Kiss-Teleki Rita versei:

Délibáb virtuális művészeti lap 2020. Hetedik évad/4. szám

Egyensúly

                                                                                    Nálad van, észre sem veszed.
                                                                                    Aztán mit sem tudva leteszed elém.
                                                                                    Pont annyit kérsz és pont annyit adsz,
                                                                                    hogy megmaradj te, és megmaradjak én.

sorkoz

Juss

                                                                                    azt hiszem már egész pici
                                                                                    koromban hallottam róla
                                                                                    anyuék mesélték hogy az egyik
                                                                                    papámnak is volt
                                                                                    távoli dolognak tűnt
                                                                                    és arra gondoltam hogyha
                                                                                    jó leszek talán nem is kér belőlünk
                                                                                    aztán apumama is találkozott vele
                                                                                    akkor már nagy voltam
                                                                                    és kicsit féltem is
                                                                                    onnantól mindig ott volt
                                                                                    mint egy háttérzene
                                                                                    hiába az ember mindent összehisz
                                                                                    de a nagynénit is megtalálta
                                                                                    meg a nagybácsit
                                                                                    meg a feleségeket
                                                                                    aztán apu jött ő volt hátra
                                                                                    már ismerős volt a jelenet
                                                                                    mikor anyut behálózta
                                                                                    gyors volt és nemigen viccelt
                                                                                    és úgy vette el tőlünk hogy
                                                                                    előtte bedobta nekem a ziccert
                                                                                    bár nem volt túl elegáns
                                                                                    azóta itt van mint
                                                                                    kalkulációs tényező
                                                                                    és hidegebb mint bármi más
                                                                                    de perzselően érzékelhető

sorkoz

vissza se nézni

                                                                                    lebegni felhőn át a magasba ha érek
                                                                                    ahol már elképzelhető a folytonosság
                                                                                    csend a hangja minden szívverésnek
                                                                                    fázni kezd hiába takarják
                                                                                    engedj mennem értem ne tegyél semmit
                                                                                    lemondó utca fokait nehezen lépem
                                                                                    suttog a szél nehogy azt elhidd
                                                                                    jusson eszedbe valahogy beszédem
                                                                                    jusson eszedbe szemem a hallgatásé
                                                                                    eső pöttyözte üveg a fénye átható
                                                                                    beletelik a tegnap legyen az másé
                                                                                    vissza se nézni talán az volna jó

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2020. Hetedik évad/1. szám

Mert élsz

                                                                                        Mert nem vagy már a régi,
                                                                                        sem olyan feszes, sem légies,
                                                                                        és aki rég nem látott
                                                                                        megdöbbenve kérdi: mi ez?
                                                                                        Ezt persze nem veszed könnyen,
                                                                                        de a lapot meg igen,
                                                                                        no meg a szemüveget a fejedre,
                                                                                        hiszen anélkül vaksi vagy,
                                                                                        meg amúgy is hülyeség lenne
                                                                                        megsértődni azon, ami végül is igaz.
                                                                                        Mert egyszer csak megszokod,
                                                                                        hogy nem vagy már a régi,
                                                                                        úgyhogy fogod a napot
                                                                                        és beletuszkolsz negyvenévnyi
                                                                                        bölcsességet, meg ami még kell,
                                                                                        aztán csak élsz,
                                                                                        és csak előre nézel

sorkoz

Decemberben

                                                                                        Már érzem a december tisztaságát,
                                                                                        ahogy a forralt bor illata körbefog,
                                                                                        ahogy az év ünnepi csendjét hívják
                                                                                        a megfáradt tegnapok.
                                                                                        Ilyenkor pont olyan az élet,
                                                                                        amilyennek legjobban szeretem,
                                                                                        kinyílnak a fülek, a szívek
                                                                                        és senki sem lesz idegen.
                                                                                        Ilyenkor célba érnek a vágyak
                                                                                        és kicsit még adni is tudunk,
                                                                                        meglátjuk a csodákat,
                                                                                        és legmélyebb önmagunk.

sorkoz

Megmutatom

                                                                                        Megmászom neked a hegyet
                                                                                        és ha kell, alámerülök,
                                                                                        megmutatom; bármit lehet,
                                                                                        nincsenek határok, börtönök,
                                                                                        megmutatom; ez nem varázslat,
                                                                                        az egész világ elfér a tenyeredben,
                                                                                        feletted a végtelenség,
                                                                                        ma bármit megcsinálhatsz,
                                                                                        hisz erős vagy, legyőzhetetlen!

sorkoz

Szégyenlősen

                                                                                        Akkor nem volt szégyenlős a reggel,
                                                                                        arcok, kezek járták combjait,
                                                                                        és egy hang belül - szeretned kell...
                                                                                        mindig... muszáj valakit.
                                                                                        Aztán üres lett a reggel,
                                                                                        árnyak, bilincsek, börtönök,
                                                                                        és a kulcs a zárba
                                                                                        már réges-rég beletörött.
                                                                                        Feszítővasat ide!
                                                                                        Szakadjon ki a helyéről minden!
                                                                                        És én kitéptem a szívem is,
                                                                                        mert nem volt kinek megőrizzem.
                                                                                        Az meg ott hevert a porban,
                                                                                        arcok, kezek vették körbe,
                                                                                        és csak te láttad, hogy ott van,
                                                                                        szégyenlősen, összetörve.

