Ladányi Maya

Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/2. szám, június-július

Bűvölet

Néhány fiúcska és kislány bűvölt el minket vasárnap délután, a képernyő előtt ülve, néha állva, mert ugye elkapott bennünket a hév, és előfordult, hogy állva izgultuk végig a produkciót. Fergeteges volt. Az egyik fiúcska szemüveges, huncut mosolyú, és csak ámul az ember, amikor kiereszti a már majdnem tenor hangját. A másikon látszik, hogy már a szülei is zenével foglalkoztak, mert elképesztő profi módon áll ki már a színpadra is. Már itt, az elején észre lehet venni, hogy ki milyen stílus képviselője lesz, ha tovább fejleszti énektudását.

Mindig lenyűgöznek ezek a csemeték. Még nem tudják mi vár rájuk, hogyha valóban ezzel a művészeti ággal akarnak továbbra is foglalkozni, de talán jobb is, nehogy elvegye a kedvüket a sok-sok akadály.

Az egyik kislány már most beállhatna valamelyik híres "bandába", ahol soul-t énekelnek, annyira vagány hangja van. Szerintem tudja is. Őt éppen fékezni kellett, hogy nehogy már az elején elszálljon, kár lenne érte.

Van egy igen nehéz sorsú gyerkőc, őt eleinte mindig megkönnyeztem, mert annyira szívhez szóló dalokat kapott, tán nem is véletlen, amit az anyukájának énekelt, és persze szívszorító volt, főleg abban a tudatban, hogy honnan jött.
Sosem lehet tudni, ki lesz belőle.

Aztán amikor ezek a kis csodák duóban énekeltek, na, az volt csak a csoda! Amikor két tehetséges kölök kiereszti a hangját, először csak a fejem búbjától a talpamig borsóztam, aztán azt éreztem, hogy valami csiklandozza az arcom. Hát persze, hogy folytak a könnyeim, de a zsűri tagjai is kotorásztak a zsebükben, nem mindegyik vallotta be, hogy nem csak a szemébe ment valami...

Gyönyörűséges dolog ez a mai világban. Persze, ehhez az is kellett, hogy vasárnap délután szakadjon az eső, különben lemaradtunk volna erről a fantasztikus élményről. Ilyenkor megköszönöm az égieknek, hogy elrendezte a programunkat. A palánták megvártak. Másnap is ott álltak még a kertben.



Mindig csak várni...

Látod, milyenek vagyunk mi emberek? Valahol azt olvastam, hogy mi olyan "várós" nemzet vagyunk, mindig csak várunk valamire. Várjuk, hogy felkeljen a nap, s ha végre nagy nehezen neki indul a napunk, akkor várjuk, hogy jöjjön már végre a buszunk, aztán estefelé várjuk, hogy végre legyen vége a munkaidőnek, aztán várjuk, hogy egy kicsit könnyebb legyen. Kivárjuk a sorunkat a pékségben, megvárjuk, amíg zöld lesz a lámpa. Várjuk, hogy valami elkezdődjön, aztán várjuk, hogy valami végre befejeződjön. Várjuk, hogy kikeljen, hogy beérjen, hogy megmozduljon. Várjuk, hogy felnőjön, várjuk, hogy valahova elinduljon, hogy megérkezzen, aztán várjuk, hogy végre elmenjen, vagy éppen arra várunk, hogy visszajöjjön.
Közben múlik az idő! És mi csak várunk! Várunk, hogy felépüljön, hogy elkészüljön, hogy átadják, hogy birtokba vegyük... hogy megérjen, hogy leszedhessük, és hogy elrakhassuk. Várunk a csodára, a szerencsére, a szerelemre, az ölelésre, a megértésre és az elfogadásra. És a holnaptól várjuk a megoldást, közben ma már nem maradt időnk élni. Magunkra sajnáljuk az időt, talán majd holnap... Aztán egyszer csak belenézünk a tükörbe, és rájövünk, hogy nem adtunk magunknak elég időt, élni. Egy kis zene, egy kis tánc, egy kis séta, (néha egyedül, néha nem) egy-két jó könyv, kirándulás. Nem holnap! Ma! Most! Nehogy túl késő legyen!





lap tetejére