Kovács István

Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/2. szám, június-július

Gyémánt az utcán

Kati néni hatvan évesen ment nyugdíjba. Elmehetett volna ötvenöt évesen is, de nagyon szeretett zenélni és kórust vezetni. Egy nagyváros színházában volt zongorista, hegedült, mikor nem volt szükség a zongorázásra, és tanított a helyi zeneiskolában szolfézst, zongorát. Férje szintén abban a színházi zenekarban hegedült. Családjuk nem volt. Otthon is tartottak hangszereket a gyakorlás miatt, Kati néni tanítványokat is vállalt.
A lakókörnyezetében, ha boltba ment, sokszor látott egy kallódó gyermeket, egy tízéves forma kislányt, szutykosan, kopott, szakadt ruhában. Haja csapzott és ápolatlan volt, de a szemei! A szemei nagyon szépek, értelmet sugárzóak. Lelke mélyén fájt neki, hogy az utcán látja. Ott kéregetett, mindenkitől egy-egy kiflire való pénzt. Tőle nem kért sosem, csak távolságtartóan méregette. Most, hogy nyugdíjas lett, és a férje is elszerződött az égi zenekarba, egyedül maradt sok szabadidővel. A tanítványai heti két napot jöttek egy-egy órára. Nagyon szép augusztusi idő volt, sütött a nap, de nem túl melegen. Simogató szellő lengedezett a park fái, bokrai között. Élvezet volt vásárolni, sétálni egy kicsit. A bolt előtt meglátta, hogy megint ott van a lány, kiflire valót kéreget. Bement a boltba, bevásárolt, és amikor kijött, odaszólt:
– Kislány!
A lány riadtan nézett, mert még soha senki nem szólította meg, amióta az utcán kéreget, illetve többnyire elzavarták. Kati néni újra szólt:
– Kislány! Neked szóltam, gyere ide! – Hangja szelíd, de erélyes volt, és a lány engedelmesen odasomfordált.
– Nekem tetszett szólni?- kérdezte félénken, de illemtudóan.
– Igen, gyere, ott az a pad, üljünk le, kapsz kiflit, beszélgessünk!
A kislány, óvatosan követte a számára ismeretlen nénit. Leültek, Kati néni kipakolt három kiflit, egy dobozos kakaót és némi felvágottat.
– Ezt edd meg, utána beszélgetünk.
A kislány úgy evett, mint aki attól fél, hogy álmodik, és ha felébred, nem lesz ott a mennyei teríték. Közben Kati néni bemutatkozott röviden, megkérte a lányt, ne egyen olyan mohón, senki sem fogja elvenni tőle az ételt.
– Meséld el, ki vagy, és miért vagy az utcán, miért vagy ilyen ápolatlan? Jársz-e iskolába, hiszen mindjárt vége a szünetnek, kezdődik az iskola.
Miután végzett az evéssel, megköszönte, ahogy illik, keze fejével megtörölte a száját, és elkezdett választ adni a kérdésekre.
– Erikának hívnak, a városszéli erdőben élek egy deszkabódéban.
– Nincsenek szüleid?
– Nincsenek! Nem tudom ki az apám, mert erőszak áldozata volt anyám. Ő is egyedül volt, a szülei meghaltak. Munkája sem volt, így nem tudott albérletet fizetni. Talált egy üres bódét, odaköltöztünk.
– És most hol van anyukád?
– Ő már nincs, tüdőgyulladást kapott a télen, de nem ment orvoshoz, meghalt. Most egyedül vagyok, rokonról nem tudok, másnak meg nem kellek.
– Nagyon értelmes lánynak tűnsz, tudod-e?
– Jártam én iskolába, és jó tanuló voltam. Csak amióta anyu nincs, nem tudok tanulni, mert, gúnyolnak a rendezetlenségem miatt. Én még nem tudok mosni, meg vizet hordani, mert messze van a közkút.
– És nincs otthon, vagy intézet? Anyukád halála után a hatóságok nem kerestek?
– Nem.
– Ki temetette el anyukádat?
– Egy másik asszony szólt valakinekm és elvitték, de nem kérdezte senki sem meg, hogy van-e hozzátartozója.
– Vannak-e papírjaid, mint születési anyakönyvi kivonat, betegkártya és egyéb irataid?
– Igen, vannak, anya őrizte egy kis táskában. Minden megvan.
– És hol vannak ezek?
– Eldugtam, ne találja meg senki sem, mert egyszer szükségem lehet rájuk.
– Messze van a hely, ahol eldugtad?
– Igen, kívül a városon, egy helyen.
– Mennyi ideig tart megjárni oda az utat?
– Hát, nem tudom, mert nem nézem sosem az időt, nincs órám.
– Nos, Erika! Én hazavinnélek, ha van kedved velem jönni, de a papírokra és igazolásokra szükség van.
– Miért, intézetbe akar küldeni?
– Nem! De megpróbálhatnánk a közös életet, ha te is akarod. Egy hét próbaidő, utána megbeszéljük, jó? Viszont tudnunk kell igazolni, ki vagy, ha a sors úgy hozza.
