Petrozsényi Nagy Pál írásai

Délibáb virtuális művészeti lap 2015. Második évad/3. szám

ÉN, ARTHUR CLARKE MONTGOMERY

Egy amatőr tollforgató elmélkedései a fürdőkádban

     Igen, fürdőkádban, és igenis elmélkedek, mert nem mindenki áriázik ám a habokban. Van, aki telefonál, szeretkezik (persze ehhez már nagyobbacska kád szükséges), továbbá: felvágja az ereit, zenét hallgat, iszogat. Én pillanatnyilag elmélkedek, amiből akár novella is lehet, ha úgy alakul. Mindenesetre kikészítettem a tollamat, tudniillik engem gyakran éppen ilyenkor szokott megszállni a szentlélek. Alkohol nélkül, mert az én ihletem az andalító meleg, nem tüzes víz fokozza. Ez tapasztalati tény, amit mindjárt be is bizonyítok.
     A dolog úgy öt éve, főiskolás koromban kezdődött, amikor sok más társamhoz hasonlóan regisztráltam egy online irodalmi portálon. Akkor ez volt a sikk, igaz inkább csak a bölcsé-szeknél, ma... Tulajdonképp ma is, ha számításba vesszük, hány irodalmi klub, honlap, portál működik mostanság az interneten. (Ezek után állítsa nekem valaki, hogy mi, magyarok nem vagyunk író-olvasó nemzedék!) A csajok zöme chatelt, az intelligensebbek meg a fiúk verseket, novellákat firkáltak Bíbor Hajnalka, Frászos Frász, Tara King, Piszkos Fred és egyéb lehetetlenebbnél lehetetlenebb álnéven. Én, kedvesem javaslatára, az Arthur Clarke Montgomery nevet választottam.
     - De hisz ez nem is magyar név - ellenkeztem bizonytalanul. - Miért jobb ez a Szénási Istvánnál?
     - Mert amerikai, márpedig ami amerikai, arra többen odafigyelnek. Talán még a profi szerkesztők is, akik nélkül, biztosítalak, még a nyomtatott lapok közelébe sem kerülnél.
     - Nem is akarok. Beérem én az internettel is, cicuskám. Ha jól meggondolom, nem is értem, mit keresek köztetek, hiszen még a gimiben is én voltam a leggyengébb magyarból.
      - Látod, ezt becsülöm benned a legjobban: csak úgy buzog benned az önbecsülés és az akarat. De majd én kézbe veszlek, és olyan P. Howardot, illetőleg Montgomeryt faragok belőled, hogy még tiszteletdíjat is kapsz egy-egy művedért. És ez, ugye, tudod, mit jelent?
     - Mit jelent?
     - Hát csak azt, hogy ezzel profivá, végre igazi íróvá avatnak.
     - És ez tiszteletdíj nélkül nem működik? Bocs, csak úgy kérdeztem.
Hogy miért bízott így bennem, még ma is rejtély számomra, de az biztos, hogy meghatott, és hálából igyekeztem minél jobban kitenni magamért.
     - Ez kitűnő, az gyengécske, erre még ráfér egy kis csiszolás. Én itt így írnám - bírált, elemzett óvatosan, nehogy megbántson a véleményével valamiképp. - Szépen fejlődsz, gratulálok! - veregetett vállon egy alkalommal. - Épp itt az ideje, hogy tovább terjeszkedjünk.
     - Még tovább?
     - Még tovább, bekebelezzük a világhálót. Szép lassan, komótosan, mint a kígyó a zsákmányát. Magyarán: mától kezdve minden héten új portálon regisztrálsz. Így még nagyobb az esélyed, hogy felfigyeljen rád egy-két újság, folyóirat.
     - Olyan fontos ez?
     - Egyelőre igen. Dicsériádában ugyan a neten sincs hiány, csakhogy mennyi értéke lehet ott egy hozzászólásnak, nézetnek, ahol mindenki mindenkit tömjénez, tudniillik arrafelé többnyire ez a divat. Te dicsérsz engem, én dicsérlek téged, és mindnyájan jól járunk. Nem, Pistikém, ez az út nem járható, ezért csak, és csakis akkor juthatsz előbbre, ha profi, honoráriumot is fizető lapokban debütálsz.
     - De...
     - Mi az, nem hiszed? Pedig tapasztalatból beszélek, sőt, töredelmesen bevallom, hogy magam is bezörgettem már hozzájuk.
     - Nocsak! Mik derülnek ki rólad, cicuskám. És?
     - Beláttatták velem, hogy tehetségtelen vagyok. Erre bedobtam a törülközőt. Te viszont tehetséges vagy, és szívből sajnálom, amiért ilyen... ilyen amatőr portálocskákra pazarolod az idődet.
      Szegény Emese! Ő komolyan hitt abban, hogy írót farag belőlem. Erre még jobban rákapcsoltam, aminek meg is lett a foganatja, ugyanis valóban kaptam néhány e-mailt az említett szervektől.
     - Na ugye, mit mondtam! - diadalmaskodott a nem túlságosan szép, de annál agilisabb barátnőm. - Pedig fél éve sincs, hogy beindítottuk az akciót.
     - Be, de hogy milyen sikerrel... Várj csak, kettőt mindjárt fel is olvasok:

     Tisztelt Arthur Clarke Montgomery!
     Örömmel értesítjük irodalmi-közéleti honlapunk szerkesztőségének nevében, hogy egy közelmúltban végzett tetszési index alapján ön lett az év legolvasottabb szerzője. G ratulálunk, s egyben felhívjuk becses figyelmét év végén megjelenő antológiánkra, melyben önnek azonnal közlési lehetőséget biztosítunk, amint befizet - oldalanként számolva - 3500 forintot.
     Szerkesztői üdvözlettel
     Kocsonyás Alajos, az Uccu Neki! főszerkesztője

     - Isten látja lelkemet, nekem valahogy nem úgy tűnik, mintha tiszteletdíjjal honorálnák a munkámat.
Emese elpirult. Láthatólag zavarban volt, ám hamar feltalálta magát, és fölényesen legyintett.
     - Oda se neki! Ez még csak a kezdet, mister Montgomery. Egyébként is ilyenek a pályázati előírások mostanában. Remélem, a másik e-mail...
     - Még ennél is felemelőbb. Hallgasd csak!

