falu

Megvan negyven éve, hogy jártam itt,
avitt lett a porta, a kert, meg az út,
kút mélyéből száraz visszhang kortyint,
kint a szérűn a nincs köt batyut,
amint beteszi a megrozsdált kaput.

Pusztulás fals zenéje terül szét a falun,
kialudt hamun a nincs szele muzsikál,
zihál, kiskocsit cibál egy vén tata,
kapa nyelét elaggott szú rágja át,
s a kérgesült kéz immár nem kapál.

Hallom, ahogyan a szegénység korog,
morog, nyüszít két levedlett kuvasz,
tavasz, ősz és tél koplalást zenél,
tehén, birka, korpa semmivé vált,
a nyár heve csak árvult port kaszál.

Micsoda élet volt itt akkor, hajdanán,
hajnalán a napnak fürge kezek jártak,
álltak a kazlakba fonott gabonaszárak,
házak tövén visító virgonc malac,
mára a kiürült falu magára maradt.

Sajog a szív, míg tétovázik a vonat,
tolat, és vele gurulnak a fakó képek,
emlékek, Sára néni mohás zsindelye,
mindenem fáj, s könnyeim folynak,
görbült táblán ez áll: település vége.

sorkoz

Alul

Sötét sarok, himlős házfalak,
mállik a korompír,
kegyes nyomor-
üres gyomor,
haskorgás
nem korompér,
köpköd krákogva két alak.

Nincs szép szó, csak lincs,
megtermett strici
luvnyát taszigál-
verő köd szitál,
vizes kockakő,
fáradt csikkszedő,
hitványult sors, létbilincs.

Kikötött, kósza kábelek
éjt hintáznak,
mocskos tűzhely-
kócos fűfej,
járkáló rongy,
részeg sormintázat,
koldus álmában mágnássá mered.

Savként maró szegénylét
csendet csipkéz,
pár patkány
csótányt traktál-
a türelemraktár
nyomort intéz,
lőrében oldódik a nehézség.

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2015. Második évad/2. szám.

Óda anyámhoz

Oly szép ez a szó, finom a zengése, anya...
mikor kimondom zsong a rét, kék az ég,
pár betű csupán, de a világ legszebb szava,
benne van a közel, és az eltűnő messzeség.

Oly nemes a szó, lágy hangzású, mama...
ha kiejti szám, mintha galamb röppenne fel,
fülemben dalol most is minden kedves szava,
értem dobogott benne az aggódó kebel.

Ő az élet; nélküle nem lettem volna soha,
megszült, tejével táplált, óvott és nevelt,
hogy nebulója világfi legyen, s ne egy ostoba.

Egyik sem lettem, csak tollkoptató csupán,
lásd szülém, most neked szól véred hangja,
míg sorokat ró hozzád, szoros egymás után.

Mama, ma érted kondul az anyák harangja.

sorkoz

Nekem olyan

Nekem az Isten olyan, hogy látom a múltat.
Fújtat a régmúlt kirabolt tüdeje,
süketek torz hamis jelet adnak
a hadnak, itt a koncert ideje.

Nekem az Isten olyan, hogy látom a jelent.
Cement mely megkötne talán,
barát, ki gonoszságból jelent,
emelkedik a gyalázat sarán.

Nekem az Isten olyan, hogy látom a jövőt.
Örök kérdés hogyan lesz holnap,
tolnak-e maguk előtt felnövőt
a szülők, vagy mind holtak.

Nekem az Isten olyan, hogy látom a véget.
Tépett világok vívják harcukat,
nagy lyukak lángok nélkül égnek,
légnek mutatva arcukat.

Nekem az Isten olyan, hogy látom magam.
Falaim áttörve keresem őt,
rőt palástjába kapaszkodom,
lopom képeimhez az erőt.

*

Nekem olyan az Isten, hogy látom a fényt.
Magasból végigazság jön közénk,
fölénk emelve oszt erényt
bíborburkot von körénk

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2015. Második évad/1. szám.

Alkonyom aranya

Jajgatok, s felhallik az égig,
akaratlan bombázom a régit,
pedig tudom fájni fog,
akár a kivásott fog;
belsőmet tagadás rázza,
ne, ne vidd végig...

Értsétek, meg nem állhatok,
hiszen érzelmi zárlatok
mozgatnak oly rég óta,
báb vagyok
felhurkolva drótra,
s tétlenségem dadog.

Fázom, érzem itt az alkony,
magam fénye felé tartom -
ó, ha hamarább
édes aranyát,
tapinthattam volna,
nem volna üres markom.

Talán ez lesz utam koronája,
király lettem, visz a gálya,
mit visz, rohan,
sodró folyam,
örvény - rámterül
szerelmem palástja.

Hová egyedül kell menni, lépek,
hallik az andante ének,
én Istenem áll ott -
még valakit látok...
Te térdelsz mellette,
s vágyaink összeérnek.

sorkoz

Emberbőrben

Egy kígyó néz kifelé fekete résén,
és én látom amint bámul feléd,
eléd csússzan nyálkás alakja,
gaz hazugok rozzant házát lakja.

Villás nyelvével bánatarcodhoz ér,
vér cseppen róla, megnyílik a tér,
azért nyalogat, add oda lelked,
veled végeztesse a mocskos tervet.