– Én nem messze lakom innen, akár mehetünk is. Még soká lesz sötét, és akkor, ha tényleg kellenek a papírok, elhozom, nagyon sietek. Később tessék itt sétálgatni, jövök hamar.
Ezzel Erika elrohant. Gyorsan járta meg az utat, kis batyuféle hátizsák volt nála, Kati néni még ott volt a bolt előtti parkban, és beszélgetett valakivel. Látta, ahogy a lány közeledik, elköszönt ismerősétől, és elindult a lány felé, kérte, kövesse őt. Erika egyből segíteni akart, el akarta kérni a szatyrát.
– Köszönöm – mondta, – vigyük együtt!– A szatyor egyik fülét átengedte a kislánynak. Valóban nem messze lakott, gyorsan hazaértek.
Erika elcsodálkozott a gyönyörű lakáson.
– Én még ilyet nem láttam!
– Ha jól viseled magadat, és megértjük egymást, lehet ez az otthonod. Először is fürdés következik,– mondta szelíden,– hiszen ilyen szép lakásban nem lehetünk ilyen piszkosak–, azzal a fürdőszoba felé terelte a kislányt.
Erika meg sem tudott szólalni, mikor meglátta a szépen csempézett, tiszta fürdőszobát. Nekik csak egy rossz, horpadt, rozsdásodó lavór volt a fürdőszobájuk. Kati néni megnyitotta a vizet, beállította a hőmérsékletet, és vetkőzésre bíztatta a lányt:
– Nem gondolod tán, hogy ruhástól fürdünk?
– Ja, csak gyönyörködtem – felelte, majd gyorsan levetkőzött. Illatos habfürdő, ugyanolyan illatú szappan került elő. Kati néni egy szivacsot is elővarázsolt a kis szekrényből. Érdesebb felével lágyan sikálni kezdte a leánykát. Ő maga is meglepődött, mikor haját megmosva előtűnt selymes szőkesége, mely kissé a vörös felé hajlott, és bronzos fényt kapott, mikor megszárították. Szép tiszta arca volt, az orra körül néhány apró szeplővel. Kati néni meg volt elégedve a látvánnyal.
– Most vagyunk bajban, Erikám, nekem nincs ruhám, ami rád jó lenne.
– Nem baj, nekem van a hátizsákomban, – és ezzel előhalászott a táska mélyéből egy kétes színű és tisztaságú blúzt, valamint egy nadrágot.
– Fehérneműd nincsen?
– Nincs!- jött a válasz!
– Nem baj, ezt a ruhát most nem veszed föl. Kimosom, reggelre megszárad, addig keresek egy régebbi, nyári köntösfélét, abban ellehetsz reggelig.
Még kicsit beszélgettek, vacsoráztak, és átnézték a papírokat. Majd aludni tértek.
Erika még sosem aludt ilyen puha ágyban, igazi párnával a feje alatt, bár nem ő tehetett róla. Kati néni nehezen aludt el, elgondolkodott, mit vett a nyakába, de már nem volt visszaút, nem dobhat ki egy árva gyereket, akinek odanyújtotta a pislákoló reményt. Elnyomta az álom. Reggel korán ébredt, kivasalta a lányka ruháit, reggelit készített. A kislány is felébredt. Kati néni megmutatta neki a lakást, a mellékhelyiségeket, és azok használatát. Reggeli után vásárolni indultak. Erika kézen fogta gyámolítóját, nagyon örült, hogy nem az utcán kell lézengenie. Nem ismert rá senki a járókelők közül, ez tetszett neki. Akkor ijedt meg egy kicsit, mikor meglátta Kati néni tegnap esti beszélgető társát, de nem történt baj. A másik nénivel beszéltek pár szót, és kérdésére azt válaszolta Kati néni, hogy egy távoli rokona kislánya, aki most nála lesz egy hétig. Erika örült, mert arra gondolt, ez jó jel. Ruhaboltba mentek. Sok mindent vett neki gyámolítója, a fehérneműtől egészen a kabátig. Boldog volt nagyon, szíve úgy kalapált, alig fért el kis mellében. Nagyon hálás volt, rengeteget segített, tanult az iskolai könyveiből, és csüggött Kati néni minden szaván. Főzésben, takarításban, bevásárlásban is segített. Nem beszéltek a továbbiakról. A lány izgatott volt, mert letelt az egy hét, szólni azonban nem mert. A néni sem szólt semmit.
Éppen hétvége volt, hát elmentek sétálni, ettek egy fagyit, és kirakatokat néztek. Elérkezett a hétfő is. Reggelinél Kati néni azt mondta:
– Erikám, ma elmegyünk a gyámhivatalba, bejelentjük, hogy mivel árva gyerek vagy, én vagyok a gyámod. Ezt hivatalossá tesszük. Kezdődik az iskola, nem tudlak beíratni, ha nincs igazolás róla, hogy én vagyok a gondviselőd.
Bár Erika az első szavaknál megszeppent, mire végzett a mondókájával, már a nyakában sírt örömében. Párszor meg kellett jelenniük a hatóságok előtt, de senki sem gördített legyőzhetetlen akadályt kettőjük dolga elé. Iskolakezdésre Kati néni lett a hivatalos gyámja Erikának. Ekkor Erika engedélyt kért, hogy mamának szólíthassa. Boldogan borultak egymás nyakába. Innen kezdve mama volt, nem Kati néni.
