Kozák Mari versei:

Délibáb virtuális művészeti lap 2020. Hetedik évad/1.szám.

Majd...

míg repülök ég és vágy közt
pillám alá készülnek a tegnapok
majd pihenni térnek veled
a való és az álom - tenyerébe

aztán halkul a szó - a csend
magába zár egy a pillanattal született
magányos sóhajt
kezedbe simul kezem
érzed kedves - hazaérkeztem

aztán repülünk ketten
köréd ölelem magam - reggelig
nézem ahogy ajkadon nyílik mosolyod
nem tudod - nem mondom
a tavaszt neked elhozom

magasra emel majd zuhan velem
a kettőnk szerelme
ujjaim elengednek - most féltelek
mi lesz ha nem talállak...
most fordulsz - fordulok veled

ébredsz - nevetsz - karod ölel
közibünk kéredzkedik a holnap
már nem félek - szeretsz
látom homlokod ráncaira írta
a párnádon pihenő csendem...

míg repülök ég és vágy közt
pillám alá készülnek a tegnapok
majd pihenni térnek velünk
a való és az álom - tenyerébe.

sorkoz

Érted...

nem mondtam
mert tudtam hogy tudod
ahogy rám nézel
vagy ahogy hozzám ér kezed
aztán az a mosoly
mely ott van mindig szád sarkában
néha elszökik hozzám
tenyerembe ül - hallgat velem...

nem mondtam
mert tudtam hogy tudod
nélküled nem lennék ilyen
tán semmilyen sem lennék
csak ülnék némán
és vállamra engedném a fájt
bőgnék át egész éjszakát
ha felet az sem lenne jobb...

nem mondtam
mert tudtam hogy tudod
veled vagyok egész
igaz félnek mindig kevés voltam
és egész sem akartam lenni
de veled az lettem
már a fejem is magasra
csak a léptem botlik néha...

nem mondtam
mert tudtam hogy tudod
hiába vagy apró - még gyermek
de valahogy mindig
felnőttnek hiszlek
mert többet és jobbat
és mindent még azt is amit
más nem tudhat
hamar felnőttél vagy maradtál
az a makacs gyerek...

nem mondtam
mert tudtam hogy tudod
belehaltam akkor a fájba
te megfogtad kezem
nem szóltál csak rám adtad
azt a mosolyt
aztán mégis súgtál fülembe
s homlokom ráncai közé rejtetted
amit már éreztél...

nem mondtam
vártam hogy te mesélj nekem
csillagokról és angyalokról
átöleltél - fejed ölembe...
holnap elmondom
hogy emlékezz ha nem leszek
csak érted cipelem hátamon még
ezt a nyomorult életet.

sorkoz

Soha már...

Anyám mindig a hajnal
ébredte előtt gondolt a mosásra
kiosont a fürdőbe
ahol az este otthagyta
a lányok levetett és összehajtogatott
(nem is értem miért így hagyta)
székre rendezett ruháit
majd a hokedlire tette a teknőt
(a mosógép nem úgy mos - mondogatta)
telelöttyintette forró vízzel
majd szétválogatta a színest a fehértől
kézfeje már bírta a vizet
aztán mellé görbült - így szerette
és kimosta a ruhákkal az álmait...

Anyám ha főzött - mindig dúdolt
pucolta a zöldséget
a krumplit addig mosta míg
megfájdult az ujja - az időt ilyenkor nem tudta
aztán mikor már főtt a fazékban a tegnap
tésztát gyúrt és álmot tett bele
megvan a jövő hét fele
majd szétnézett - halkan nevetett
ma megfőztem a holnapot - súgta oda
a mindig hótiszta kötőnek
s a lehullott morzsát adta a seprűnek...

Anyám sosem volt boldog
nem szólt - nem panaszkodott
ha ideje megengedte olyankor olvasott
szerelmes könyvet vagy verseket
akkor elhitte a szép életet
mert neki nem jutott jó szó vagy dicséret
apám fukarkodott az öleléssel
nem látta szívesen a jobb ruhákat
cipőt is ritkán vehetett
ám a barátoknak jutott vidámság és nevetés
az asztalról finom étek...
anyám harminc évet várt míg szólt - elég lesz.