Ha nem teszed, rád tekeredik farka,
tarka bőre sikamlós, némán akarja
halljad mi lesz, hogyha ellenállsz,
szeánsz ez, métely, halálreneszánsz.

Megmart, érzed, amint bénul éned,
éled a tudat, de hat már a méreg,
tépett véged dadogja: miért én?
Egy kígyó néz kifelé fekete résén.

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/4. szám, november-december

Egy Csepp víz

Jövök a hegyek eréből,
esők, patakok kegyéből,
most itt vagyok, én a folyam.
Megyek zúgón, vízesésen át,
morajlom nedvek dallamát,
tenger sós könnye
cseppjeimből fogan.

Szeretlek, lágy eső,
felhőkből reám leső,
hisz habjaim dagasztod.
Gyűlöllek, te komor part,
ki sötét kordában tart...
Győzöl, azt képzeled?
Ezek hamis malasztok.

Rajtam nincs diadalod,
falsul felhangzó dalod
nem tarthat vissza!
Köveiden bukdácsolok,
vérré vált vizem átcsorog,
hitem néhány cseppjét
tikkadt szikla issza.

Vezet az egek szeme,
rajtam gondviselés keze
és haladok utamon.
Óceán végtelenje
merítsen akár végtelenbe,
mégis Hozzá érkezem
könnyű, nehéz utakon.

sorkoz

Eszmélés

Álmomban kopott szürke falat láttam,
kopár utcának megdőlve támaszkodott,
előtte egy rozsdás oszlopon üres tábla,
rajta lélekfelirat: az Emberség eltávozott.

Álmomban emberek seregben vonultak,
jólétben lökdösődtek a közönykapun át,
talpuk alatt kivülrekedt rászorultak,
markolni próbálták a Megváltó saruját.

Réveteg kábán, eszmélve felriadok,
nyílik az ablak, kinyílik szemem,
és tessék, az utcában fényes kirakatok,
csak elmém, csak hitem játszott velem.

De mégsem. A sarokban kolduskabát,
átlépik égetőn megalázó tekintetek,
monoton verkliként zengi könyördalát,
vár, bámulja üres markában a filléreket.

"Ne nézz oda", olvasom a rúzsos szájról,
anya próbálja arrébb vonszolni gyermekét,
szürke varjak sirámot kárognak egy fáról,
látom, ők sem találják az irgalom erdejét.

Apró néne görnyedt háta ívet rajzol,
amint járda szegélyébe botolva elesik,
s a közöny? Bágyadt, üres semmit majszol,
miközben balga, sekély kifogásait keresi.

Haldoklik a szeretet, ide érzem szelét,
valami felitta a lelket, kámforrá változott,
ott legbelül kiüresedett létnek adja nevét
az arca vesztett élet, becsukom az ablakot.

Úgy álmodnék másikat, lelket simogatót,
hol mindenki egymás tekintetébe réved,
átfestik a mázakopottá vált lélekfeliratot:
- Emberek, az Emberség újra hazatévedt!

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/1. szám, április-május

Litteras ad finem (Levél az elmúláshoz)

Te kiégett, romokban fészkelő vég,
hát nem látod vak szemeddel, élek még,
ernyedt testem új, friss erőre kapott,
megint, ismét, újra fiatal vagyok.

Kezem és lelkem még remeg ugyan,
mégis idebenn, belül új érzés fogan,
szeretek halál, halld – elsöprően, nagyon,
átjár e magasztos érzés, és én hagyom.

Keresem kezét, a mosolyt édes ajkán,
kisded vagyok ismét, s ő a dajkám,
szenteltvízzé váltam kelyhének mélyén,
hogy márványujja érintsen imája végén.

Sál lettem, szél lenget karcsú nyakán,
ölelem melegen, hátha végigsimít magán,
nappá alakultam, sugaraim festik testét,
hogy aztán holdként ezüstözzem estjét.

Te kiégett, romokban fészkelő vég,
láthatod pisla szemeddel, élek még,
megtaláltam, ő nekem a kései vagyon,
szeretek halál, halld – elsöprően, nagyon.

sorkoz

Pótvizsga
avagy
volt tanárom és az utca

Nekem fáj, bizony fáj nagyon,
hogy ott látom feküdni a padon,
kusza haját kapkodó szél kócolja,
koszossága megürült polc alja,
befalja testét a szürke nagykabát,
alszik; álmában terem zsivaja hatja át.

Horkol, szuszog az istenadta,
lábánál üresen térdelő flaska
mormolja helyette a miatyánkot,
nem eszik már ischlert, sem fánkot,
csontjaiból falat húz a szegénység,
minek hosszát már régesrég kimérték.

Nekem fáj, bizony fáj nagyon,
hogyan, miképp lett lepusztult vagon
a mindenkit húzó mozdonyból,
ki sok diákjának olyan fontos volt,
most önmagát pusztulás elé veti,
s árnyéktestét a rút halálnak kelleti.

Horkol, szuszog – bár azt látnám,
krétával reciprokot fest a táblán,
de ellepi a szürke utcák árja,
míg a hátralévőt szűk napokra váltja,
s bár fogódzik, süllyedőben a bárka,
lassan távozik ő – mindenki Tanára.


sorkoz

lap tetejére