Jártó Róza versei:

Délibáb virtuális művészeti lap 2017. Negyedik évad/3. szám

Csillagporból vacsora

A bögrét két kezéből letette,
Köténye zsebében pogácsa,
Incselkedve tömte s kedvesen
A padlás lépcsőfokán,
Sorban ülő pulyákba.

Maszatos kis orcájukon,
A redők csíkja remegett,
Ahogy a lépcsőn ülő hét gyerek
A sápadt arcú mama mókázásán,
Boldogan nevetett.

Sötét volt már, ezer csillag ragyogott,
Megvilágítva a gyermekek haját,
Kik az éhségtől csillogó szemmel
A mama mókázásán,
Felhőtlenül kacagott.

Bádog bögre a kézben, a cukros,
Forró, ecetes tea is fogyott,
A mama öntögette, szépen sorban
A piros-pöttyös kannából,
Amit magával hozott.

A vacsora ennyi volt, a mókázás maradt,
Megtört szemű anyám a pogácsát
Osztogatta, nem vétve el a sort,
Etetve a gyermek-hadat, míg magának
A zsebében semmi se maradt...

2017. május

sorkoz

Levél a mamának!

Mama! Ne sírj, nem búcsúzom,
Csak megyek a kijelölt utamon.
Léptem lassú, nem látszik a vég,
Aki előttem járt rémeset regélt.

Mama! Ne sírj, visszajövök,
Ezek még mindig bátortalan,
S tiszteletbeli körök, az élet útján,
Nem adom fel, megyek az utamon.

Mama! Ne sírj! Ezt is kibírom...
Kezembe nyomták a munkakönyvem!
Gyengül a karom, s a hitem darabokban,
De az életkedvem töretlen, élni akarok.

Mama! Ne sírj! Kisüt a nap,
Szárnyaló madarak díszlenek az égen.
Emlékszel? Vittél ibolyát szedni,
S a szikrázó fényben vadmálnát enni.

Mama! Ne sírj! Érik a vadmálna,
És én az útszélen állva várok.
Nézem az eget lesem a madarakat,
Akik a hideg elől megtalálták a meleget.

Mama! Ne sírj! Haza jöttem...
Ölelő karodban feltöltődtem.

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2017. Negyedik évad/1. szám

Jégbe zárt virág

Vártam a kikelet
Édes illatát,
Ágacskán ringó
Életem virágát,
Szellővel játszadozó
Méhek zümmögését,
Új élet hajnali
Megszületését...

Szikrázó fényben
Bontottam rügyet,
Hittem a tavaszban,
De csak a tél üzent...

... s rám zúdította
Minden haragját!
Tépte ágamat,
Szaggatta álmomat,
Nem is értettem:
Mért törte darabra
Élni akaró
Minden vágyamat?

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2016. Harmadik évad/2. szám

Szöszke leány a réten...

Ha Rád nézek, a nap ragyogni vágyik,
a fű boldogan serceg, úgy kukucskál,
az illatozó orgona virágját nyújtva
örvend, mert hiszi, lépteid nyomán
a tavasz előtt fut, a sugárzó nyár...

Tarka ruhád lengeti szellő,
a réten a hajadba is bele-bele kap,
pitypang vágyik kergetőzni véled
a fényesen ragyogó nap alatt...
a nyár meg úgy szalad a kertek alatt...

Óvjad a nyarad, Te drága kicsi leány,
mert nyomában rohan a hűvös ősz,
esőt hozva, vihar tépte fák között
fut az ösvény a szomorú rétre,
hol a nyár elbújt s szürkébe öltözött.

A tél fehér leplet terít a tájra,
hol a rét már csak emlékezik...
egy tarka ruhában táncoló lányra,
kinek szöszke hajában bele-bele
kapott a mosolygó nyári szél...

Tavaszi szellő álmodik a rétről,
mikor meghallja a pacsirta dalát,
amint hangja szétterül a réten
a hótakarót lehúzva, ébresztve a tavaszt,
S csak a nap mosolyog a felhőkön át...

Mosolya átsüt a tavaszi réten,
hol az a tarka ruhás szöszke leány
táncolta tavaszi táncát, miközben
a szellő keringőzve játszott,
s kócolta nevetve szőke haját.

2016.04.18 Zoé dédunokámnak ajánlva!

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2016. Harmadik évad/1. szám

Gróf Murinyi József költőre emlékezve...