     Tisztelt Szerző!
     Feltehetően ön is tisztában van vele, hogy a könyvkiadás területén tapasztalható konkurenciaharc miatt ön, bocsánat a kifejezésért, évről évre nehezebben rúghat labdába. De nem sokkal jobb a helyzet a magánkiadás tekintetében sem, ahol viszont a túlméretezett példányszámok és azok kiadási költségei miatt nem tudnak legtehetségesebb szerzőink sem érvényesülni. Mi egyedülálló lehetőséget kínálunk önnek azzal, hogy digitális technológiánk segítségével már potom 200.000 forintért kiadjuk, mi több, terjesztjük is valamennyi alkotását. A részletekért, kérem, forduljon hozzánk bizalommal, nem feledve immár híressé vált jelszavunkat: szívünket a szerzőkért!      Tisztelettel
     Gizgaz Gerzson, a Magyar Délibáb kiadója

     - Adj egy pohár akármit, attól jobban tudok koncentrálni! Tény, ami tény, kissé elszámítottuk magunkat - summázta gondolatait Emese. - De ha most feladjuk, eláshatjuk a csatabárdot.
Pontosabban a te csatabárdod - gyulladt világosság az agyamban, és bevallom akkor, abban a pillanatban erős kísértést éreztem, hogy csapot, internetet otthagyva, a magam elképzelése szerint rendezzem be az életem.
     - Csakhogy nem ássuk - kacsintott rám energiát sugárzó tekintettel Emese. - Azért is megmutatjuk a világnak, hogy egy igazi tehetséget nem lehet elásni.
     - Ajaj, mindjárt kisüt valamit a cicuska! - Bizonyos eseteket kivéve, és ez az eset sajna épp a mi ügyünk.
     - Huszárvágás.
     - Tessék?
     - Egy huszárvágással még minden csorbát kiköszörülhetünk. Nem kell hozzá más, mint egy... Na mi kell hozzá?
     - Kard?
     - Költemény, édesem, regény, novella, bármi, de az aztán olyan legyen, amire a legkiégettebb lelkű szerkesztő is felkapja a kókuszát. Ugye, megírod, ha szépen megkérlek - simult hozzám hízelegve.
     - Ilyen mű nincs - ellenkeztem szkeptikusan. - Hacsak nem valamelyik rokon, barát vagy prominens személy kapacitálja. Akkor viszont egy fikarcnyit sem érdekli, remekművel vagy fércművel kopogtatnak az ajtaján.
     - Igen, igen, tökéletesen igazad van, mindazonáltal azt hittem... Eh, tárgytalan! Köszönöm a rumot, és bocsáss meg ezért a hülye ötletért.
     - Ne haragudj! Én igazán támogatnám a tippedet, de még ha sikerülne is ilyen remekművet alkotnom, felteszem a kérdést: kinek írjak, az angyalát?
     - Hát az olvasóknak - ugrott Emese szemöldöke a magasba. - Nekem, a barátaidnak, ismerőseidnek...
     - Neked lehet. Azonkívül pont. Engem, kérlek, legfeljebb a szerzőtársaim olvasnak. Azok is csak akkor, ha nem léptem a tyúkszemükre véletlenül. Márpedig egy író azért ír, hogy minél többen olvassák. Hogy ő ezzel saját magát is gyönyörködteti az egy dolog, de emellett, ugye, azért is, hogy másokat gyönyörködtessen, tanítson.
     - Jól hangzik. Általában igaz is, de... Visszakérdezhetek? Szerinted egy futballista azért rúgja a bőrt, hogy másokat szórakoztasson, vagy csak úgy, a maga örömére dekázik?
     – Azért is, meg ezért is, legfőképp pedig dollárért.
     - Ebben is van kevéske igazság - nevette el magát Emese. - Na szia! Még visszatérünk a témára. Addig is, javaslom, találd ki sürgősen azt az átkozott spanyolviaszt, ha már az isten ilyen tehetséggel áldott meg.
     Hallották? Ehhez szóljanak hozzá, hölgyeim és uraim! Pedig mostanáig azt hittem, nincs pesszimistább nép a magyarnál. Erre beugrik Emese, és még azt is eléri, hogy gúzsba kötve táncoljak. Oké, akkor táncoljunk! Regény ugyan nem lesz belőle, de talán egy vers még az én tehetségemből is kifutja - villanyoztak fel rendíthetetlen hitű barátnőm szavai. Törtem is a fejem a következő napokban keményen, és rigmust rigmusra halmozva csörtettem a kitűzött cél felé. Hiába: egyetlen remekművel sem ajándékoztam meg a világot.
     - Különös. Ez valami alkotói válság vagy mi a franc? Adj egy pohár akármit, attól jobban forognak a kerekek. Kösz szép. Te nem iszol? Hátha te is ihletet kapsz a piától. Heuréka! Megtaláltam a megoldást! Hogy nem jutott eddig eszembe! - ütött a homlokára vidáman. - Ady, Byron, Schiller, Baudelaire, Poe, Capote...
     - Stop! Ne is folytasd, világos. Gondolod, hogy nálam is beválik?
     - Próbáld ki! Persze csak módjával. Ne adjak egy ecstasyt? Épp a minap kaptam valakitől pár tablettát.
     - Ide vele, eddig még úgysem volt hozzá szerencsém. Vagy mégse? Mégse! - rántottam vissza a kezemet. - Igazán nagyon kedves vagy, de egyelőre megjárja egy üveg vodka is. A tűzzel nem tanácsos ám játszani.
     - Tűzzel? De hisz ez csak egy ártalmatlan diszkódrog - pislogott rám értetlenül. - Pá! Most mennem kell! Holnap újra beugrom, hadd lássam, mennyivel erősebb a vodka, mint az ecstasy - libbent ki az ajtón, én a bárszekrényhez, majd nyílegyenest a fürdőkádba egy üveg vodkával a kezemben.
                                                                        A bundának nincs gallérja, mégis bunda a bunda.
                                                                        Ihaj, bunda, tyuhaj, bunda, mégis bunda a bunda.
                                                                        Ihaj, bunda, tyuhaj, bunda, mégis bunda a bunda.
     Értik már? Nem értik? Poe, Puskin, valamennyien alkoholfüggő fazonok, akiket az alkohol tett íróvá, költővé. Legalábbis szerintük, beleértve csekélységem, melynek eredményeként derekasan betörülköztem. A bundának nincs gallérja, mégis bunda a bunda - fújtam teli torokból a fürdősóval illatosított meleg vízben.
     - Jézus Mária! - nyitotta rám az ajtót édesanyám. - Égszakadás, földindulás, mi ez a danázás? Emese? Már hazament? Az előbb még az ő hangját hallottam. Egyébként jobb is, hogy lelépett. Nem akarok beavatkozni a dolgotokba, de ez a lány nem hozzád való, kisfiam. Olyan rámenős, fölényes. Még el sem vetted, s máris ő viseli a nadrágot.
     - Ugyan! Még ha rámenős is időnként, attól még remekül kijövünk egymással. Most pedig, ha megengeded, lejegyeznék valamit, mielőtt kiröppen a fejemből - kaptam elő papírt, ceruzát, és...
     És lássanak csudát, hölgyeim és uraim! Amin máskor napokig kotoltam, most megszületett pár perc alatt. Eszerint valóban tud inspirálni a spiritusz. Először is felturbóz, másodszor olyan mélységek tárulnak fel bennem, melyekről sejtelmem sem volt mindeddig.
Másnap kíváncsian, de józanul olvastam újra az opusom.

