Jártó Róza

Délibáb virtuális művészeti lap 2017. Negyedik évad/1. szám

Az ajándék

     Megint karácsony közelgett.
     Főhetett a fejem, hogy miképpen tegyem emlékezetessé a tizenegy éves gyerekemnek ezt is. Pár szaloncukor, pár darab csoki és még egy zacskó töltött cukorka is... Meg vettem a piacon régi újságot, ami a repülőkről szólt. Az ilyeneket szerette nézegetni a gyerek.
     A fenyőfát pár lenyesett meggyfaág képviselte. Sikerült vennem még egy egész zacskó fagyasztott liba farhátat. Ehhez még savanyúságnak egy kiló savanyú káposztát. Úgy gondoltam, hogy ami a káposztából maradna, azt elteszem a szilveszteri káposztához.

     Végül is elég szépre és emlékezetesre sikeredett ez az ünnep is. Nekem két ünnep között mennem kellett dolgozni, így a gyereknek mindig készítettem valami kis levest, amit a téli szünetben el tudott fogyasztani. Az egyik ebédre való bableves volt.
     - Anyuci! Nagyon finom a leves, de olyan furcsa íze van - jegyezte meg a gyerekem.
     - Jó ízlésed van kisfiam. Kimaradt a babérlevél, mert arra már nem maradt pénzem a boltban.
     Ezt a magyarázatomat el is fogadta a gyerek, pedig a fokhagyma és a kolbász is hiányzott a levesből. Az ízt egy kis belefőzött szalonnabőrke adta meg. Minden esetre ezt ettük két napig korlátlan kenyéradaggal.

     Az életem úgy alakult, hogy a gyerek és én is bakok vagyunk, s mindketten januáriak. Nekem 2-án van a születésnapom. Ez a nap a szilveszter miatti munkaidő áthelyezések révén még munkaszünetnek számított, így én is otthon voltam. Gondoltam, jól kialszom magam. Igaz hallottam én a mozgolódást a konyhából, de nem igazán foglalkoztam vele, élveztem a lusti' nap örömét a hencsikélést'.
     Félálmomban valami finom illat ütötte meg az orrom. Kimentem a konyhába. A gyerek ott állt a szépen megterített asztalnál. Az asztalon kávé, tea, a kenyérkosárban friss kenyér, zsír és hagyma felszeletelve. Ez a sok, szépen elrendezett gyönyörűség mind rám várt. A gyerek még a széket is a fenekem alá tolta, mint a televízióban látott filmbéli pincérek. Mindenben kiszolgált. Én meg nem győztem puszilgatni az én kincsemet, nem tudva, hogy a meglepetés csak eztán jön.
     Reggeli után pedig egy újságpapírba szépen becsomagolt ajándékot nyújtott át. Bevallom, izgatottan bontottam ki, habár biztos voltam, hogy egy általa készített rajz vagy valami ilyesmi lesz benne. Nem az volt. Egy csomag babérlevél...
     Csak néztem, néztem könnybelábadó szemmel életem legértékesebb ajándékát, amit a legdrágább embertől kaptam, az akkor tizenegy éves fiamtól...

     Azóta eltelt 17 év. Nem hiszem, hogy hálátlan lennék, és senki nem hiszi, hogy nem örülök a most kapott hatalmas televízió ajándéknak, de nekem mégis akkor lábad könnybe a szemem, ha arra a másuk ajándékra gondolok, a babérlevélre, amit a fiam úgy vásárolt meg a sarki boltba, hogy az egyik karácsonyi csokiját becserélte rá.