Lelkemben nincsenek
fellengzős szavak.
Az én emlékem ennyi:

Menve az utcán egyszer,
láttam egy embert sétálni
párjával, a panelek között.
Óvón fogta felesége kezét,
a kutya meg szép komótosan
ment mellettük
s nézett szerteszét.
Beszélgetett a két ember,
megértően s kedvesen,
a kutya meg - az a szép fehér -,
mellettük lépegetett.
Olyan nagy volt az összhang,
a nap is szépen sütött,
hogy kíváncsiságom felébredt
és tudakoltam:
- Kik is ők? -

Murinyi József a költő,
mondá' a kérdezett.
Lelkembe - kitudja miért -,
tisztelet költözött.

Ő gróf Murinyi József
a költő - tisztelettel
mondá' nevét -, ki párjával
s öreg kutyájával együtt

Mezőhegyes öreg fái alatt élte,
mindennapi életét...

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2015. Második évad/3. szám

Édesek...

Ötvenévesen én
még gyermek voltam,
ki mikor hazament,
anyám remegő hangon kérdezte:
- kislányom, mit főzzek neked?

Körbeugrált a két szülém,
- a gyerek haza érkezett!
Mindég vittem magammal
a sors által terhelt életem.

Ötvenévesen ragyogott
a csillagos ég,
a nap is szépen sütött,
s a virágok hajbókoltak,
mikor meglátogattam
a két szülőt.

Elmondtam nékik életem,
meséltem a magas
törlesztő részletem,
s a munkahelyi rágalom,
hogy a munkám
elhanyagolom.

Meséltem a jutalmam,
mit kiérdemeltem,
sok-sok éjszakai
munka okán,
és a gyerekről,
ki anyját alig látja
mert az élet lassan felőröl.

Nem könnyű magam,
a szenes kupa is nehéz,
a favágás kikészíti kezem, ...de kötnek az emlékek.

Hajnalban kelek,
lótok-futok,
hogy minden meglegyen:
kenyér az asztalon,
tiszta ruha és az iskola,
s a táska is tele legyen.

Az élet meg lassan elszáll,
nem könnyű az életem...
A panaszáradat, ami elhangzik,
megviseli a két szülém,
s észre se veszem,
hogy az ő életük
se finom vajas kenyér.

Kopott a kötény,
szakadt a papucs
ami a lábukon virít,
az asztalon a kenyér is száraz...
De rántotthúst
pakol elém a két szülém,
ha én hazamegyek.

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/2. szám, június-július

Árvaság

Anyám kapott egy cicát,
Olyan édes kis szőrmókot.
Ő is egy árva volt,
Ki vad kutyáktól,
S emberfiától űzve
A kertek alatt kóborolt.
Kutyák kergették,
Ág szaggatta
Kicsiny kis életét,
Pedig csak egy bűne volt,
Árva lett, kinek életében
Nem volt menedék.
Összebújnak, együtt várnak,
Mint védtelen gyermekek,
Együtt várják a világ véget,
Míg az élet lepereg.
Könnyes szemmel nézegetem
Esténként a két árvát,
Ahogy egymást dédelgetve
Oldják szívük magányát.

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/1. szám, április-május

Elengedhetetlen

Mondhatnád, hogy
engedd el a kezét,
pedig tudod,
ezt nem lehet.
Mindig mellette álmodok,
ha álomra hajtom fejemet.

Egy visszatérő álmom,
amit már csak én siratok,
s harminc év távlatából is
a karomban ringatok.

Neki mesélem a szellőt,
amint viszi a lelkemet,
vele kergetem a felhőt,
Ő az én örök gyermekem.

Hallom a kacagását,
ami soha meg nem esett,
óvón karom nyújtom felé,
pedig ő soha el nem eshet.

Ha üres órámban rá gondolok,
s a kérdést felteszem,
vajh’ mi lehetett volna Ő,
ha megélheti az életet.

Lett volna Nobel-díjas költő,
vagy egy aranykezű sebész,
vagy egy kőműves,
ki mesevárat épít,
melynek toronyablaka
a felhők fölé néz.

Bármi is lehetett volna,
a sorsa mégis az lett,
hogy meséljek Neked róla,
s ki velem ez'tán mindig itt lesz.

sorkoz


lap tetejére