Pató Selám

Délibáb virtuális művészeti lap 2015. Második évad/3. szám.

CSODÁLATOS ASSZONYOK II.

(Régóta ízlelgetem a késztetést, hogy csokorba szedjem azokat a csodálatos asszonyokat, akik sorsomra, személyiségem alakulására maradandóan hatottak. Ahogyan érlelnek az évek, egyre gyakrabban fedezek fel magamban jegyeket, melyek őket idézik -, akár személyesen ismertük egymást, akár csak közvetve. Azt hiszem, az én mai arcomban mindegyikük ott rejtőzik, egy-egy vonásként -, s aki nyomon követi az ő kis portrésorozatukat, s összerakja egy mozaikká, át is fogja érezni: miért tesz ez engem boldoggá?!)

II. Évike

1993 tavasza volt. Háromévnyi olyan bezártság után, amelyben az erkélyre sem volt szabad kimennem, mind a magyar, mind az arab törvények szerint sikerült elválnom jemeni férjemtől. Hirtelen hullt ölembe a teljes szabadság, s szokásos kísérője: boldogan megélt kreativitásom. Végre azt tehettem, amit a legjobban szerettem: festhettem, írhattam -, s gyermekkori magántanárnőm (90. éve küszöbén) még élete utolsó nagy lendületével beállította sorsom iránytűjét a művészi pálya irányába. Először saját életmű kiállítására hívott meg, mint tanítványát, majd megszervezte az én bemutatkozó kiállításomat. Erre készültem ősztől fogva.
Visszanyert szabadságom varázsa azért nem volt felhőtlen: izoláltságom nem szűnt meg, csak új díszletek közé került, s mondhatjuk, fokozódott. A válásommal egyik pillanatról a másikra magányosodtam el teljesen. Életem egy fejezete lezárult, az új pedig még nem kezdődött el -, olyanok voltak a hónapok, mint a könyvekben a két fejezet közti üres oldal. Új kapcsolatra nem vágytam; olyan emberekre azonban, akikkel megoszthatjuk gondolatainkat, érzéseinket, tapasztalatainkat, terveinket, műveinket -, igen! Így támadt az az ötletem, hogy szervezek egy művészkört. Megvettem a Hirdetés újságot, amiből ki lehetett vágni és kitöltve visszaküldeni a hirdetési kupont. Kinyitottam -, s az első szó, ami szemembe tűnt, ez volt: "Művészkör".

Hogy amire vágytam, az már készen is van, s éppen tagfelvételt hirdet -, felhőtlen örömmel töltött el. Azonnal telefonáltam. Ez volt az első beszélgetésem Évikével. A hangja bájos volt, kortalan, s olyan elegáns, mint a harmincas évek filmjeiben megszólaló grófnőké. Roppant választékosan beszélt, s olyan méltósággal, amely a hallgatónak is megelőlegezi a maximális tiszteletet. Ugyanakkor határtalan melegség is áradt a hangjából, a keménység és lágyság, határozottság és finomság olyan különleges elegye, ami biztonsággal öleli át a másikat. Művészet volt már önmagában az, ahogyan beszélt -, számomra lenyűgöző.
Csípős, szeles volt az a márciusi délután, melyen először látogattam el hozzájuk -, s nem tudva, pontosan hová is megyek, már másfél órával hamarabb a helyszínre értem. Az illendőség azt diktálta bennem, hogy kivárjam a megbeszélt időpontot, így méltán állíthatom, hogy a Hűvösvölgyet okkal nevezték el hűvösnek.