A régi iskolájából kikérte, és beíratta abba, ahol korábban ő is tanított! A zeneiskolába is járnia kellett, de nem volt gond, tehetségesnek, szorgalmasnak bizonyult. Otthon is tanította a mama.
Életének gyökeres változásához, az új iskolához gyorsan alkalmazkodott Erika. Nagyfokú empátia volt benne, tisztelt mindenkit és mindent, amit csinált alázattal, de nem megalázkodva tette. Segítő szándéka is határtalan volt. Otthon sokat gyakorolt még egyedül is, akkor is, amikor a mama nem volt vele. Kati néni nagyon meg volt elégedve a „talált lányával”, nagyon megszerette, mert Erika is szerette, tisztelte. Soha semmit nem kellett kétszer mondani neki, dolgaira vigyázott, kivette részét a házimunkából. A zenei tanulmányaival is nagyon szépen haladt, már az első évben sokat behozott lemaradásából. Szépen haladtak, Erika már a nyolcadik osztály végére osztályelső lett. Meghozta gyümölcsét az együtt töltött öt év. A nyolcadik osztály félévénél komoly beszélgetést folytattak a továbbtanulásról. Kati néni elmondta, hogy ő már nem tud hozzátenni a tudásához, és javasolta a Zeneművészeti Szakközépiskolát. Erika nem akart elszakadni a mamától, az iskola a szomszéd városban volt, így bejáróként folytatta tanulmányait. A mama már hatvanhatodik évében járt, fáradt volt, de segítette lányát. Nagyon büszke volt rá, és magára is, amiért nem hagyta az utcán heverni ezt a tehetséges gyermeket.
Iskolai koncerteken olyan jól szerepelt, hogy nagy koncertek előtti bemutatkozásokra kapott lehetőséget. Hol zongoratudását csillogtatták, hol hegedülni kérték föl. A középiskola elvégzését követően a konzervatórium lett a cél. Sikeres felvételi vizsga után megkezdte tanulmányait. Nagyon nehéz volt már számára, de nem a tanulás vagy a bemutatkozó koncertek, hanem az, hogy a mama egyre gyengébb lett, ahogy teltek az évek. Egyszer az idős nő megmutatott neki egy betétkönyvet.
– Erikám, már nagyon gyenge vagyok. Tudom, hamarosan megtérek a Teremtőmhöz, és a papa oldalán fogok zenélni, az égi zenekarban. Ebben a könyvben a szükséges pénzösszeg van a temetésemre, a te nevedre kiállíttatva, hogy kivehesd, amikor kell. A szertartás egyszerű legyen, mint amilyen az életem volt, ennyit kérek tőled, és hogy a papa mellé tegyetek.
Sírtak együtt, míg a mama elaludt. Erika betakarta, egy darabig ült az ágya mellett, őrizte álmát. Kiment a virágoshoz, vett egy csokor mezei virágot, szerette a mama, és odakészített egy csésze teát.
Már a konzervatórium vége felé járt, mikor a vizsgaelőadásokra készültek egy koncert keretében. Boldogan újságolta a mamának, mikor és hol lesz az előadás, és hogy taxit küld érte. De sajnos az előadás előtt két héttel a mama leszerződött az égi zenekarba. Mosolyogva ment el, mert szeretett, fogadott leánya a kezét fogta. Nagyon büszke volt, szíve mélyén örült, hogy felvette az utcán azt a kis kavicsot, mely igazából egy gyémántot rejtett. Erika a kívánsága szerint intézte a temetést, legszívesebben el sem ment volna a koncertre, de azt nem lehetett megtenni. A vizsgázóknak volt egy-egy szóló előadása, majd a végén egy zenekart alkottak, és egy nagyzenekari darabot adtak elő. A szólók előtt mindenkit néhány szóval bemutattak. Erikát nagy meglepetés érte, a néhány szavas bemutató után a műsorközlő egy levelet olvasott föl, mely rövid volt:
– Tisztelt hallgatóság! Én az utcán találtam valamit, amiről azt hittem kavics, de mint Önök is láthatják, hallhatják, valójában egy gyémántot találtam. Katalin, egykori hegedű és zongoraművész tanár.
Erika sírva lépett a mikrofonhoz, és ennyit mondott:
– Engedjék meg, hogy ezt a mamának ajánljam! – vonóját a hegedűre illesztve elkezdett játszani. A közönség álló tapssal jutalmazta.
Diplomaosztás után kiment a temetőbe, megmutatta a mamának, megköszönte a törődést, és hegedűjét elővéve, kedvenc darabját kezdte játszani, szépen, halkan, a hely szelleméhez igazodva. Erika nem nélkülözött, a mama mindent ráhagyott, amije volt. Világhírű zeneművész lett, de koncerteket úgy vállalt, hogy bárhol járt a világban, a mama halálának évfordulóján a temetőben legyen, ahol mindig eljátszotta a mama dalát.