Kitaszítva

     Az öregasszony, egyik kezében a szatyor, a másikban a kék görbebotja, igyekezett az átszállással a fővárosba induló vonatra.
     A kalauz már csak őrá várt. Nézte, ahogy a nő megpróbál fellépni a vonatlépcsőre a rámpáról. Nézte, ahogy először a szatyrot majd a görbebotot is felteszi a peronra, majd a nő is felmászik. Mikor eltűnt a nő lába a szemszögéből odalépett a lépcsőhöz a jobb kezében lévő kis tárcsát felemelte a bal kezével megkapaszkodott a fogódzkodóban és elegánsan fellépett a már mozgó vonatra.
     Még állt a vonat peronján, onnan figyelte, ahogy a vonat elhagyja a nagyvárost, maga mögött hagyva azt a sok sínpárt, ami behálózta a pályaudvar előtti teret. Mikor már csak két sínpár volt látható, a kalauz elindult a kocsi belseje felé.
     - Jó napot kívánok, kérem az új felszállók menetjegyét - emelte a kezét szalutálásra, köszönés képen.
     Az idős nő a bejárati ajtót követő második padsorban ült. A közlekedő felőli széken a szatyra volt letéve, hozzádőlve az asszonyhoz, mintha jelezné, hogy ő ide tartozik. Az ablak felől pedig a görbebot volt lerakva, amihez viszont a nő támaszkodott, de inkább kapaszkodott, mintha sosem akarna ettől a biztonságot nyújtó bottól elszakadni.
     - Jó napot - köszönt megint a kalauz a nőre nézve.
     - Csókolom - fogadta a nő.
     A közelben ülő utasok elmosolyodtak és érdeklődés csillant a szemükben.
     A néni kicsit kotorászott a szatyorban és előkapva az irattartóját, fellapozta a személyi igazolványig és azt mosolyogva a kalauz felé nyújtotta.
     Az a kezébe fogva nézte egy pár másodpercig.
     - Mama! Ez egy gyorsvonat, ide kevés az igazolványa. Kérem a gyorsvonati pótjegyet!
     - Nekem van igazolványom és be is töltöttem a 65 évemet. Én ingyen utazom.
     - Nem Kedvesem, se maga, se más nem utazik ingyen egy gyorsvonaton. Kérem a pótjegyet - emelte fel a hangját a kalauz.
     - Kérem, nekem nem kell jegy - húzta össze magát a néni olyan kicsire amennyire csak tudta.
     - Asszonyom! Vagy jegy, vagy leszáll!

     A vonat fékezett, szépen, lassított. A kalauz megragadta az öregasszony karját, felhúzta a padról és a kijárat felé irányította. A nő továbbra is úgy kapaszkodott a kék görbebotjába, mintha az nyújtaná neki a biztonságot.
     Az utasok közül páran felálltak úgy figyelték az eseményeket. Egy férfi előre lépett, egész a nő padjáig. A szatyor ott volt a padon. Eldőlt és a tartalma közül egy könyv félig kicsúszott belőle.
     A vontat megállt. A kalauz leszállt és maga előtt emelte le a nőt is a vonatról. Kicsit eltolta magától. A kezében tartott kis tárcsát felemelte és felszállt a már mozgó vonatra.
     - Kérem! Kérem! Ne hagyjon itt, félek a kutyáktól - halotta a kalauz még a nő hangját, aztán becsukta a vonat kocsi ajtaját.
     A férfi, aki a nő padja mellett állt kihúzta a könyvet a szatyorból. Egy novelláskötet volt és a hátsó borítóján az idős nő fényképe látszott, még fiatalabb kiadásban, de felismerhetően.
     A férfi odalépett a vészfékhez és meghúzta...



Délibáb virtuális művészeti lap 2016. Harmadik évad/2. szám

Égi tünemény
1986. április 26-ra emlékezve

Nem mondhatom, hogy különösen megerőltető lenne számomra az írás.
Igaz, ami igaz, nem is akkor írok, amikor akarok. Csak akkor, amikor jön az ihlet. Legalábbis az hiszem, ezt a szót használhatom erre az állapotra, amikor szinte vaskényszert érezek arra, hogy írjak, írjak...