A buszmegállóban üldögélve szakadatlan hegedűjátékban gyönyörködhettem -, mint később kiderült, egy zeneművész család lakott a közvetlen szomszédságban, s éppen gyakoroltak. Egyébként határtalan volt a csend, csak a madarak tavaszi ujjongása igyekezett versenybe szállni a vonósok hangjával. Végre hármat harangoztak, s én becsengettem a Turul u. 8. kapuján. Ez volt a Cserhát Művészkör székháza, egyben Ihász-Kovács Éva és fia, Bornemisza Attila otthona. Egy parányi Éden a főváros peremén, évszázados ősfákkal, lombjaikban fészkekkel, szárnybontogató fiókákkal. Színpompás virágokkal, cserjékkel körbeölelt pázsit, vendégváró- és marasztaló kerti bútorokkal, aztán a tarka veranda, ugyancsak cserepes virágok és apró művészeti tárgyak sokaságával. Attila nyitott kaput, s míg az ajtóig értünk, elmesélte, hogy Éva az anyukája.
Mindig azt vallottam, hogy az első találkozás első pillanata úgy magába foglalja a későbbi kapcsolat egészét, mint egy magocska a belőle majdan kinövő teljes fát. Évike különleges, s elragadó volt, amint az ajtó előtt várt. Akár ha egy kosztümös film propozíciójába csöppentem volna -, középkori várúrnőkre illő volt a viselete szabása, rengeteg fodorral, zsabóval, csipkével, s olyan színösszeállítással, amelyben minden elképzelhető szín egyszerre jelent meg. A tökéletesen művészi és egyedi hangulatú összhatást olyan finom mozgással kísérte, ami táncnak is beillett volna, kecses gesztusokkal, érzékeny és kifejező mimikával, s persze szelíd, mégis erőt sugalló, kedves beszédével.
Nagyon közel állhatott egymáshoz a lelkünk; ezért történhetett meg, hogy már mire a szobába értünk, úgy éreztem, bensőségesen ismerem Őt. Mintha majdani énemmel találkoztam volna. Megéreztem a világhoz való viszonyát: azt, hogy lénye magváig művész, s olyan végtelen műteremnek fog fel mindent, amiben az egész lét egy kis részletekből összeálló, mégis egységes alkotási folyamat. A szépség, nemesség iránti hódolata és alázata felülmúlhatatlan volt, s mintha azért vált volna kezessé iránta minden a környezetében, hogy alapanyagból míves kinccsé formálódhasson. Mintha csak belső szemével szüntelenül látta volna a szépség megvalósulásának lehetőségét mindenben, azt, ami látens, még megnyilvánulatlan. S a puszta esélyt nem becsülte le, hanem táptalajt adott neki, figyelemmel kísérte, ápolta, formálta, türelmesen várta a Csoda manifesztálódását.
Nem hiába gyűltek holdudvarába a legkülönbözőbb alkotói motivációkkal megáldott emberek; még azok sem, akikből valami hiányzott ahhoz, hogy művészek legyenek. A meddő kenyértésztájukba ő képes volt kovászt varázsolni, és mindenkinek megelőlegezte a hitet, bizalmat abban, hogy képesek lesznek valami nagyszerűnek a létrehozására. Húsz éves barátságunk során sok száz emberrel láttam, hallottam kommunikálni, de egyszer sem voltam tanúja olyasminek, hogy bárki ambícióit megtörte volna, azt sugallva, hogy kudarcra ítélt egy próbálkozás, vagy méltatlan rá valaki. Számtalanszor hallottam viszont, ahogyan bíztat, s hitet ad abban, hogy a végtelenségig is érdemes egy értékekben gazdagabb, harmonikusabb, szebb és bölcsebb világért fáradni.
Valódi Mester volt Ő, aki soha nem azt domborította ki, ami hibás, hanem azt, hogy miként lehet tökéletesíteni. Ösztönösen megbecsült minden ambíciót, ami bármilyen érték létrehozására irányult, s bár a minőségben nem ismert megalkuvást, s csillagászati magasságba tette a mércét, senki kedvét nem szegte az elérésében, inkább különleges adottsága volt ahhoz, hogy az emberekbe beleoltsa, s felszítsa a lelkesedés tüzét, ami bevilágíthatja a céljuk felé vezető utat. Nagyon sokszor elgondolkodtam azon, miként kallódhattam volna el, ha olyan fiatalon nem kerülök megkülönböztetett szeretettel óvó-terelgető szárnyai alá. Ha valaki nem mutat rá oly hosszú időn keresztül, oly aprólékos figyelemmel, kíméletességgel és őszinteséggel arra, hogyan lehet a jót jól és egyre jobban tenni. Ha valaki fel nem nyitja bennem a kritikai látásmód objektív szemét -, ilyen szeretetteljesen, hogy ellenállás nélkül befogadható legyen -, így lennék-e ma én, én?!

