Ladányi Maya

Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/3. szám, szeptember-október

Középkori vár tövében, középkori öltözékben

Az ember ne ígérjen, ha nem tud teljesíteni... Azért mégis megpróbálom, hátha sikerül. A "középkori vár tövében - középkori öltözékben" történet folytatása következik, "Ahogy én látom" címmel.
Valóban egyedire sikeredett ez a lakodalmasdi.
Amerre a szem ellát, mindenhol korhű és majdnem korhű öltözékek sokasága, ki így, ki úgy értelmezte a "korhű" fogalmat. Egy cseppet sem volt zavaró, hogy a tizenhetedik századtól a tizenkilencedik századig valamennyi népviselet megjelentette magát, sőt, nagyon is élvezetes látvány volt a szemnek. Külön öröm volt látni, hogy a legkisebbek is képviseltették magukat, szinte valamennyi apróság beöltözve jelent meg a ceremónián.
Ahogy a menyasszony beharangozta, játékos vetélkedőkkel kezdődött a vendégeskedés, szinte mindenki kivette részét a játékokból. A fiúk-férfiak íjászkodtak, a lányok-asszonyok pedig a fejlesztő pedagógus ara játékos feladataiban vehetett részt, aki kedvet érzett hozzá. Mókás ügyességi játékokat talált ki a pár a vendégeknek, jócskán meg is éheztünk a végére, aztán ki-ki pogácsával, szilvás gombóccal csillapíthatta felettébb növekvő étvágyát.
Közben egyfolytában szólt a muzsika az asztaloknál, szabad foglalkozás volt, a vendégek döntötték el, miben szeretnének részt venni.
Már-már kicsit türelmetlenkedett a násznép, amikor kihirdették, hogy a vár legmagasabb fokán történik a ceremónia, amire nem sokan számítottak, de szófogadó vendégek lévén, megmásztuk a majd' háromszáz lépcsőfokot, nem akartunk lemaradni a lényegről. De még a sok lépcsőfok sem tudta elvenni a kedvünket, ahogy körül néztünk, legtöbben mosolyogva és poénkodva kapaszkodtak fel a legfelső szintre.
Görög-keleti szertartás szerint történt a kézfogó, számunkra ismeretlen módon, de ez semmit nem vont le a ceremónia varázsából. A látvány sem volt utolsó, hiszen házak, utak, fák, erdők hevertek a lábainknál. Csak úgy kattogtak a fényképező gépek. Megható volt maga a szertartás is, egyedi, középkori jellegű ruhában mondták ki az igent a szerelmesek. A fiúnak élete első igenje volt, az aráról már írtam "bevezető" írásomban. Ott volt mindhárom gyermeke...
A vendégek egyike sziporkázó jókívánságait zúdította a párra, mókásan beleszőve minden elképzelhető jót, ami csak emberrel történhet. Mindezt egy szuszra és fennhangon, hogy senki ne maradjon ki ebből a fergeteges áldásból.
Felejthetetlen jókedvet rittyentett egy pillanat alatt. Kár, hogy ez egyszeri és megismételhetetlen...
Leereszkedésünk után már érezni lehetett, hogy minket finom falatokkal várnak. Messziről szívtuk magunkba a húsleves illatát. A gyomrok korgása segített lesietnünk a lépcsőkön, néhány alkalmi cipősarok bánta a nem várt hegymászás következményét. Hamarosan érkezett a vacsora. Itt is megdolgoztattak minket a háziak, mert meg kellett harcolni a merőkanálért. Kevesebb volt, mint amennyi leveses tál, és még az is meglehet, hogy ez is a játékos megpróbáltatások közé tartozott. Mellesleg senki sem esett kétségbe, ugyanis mindenki saját kanalával kezdte el kihorgászni a zöldségeket és húsokat a tálból. Mire végeztünk a sűrűjével, megérkezett a merőkanál is. Mint már említettem, itt semmi sem volt szokványos, a leves után nagyon finom marhapörköltet kaptunk, majd jött a meglepi. Ennyi rétest ezek a vendégek szerintem életükben nem ettek, már csak azért is, mert ennyi volt az édesség. Egyik kezünkben káposztás rétes, a másikban pedig túrós. Persze csak óvatosan, nehogy elrontsuk a gyomrunkat, amit már kissé kiéheztettünk.
De ami számomra még ennél is nagyobb meglepetés volt, az a rengeteg gyümölcs, amit a rétes után szervíroztak. Most írhatnám, hogy "szóló szőlő", hiszen annyira szépet kaptunk, hogy csak nem megszólalt, majd banán, szilva, őszibarack, nektarin és a végén dinnyék sokasága tarkította asztalunkat. Nem járt rosszul, aki tovább maradt, mert igencsak széles skálájából válogathatott a gyümölcsöknek.
Később érkezett meg a "mulatós" zenekar, amire aztán az est második felében rophattuk, korra és nemre való tekintet nélkül. Igen jó kis hangulatot sikerült összehozni pillanatok alatt. Főleg, hogy a mogyorós-csokis "fütyülős" is fogyott rendesen. A többit nem is részletezem, ott is bővült a repertoár, egyre pikánsabb itókák kerültek elő. Szóval, minden megvolt, ami a jó hangulat megalapozásához kellett.
Az ajándékok bontogatása közben vendéglátó asszonyunknak itt-ott könny szökött a szemébe, végignézett szeretett vendégein, és talán arra gondolt, hogy egy álma teljesült... Minden álma így váljon valóra!




Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/2. szám, június-július

Még a gyász hatása alatt...

Nem igazán engedi a sors, hogy túlságosan belemélyülj a gyászba, alaposan elintézi neked, hogy legyen mivel foglalatoskodnod, hogy nehogy sokat szenvedjél, emészd magad. Tán nem is baj. Annyi teendő van ilyenkor, hogy nem sok időd marad az önsajnálatra. Hiszen ilyenkor talán magunkat sajnáljuk a legjobban, hogy megfosztott az élet minket attól, akit nagyon szerettünk. Neki már "jó". Ő már jó helyen van. Már csak azoknak kell kibírni, akik itt maradtak.
Bölcs emberek azt mondják, hogy az idő minden sebet begyógyít. Igen. Én is ezt szoktam mondani akkor, amikor nem rólam van szó...

Az első megrázó dolog, amikor kezedbe adják szeretett hozzátartozód "holmiját". Zsákban! Megrázó! A mama szép kis táskája egy zsákban. Pongyolája, hálóingje, személyes holmija, a kanál, a kés, a villa, a pohár, a fogkefe...
És mindezek egy nylon zsákban. Legszívesebben azonnal kivennéd belőle, és átpakolnád egy azokhoz a dolgokhoz méltó táskába. Bármilyen táskába, csak ne egy zsákban legyenek... Apróságnak tűnik, de ott, akkor, nagyon megrázó.
Aztán írd alá, hogy minden holmija megvan-e. Ki a fene fogja átnézni tételesen, amikor őt már nem adja vissza neked senki... Amikor, talán tudat alatt, érte jöttél, és csak a cuccát kapod a kezedbe. Aztán szedd ki a hűtőből, amit már nem tudott megenni, amit az unokák vittek, (hátha...), amit a gyerekek vittek, (talán, még...). Mindezt agyonbőgött fejjel, hiszen még annyira friss az élmény...
Aztán, miután hazaértél, napokig nem tudsz hozzányúlni semmihez, hiszen azonnal sírnod kell, mihelyt bármelyik holmijához hozzáérsz, hiszen minden, de minden a mamára emlékeztet. Máris az emlékekről beszélsz, amikor előtte nap még láttad... bár abban már nem volt köszönet. De még az utolsó pillanatban is arra gondolsz, hogy hátha...
Aztán jönnek a nagyon "nemszeretem" intézni valók. A hivatalos része, amit senki nem fog átvállalni helyetted. De talán ez is hozzátartozik a gyászhoz, ugyan úgy, mint az, hogy hányan lesztek a halotti toron. Hiszen az országban elszórtan laknak rokonok, akik tiszteletüket szeretnék tenni, és elkísérni Őt az utolsó útjára. De még ott van a gyászjelentés, a temetési szertartás, a harangozás, és persze azonnal felteszik a kérdést: "Ugye fizette a mama az egyházi adót?" Hát persze, hogy fizette... Az egész családét... Időtlen idők óta fizette mindenkiét...
A várakozás... A búcsúzásra várakozás... Talán kicsit megnyugszik a család, amikor már véglegesen elköszönünk drága mamikánktól, édesanyától, nagymamától, dédikétől, nászasszonytól, sógornőtől, keresztmamától, unokatestvértől, nagynénitől, jó szomszédtól... Neked még ezután jönnek a nehéz napok. Amikor folyton visszamész a "régi házhoz," hiszen ott van még mit intézni... és még sokáig lesz is...




Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/1 szám, április-május

Csipetke

Éppen most csúszdázott lefelé a lépcső korlátján, sietett, látta, hogy most jöttem ki a konyhából és tán beszökhet, ami persze tiltott terület számára, de majd ő megmondja, hogy hova szabad beosonni.
Az előbb telefonáltam, és máris a vállamon termett, de most szokása szerint nem kezdett el turkálni a hajamban, mert valami érdekes illatot érzett. Hát persze, most jöttem a fodrásztól, és még igencsak érződik a hajlakk. Máskor már javában kotorászik a fejemen, kurkássza a hajam, és két lábon ágaskodva szemléli a terepet. Aztán a fülem következett, majd felfedezte a szemüveget, és már boldogan kezdte volna csócsálni, amikor rászóltam, hogy azt békén lehet hagyni.
Ilyenkor úgy tesz, mintha megsértődne, aztán egy darabig felém sem néz. Aztán egyszer csak dobbant a lépcsőfordulón, és már megint a vállamon ücsörög. Imád emberközelben lenni, legszívesebben mindig velünk játszana. Muszáj kifárasztani, hogy aztán éjszaka hagyjon minket aludni.
Volt már rá példa, hogy nappal keveset szaladgált, és egész éjjel mókuskerekezett, a család legnagyobb örömére. Hogy ne csigázzam tovább az érdeklődést, őkelme Csipetke, családunk imádott csincsillája. Egyedül éldegél hatalmas ketrecében, de már szinte kinőtte. Egész nap rágcsál, mint afféle rágcsáló, de addig jó, amíg csak a házában teszi. Mihelyt kiszabadul, első dolga, hogy körülnézzen a lakásban, mit felejtettünk kint, és mit lehet megrágni.
Amikor hozzánk került, örült neki, ha csak fél órát szabadon lehetett,jól kiszaladta magát fel-alá a lépcsőn, azután elég gyorsan elfáradt, és szinte magától visszaugrált a helyére. Mostanság nem éri be ennyivel. Már este 7-től 10-ig övé a lakás, de csak a nappali, valamennyi helység ajtaját be kell csukni, különben kő kövön nem marad. Eleinte még beengedtük az egyik szobába, imádott a két ablak közé beülni, nézelődött. Sokáig el is ücsörgött ott, hiszen belátta a környéket, nagyon élvezte. Később nem érte be ennyivel. Mivel félpercenként potyogtat őkelme, már kicsit kellemetlen volt, hogy állandóan takarítani kellett utána, ezért kiszorult a nappaliba.
Ott történtek a legveszedelmesebb dolgok. Először csak a telefonvezetéket rágta szét (többször is), majd következtek az elől felejtett telefontöltők. Ha nem talált mást, akkor az étkezőasztal sarkát, vagy a hozzá tartozó széket kezdte ki, miután azt megunta (hiszen folyton elkergettük) következett az ablakkeret, majd az ajtóé, aztán a küszöb, de az nem volt annyira finom, majd minden asztalon található és ehető papír, és végül bármi. Vagyis hatalmas a repertoár Csipetke életében.
Eleinte beérte a ketrecbe dugott fakanállal, amit hetente vásároltam, és kb. hetente el is "fogyasztott". Aztán már különféle fadarabokat dugtunk be, végül egész lécdarabokat majszolt el őkelme. De Csipetkének semmi nem volt elég. Egyszer apa igazolványtartója tetszett meg neki nagyon, még szerencse, hogy időben észrevettük, különben igen költséges vacsora lett volna.
De még mindig nem tudtuk hatalmas étvágyát kielégíteni. Néha beérte egy WC papír gurigával, aztán meg egy pulóver nyakában talált címke, majd az esőkabát kötője volt a finom, aztán kiderült, hogy a szobapapucsomat is megkezdte. Nem tudtuk kitalálni, hogy melyik "anyag" tetszik neki jobban.
A nappaliban a vázák felborításához nagyon értett, az asztalterítők, szinte állandóan mosásban voltak, most már ezt is kiküszöböltük, sajnos soha nem lehet váza az asztalon.
Ami még nagyon finom lehet, az a dísznövény a lakásban. Néhányat egyszerűen kivégzett. Addig rágcsálta, amíg elfogyott. Volt olyan növény is, amitől kicsit rosszul lett, azt megjegyezte, és olyant többet nem fogyasztott. A citromfa nem ízlik neki, és még van egy-két fajta, amit szívesen megmászik, de nem kóstolja meg. Már azt is kitalálta, hogy mászhat fel a ketrec tetejére, majd láttuk rajta, hogy azon agyal, hogy onnan már csak egy ugrás a magasabbik virágtartó. De ezen még dolgozik, az nagyobb falat.
Teljesen mindegy, hogy ragtapasz, autóbuszbérlet, hajfestékes doboz, spirálfüzet, napilap, színes újság, telefonkönyv, naptár vagy bármi, Csipetkének finom falat. Apa nagyon haragszik rá, mert annyira rossz, mint egy gyerek. Ha beengedjük a szobába, csak néhány percre is, egészen biztos, hogy azt a tárgyat nézi ki magának, amit a legjobban féltünk. Ilyenkor az a vége, hogy gyorsan kizavarjuk, mert már nincs határ. A poharamba vizet töltöttem, és felvittem a szobámba, aztán egyszer csak valaki szürcsölt. Csipetke felmászott a tévé mellé, és két kis mancsával a pohár szélébe kapaszkodva itta a vizemet. Hát persze, hogy nem akartam lezavarni, megvártam, amíg iszik.
Ha valamelyik ajtó résnyire nyitva marad, odaoson, és be akar szökni, aztán alig várja, hogy felugorjunk és elzavarjuk, majd többször megismétli, újra és újra odaáll, hogy zavarjuk el, aztán ő felugrál a lépcsőn, néha kettesével veszi a fokokat. Nem is tudom, ez a pici jószág hogyan tud ilyen gyorsan felszökkenni az emeletre, és ugyanolyan gyorsan le is. Pici lábait nem is lehet látni, csak azt, hogy már fent is van. Rettenetesen élvezi, ha kergetjük, akkor jól el tud fáradni, és teljesen kidől, amikor beterelgetjük a helyére. Olyankor kinyúlva érzékelteti, hogy jólesően elfáradt. Aztán kinyújtja pici lábait, ami akkor látszik, hogy nem is annyira pici.
Mivel Csipetke már jó néhány hónapja nálunk él, kitapasztalta, hogy akármennyire haragszunk is rá, ha rosszat csinál, azért szeretjük. Amikor eljön az ideje a haverkodásnak, elcsípjük tekintetét a lépcsőn, beszélünk hozzá, aztán csak le kell hajolni, és azonnal ráugrik a hátunkra. Az egy nagyon jó hely a vakarózáshoz, és olyankor egy kis időt eltölt ott, majd hirtelen odébb áll. De tudja, hogy mégis maradhat, nem fészkelődünk, nem fog leesni, vigyázunk rá.
De aztán, amikor jön a lefekvés ideje, az szinte csak ránk vonatkozik, őkelme fáradhatatlan. Nagyon nehezen sikerül bezavarni. Hagyja, hogy könyörögjünk egy picit, kérleljük, hogy pihenjen már el, ugyanis olyankor már igen késő van. Még egy utolsó zsiványkodás, már az ajtóhoz ér, gyorsan beugrik a helyére, és ugyanazzal a lendülettel ki is pattan onnan, akkor már dühöng a család, hogy megint átvert bennünket ez a kis szélhámos, majd újfent kergetés és kérlelgetés következik. Végül nagy kegyesen befárad a helyére, pihenhet a család, Csipetke elfáradt.
Nem lehet nem szeretni, kár, hogy csak rövid ideig élnek. Mi hagyjuk, hogy még néhány évig bolondot csináljon belőlünk egy csincsilla.