Most egy régi emlék dobol a fejemben. Akkor még egyedül éltem a két lányommal és panellakásban laktam. Ez a lakás volt talán életen egyetlen és első olyan ingatlanja, ami csak az enyém volt. Az első saját vagyontárgyam. Itt éltem át azt az élményt először, hogy saját ágyam volt, hogyha beléptem az ajtón, akkor az lehettem, ami mindig is akartam lenni, a magam ura'.
Sokan laktunk a lakótelepen, ami messze volt a munkahelyemtől, ahova reggelenként busszal jártam. De mivel szerettem gyalogolni is, így nem vettem bérletet, hanem előkészítve a kétforintost, átnyújtottam a busz vezetőjének. Ha meg gyalogolni szottyant kedvem, akkor gyalogoltam... .
Az egy különleges élmény volt, ha reggelenként, amikor még a város az édes álmát aludta, én végig gyalogoltam az üres utcákon. Az éjszakai műszakból haza menők még nem özönlötték el az utakat, a délelőttösök meg inkább busszal vagy kerékpárral igyekeztek a munkahely felé. Kis városomban a legtöbb embert az üveggyár foglalkoztatta.
Én is ennek a közösségnek voltam a tagja. Az üveggyár adta a megélhetésemet biztosító fizetésem a munkám után, és ettől a munkahelytől kaptam a lakásomat is, igencsak sok pénzzel, úgynevezett vállalati kölcsönnel hozzá járulva.

Azon a bizonyos reggelen is a gyaloglást választottam. Tavasz volt, már kora reggel lehetett érezni a felkelő nap melegét, így a kardigánt a szatyorba téve iparkodtam a gyár felé, keresztülvágva a néptelen utcákon.
Fél úton a Székács utcán haladva éreztem először azt a furcsa természeti jelenséget, hogy annak ellenére, hogy egy szem' felhő se volt az égen, mégis esik az eső. De nem is esett, hanem permetezett, valami jó meleg esőlével. Igazán nem is volt kellemetlen, ezért a kardigánt se vettem magamra, esernyőt meg nevetségesnek tartottam volna kinyitni. Mosolyogtam, amikor hullámokban löttyintette rám a természet a nedvességet. Elhatároztam, hogy amint beérek az irodába, elmesélem a többieknek ezt a természeti tüneményt.
Az a bizonyos mondás is eszembe jutott, kis gondolkodás után, hogy talán ennél a jelenségnél mondják, hogy veri az ördög a feleségét?

Mosolyogva folytattam ezen a szép reggeli napsütésben, tovább az utamat. Mindenféle dolgok jártak az eszembe. Az is, hogy megpályázok egy beutalót az üveggyár üdülőjébe, Balatonalmádiba, amit a SZOT a Szakszervezetek Országos Tanácsától lehetett megkapni. Az is az eszembe ugrott, hogy ideje lenne a tovább tanulásommal is foglalkozni, mert repül az idő, én se leszek már fiatalabb a tanulás meg időigényes, több éven átívelő folyamat. Meg a két lányom is foglalkoztatott. A nagy lányom, aki vasárnap akarja azt a fiút elhozni, bemutatni, akit abban a városban ismert meg, ahol dolgozik, és a kicsi is, aki lassan befejezi a hatodik osztályt és még nem beszélt arról, hogy mi is szeretne lenni... .
Eddig jutottam a gondolataimmal mikor beértem a gyárba. Ott a főportán leigazoltam a kártyámmal a belépésem és végig ballagva a két gyárat, a régit és az újat összekötő úton sétáltam az iroda felé. Itt már nem siettem, hisz a kártya szerint meg van kezdve a munkaidőm.
Az épületben a második emeletre ballagva is azt éreztem, hogy milyen szép is egy tavaszi reggel és én milyen szerencsés is vagyok, hisz átélhetem ezt a csodát. Az irodába érve már a lefőzött kávé illata fogadott. A többiekkel együtt ittuk meg az aznapi első kávénkat beszélgetve, nevetgélve.
Akkor eszembe jutott az eső. Gyorsan elmeséltem a többieknek a kalandom. Mutatva a karom, amelyen még akkor is éreztem annak az olajos, meleg érzést nyújtó permetnek a jelenlétét. Különös volt, ahogy csend lett az irodában.
Még a főnököm is kijött az ő kis irodájából és furcsán néztek rám. Szinte egyszerre zavartak ki a mosdóba, hogy azonnal mosakodjak meg.