2014-06-16
Tiszakécske

Ui: A történet kitalált, bármilyen hasonlóság az élet műve lehet! A véletlenekben viszont nem hiszek, mindennek oka van!


Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/1. szám, április-május

Egymásra találva

A lány az egyetem hátsó kertjében, egy padon olvasta jegyzeteit. Vörösbe hajló szőkehaján csillogott a késődélutáni nap. Szép, szabályos arcvonásait az orra körül néhány szeplő tette még vonzóbbá. Öltözéke egyszerű, vékony blúz és szövetnadrág volt. Nem hivalkodó, de nagyon csinos, vonzó teremtés. Mikor lapozott föl-föl nézett és látta, szemben a fiú megint ott ül és Őt nézi leplezetlenül, de inkább érdeklődően, nem tolakodóan! A fiú kicsit hasonlított a lányra, arcvonásai ugyanolyan szabályosak voltak, szeplői is nagyjából úgy helyezkedtek el, mint a lánynak csak a haja vörösesből inkább barnába hajlott. Öltözéke is hasonló volt rövid ujjú nyári ing, és vászonnadrág.
Árva fiú volt, intézetben és több nevelőszülőnél volt élete korai szakaszában, de hat évesen egy olyan családhoz került ahol saját gyerek nem lehetett és Őt úgy nevelték mintha sajátjuk lenne. Azonban megtartották eredeti nevét és mindent elmondtak neki, ami származásáról tudható volt.
Azt is, hogy van vagy volt egy iker testvére, de a gyámügy külön helyezte el őket és mást nem tudnak róla. Mindent megadtak neki és tanunásra ösztönözték, szerették volna, ha egyetemre megy, és Ő mindenben igyekezett nevelő szülei kedvére tenni, köszönetképpen, amiért felnevelték és jól bántak vele. Gimnázium után határozta el, hogy nyomozásba kezd és kideríti, amit csak lehet. Így jutott el a lányig, bár álmában sem gondolta, ugyan arra az egyetemre fognak járni csak a fiú gépészeti szakot, a lány bölcsészetet tanult.