                                                                                                            Lelkek

                                                                        Az én lelkem álmok lelke, csöndes esti áhítat,
                                                                        alkotó hit és gondolat.
                                                                        A te lelked szakadék, magába húzó varázsszem,
                                                                        amibe jobb, ha nem nézek.

                                                                        Az ő lelke alkohol, genny, vér, pisi és okádék,
                                                                        amitől én is okádnék.
                                                                        A mi lelkünk vérző seb, kimondatlan vád, őskeserv,
                                                                        hamvában holt hit, szeretet.

                                                                        A ti lelketekben gyásztáncot ropnak az angyalok,
                                                                        és áll a bál, folyik a bor.
                                                                        Az ők lelkeitől megfagy a madár és a berek.
                                                                        Gondoljátok meg, emberek!

                                                                        Lelkek, szellemek, árnyak, kísértetek és démonok
                                                                        szállnak, köröznek felettünk.
                                                                        Add nekem a lelked, euród! - búgják. Még egy perc, és
                                                                        egy angyal sincs már közöttünk.

     Általában minden versemet megmutattam anyámnak. Kivéve ezt, mi több, Emesének sem sok bizalommal.
     - Brr, micsoda szellemparádé! - borzongott meg a barátnőm. - Szinte rád sem ismerek. Hogy tudtál ilyen kísérteties művet alkotni?
     - Nem tetszik? Legyek őszinte? Nekem se. Majd meglátjuk, mit szólnak hozzá a portálon - küldtem el még aznap a versemet húsz amatőr és hat hat profi portálnak:
     Szerzőtársaim - szokás szerint - rögtön agyba-főbe dicsértek. Csupán a nyomtatott sajtó hallgatott. Végül kb. két hétre egyikük a következő válasszal tisztelt meg:

     Tisztelt A. C. Montgomery!
     Nem tudom, hány éves, hol és mit dolgozik, de adnék egy tanácsot:
hagyja békén azokat az árnyakat! Gyártson, mondjuk, autót az uraság, esetleg szöget vagy angyalbögyörőt, amivel jobban megvalósíthatja önmagát. Remélem, nem neheztelt meg ránk emiatt, és továbbra is figyelemmel kísér bennünket. Higgye el, ez sem semmi egy olyan országban, ahol hovatovább egyre többen írnak, mint olvasnak.
     Baráti üdvözlettel
     Bagós József vezetőszerkesztő