Anyám egyszer csak maga maradt
feketét öltött - várt fél évet
nem siratta el a harmincöt nehéz évet
majd megtanult nevetni
színesre cserélt néhány napot
megismerte a szomszédok gondját-baját
mosógépben mosott ruhát
a hajnalt fotelből köszöntötte
s újra elővette a régi szerelmes könyveket
a lányoktól új ruhát és cipőt kapott
és nem főzött soha már - tegnapot.

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2015. Második évad/2. szám, március-április.

Tavasz jő

Sietett...
illatát már a virágoknak
és satnya-levelű
árokparti füveknek ígérte,
szél karjába kapaszkodva
hintázott fák hegyén,
inge gomblyukán
kukucskált egy tegnapról
szökött emlék.

A hegyek már látták
hajnali-ég alján
ruháját próbálgatni,
hajába fésülte
földnek nehéz szagát,
zsebébe bújtatta
tél itt maradt mosolyát.

Sietett...
ablaküvegre csókolta
ajtók kilincsén hagyta
a reggel bódult pillanatát,
ég felé futó füsttel
messzire küldve
fagyos éjek álmát.

A hegyek már tudták,
mit ember csak hallani vélt,
madarak lopták
dermedt szárnyuk alá a fényt,
kertek elengedték
ragacsos földek sóhaját,
magukhoz ölelve
az érkező tavasz lábnyomát.

Sietett...
színes szárnyú pillét
ültetett tenyerébe,
kabátja hajtókáján nevetgélt
egy vékonyka napsugár,
jókedvét rátakarta
egy megvénült út menti padra,
illatát születni akaró
nevesincs fűnek adta.

sorkoz

Harmatcsepp

1.
Fűszálon ébredő
harmatcsepp
álmokat rejt reggelente,
kabátom szegélyére szökik
minden áldott este,
tenyeremben óvom,
ujjaim közt ringatom,
megszépült hajnalon
szemem véle mosdatom.

(Vigyázva lépek, testét ne
érintse talpam,
egyetlen cseppjéért
rimánkodik ajkam.)

2.
Fűszálon ébredő
harmatcsepp
madárka csőréből el ne vessz,
hűs nyári reggelen
bokor vállán megpihenj,
adj inni a kiszáradt
fekete földnek,
tisztára mosd arcát
az úton levőknek.

(Vigyázva lépek, testét ne
érintse talpam,
egyetlen cseppjéért
rimánkodik ajkam.)

3.
Fűszálon ébredő
harmatcsepp,
engedd,
hogy tenyerembe
rejtselek,
szememben könnyé
születve,
lelkem majd hozzád
szépülne.

(Vigyázva lépek, testét ne
érintse talpam,
egyetlen cseppjéért
rimánkodik ajkam.)

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2015. Második évad/1. szám, január-február.

Olyan szelíden


Oly szelíd nyugvással
őrzöm a múlt
ezernyi emlékét,
mint pocsolyák mélye
a tavalyi hó fehérségét.
Csak pillámon rebben
olykor egy álom,
s én távoli léptek zaját
hallom moccanni arról,
ahol kék lámpák osztják a fényt,
hogy vakult szemek
álmodják tovább,
milyen is volt egyszer
a valaha szép.

Oly szelíd nyugvással
zárom tenyerembe
a még hiányod,
mint az a száraz levél
avarnak rejtekén.
Átélte a tavasz testét
csókoló melegét,
majd ősz ölén ringott,
tél havát kapva ajándékba
távozott csendesen,
sosem tudva meg,
milyen is a szerelem.

(Szelíd nyugvással
figyelem az eget...
Látok fekete madarat
hátán kapaszkodó
szürke álommal,
sárba veszett fehér havat,
imára kulcsolt ujjat,
vaksi szemet...
Olyat is látok,
mit látni nem lehet.)

sorkoz

Elfáradtam

Elfáradtam...
erőm rég elhagyott,
fagyosak már
az egymást ölelő karok,
jégcsapot csókol
a kósza szél...
odakint havazik,
bent kandallóban dúdol
a bolondos éj.