A lány kissé izgult, valamiért úgy érezte, ma megtörténik, ma oda megy hozzá a fiú, aki régóta figyeli és nem mellesleg nagyon jó benyomást tett rá azzal, hogy nem tolakodott, nem rohanta le, ahogy más srácok próbálták ostromolni. A fiú is tudta, ma oda fog menni, de még a gondolatait rendezte párpillanatig. Felállt határozott léptekkel oda ment a lány elé és megszólította!
Szervusz, Kovács Krisztián vagyok és kezet nyújtott a lánynak. A lány felállt elfogadta a felé nyújtott kezet és Ő is bemutatkozott Kovács Krisztina vagyok!

Ide ülhetek melléd, kérdezte határozottan Krisztián, s miután igen választ kapott táskáját letette a padvégére és leült a lány mellé, de illő távolságra, ne érezze a lány bántónak a testi közelséget.
Régóta figyellek, mondta Krisztián. Tudom, és kíváncsi voltam rá meddig bírod, mikor jössz közelebb, válaszolta Krisztina. Szeretnélek kicsit közelebbről megismerni, de nem szeretnék tolakodó, vagy bunkó lenni, nem stílusom. Szép nyakláncod van dicsérte meg a lány nyakékét, mely egy szív alakú arany medál volt rajta két egymásba fonódó K betűvel, neki is volt egy ilyen, de nem árulta még el. Azt mondták anyu hagyta nekem. A szív szétnyitható volt és egy fénykép is volt benne az édesanyjáról. Ezt hogy érted, hogy anyukád hagyta neked? Tudod anyukám nem sokkal születésem után meghalt és csak ez az egy emlékem van róla. De erről egyelőre nem szeretnék beszélni, talán egyszer és elhallgatott. Elnézést kérek nem akartam az emlékeidet megsérteni, mondta, de örült az információnak, hiszen ez a célja, minél hamarabb a lehető legtöbbet megtudni Krisztináról!
De most inkább a tanulásra az iskolára terelte a szót. Mit tanulsz? Bölcsészetre járok, irodalommal foglalkozom, tanár szeretnék lenni. És közben pakolni kezdte könyveit, nekem most még lesz egy órám, amit nem szeretnék kihagyni, szia! Várj, ha meg engeded, elkísérlek, add, ide a zsákod viszem. Könnyű kis hátizsák volt néhány könyv és egy jegyzetfüzet volt benne. Holnap is ott leszek, ha gondolod, kijöhetsz oda, mondta Krisztina mielőtt belépett az előadó terembe. Ne haragudj, holnap nem mehetek, fontos ügyben el kell utaznom, de hétfőre visszajövök, és ott leszek. Krisztián elutazott és mindent megtudott, amire kíváncsi volt. Izgatottan várta a hétfőt, de fogalma sem volt még hogyan mondja el Krisztinának, amit megtudott. Nagyon boldog volt, hogy bizonyosságot nyert az, amit régóta tudni szeretett volna és most már papírral is tudta igazolni. A néni, akinél járt nagyon kedves volt és mindent, amit tudott róluk elmondta és át adta a dokumentumokat is.
Hétfőn mivel kevés órája volt, hamar megebédelt az egyetemi konyhán és sietett a hátsó kertbe. Leült arra a padra, amin előző héten Krisztinával beszélgetett. Gondolatait rendezgette.