Kitárult a világ

Kislánykoromban örültünk, hogyha beengedtek a szomszédba minket oda, ahol tévé is volt, és néha tátott szájjal nézhettünk meg egy-egy akármilyen műsort, csak műsor legyen. Ontotta magából a csodálatos szerelmes filmeket, és mi 8-10 évesen nem nagyon tudtunk mit kezdeni a történettel, csak láttuk, hogy az idősebbek néha törölgetik a szemüket, mi pedig próbáltuk megérteni, hogy most mi történt. Az viszont érdekes volt, hogy néhány leányzót (köztük engem is) már olyan fiatal korban megérintettek ezek a filmek, hogy aztán azon kaptuk magunkat, hogy nekünk is kéne egy zsepi. Már akkor, ott, elindult kicsi lelkünkben az életre való felkészülés, láttuk, mik történnek a nagy világban. Nekünk a legszebb kor volt a hatvanas évek. A sokszor átkosnak mondott időszak. Persze mi ebből semmit sem tudtunk, szerencsére, ezért volt annyira felhőtlen. Most már, akár több száz csatorna közül is válogathatunk, de igazából csak néhány van olyan amit igénybe veszünk. Amikor itt vannak az unokák, akkor a mesecsatornák mennek elsősorban, mi, idősebbek pedig a természetfilmeket szeretjük a legjobban. Aztán egy gyengébb pillanatban... jöhetnek a szerelmes filmek. Ebben az ugyancsak elgépiesedett világban, persze csak téli időszakban, még talán ez az átmenet a kirándulások és a számítógép között.





lap tetejére