     Ironizálni akart, segíteni? Gőzöm sincs, de az biztos, hogy akkor először s egyben utoljára írtam vodkaközi állapotban. Ma anélkül is már csak elvétve. Elsősorban azóta, hogy lediplomázva Emese is, én is külön városba költöztünk. Néha írok neki, erről-arról skypolunk. Kivéve irodalomról.
     Milyen pazar ez a meleg víz! Elandalít, megnyugtat. Nemhiába állítják a tudósok, hogy a földi élet az óceánban kezdődött. Én mindenesetre vonzódom a tengerhez, strandokhoz, és nem is nyugszom mindaddig, amíg nem építtetek magamnak egy tipp-topp úszómedencét, ahova majd Béla bácsit is meghívom. Föltéve, hogy addig él-e még. Hogy ki az a Béla bácsi? Egykori magyartanárom, egy télen-nyáron csokornyakkendőt viselő pedagógus, akit már egy szekér éve nem láttam. Egészen tegnapig. Éppen kedvenc kávéját kortyolgatta egy belvárosi kávézó teraszán, amikor rácsodálkoztam az utcáról.
     - Bocsánat! Megengedi, hogy leüljek?
     - Tessék!
     - Nem ismer meg, tanár úr?
     Egy darabig kutatóan nézett rám, majd megpaskolta az arcomat.
     - Szénási! Maga az? De megemberesedett a fiatalúr.
Kellemesen elbeszélgettünk, s majd leesett az álla, amikor megtudta, hogy Montgomery néven írogatok.
     - Maga, éppen maga? - csóválgatta fejét hitetlenkedve. - Hiszen maga sohasem rajongott az irodalomért. Aztán miről írdogál? Várjon csak! Most jut eszembe, hogy olvastam is egy-két szösszenetét: Kótyomfitty!, Lelkek...
     - A Lelkeket is?
     - Hogyne. Valamelyik amatőr portálon, ha jól emlékszem. Érdekes vers, csak túlontúl pesszimista. Mint a többi tollforgató alkotása, ami annál furcsább számomra, minél fiatalabb őkelme.
     - Ez van, tanár úr, ilyen az életünk, és egy író, ugyebár, mindig arról ír, amit tapasztal - vontam vállat egykedvűen.
     - Persze. De miért csak a könnyeket és a rosszat domborítja ki, amikor annyi minden más is van a világon: öröm, remény, lelkesedés, barátság. Röviden: ha Lucifer mellett végre meglátná az Urat és Embert is. Valami sehogy sem stimmel itt, Szénási, mert ha már a fiatalok is így viszonyulnak az élethez, mit szóljunk mi, öregek? És ez még csak az érem egyik oldala. De hagyjuk, valószínűleg halálra untatom.
     - Tévedni tetszik: egyáltalán nem untat. Inkább úgy érzem, új megvilágításban látom magunkat. Az érem másik oldala?
     - Formai kérdések, hiszen tudja: a tartalom és a forma összhangja… De melyik alkotót érdekli ez már, melyiket? A költő versel, miközben fogalma sincs arról mi a cezúra, makáma vagy asszonánc. Tisztelet a kivételnek. Ha netalán figyelmeztetem, még meg is sértődik. Mit ért maga ehhez, nagypapa! Lehet, hogy régen illett tudni, de ez itt a 21. század, ahol csak egy szabály van: az, hogy nincs szabály - nevetett egyszer a szemembe egy nagyreményű ifjú. Novellisták. Tényleg nem untatom?
     – Miután magam is körmölök, a legnagyobb érdeklődéssel hallgatom. Bár a gimiben is jobban odafigyeltem volna ezekre! Volt ugyan egy barátnőm, akitől megtanultam egyet-mást, de hol az ő tudása az önéhez képest, tanár úr.
     – Örülök, hogy legalább önt érdekli. Szóval kispróza: x3.
     – Ez mit jelent?
     – Ismeretlen a köbön, amiről csak egyet tudunk biztosan: honnan indult el hajdanán. De hogy hova tart, egyáltalán miként határozzuk meg a modern karcolat, novella, elbeszélés, kisregény fogalmát...
     - Miként határozzuk meg?
     - Hát éppen ez az, amit nem tudunk. A régit ismerjük, az új most gömbölyödik, alakul, de hogy rossz vagy jó irányba? Jobb, ha meg sem kérdezi.
     - És? Már ne is haragudjon – vetettem közbe bosszúsan -, de ettől még írhatok nívósabb dolgokat is időnként.
     - Már úgy érti, minden műfaji ismeret és írástechnika hiányában?
     - Ja. Pontosan így értem. Miért fontos tudni nekem, hogy elbeszélést írok vagy novellát? Ezt bízzuk talán a kritikusokra. A kritikus értékel, a történész bemutat, korszakol, az író pedig ír. Mit vár ennél többet ön egy írótól? - vitatkoztam az öreggel.
     - Amatőrtől vagy profitól?
     - Nem mindegy?
     - Távolról sem. Az amatőrökben sokkal több az érzelem, mint a profikban, és többnyire van eszmei mondanivalójuk is, még ha ez a mondanivaló az esetek többségében elég banális és mélység nélküli, ezzel szemben mindig elvisznek valamilyen irányba.
     - Meglepett, tanár úr. Ilyen szimpatikusak önnek az amatőrök?
     - Ez tény, nem szimpátia kérdése, és elég sok irodalmi lapot olvasok ahhoz, hogy megállapítsam, hol a helyük az irodalomban. Ami viszont hiba, mert ők sem hibátlanok ám, az a helytelenül értelmezett utánzás.
     - Tisztelet a kivételnek, mert én, higgye el, senkit sem utánozok.
     - Ők sem - legalábbis tudatosan -, mégis minden írásukban ott lapul egy József Attila, Rejtő Jenő, Nagy László.
     - Mindjárt gondoltam. Hiába, egy amatőr mégiscsak amatőr.
     - Ne, ne, ne! Az utánzás nem negatívum. Végül is kik legyenek a modellek, ha nem a legjobbak?
     - Akkor viszont mi a probléma?
     - Nézzünk néhány példát, és rögtön megérti. Petőfi Sándor: A helység kalapácsa. Olvasta?
     - Természetesen.
     - Mit parodizál ebben a nagy költő?
     - Az antik eposzok stílusát.
     - Csillagos ötös. Úgy látom, ezúttal készült magyarból. Ismer még ehhez hasonló műalkotást?
     - Hogyne! Miguel de Cervantes: Don Quijote. Így írtok ti Karinthy Frigyestől.
     - Gratulálok! Lemaradás behozva. Színészek.
     - Hofi Géza, Gálvölgyi János, Bach Szilvia.
     - Bizony. Aztán van-e valamilyen hiányérzete teljesítményeikkel kapcsolatban?
     - Semmi. Tetszenek.
     - Amiből az a tanulság, hogy az utánzás is művészet, ha megfelelő színvonalon, bizonyos többlettel alkalmazzuk. Nem szolgaian, még kevésbé foghíjasan, ahogy önök teszik ott a portálon.