- Jó alaposan, ne sajnáld a szappant se! - tuszkoltak kifelé az ajtón...
Visszajőve, akkor hallottam életemben először Csernobil, az atomváros nevét ahol atomrobbanás történt alig pár órája.
- Uram Isten! - kiáltottam fel.

1986. április 26-át írtunk akkor.


2016 tavasza


Délibáb virtuális művészeti lap 2016. Harmadik évad/1. szám

Reménytelenségben

Rég járt a városnak ebben a részében. Persze ismerte, de ha lehetett elkerülte. Nem jó emlékek fűzték ide. Most is eszébe jutottak azok a történések, amikről már sosem fogja megtudni a teljes igazságot.

Hosszú ideje volt már munka nélkül, nagyon is hosszú. Ezért is örült annyira mikor felhívták egy cégtől, hogy állást ajánlanak neki. Ismerte a céget, legalábbis tudta hol van. Talán ezért is volt az első gondolata az, hogy ez akár, élete nagy szerencséje is lehet.
Alig pár évvel előbb történt meg a sokat emlegetett rendszerváltozás, ami abból állt, hogy ő és még sokan mások mindent elvesztettek. A munkájukat, az anyagi biztonságot, a hitüket az embertársukban, néha még az Istenben is és ő még a párját is. Ott állt özvegyen a három gyerekkel, akik közül a nagyobb már férjnél volt, de a kislány iskolás és a fiú még óvodás volt.
Mikor már úgy érezte, hogy minden remény végleg elhagyja, akkor kapta meg ezt az állást.
A vállalkozás könyvelését kellett rendeznie.
Kicsit tartott a feladattól, mert szakmai részről ugyan a papírjai rendben voltak, de abban a klasszikus könyvelésben, ami akkor volt, sosem dolgozott. Ez most és itt nem is volt hátrány, mert nem volt olyan szakembere a cégnek, aki nem a régi világban szerezte a szaktudását és a gyakorlatát, ami 1992 évben megszűnt és helyébe lépett számvitelileg az új időszámítás.
Akkor már volt az úgynevezett minimálbér, aminél, mint szakember jóval több bért kapott, és még járt étkezési jegy is. Ráadásként a munkaidő is kedvező volt, figyelemmel arra, hogy a legkisebb gyerek akkor még csak öt éves volt.

Mindössze pár napja dolgozott, amikor furcsa dolgokra lett figyelmes a bizonylatoknál. Voltak tömbök a bevételi bizonylatoknál és másikaknál is ahol oldalak hiányoztak a sorszám szerint. A másik sokkoló eset az volt, amikor bement a főnök irodájába és a páncélszekrényt nyitva találta, ami telis-tele volt készpénzzel.

Elmondta a főnöknek, hogy milyen dolgokra lenne szüksége a további munkához. Épp arra akart rátérni, hogy milyen visszásságot fedezet fel mikor a főnök odalépett a nyitott páncélszekrényhez és kivett egy köteg pénzt és a kezébe nyomta, hogy vegye meg, ami kell, és majd elszámolnak. Ő meg csak állt ott elképedve. Erre kivett még két köteg pénzt a páncélszekrényből és azt is a kezébe nyomta. Talán azt hitte kevesli, amit oda adott?

Nem is tudja, hogy mi vezérelte, de fogta a pénzt és elment a nyomtatványboltba, meg minden más felé és jól bevásárolt olyan dolgokat, amik - véleménye szerint - szükségesek voltak a munkájához. Persze mindenhez kérte az ÁFA-s számlát.
Visszamenve ezeket bizonylatozta, bevételezte és bevitte a főnöknek, hogy írja alá, és persze fillérre kiszámolva a készpénz és a számla összegek közötti különbséget is és letette az asztalára. A főnök ingerült lett.

- Azért vettem fel, hogy nekem ezekkel ne kelljen foglalkoznom - mondotta és a bizonylatokat és a pénzt besöpörte a fiókjába.