Még egy órája sem ült ott mikor meglátta a lányt közeledni, hátára omló vörösesszőke haján csodás játékot játszottak a nap sugarai, tetszett a látvány Krisztiánnak, de nem a szerelmet látta, attól sokkal fontosabb érzelmek gyűltek benne. Krisztina oda érve köszönés képen meg kérdezte, hát Te ilyen hamar itt vagy? Azt hittem nem is jössz, hogy el is felejtesz. Nem, hogy is tehetném, hisz oly régóta várom, hogy végre a megfelelő kapcsolat létre jöjjön közöttünk! Krisztina meglepődött. Mit értesz megfelelő kapcsolaton? Mindent elmesélek szépen sorjában. De szeretném, ha eljönnél velem egy étterembe este hat órakor, meg hívlak vacsorázni. Nem korai ez még, kérdezte Krisztina kicsit meglepetten, mert nem gondolta, hogy ilyen gyors lesz a további kapcsolatuk. Ne gondolj, semmi hátsó szándékra csak fontos dolgot szeretnék veled megbeszélni, és jó lenne, ha nem itt tennénk. Tudta életük gyökeresen meg fog változni és azt szerette volna, ha minél kisebb a lány megrázkódtatása. Hát jó, mondta a lány és egy mosollyal jutalmazta a meghívást. Még kis ideig a tanulásról beszélgettek majd az indokkal, hogy készülnek estére elköszöntek egymástól. Krisztiánnak nagyon nehezére esett, mert nem akart már távol lenni soha többé Krisztinától!
Egy hangulatos kis éttermet választott ahol az asztalok lekerített kis bokszokban voltak, így meghittebb a hangulat és nem zavarják egymást a vendégek. Asztalt foglalt és hatra elment a lányért a kollégiummá alakított volt munkásszállóhoz. A lány nagyon csinosan volt öltözve és a lánc is ott volt a nyakában szív alakú medáljával! Elfogyasztottak egy könnyű vacsorát és ásványvizet ittak, Krisztián nem akarta, hogy a legkisebb mértékben is alkohol befolyás alatt legyenek a nagy pillanatban.
Nos, akkor elmondod miért hívtál, mi az, amiért ilyen titokzatos vagy? Kérdezte Krisztina. Igen, de arra kérlek, bár mit is hallasz, ne rohanj el, mert ez nagyon fontos mindkettőnknek.
Mit szólnál hozzá, ha kiderülne, hogy van egy testvéred? Krisztina megdöbbent, egy szerelmi vallomásra számított, tessék nyomta meg a kérdést. Krisztián egy vastag dossziét tett az asztalra a táskájából és egy kis dobozkát melyből elővette annak a nyakláncnak a párját, melyet Krisztina a nyakában hordott. Az is egy szív alakú medál volt rajta két egymásba fonódó K betűvel. Nagyot nézett a lány, a fiú szétnyitotta a kis szívet és benne volt édes anyja fényképe. A lány majdnem elájult a kép láttán, hiszen ez az Én édesanyám mondta. Tudom és az enyém is felelte Krisztián. A lány szeme könnyes lett. Kérlek, nyisd ki Te is a Te medálodat. Ugyan olyan kis fénykép volt abban a medálban is. Az édesanyánk szülés után kéthéttel meghalt, a rokonok nem vállaltak bennünket, mert erőszak áldozata volt anya és mi ebből fogantunk. A család szerette volna, ha megszakítatja anya a terhességet, de ő nem akarta mondván nem mi tehetünk róla. Így kerültünk intézetbe, és mikor lehetett oda adtak nevelőszülőknek, de a gyakorlat az volt, hogy a testvéreket elszakították egymástól! Az én nevelőszüleim nem titkolták előlem a kilétemet és nagyon sokat tudtak elmondani, ami alapján neki láttam, hogy megkeresselek.
Soha többé nem akarok elszakadni tőled! Itt az összes írat, oda adom, nézd át, tudd meg kivagy, azzal a lány mellé ült átölelte és sírtak, mint két kis gyerek!

2014-05-27
Tiszakécske




lap tetejére