     - Fura ember ön, tanár úr. Az egyik kezével simogat, a másikkal meg folyton csipked valakit.
     - Mert ez is benne van a pakliban, kedves barátom. De ha önt ez zsenírozza, amit abszolút megértek, hiszen ön is közéjük tartozik... Hú, elnézést, ezt nem kellett volna mondanom!
     - De csak mondja, tanár úr. Érdeklődéssel hallgatom - lombozódtam le fokozatosan.
Valahogy mindig sejtettem, hogy nem mind arany, ami fénylik, magyarán: távolról sem vagyok az a tehetség, akinek Emese hitt valamikor.
     - Tehát utánozunk. Rendben van! Kettőnk közül ön itt a szakember. Na és kiket, tanár úr: a klasszikusokat vagy moderneket?
     - Elsősorban klasszikusokat, ha, mint említettem, nem is mindig tudatosan, ráadásul olyan sok hibával, hogy csak úgy kapkodom a fejemet, amikor magukat olvasom.
     - Én meg ismét megkérdem: mit vár ön egy amatőrtől?
     - Fogódzón meg, Szénási! Kb. ugyanazt, mint egy profitól, mert attól, hogy valaki amatőr, írhat úgy, mint egy hivatásos. Vagy nem írhat?
     - Folytassa! Kíváncsi vagyok, hova akar kilyukadni.
     - Ha viszont írhat, az elvárásaink is hasonlók, amihez azonban némi irodalomelméleti tá-jékozottság is szükséges, így biztosan nem fordulna elő, hogy költőink ne tudnák, mi a cezúra, makáma, asszonánc stb. Maga tudja?
     - Szégyellem, de nem tudom.
     - Ugyanígy megvannak a szabályai egy novellának is például. Erre mit tapasztalok? Az egyik író úgy belefullad a bevezetésbe, hogy mire észbe kap, már be is fejezte a novellát. Másoknál a konfliktus, csattanó hiányzik, vagy a sztori megalapozatlan, egyszóval az egész mű kidolgozatlan, vázlatos, röviden szkeccs. Tudja, miért?
     - Miért?
     - Mert nem is ismerik ezeket a fogalmakat, amit némelyek eredetieskedéssel lepleznek. Ez vagyok én, nekem ez a stílusom. Mit érdekelnek engem a szabályok, melyek csak arra jók, hogy beskatulyázzák az írókat – magyarázzák a bizonyítványukat nem is mindig sikertelenül. Kb. hasonlóan érvel az a szerző is, aki olyan borzalmasan ír helyesen, hogy még a mert és ha elé sem teszi ki a vesszőket. No de minek? Én posztmodern író vagyok – vallja büszkén, és, sokan bizony még erre is tapsolnak. A harmadik meg folyton azt ismétli, hogy ő nem tartja magát sem magyartanárnak, sem írónak, ő csak úgy kedvtelésből írogat, következésképp komolyabb irodalomelméleti tudást se várjanak el tőle. Világos, kivéve azt, hogy akkor miért sértődik vérig, ha ennek nyomán az írásaikat sem tekintjük irodalmi műalkotásnak. Tagadhatatlan, hogy helyenként tetszetős, érzelemben gazdag részeket is találunk, melyek aztán le is veszik lábáról a szerkesztőt, olvasót egyaránt. Másképp fogalmazva ettől az egy fától nem veszik észre az erdőt is. Holott ha meglátnák, egyből minden a maga helyére billenne. Nos, ezek mind-mind megtanulható szabályok, melyekre egy őstehetség vagy rutinos író ugyan magától is rátalál, de a többségnek bizony studíroznia kellene. Legalábbis az elején, mint ahogy egy asztalosból, szabóból sem lesz egyből mester, ugyebár. Maga studírozza?
     Megsemmisülten meredtem az öregre. Ekkor, ebben a pillanatban döbbentem rá, milyen hályogkovács módjára ültem neki alkotni. Az egészben pedig az a legszomorúbb, hogy minderre senki sem hívta még fel a figyelmem. Igaz, a legtöbb portálon létezik egy kommentféle rovat is, de ebbe csak egészen elvétve írnak effélét: nagyon tetszett a karcod, de mit akartál vele mondani?, vagy: nekem speciel nem tetszett a haikud, bár elismerem, hogy nyelvileg remek alkotás. Minimum ennyit. Ehelyett ilyen bejegyzésekre bukkanok: el vagyok ájulva a tehetségedtől; hálás vagyok a sorsnak, hogy téged olvashattalak; fantasztikus vagy, üdvözöllek a zsenik közt! A prózaírók közt tallózva sokszor az az érzésem, hogy a többségét elsősorban két cél ösztönzi: elkápráztatni, illetőleg lelki szemétládának használni az olvasót. A többi mellékes, így nem csoda, hogy a szépprózai követelmények, művészi hitvallás, az író társadalmi szerepe stb. számukra immár divatjamúlt közhelyek.
     - Na és hova tart az igazi, az irodalomtörténészek és -kritikusok által jegyzett irodalom? Ott is utánoznak a kollegák?
     - Szerintem nem. Legtöbbjük eredeti, a hagyományoknak fügét mutató alkotó, akit kizárólag saját lelkivilága foglalkoztatja. Cselekmény semmi, egyetlen érdekes mozzanat, csúcs-pont, mondanivaló sem színesíti a palettát. Náluk tér, idő, műfaj minden összefolyik, és lazán kapcsolódó asszociációk halmazában összpontosul, úgyhogy ember legyen a talpán az az olvasó, aki el tudná mesélni, mi a francról olvasott.
     Ebben mindketten egyetértettünk. Azért nem álltam meg, hogy azt is megkérdezzem, miért ment magyartanárnak, ha ilyen rossz véleménye van a mai írókról, költőkről.
     - Hohó, ez már egy másik történet! - hunyorított hamiskásan. - Majd ha legközelebb találkozunk, ezt is elmagyarázom, és elemezhetjük a regényeket is, ha érdekli.
     Drága jó tanár úr. Milyen objektíven és sok kritikusnál világosabban tapint a lényegre. Kár, hogy nem hamarabb találkoztunk, amikor még komolyabban érdekelt az ilyesmi. Jelen pillanatban ugyanis inkább Mária vonzáskörében, mint a portálok környékén repdesek. Mária? Ja, andere Städchen, andere Mädchen: más város, más leány. Végül is egy fiatalember, mint én nem élhet egyedül. Bevallom, Mária nem olyan intelligens, mint Emese, ezzel szemben sokkal csinosabb, kevésbé rámenős és hallatlanul érzékeny. Ami közös bennük, az a költészet iránti vonzalom. Igaz, még csak a szárnyát próbálgatja, és elég sután mozog az irodalomban.
     De sebaj! Majd én, Arthur Clarke Montgomery segítek neki, és költőt, igazi profit faragok belőle.