Elfáradtam...
elhalkult bennem a szó,
tegnap egy kiáltás
ma keserű bók,
unottan ásít a pillanat
a vágyak meghaltak...
odakint szél kesereg,
bent tenyérbe bújnak
nehéz keservek.

Elfáradtam...
már nem kérdezem
a léptek merre mennek,
jönnek-e még
valaha volt percek,
imára sem kulcsolom kezem...
odakint vár az idő,
bent fehér gyolcsba
öltözött az esztendő.

Elfáradtam...
öklömre hajtom fejem
csend lett a kedvesem,
csonkig égett gyertya
lángját nekem adja...
odakint zokog a tél,
bent tavaszt álmodik
a szótlan kéj.

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/4. szám, november-december

Madarak gyűjtik

Nevetve illan az égre
a cigaretta füst,
s reszkető ujjamba kapaszkodik
a fölém terülő csend.
Asztal sarkán elégett gyertya
kérné vissza lángját,
az idő szerényen álldogál
a kopott lépcsőn,
lépés térdepel a küszöbön.
Egy szó szájszélén
magára ölti a hallgatást.
Csak a hajnalok sírnak,
mert fekete madarak
gyűjtik csőrükbe a könnyeket,
nem fűzik gyönggyé,
viharnak adják,
hogy sebesre marja a
holnapra vak szemeket.
Nevet a cigaretta
égbe szaladó füstje,
sötét sarokba búvik a hallgatás.
Szárnya nő az időnek,
sápadt álmok
remegnek üres tenyérben,
az ölelést tegnap
megfojtotta a magány.

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/3. szám, szeptember-október

Gyermekeimnek

Kedveseim
azt hiszem
megöregedtem
egyre jobban
nehezedik léptem
amit eddig
nevetve tettem
azon csak
mosolygok csendben
éjjel hozzátok
mindig felkeltem
mára már
aludni sincs kedvem
sokat hallgatok
a beszéd felesleges
helyette megfognám
kezeteket
hogy érezzétek
mennyire szeretek
ezt szavak nélkül
elmondom tinéktek
s ha távol vagytok
még mindig
reszketek
utatokról
visszatérjetek
csak egy érintést
egy mosolyt kérek
tudjam
itt vagytok nékem
az évek csak
mennek
vissza nem térhetnek
több már az ősz
a nyarak sem keresnek
és tavasszal
a virágok
egyre kevesebben lesznek
a tél dere fejem
megfestette
a szél álmaimat
lábnyomokba fektette
de panaszra
így sincs okom
magamat sem okolom
ugyan megöregedtem
több van mögöttem
mint előttem
fejem mindig
magasra emeltem
hiszen az utat figyeltem
lépések hangja
törte meg a csendet
s ajtómban
mindig
megjelent
valamelyik gyermek
csak egy szóra
egy ölelésre
távolba vesző
integetésre
magamra nem hagytak
mindig
visszavágytak
csak egy szóra
egy ölelésre
ha csak
egyetlen percre
anyjuk örömére

sorkoz

Elérkezett...

Utolsót lobbant a nap
a hegyek felett,
az éjszaka csendesen érkezett,
faluszéli öreg háztetőn
a szél vigyáz felleget,
nyeszlett kapu nyitogatja
törött lécű ajtaját,
(ház végébe a lélek halni jár)
rég üres az eresz,
kiköltözött a fecskepár,
ablakok szemét sem törli
fényesre a napsugár,
kopott a fű, virág sem terem,
gaz hintázik köveken,
kilincs helyén pók üldögél,
régi nyarakról mesél:
...mikor még anyó kertet vetett,
a kapa kezében énekelge,
mosott ruhát a szél cibált,
ház előtt öreg kutya
hajtotta fejét kacska lábaira,
ólban a tyúkok meg egy kecske
vártak reá reggelente,
s a gyümölcsök a kertbe'
sietve estek kötényébe...
ma utolsót lobbant a gyertya,
anyó út végére érkezett,
még kontyba tűzte haját,
magára öltött új ruhát,
fejét kezére hajtva
indult abba a távoli világba.

