Nálad van, észre sem veszed.
Aztán mit sem tudva leteszed elém.
Pont annyit kérsz és pont annyit adsz,
hogy megmaradj te, és megmaradjak én.
azt hiszem már egész pici
koromban hallottam róla
anyuék mesélték hogy az egyik
papámnak is volt
távoli dolognak tűnt
és arra gondoltam hogyha
jó leszek talán nem is kér belőlünk
aztán apumama is találkozott vele
akkor már nagy voltam
és kicsit féltem is
onnantól mindig ott volt
mint egy háttérzene
hiába az ember mindent összehisz
de a nagynénit is megtalálta
meg a nagybácsit
meg a feleségeket
aztán apu jött ő volt hátra
már ismerős volt a jelenet
mikor anyut behálózta
gyors volt és nemigen viccelt
és úgy vette el tőlünk hogy
előtte bedobta nekem a ziccert
bár nem volt túl elegáns
azóta itt van mint
kalkulációs tényező
és hidegebb mint bármi más
de perzselően érzékelhető
lebegni felhőn át a magasba ha érek
ahol már elképzelhető a folytonosság
csend a hangja minden szívverésnek
fázni kezd hiába takarják
engedj mennem értem ne tegyél semmit
lemondó utca fokait nehezen lépem
suttog a szél nehogy azt elhidd
jusson eszedbe valahogy beszédem
jusson eszedbe szemem a hallgatásé
eső pöttyözte üveg a fénye átható
beletelik a tegnap legyen az másé
vissza se nézni talán az volna jó
Mert nem vagy már a régi,
sem olyan feszes, sem légies,
és aki rég nem látott
megdöbbenve kérdi: mi ez?
Ezt persze nem veszed könnyen,
de a lapot meg igen,
no meg a szemüveget a fejedre,
hiszen anélkül vaksi vagy,
meg amúgy is hülyeség lenne
megsértődni azon, ami végül is igaz.
Mert egyszer csak megszokod,
hogy nem vagy már a régi,
úgyhogy fogod a napot
és beletuszkolsz negyvenévnyi
bölcsességet, meg ami még kell,
aztán csak élsz,
és csak előre nézel
Már érzem a december tisztaságát,
ahogy a forralt bor illata körbefog,
ahogy az év ünnepi csendjét hívják
a megfáradt tegnapok.
Ilyenkor pont olyan az élet,
amilyennek legjobban szeretem,
kinyílnak a fülek, a szívek
és senki sem lesz idegen.
Ilyenkor célba érnek a vágyak
és kicsit még adni is tudunk,
meglátjuk a csodákat,
és legmélyebb önmagunk.
Megmászom neked a hegyet
és ha kell, alámerülök,
megmutatom; bármit lehet,
nincsenek határok, börtönök,
megmutatom; ez nem varázslat,
az egész világ elfér a tenyeredben,
feletted a végtelenség,
ma bármit megcsinálhatsz,
hisz erős vagy, legyőzhetetlen!
Akkor nem volt szégyenlős a reggel,
arcok, kezek járták combjait,
és egy hang belül - szeretned kell...
mindig... muszáj valakit.
Aztán üres lett a reggel,
árnyak, bilincsek, börtönök,
és a kulcs a zárba
már réges-rég beletörött.
Feszítővasat ide!
Szakadjon ki a helyéről minden!
És én kitéptem a szívem is,
mert nem volt kinek megőrizzem.
Az meg ott hevert a porban,
arcok, kezek vették körbe,
és csak te láttad, hogy ott van,
szégyenlősen, összetörve.
A valóság csupa ellentmondás,
a miénk amúgy is különös,
nem egy klisékkel szürkített világ,
a miénk életszínű; kék-sárga-vérvörös,
és miénk a zuhanás, a repülés,
hogy ne egy helyben tébláboljunk,
hogy teleszórjuk könnyekkel-örömökkel
a perceket, hogy szeressünk,
ez a dolgunk.
Csak állt és nézte
a búsan lengő falevelet,
fáradt volt ő is,
mint az a nyár végi mozdulat
és a levegő illata,
ami az orrában maradt.
Arra gondolt, "szegény falevél,
úgyis elragad egy vihar,
mielőtt őszi köntöst öltenél"...
Csak állt, a falevelet nézte;
úgy tűnt, hogy neki integet,
és mikor az felpattant a szélre,
eldöntötte, hogy ő is vele megy.
Most már csöndesebben gondolok rád,
már nem zokogva térdepel a bánat
és már nem a halál felé bont vitorlát
minden gondolat,
hogy megpihenjen nálad.
Nem felejtek, csak már nem fulladok,
él bennem minden mosoly, minden hang,
már szelíden szomorúak a hajnalok
és a jajt... megőrzi egy csendharang.
Már csöndesebben gondolok rád,
már csitítgatni képes minden emlék
és úgy suttog, úgy ölel át,
mintha újra az öledben lennék.
Alulra a súlyosakat tettem,
tetejére a pehelykönnyű
finom érzelmeket,
de nem sikerült, nem fért bele minden,
és a fele cuccom kint rekedt.