(Gizgaz Gerzson, a Magyar Délibáb kiadója és egyéb, ebben az írásban szereplő szerzők, kiadók, folyóiratok nevei fiktívek.)




Délibáb virtuális művészeti lap 2015. Második évad/2. szám

AZ AKTÍV PIHENÉSRŐL

     - Hurrá, holnaptól szabadságra megyek, doktor úr! Szinte el sem hiszem, hogy ennyi zűrös, reggeltől estig tartó robot után végre alaposan kipihenhetem magamat.
     - Robot? Hogy oda ne rohanjak!
     - Á, mit tudjátok ti, doktorok. Ti beballagtok a jó hűvös rendelőbe 8-ra, 9-re, mindenesetre minimum félórai késéssel, dolgoztok négy órát, azzal viszontlátásra, mialatt én... Van neked fogalmad, mit jelent odakinn, esőben, hóban vagy 40 fokos melegben megépíteni egy-egy útszakaszt?
     - Ami abból áll, hogy időnként összecsaptok egy projektet, aztán ellenőrzitek, hogy őgyelegnek a feltúrt úttestek előtt a munkások.
     - Nono, azért ne túlozzunk! Nem állítom, hogy mindenki maximális erőbedobással dolgozik, de az ütemtervet, biztosítalak, betartják. Kérhetek-e ennél többet egy melóstól?
     - Még hogy betartják? Hogyne, már ha az eső, a talajvíz, az elrontott vízcsövek és Isten tudja, még micsoda akadály újabb terminust nem generál, utána még egyet és még egyet, amíg három hónap alatt végre elkészül az egy hónapra tervezett útszakasz.
     - Ezt a szakértelmet! Kolléga, le vagyok nyűgözve magától.
     - Semmi szakértelem, csak miután a mi utcánkat is feltúrták, volt alkalmam néhány apróságot megfigyelni a helyszínen.
     - Például?
     - Nem elég? Oké, sorolom: elnyújtott étkezési szünetek, pontatlan tervezés, elkerítetlen árkok, vízaknák, hevenyészett kőművesmunka, öreguras munkatempó, ami persze nem csoda, ha tíz melósból egy dolgozik, a többi kilenc meg csak mélázva figyeli, hogyan ügyködik a komájuk. Egyszer be is estem egy ilyen aknába. Meg is kaptam érte a magamét, amiért csukott szemmel, táblát, szabályt mellőzve közlekedek az úttesten.
     - Ami azt illeti azért az orvosok sem mintadolgozók. Lásd a hálapénzt, a pontos munkakezdést, udvariasságot, az operált betegben felejtett tamponokat... De tudod mit? Ne csipkedjük mi egymást, annál is inkább, mert ez csak a felszín, úgy érzem, ami mögött akár elfogadható érvek is állhatnak, csak éppen mi nem látjuk. Mellesleg nem is igen láthatjuk, amíg csak kívülről és messziről szemléljük a dolgokat. Te mikor veszed ki a szabidat?
     - Holnapután.
     - Te is? Akkor már ketten vagyunk. Kezdődhet a sakkverseny. Föltéve, hogy sehova sem mész nyaralni.
     - Az én rezidensi fizetésemmel? Egy ilyen gazdasági válság után? Ne viccelj, mérnök úr. Majd tíz év múlva, ha még egyáltalán Magyarországon dolgozom.
     - Amerika...?
     - Anglia, Németország, nem számít, csak érdemünk szerint fizessenek meg bennünket.
     - Értem, sőt, megértem, s miután én sem mozdulok ki otthonról, találkozhatnánk a városi nagyparkban, mondjuk, kétnaponként, ahol végre kisakkozhatjuk magunkat. Te jó ég, mennyire várom már, hogy kifeküdjek az erkélyre. Napsütés, madárfütty, két lépésre tőlem a jégbe hűtött söröcskék...
     - Miközben...
     - Mi miközben?
     - Mivel foglalkozol?
     - Megőrültél? Semmivel, hiszen épp erre való a szabadság. Csak kifekszem a napra, és...
     - Két nap múlva halálra unod magadat. Ismerős kép, már én is kipróbáltam, de azóta okosabb lettem, sokkal okosabb.
     - Miért, te mit csinálsz?
     - Kocogok. Mint Amerikában mindenki. Reggel jog, délben jog, este jog 4 éves kortól nyolcvanig. Yes, ott ez a trendi, barátom.
     - De belezúgtál ezekbe az amcsikba! Még a végén kézállásban vagy legalábbis négykézláb jogozol a rendelődbe.
     - Ugyan, semmi köze ennek az amcsikhoz! Ezt hívják aktív pihenésnek, tisztelt mérnök úr. Kifeküdni a napra! Puff neki! Ez nemcsak unalmas, de egészségtelen is, ha szinte meg sem moccansz eközben. Mozogni kell, futni, sétálni, hogy felszabaduljon benned egy kis endorfin, no meg az izmoknak is jót tesz, ugyebár, nem beszélve a tüdőről, emésztésről stb. Én minden nap, még munkanapokon is kocogok.
     - Hát... van benne valami.
     - Megkérhetnélek, ne dobolj olyan idegesen az asztalon?
     - Mi az, hogy idegesen? Én egyáltalán nem vagyok ideges, ez csak olyan szokásféle nálam, semmi több.
     - Jó, akkor idegtelenül, csak fejezd be, mert így nem tudok koncentrálni. Köszönöm.
     - Sakk-matt! Lezavarunk még egy fordulót?
     - Veled? Inkább én megyek négykézláb végig a főutcán, minthogy leüljek veled még egyszer játszani.
     - Kissé idegesnek látszol. Ne adjak egy sedacur forte tablettát?
     - Tartsd meg magadnak! Nem ideges vagyok én, hanem kimerült. Izomlázam van attól a nyavalyás joingtól.
     - Nézd csak, kocogott a mérnök úr! Helytelen, nagyon helytelen! Ilyen hassal, sétálni, nem kocognod kellene. Ekkora súly túl megerőltető a lábaknak, és könnyen lúdtalpat vagy ínszalaghúzódást okozhat.
     - Hoppá, erről nem volt szó! Szóval sétáljak. Így persze egész más, és szívesen is vállalom, mert, hm, már kezdem unni ezt az örökös napozást.
     - Na bumm! Hát csak sétálj, öreg, cammogj csak, és a lábadon kívül gondolj a karizmaidra is időnként. Magyarán, javaslom, vigyél magaddal két súlyzót is. Én mindenesetre így teszek. Néha leülök, icipicit pihenek, de hogy akkor is aktívan pihenjek, előkapom az okostelefont, és megoldok néhány sakk-, nyelvi és egyéb feladványt. Ismered a mondást: "mens sana in corpore sano", "ép testben ép lélek". Nekünk, orvosoknak ez a szlogenünk.
     - Nem lesz ez egy kicsit sok, doktor úr? Eh, mellékes csak beváljon.
     - Nálam bevált, és esküszöm, soha ilyen jól nem éreztem magamat.
     - Jencikém, lesántultál? Mi történt?
     - Semmi különös, csak sétáltam, útközben súlyoztam, aztán... Hát igen, leejtettem az egyik súlyzót a lábamra. No, de azért felástam az anyósom kertjét is, hogy egyszer s mindenkorra szálljon le rólam. Csak az a bökkenő, miszerint azóta ép testben épp, hogy élek, barátom.
     - Szegény Jenci, aztán hova, merre sétáltál?
     - Hát ahajt, a legközelebbi faluba. Mindössze tíz kilométerre van innen, de már nem bánom, sőt, örülök, mert holnaptól lejár a szabim, és visszamegyek dolgozni.
     - És te ennek örülsz, jóember?
     - Naná! Kell ennél jobb alkalom, hogy végre aktívan kipihenhessem magamat?