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/2. szám, június-július

Üzenem Neked!

Nekem nincsenek hegyeim
én folyó partján hálok
mellém fekszenek az álmok
lágyan ringanak a vízen
a tegnapi emlékek
betakarnak ha te kéred.

Nekem nem suttog a tölgy
karjában tán elvesznék
levéltenyérből szót csipkednék
avaron pihenne a gondolat
nekem a folyó suttog
szerelmetes szavakat.

Nekem vállamon ébred a nap
s hajamba túr a kósza szél
rét csókolja arcom reggel
toronyból köszön rám a dél
léptem fű közt pihen
hangom a felhőkig ér.

Nekem csak álmaim vannak
nevetős - víg reggelek
szabad ég alatt fekszek és kelek
társaim a hűs szelek
göndör fejű álmos fellegek
veled nem cserélhetek.

sorkoz

Már tudom...

Onnan jöttél,
ahol hangosak a tegnapok,
és asztal sarkán
csonkig égett gyertyákkal zokognak
a messze-néző holnapok,
onnan, ahol bűn, hogy
e világra születtél,
és anyád aszott mellén felnevelkedtél.
Onnan, ahol rongyos álmok
ringatnak ünnepi fényeket,
tányérban nem étel,
de néhány bogár vétkezett,
és éjjel, ha csillagok ébrednek,
nem kell, hogy képzeljed,
mert fejed fölött
lyukas tetőn át nézheted.
Onnan jöttél,
ahol a szél ki-bejár ajtón, és vaksi ablakon,
bűzös kútszájból ordít a fájdalom,
és a reggel fáradt, fénytelen,
ágyadon a nappal vérzik,
a nyomor is csak éhezik,
a gyermek este nem haza,
csak odaérkezik.
Onnan jöttél,
én már rég tudom,
elárulta a válladon kuporgó nehéz fájdalom,
tenyeredben az a forradás,
szemedben a láng-varázs,
és a tiszta szó az ajkadon.
Én már tudom, hogy honnan jöttél
egy szomorú hajnalon,
s köszönöm, hogy a kezed foghatom.

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/1 szám, április-május

Csak nézz
(Ho Gaylord szobrához)

csak nézz
ne érints meg
üvegtestem élni engedd
mozdul csípőm
ébred vágyam
vállamon sóhajod pihen
őrjöng a vérem
csak nézz
ahogy feléd libben
pille-szárnyú léptem
a szád kérem
simítsa végig ringó testem
el nem feledjem
tiéd a szerelmem
csak nézz
pillád alatt fény születik
míg fehér-selyem
érinti ájultan mellem
leomlik rólam szemérmem
úgy pihen
akár ajándékod ölemben
csak nézz
ujjad hegyén doboljon
lüktető véred
a pillanatot
szavak nélkül kérjed
a kéjt velem érezd
csak nézz
könnyem indul a földre
engedd szívedre
áldott a perc örökre

sorkoz

Úgy hittem

úgy hittem egykor
az álmok nem hazudnak
ölelő karokban
nem sóhajok nyílnak
tó vizén lágyan ring a képzelet
s tavaszi éjszakán
ingujjra vetkőznek az emlékek
úgy hittem egykor
csacska gyermekfejjel
szállhatok göndör hajú fellegekkel
tó tiszta vizén hanyatt fekve
vagy hegytetőre érkezve
nyújthatom felé kezem
az álmokat nem kergetem
úgy hittem egykor
lesz napom és csillagom
magányos utam elhagyom
nem szakadt kabátom lesz
egyetlen barátom
az éjszakát sem egyedül várom
a tegnapok minket ringatnak
a holnapok elénk szaladnak
ma már látom
üres széked lett menedéke
a fájó pillanatnak
töviságyon ébrednek a vágyak
a hajnalok könnye mossa
tisztára arcomat
sár emészti el lábnyomodat
fakó ruhát öltenek a szavak
és az álnok-álmok
örökké csak hazudnak

sorkoz

lap tetejére