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2019. Hatodik évad/4. szám

Miénk

                                                                                        A valóság csupa ellentmondás,
                                                                                        a miénk amúgy is különös,
                                                                                        nem egy klisékkel szürkített világ,
                                                                                        a miénk életszínű; kék-sárga-vérvörös,
                                                                                        és miénk a zuhanás, a repülés,
                                                                                        hogy ne egy helyben tébláboljunk,
                                                                                        hogy teleszórjuk könnyekkel-örömökkel
                                                                                        a perceket, hogy szeressünk,
                                                                                        ez a dolgunk.

sorkoz

Falevél

                                                                                        Csak állt és nézte
                                                                                        a búsan lengő falevelet,
                                                                                        fáradt volt ő is,
                                                                                        mint az a nyár végi mozdulat
                                                                                        és a levegő illata,
                                                                                        ami az orrában maradt.
                                                                                        Arra gondolt, "szegény falevél,
                                                                                        úgyis elragad egy vihar,
                                                                                        mielőtt őszi köntöst öltenél"...
                                                                                        Csak állt, a falevelet nézte;
                                                                                        úgy tűnt, hogy neki integet,
                                                                                        és mikor az felpattant a szélre,
                                                                                        eldöntötte, hogy ő is vele megy.

sorkoz

Már átölel

                                                                                        Most már csöndesebben gondolok rád,
                                                                                        már nem zokogva térdepel a bánat
                                                                                        és már nem a halál felé bont vitorlát
                                                                                        minden gondolat,
                                                                                        hogy megpihenjen nálad.
                                                                                        Nem felejtek, csak már nem fulladok,
                                                                                        él bennem minden mosoly, minden hang,
                                                                                        már szelíden szomorúak a hajnalok
                                                                                        és a jajt... megőrzi egy csendharang.
                                                                                        Már csöndesebben gondolok rád,
                                                                                        már csitítgatni képes minden emlék
                                                                                        és úgy suttog, úgy ölel át,
                                                                                        mintha újra az öledben lennék.

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2019. Hatodik évad/2. szám

Bőrönd

                                                                                        Alulra a súlyosakat tettem,
                                                                                        tetejére a pehelykönnyű
                                                                                        finom érzelmeket,
                                                                                        de nem sikerült, nem fért bele minden,
                                                                                        és a fele cuccom kint rekedt.
                                                                                        Most ennyi, felcímkézem,
                                                                                        itt a nevem, felírom a címet is,
                                                                                        de ha elveszik és megtalálod,
                                                                                        fel ne add... ott már senki sem lakik.

sorkoz

Vándor

                                                                                        néha táncoltam az úton,
                                                                                        néha a bú mutatott irányt,
                                                                                        néha a hajnalt csókoltam
                                                                                        s az, mintha magammal vihetném
                                                                                        úgy csinált,
                                                                                        de nem hoztam el soha semmit,
                                                                                        és csak magamat vittem,
                                                                                        majd ha egyszer megkérdezik;
                                                                                        "ki vagy Vándor?" azt felelem,
                                                                                        "az vagyok most, aki máskor,
                                                                                        akinek mindig lenni akartam
                                                                                        az utolsó számadáskor"

sorkoz

Telefon

                                                                                        néha, mikor megcsörren a telefon
                                                                                        a hangodat várom,
                                                                                        hogy a végtelenségből hívj, hogy megkeress,
                                                                                        itt semmi sem változott, a számom
                                                                                        ugyanaz, és a tiéd is végleges,
                                                                                        mert sosem fogom kitörölni,
                                                                                        amikor elmentél, megfogadtam,
                                                                                        tudod félek, hogy elvesztenék valamit,
                                                                                        amiről azt hittem, hogy halhatatlan...

sorkoz

Hegek

                                                                                        Az első metszés, az fájt a legjobban,
                                                                                        mélyre hatolt és hiába is titkoltam,
                                                                                        utána egy rémes var maradt.
                                                                                        De a var - lassan heggé szelídült,
                                                                                        itt van ma is a blúz alatt,
                                                                                        ha idehajolsz, biztos látod,
                                                                                        nem csak a rémült,
                                                                                        megcsonkolt hiúságot.