Délibáb virtuális művészeti lap 2015. Második évad/1. szám

A HUSZONNEGYEDIK ÓRÁBAN

     Tiktak, tiktak, tiktak. Milyen hangosan ketyeg ez a vekker. Igaz is, hány óra lehet ilyenkor? Felgyújtotta az éjjeli lámpát, és megnézte: fél kettő. Rettenetes, és még mindig nem alszik. Láza van? - tapogatta meg a homlokát. Nem kifejezetten forró, de akkor sem megy be holnap dolgozni. Holnap felszökhet, ami már, ugye, nem nátha, azt már influenzának nevezik. Ma nátha, holnap influenza, holnapután tüdőgyulladás, s mire észbe kap, már le is mondtak róla az orvosok. Na nem, azért ennyire ő sem ilyen könnyelmű. Nevessen csak rajta a családja. Mi sem könnyebb, mint nevetni, ha nem ömlik homlokunkról a verejték, orrunkból meg a takony, de úgy, hogy tulajdonképpen már csak a szánkon át lélegzünk. Pedig ez állítólag veszélyes, mert ezzel csökken a vér oxigéntartalma, megzavarja a szívünket, emelkedik a vérnyomásunk, és még aludni sem tudunk rendesen. Ők bezzeg durmolnak - fülelt a szomszéd szoba felé, ahonnét felesége horkolása hallatszott. Most áldja az eszüket, amiért - közös megállapodással - külön szobába költöztek. Hogy miért? Tök egyszerű. Réka, mármint a felesége erősen hortyogott, és a tévés focimeccseket is gyűlölte. Ő imádta, annál kevésbé a hortyogást, ami miatt örökké hajba kaptak egymással. Egy darabig, amíg úgy nem döntöttek, ahogyan döntöttek. Azóta béke honol közöttük. Bekapcsolta a tévéjét, és megnézett egy kerekasztal-beszélgetést az ország gazdasági-poli-tikai helyzetéről. Fél óráig meredt a képernyőre, aztán azt is elunta. Újabb kattintás. A hold ezüst fénye besütött az ablakon. Holnap az lesz az első dolga, hogy beteget jelent, utána el-megy az orvoshoz, írjon már fel neki valami orrcseppet, amitől kidugul az ormánya - piszkálta meg az orrát, de vissza is kapta azonnal.
     - A zsebkendőd, Nepomuk, a zsebkendőd! Ha nem tudnád, a civilizáció a zsebkendővel, szalvétával és fogkefével kezdődik - szólt rá ilyenkor rosszallóan a mamája.
Hopp, egy patkány, macska vagy mi a szösz masírozik a szobában! – kapta tekintetét Herzog úr a parkettre.
A keze! Már megint csavarog ez a gézengúz.
     - Volnál szíves visszatekeregni a helyedre!
     - Mindjárt gazda, mindjárt, de előbb sétálok egyet a tesómmal. Jobbik, hé, Jobbik! Nincs kedved egy kis friss levegőt szívni a brodvéjon?
     - Dehogy nincs - ugrott melléje a testvére, és immár kettesben járták be keresztül-kasul Herzog úr szobáját.
Később csatlakozott hozzájuk Láb, Tüdő és Vese urak is. Mindegyik a maga párjával.
     - Istenem, milyen jó annak, aki nincs egyedül - sóhajtott fel bánatosan Herzog úr szíve a kóricáló tömegben.
     - Ez a nagyok sorsa - állt meg mellette Fej úr komoran.
     - Sajnos, ilyenformán nyilván meg sem kérhetem, legalább ön sétáljon velem, hogy ne érezzem magam ilyen egyedül. Eltaláltam?
     - Abszolút. Bocsásson meg, hogy ilyen udvariatlan vagyok, de maga meg én... Röviden sehogy sem passzolunk, így aztán előbb-utóbb úgyis hajba kapnánk még így, séta közben is.
     - Hát ne kapjunk. Tudom, hogy nem szível, és bármit mondanék, ön az ellenkezőjét állítaná, de annyira csak nem gyűlöl, hogy ne sétáljon velem egy röpke félórát.
     - Téved, nem gyűlölök én senkit sem, csupán racionálisan gondolkozom, miközben ön... De hagyjuk, mielőtt felfigyelnének arra, hogy már megint veszekszünk.
     - Ebben meg ön téved. Én, barátom, sohasem veszekszem. Nem engedi a szívem, hogy bárkit is megbántsak.
     - Rendben van, sétáljunk együtt ezen a szép holdvilágos éjszakán. Asszonyom! - gurult etikettszerűen Fej úr Szív asszony bal oldalára.
     - Na, ehhez szólj hozzá! - hüledezett Herzog úr bal kézfeje. - Fej és Szív együtt. Ilyet sem láttam náluk azóta, hogy amputálták a kisujjam.
     - Én sem. Kíváncsi vagyok, miről tárgyalnak, mert ha két fejes "randizik", utána mindig történik valami, aminek viszont rendszerint mi, kisebbek látjuk kárát, meglátod - prognosztizálta Herzog úr jobb keze.
És csakugyan! Alig telt el félóra, Fej úr máris kiadta a parancsot:
     - Belső, külső szervek, figyelem! Elnézést, hogy megzavarom a sétájuk, de miután ilyen szépen összeverődtünk Herzog úr padlóján, megragadom az alkalmat, hogy villámmegbeszélést tartsak önökkel. Kérem, üljön mindenki a padlóra. Igen, igen, a padlóra, mint az indiánok, a megszokott rend szerint: baloldaliak balra, jobboldaliak jobbra. Értekezésünk témája a jelenlegi kormányzási ciklus rövid elemzése az elmúlt hónapok gazdasági-politikai eseményeinek tükrében. Nem kell sziszegni, most tényleg kurta leszek, hölgyeim és uraim, annál is inkább, mert az adatok, tények nagy részét önök amúgyis ismerik. Hogy akkor mégis miért ismétlem? Hogy annál jobban elhiggyék, miszerint itt nincs más megoldás a reformnál. Nem ülne már le végre? - rivallt a közelben ürítő Húgyhólyag úrra.      - Foglaljon helyet, képviselő úr. És máskor, nagyon szépen megkérem, fáradjon a toalettre.
     - Én meg arra kérem, ne kiabáljon velem - sértődött meg a Húgyhólyag úr. - Igaz, hogy én csak egyszerű képviselő vagyok, de amíg demokrácia van, nekem is kijár a tisztelet, igen, még egy miniszterelnökkel szemben is.
     - Éljen a demokrácia! - rikoltották el magukat a Vese testvérek.
     - Új kormányt akarunk! - szólalt meg valaki hátul alig halhatóan.
Hanem a miniszterelnök, mindnyájuk agya és vezére így is meghallotta.
     - Tessék? Van valami konkrét javaslatuk vagy ilyesmi? Maguk ott, hátul! Ismételjék meg, mit mondtak!