Ezzel az első látogatással, amelyen végleg szívünkbe zártuk egymást Évikével s testvéri módon Attilával is, megnyílt a sorsom könyvének új fejezete. A művészkör gyönyörű irodalmi és komolyzenei műsorral ajándékozott meg a Költészet Napján megnyitott kiállításomon, s rám is egyre komolyabb szerepeket bíztak rendezvényeiken. Egyre több szombatot töltöttem Évikéék miniatűr Paradicsomkertjében, s ahogy egy kisgyerek tanul meg járni és beszélni, ahhoz hasonló módon, a személyiségfejlődés egy magasabb spirálkörén, tanultam szinte észrevétlenül.
Megjelenni; megszólalni; figyelmet szentelni; reagálni: nem szégyenem, hanem büszkeségem, hogy igaz mesterekre találtam mindezekben is, amelyek nélkül az emberek java része akár a teljes életét is leéli, ügyet sem vetve rájuk. Évike tökéletesen átadta nekem azt az aspektust, hogy a folyamatos teremtés teremtő pillanatok összessége. Minden hang, minden mozdulat, elménken átsuhanó gondolat, részegysége a teremtésnek. Az alkotó ember élete pedig összefüggő ráhangolódás azokra az aktív periódusokra, amikor az alkotásokat materiálisan is létbe hívja. Túlzás nélkül vallhatom: az ő személyén keresztül jöttem rá arra, hogy az emberi tudatállapotoknak létezhet szakrális minőségük, amelyből táplálkozva válhatunk képessé ugyancsak szakrális töltést hordozó alkotások létrehozására, bármilyen műfajban. Egyetlen olyan együtt töltött percünket sem tudom felidézni, amelyben szellemileg ne táplálkoztam volna, s ez alól még a közösen elköltött ebédek sem kivételek, amelyek csendes fogyasztása közben a magyar - és világirodalom remekei gyönyörködtettek minket, hangfelvételekről.
És tanultam persze verstant, s ami azon túl megkülönbözteti a formálisan megfelelő költeményt a tartalmilag egyedi értéket hordozótól, az írás műfajainak követelményeit és mesterfogásait, hamarosan pedig Délibáb című folyóiratuk szerkesztői feladatkörével is megtiszteltek. A legtöbbet mégis azokból a megbízatásokból tanultam, amelyekben a kör tagjainak kiadott könyvei elemzésére, bemutatására kértek fel. Arányában nagyjából ötvenszer annyit foglalkoztam mások irodalmi munkáival, mint a sajátommal, ami azért volt igazán üdvös, mert kialakulhatott egy több pilléren nyugvó, stabil viszonyítási alapom, és megszülethetett az a mércém, ami alatt nem lenne szabad alkotni. József Attilai szállóigével élve: a mindenséggel mérni magunkat, Ihász-Kovács Évától tanultam meg, aki számomra örökre a magyar irodalom legnagyobb költőnőjévé vált. Géniuszában Weöres Sándor mellett lenne méltó állnia, azért, amire életében, költészetében törekedett, s amitől eltérőt tovább sem adhatott.
"Élete" - mondom, s még alig meséltem róla; éppen arról, ami minden ideológia valódi hitelesítője. Például az aprónak látszó dolgokról: hogy Évike vegetáriánus volt, s a teremtmények iránti végtelen szeretete nem pusztán univerzálékban merült ki, de a teljesség igényével fejeződött ki ebben is. Aztán a sorsfordulatokról hozott döntéseiről: arról, hogy tündöklően megélt nőiségében mindig kereste a házastársi önátadásban való kiteljesülést is. Isteni módon tudott befogadni az életébe másokat, és elengedni is. Többször hordozta el az özvegyi fátyol gyászát, de eggyel többször a diszkrét menyegzői ruhát: úgy lépett át ebből a dimenzióból, hogy élete talán legszebb házasságának asszonya volt éppen, a jóságos Petneházy Kiss Bence oldalán. Hiába törték ki és ragadták magukkal a veszteségek mindannyiszor szíve egy-egy szeletét, ő mindig képes volt megújulni a szeretet, szerelem számára. Bár földi szemeivel már megismerkedésünkkor is alig látott, s egy idő után teljesen el is veszíthette látását, nem kerülhetem el, hogy leírjam azt a mondatot, amiért ennek a megemlékezésnek meg kellett belőlem születnie: én úgy hiszem, hogy Évike szüntelenül látta Istent. De hogy jobban átérződjék, amit szavakba próbálok önteni, s letisztítsak róla minden vallási vetületet, inkább úgy fejezem ki: az Életet. Látta, érzékelte, ismerte, imádta, szolgálta. A szív "érzékszervével" áthatolva mindenen, ami evilági, a formákon, arcokon, neveken -, mindenkiben a közös magra tapintott rá, egész lényével arra volt rászegeződve.
Mesélhetnék ennél többet? Igen is, s nem is. 2012-ben találkoztunk utoljára, a művészkör nyári fesztiválján. Ömlöttek a könnyei, ahogyan megölelt; a viszontlátásért, így a 20 évben is; a búcsúzásért, mert mindegyikünk érezte, hogy ez az utolsó alkalmunk ebben az életünkben; s a megmaradó összetartozásért, mert mindketten tudtunk, hogy egymás szívébe került belőlünk valami, ami kitéphetetlenül megmarad. És én köszönöm az Életnek, hogy így igaz!




lap tetejére