                                                                                        Az első - az nagyon fájt,
                                                                                        a másodiktól vaddá váltam,
                                                                                        a sokadik a félhomályt
                                                                                        vágta ketté... végül az útitársam
                                                                                        lett az összes hegem,
                                                                                        elfogadtam, már őket szeretem.
                                                                                        Mert tőlük lettem én az, aki,
                                                                                        megöltek és újraszültek,
                                                                                        és ők tanítottak látni és hallani,
                                                                                        és nekem ettől...
                                                                                        ettől lettek gyönyörűek.

sorkoz

Fájt nagyon

                                                                                          Úgy emlékszem, fájt nagyon,
                                                                                          de megfogott, nem engedett,
                                                                                          pedig sírtam... nem hagyom...
                                                                                          majd vártam - talán jobb lehet.
                                                                                          Jaj nyers volt és ragadós,
                                                                                          csak kapni akart, adni nem,
                                                                                          és mögötte sok vak csatlós
                                                                                          rohant a nagy semmiben.
                                                                                          Befelé... úgy folyt a könny,
                                                                                          én tudtam - lassan fulladok,
                                                                                          és féltem, hogyha hazajön
                                                                                          a szavai, mint tolvajok,
                                                                                          elcsennek a lelkemből
                                                                                          egy újabb... apró darabot.
                                                                                          Mert se erkölcs, se jellem...
                                                                                          csak aljas szitok jött felém,
                                                                                          a gyengékkel volt kegyetlen,
                                                                                          ma már - a pokolba elrejteném...

                                                                                          de már csak emlékszem
                                                                                          hogy fájt nagyon,
                                                                                          ma már nem részem...
                                                                                          már nem hagyom.

sorkoz

Szeretem

                                                                                          Nem fogok odanézni,
                                                                                          ha a világ úgy dönt,
                                                                                          hogy épp nem szeret.
                                                                                          Amíg neki nem fontos a csönd,
                                                                                          míg sarokba állítja
                                                                                          ami fontos lehet...
                                                                                          addig én várok,
                                                                                          tanulok és figyelek,
                                                                                          és amikor végre idebiccent,
                                                                                          én majd mindent
                                                                                          megbocsájtva, néma,
                                                                                          küzdő alázattal
                                                                                          nézek a világra,
                                                                                          és ha marasztal...
                                                                                          hát elmondom, hogy mi van velem,
                                                                                          és azt is, hogy én
                                                                                          az összes bánatával...
                                                                                          pont így szeretem.

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2019. Hatodik évad/1. szám

Mosollyal

                                                                                    Benne volt a világ... az
                                                                                    egész világ a mosolyában.
                                                                                    Egy csepp fény, amit ha megláttam
                                                                                    tudtam, átrepül az égen, át az egészen...
                                                                                    és megérint valakit.
                                                                                    Békét mosolygott. A lyukakra foltot,
                                                                                    virágra szirmait,
                                                                                    és én kértem, hogy csak kicsit
                                                                                    adjon másnak, nekem maradjon,
                                                                                    ne a világnak.
                                                                                    Ez a tiéd, mondta egyszer,
                                                                                    - magaddal viheted...
                                                                                    és én versengtem a holddal,
                                                                                    szaladtam a beteg, sápadt mosollyal
                                                                                    és tudtam, nekem ezzel fizetett,
                                                                                    az utolsóval...

sorkoz

Ne nézz ide...

                                                                                    Ma egy kicsit... egy kicsit
                                                                                    ne nézz ide,
                                                                                    ezer darab hull... csak gurul,
                                                                                    néhány nagy remény,
                                                                                    és sok kicsike,
                                                                                    egy szó kellene; egy varázsige.
                                                                                    Ne nézz most rám,
                                                                                    számolj százig vagy ezerig,
                                                                                    én még kicsit illesztgetek...
                                                                                    itt egy darab... ott egy másik,
                                                                                    messze gurult, alig látszik.
                                                                                    Most egy kicsit ne nézz ide,
                                                                                    minden meglesz, el nem bújhat...
                                                                                    csak a semmiből kell összeraknom,
                                                                                    s újraálmodnom a múltat.

sorkoz

Bemutatkozó


rita

1975-ben születtem, Bonyhádon, jelenleg Budapesten élek. A versek iránti vonzalmamat középiskolai tanárnőmnek köszönhetem, volt is akkoriban néhány versírási próbálkozásom, de felnőttként eltávolodtam az irodalomtól.
Azonban néhány éve, egy súlyos betegség következtében sok időt kényszerültem magammal tölteni. Ez idő alatt rengeteget tanultam türelemről, szeretetről, odaadásról. Éreztem, hogy a félelmeimet, fájdalmaimat ki kell írnom magamból. Írtam novellákat, kisregényt, végül mégiscsak a versírás szerelmese lettem. Verseim nemcsak a betegségemről, mint tabutémáról szólnak, a legszemélyesebb történeteimet dolgozom fel bennük.
Saját kötetem még nem jelent meg, de publikáltam már nyomtatott és elektronikus folyóiratban is, valamint verseim irodalmi antológiákban is szerepelnek.

sorkoz

lap tetejére