Rigó Krisztián versei:

Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/3. szám, szeptember-október

Végső elmúlás

Az özvegy szeméből könnycseppek hullanak,
mint fákról az elszáradt levelek.
Elfáradt.
Ráncos, dolgos kezeit a koporsó szélére emeli,
hol ura fekszik, itt hagyta a keserű bajban.
Szenvedéstől kiégett, üres szemgödreit nézi, hiába.
Itt hagyta.
Emelné kezét, de nem bírja, fájdalomtól száraz
lelkét nem oldja fel megbocsátás, se megbánás.
Az a nap is eljön, amikor a két kéz örökké elválik.
A koporsó teteje lezárul, egy élet véget ért.
Úgy koppan, mint súlyos, dohos Biblia az oltárra csapva.
A csavarok nyikorogva kerülnek helyükre,
nincs már visszaút:
„vissza kell mennem a Lajos utcára,
a szomszédomnak nem adtam vissza a zsoltárt,
vagy csak egyszerűen léteznem kell, mert
meg kell bánnom bűneimet.”
A fájdalom, egy más formába vándorol.
Hiába az éjszakákba nyúló virrasztás,
a gyertya csonkig ég.
Nem jön már vissza.
A tömeg, gyásztól terhelten vánszorog a sírig.
A pillanat eljött: kötelek feszülnek a koporsó alján,
súlyos, gyötrelmes sorsot bocsát a mélyre.
Lapátolnak.
A föld úgy koppan, mint esőcseppek a párkányon,
nyári zivatar idején.
Elmúlt már? El: a létezés.
A siratás egy ideig megmarad, aztán ez sem lesz már;
csak a temetőbe kijárás, és a koszorúhordás.
De hosszú idő után: ez sem fáj már.

sorkoz

lap tetejére