Most ennyi, felcímkézem,
itt a nevem, felírom a címet is,
de ha elveszik és megtalálod,
fel ne add... ott már senki sem lakik.
néha táncoltam az úton,
néha a bú mutatott irányt,
néha a hajnalt csókoltam
s az, mintha magammal vihetném
úgy csinált,
de nem hoztam el soha semmit,
és csak magamat vittem,
majd ha egyszer megkérdezik;
"ki vagy Vándor?" azt felelem,
"az vagyok most, aki máskor,
akinek mindig lenni akartam
az utolsó számadáskor"
néha, mikor megcsörren a telefon
a hangodat várom,
hogy a végtelenségből hívj, hogy megkeress,
itt semmi sem változott, a számom
ugyanaz, és a tiéd is végleges,
mert sosem fogom kitörölni,
amikor elmentél, megfogadtam,
tudod félek, hogy elvesztenék valamit,
amiről azt hittem, hogy halhatatlan...
Az első metszés, az fájt a legjobban,
mélyre hatolt és hiába is titkoltam,
utána egy rémes var maradt.
De a var - lassan heggé szelídült,
itt van ma is a blúz alatt,
ha idehajolsz, biztos látod,
nem csak a rémült,
megcsonkolt hiúságot.
Az első - az nagyon fájt,
a másodiktól vaddá váltam,
a sokadik a félhomályt
vágta ketté... végül az útitársam
lett az összes hegem,
elfogadtam, már őket szeretem.
Mert tőlük lettem én az, aki,
megöltek és újraszültek,
és ők tanítottak látni és hallani,
és nekem ettől...
ettől lettek gyönyörűek.
Úgy emlékszem, fájt nagyon,
de megfogott, nem engedett,
pedig sírtam... nem hagyom...
majd vártam - talán jobb lehet.
Jaj nyers volt és ragadós,
csak kapni akart, adni nem,
és mögötte sok vak csatlós
rohant a nagy semmiben.
Befelé... úgy folyt a könny,
én tudtam - lassan fulladok,
és féltem, hogyha hazajön
a szavai, mint tolvajok,
elcsennek a lelkemből
egy újabb... apró darabot.
Mert se erkölcs, se jellem...
csak aljas szitok jött felém,
a gyengékkel volt kegyetlen,
ma már - a pokolba elrejteném...
de már csak emlékszem
hogy fájt nagyon,
ma már nem részem...
már nem hagyom.
Nem fogok odanézni,
ha a világ úgy dönt,
hogy épp nem szeret.
Amíg neki nem fontos a csönd,
míg sarokba állítja
ami fontos lehet...
addig én várok,
tanulok és figyelek,
és amikor végre idebiccent,
én majd mindent
megbocsájtva, néma,
küzdő alázattal
nézek a világra,
és ha marasztal...
hát elmondom, hogy mi van velem,
és azt is, hogy én
az összes bánatával...
pont így szeretem.
Benne volt a világ... az
egész világ a mosolyában.
Egy csepp fény, amit ha megláttam
tudtam, átrepül az égen, át az egészen...
és megérint valakit.
Békét mosolygott. A lyukakra foltot,
virágra szirmait,
és én kértem, hogy csak kicsit
adjon másnak, nekem maradjon,
ne a világnak.
Ez a tiéd, mondta egyszer,
- magaddal viheted...
és én versengtem a holddal,
szaladtam a beteg, sápadt mosollyal
és tudtam, nekem ezzel fizetett,
az utolsóval...
Ma egy kicsit... egy kicsit
ne nézz ide,
ezer darab hull... csak gurul,
néhány nagy remény,
és sok kicsike,
egy szó kellene; egy varázsige.
Ne nézz most rám,
számolj százig vagy ezerig,
én még kicsit illesztgetek...
itt egy darab... ott egy másik,
messze gurult, alig látszik.
Most egy kicsit ne nézz ide,
minden meglesz, el nem bújhat...
csak a semmiből kell összeraknom,
s újraálmodnom a múltat.
1975-ben születtem, Bonyhádon, jelenleg Budapesten élek. A versek iránti vonzalmamat középiskolai tanárnőmnek köszönhetem, volt is akkoriban néhány versírási próbálkozásom, de felnőttként eltávolodtam az irodalomtól.
Azonban néhány éve, egy súlyos betegség következtében sok időt kényszerültem magammal tölteni. Ez idő alatt rengeteget tanultam türelemről, szeretetről, odaadásról. Éreztem, hogy a félelmeimet, fájdalmaimat ki kell írnom magamból. Írtam novellákat, kisregényt, végül mégiscsak a versírás szerelmese lettem. Verseim nemcsak a betegségemről, mint tabutémáról szólnak, a legszemélyesebb történeteimet dolgozom fel bennük.
Saját kötetem még nem jelent meg, de publikáltam már nyomtatott és elektronikus folyóiratban is, valamint verseim irodalmi antológiákban is szerepelnek.