A szobára olyan csend borult, hogy még a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, már ha egyáltalán lett volna. Nem is olyan régen még rá se hederítettek volna a vezérre, de mostanában egyre jobban bekeményít az öregúr. Járt ugyan a szája eddig is, fenyegetett, anyázott, és pont, más szóval senki sem vette komolyan. Egész tegnapig, amikor két minisz-tert is leváltott egyszerre. Ez viszont már nem üres szócséplés, hallgassuk hát meg, mit kíván - okoskodtak magukban Herzog úr sétálgató testrészei.
     - Valami gond van, miniszterelnök úr? - tipegett elő Bal és Jobb Kéz szolgálatkészen.
     - Nincs, nincs, ne izguljanak, de ami biztos, az biztos, szóljanak Izmoknak és Csontoknak, vegyék körül a plénumot - súgta oda nekik a kormányfő. - Ha valakit gyanúsnak találnak, emeljék ki feltűnés nélkül a tömegből. - Nos, ha nincs semmi javaslatuk, ezennel megnyitom a konferenciát - foglalt helyet a félkör elején egy sebtében előhúzott fotelben.      - Mint mindnyájuk előtt ismeretes, kormányunk hónapról hónapra hallatlan erőfeszítéseket tesz azért, hogy kimásszon abból a kátyúból, melybe a volt kommunista vezetők és a gazdasági-pénzügyi világválság sodorta. Új munkalehetőséget teremtettünk az Izmoknak, sikerült normalizálni Vér és Szív úr keringését, ritmusát, a Fehér és Vörös Vérsejtek, továbbá a Jó és Rossz Koleszterin nemzettségek arányát, egyszerűsítettük az adórendszert, gátat szabtunk gazdánk ésszerűtlen költekezésének, ezzel párhuzamosan szorgalmasan törlesztjük valamennyi adósságát is. Egyelőre ez a fő célunk, mert amíg ennek terhe alatt nyögdécsel, a reform is csak írott malaszt marad, hölgyeim és uraim.
     - Pontosan. Igaza van a miniszterelnök úrnak! - helyeseltek egyesek a félkör jobboldalán.
     - Csendet, kérem, mérsékeljék magukat! - intették le őket szigorúan Lép és Vakbél képviselők.
     - Hagyják csak! Ez itt nem a parlament, vagyis akár tapsolhatnak is, ha óhajtják. Mondom: akár tapsolhatnak is, ha óhajtják.
Felhívás keringőre? Akkor gyerünk tapsolni! A miniszterelnök tábora - keze nem lévén - odacsapkodta magát a padlóhoz. De már korántsem azzal a lelkesedéssel, mint egy-két évvel korábban. Hiába, akitől elpártol a szerencse, annak a párthívek és barátok is hátat fordítanak idővel. Márpedig a kormányfőtől elpártolt, amit sorozatos baklövéseivel még tetézett is az öregúr. Tudták, érezték ezt már mindnyájan. De hát mit tegyenek? Váltsák le a kormányukat? Semmi akadálya, meg is szavazná mindenki. Csakhogy mi haszna, ha Vese, Tüdő urakat, sőt, magát Szív asszonyt is leváltják, Agy úr őexcellenciája viszont maradna. Maradnia kell, hiszen nélküle még csak meg sem tudnának moccanni. Lám, most is milyen fölényesen somolyog! Naná, hiszen bármi is történjék: égszakadás, földindulás, fejükön egy koppanás, őt senki és semmi sem billentheti ki a helyéről.
     - Köszönöm, hogy legalább önök méltányolják, amit nap mint nap teszek a gazdánkért - köszönte meg a miniszterelnök az ovációt. - Kár, hogy odakünn egész másként ítélnek meg bennünket, és ahelyett hogy követnék a példánkat, folyton Herzog urat szapulják. De sebaj, majd mi, magyarok megmutatjuk a világnak, melyik végén kell a tojást feltörni.
     - Buta fajankók! - tódította lenézően Hasnyálmirigy úr. - Még annyi eszük sincs, hogy belássák, kit érdemes követni.
     - Helyesebben kit nem érdemes, vagyis éppen, hogy van eszük - javította ki Mész képviselő, Agy úr egyik legveszélyesebb ellenfele.
Ezen aztán össze is kaptak rendesen, kiabáltak jobbról, ágáltak balról, éppen csakhogy ölre nem mentek egymással.
     - De uraim, hát még mindig nem látják, hogy a 24. órába érkeztünk? - dobogott csalódottan Szív asszony. - Gazdaságunk romokban, a fél ország éhezik, ezrek csellengnek fedél, munka nélkül az utcákon, és önök arról vitáznak, melyik végén kell a tojást evés közben feltörni?
Az egybegyűltek megtorpanva meredtek a szomorkodó asszonyra.
     - És ez még nem minden - folytatta a nagyasszony. - Herzog úrról még nem is beszéltünk. Tüdő úr, volna szíves megmutatni azt a zabszem nagyságú sejtképződést ott a bal felső lebenyben. Úgy, ott, ott, köszönöm. Ez bizony rák, hölgyeim és uraim. Na, most mutassák meg a világnak, milyen klassz gyerekek vagyunk, mi magyarok.
     - A vekker, nem hallod a vekkert, Nepomuk! Fel kéne kelni, mert elkésel a munkából.
A férfi kábultan tápászkodott fel az ágyában.
     - Máris reggel van? Képzeld, azt álmodtam, hogy kimásztak a testemből a szerveim.
     - A szerveid.
     - Ja. A májam, tüdőm, vakbelem... Még a fejem is meglógott.
     - Te jó isten! Neked aztán van fantáziád, kandúrkám! És?
     - Összevissza csámborogtak a szobában, aztán... aztán többre alig emlékszem.
     - Amúgy jól vagy, mert a tegnap még ugyancsak végigszörtyögted, mit szörtyögted, nyafogtad a délutánt.
     - Nono, azért ne túlozz! Volt egy kis náthám, de, úgy tűnik, az is kimászott belőlem - szívta tele levegővel Herzog úr a tüdejét. - Az orrom oké, még csak nem is köhögök, és olyan fittnek érzem magamat, mint húszéves koromban - kapta el a felesége derekát. - Csurgasd ajkad mézét ajkamba, hogy megédesítsem vele az életem. Hadd becézze nyelvem a nyelvedet, és koccanjon fogam a fogadhoz, mert nincs nagyobb gyönyör annál, mint amikor két szerv ölelkezik egymással - udvarolt fennkölten az asszonynak.      - Ó, ha tudnád, mennyire csodálom hajad szaruképződményes sátorát, villogó körmeid, rozsdavörös májadat. Szinte látom a zsigereid felszínén feszítő epehólyagot és a torkod nyálkahártyájába beágyazott rózsaszínű mandulád. Ennél már csak a hasnyálmirigyed gyönyörűbb, melyen lelked szépsége tündököl...




lap tetejére