Kiment az irodába és serényen dolgozott tovább. Hitte, hogy valami félreértés lesz csupán és helyre tudja hozni a könyvelést. Pár órára megszólalt a telefon. Az óvodából keresték, mert a gyerek belázasodott.

- Főnök! Gond van. Beteg lett a gyerek, mennem kell érte az óvodába - szólt izgatottan.

A főnök megértően, a saját kocsijával röpítette el a gyerekért. Ez volt az első barátságos gesztusa, mert annak ellenére, hogy ismerték régebbről egymást vele is tartózkodóan viselkedet ez az ember.
Majd három hét telt el, mire az orvos a gyereket közösségbe engedte. Ezalatt olvasta az újságban, hogy betörtek a céghez és a kipakolták a páncélszekrényt. A biztonsági őr is megsebesült, mert lövöldözés is volt és mindez a kora reggeli órákban.
Ekkor döntötte el, hogy nem megy vissza a munkahelyre, kéri a munkanélküli státusz visszaállítását.

Hetekkel később csöngetett a postás, mert egy idézés jött a Megyei Rendőr Főkapitányságtól, hogy ekkor és ekkor jelenjen meg. Ott közölték vele, hogy eljárás folyik a cég ellen és őt, mint főkönyvelőt hallgatják ki.
Érezte, hogy az egy szerencsés döntés volt részéről, hogy nem ment vissza a céghez. Az is kedvező volt rá nézve, hogy január végén alkalmazták így az előző év könyvelési és számviteli dolgait nem ismerhette az ez évi könyvelés meg még nem kezdődött el. Abban az időben még nem ismerték a számítógépes feldolgozást és könyvelést.

- Az előző évre már, az aktuálisra még nem volt rálátásom - mondotta jegyzőkönyvbe.

A pénzzel tömött páncélszekrényről meg a csonka bizonylatokról meg bölcsen hallgatott. Amikor meg a bírósági tárgyalásra sor került és őt, mint tanút beidézték a bírói kérdésre csak dicserőleg szólt a cégről.

- Tisztelt Bíróság! Én a cégről azt tudom elmondani 5 napi munkaviszony után, hogy egy nagyon rendes cég volt, mert a beosztottakkal szépen beszéltek a vezetők és az akkori viszonyokat ismerve tisztességesen meg is fizettek mindenkit, hisz jóval a miminimálbér fölötti volt mindenkinek a járandósága és még étkezőjegyet is kaptunk - nyilatkozta a tanuk padján.

Ezzel nem is tett hamis tanúvallomást, hisz az 1990-es évek elején sem volt általános, hogy a Kft-k, Bt-k tisztességes bért adtak az alkalmazottaiknak.
Arról meg hallgatott, hogy ezt az embert régről ismerte, még a rendszerváltozás előttről. Igaz akkor úgy ismerte meg, mint egy semmivel nem törődő, semmi munkával meg nem bízható, de mindig nyüzsgő embert, de mivel pártvonalon "futott", így biztos helye volt a gyárban.
És azt sem mondhatta el, hogy mennyire csodálkozott, hogy egy ilyen, mostani jellemzése alapján semmirekellő, hogyan is jutott ekkora cég tulajdonjogához, amiben ilyen nagyságú pénzek forogtak.

Az idő során voltak pillanatok, amikor megbánta, hogy otthagyta ezt a munkahelyet, mert ez akár az álom munkája is lehetett volna, de nem lett. Azt is sokszor érezte, hogy milyen szerencsés, hogy a sors nem engedte, hogy ott maradjon, annak ellenére, hogy még nagyon sokáig nem tudott elhelyezkedni és emiatt a nélkülözés, a bizonytalanság sokszor ott volt vele.

De azt is tudta, hogy a jó Isten nem fogja hagyni, hogy ennyi jó ember, mint amilyennek ő is érezte magát éhen haljon, miközben értéktelen, becstelen emberek jóllétben éljenek.
Amiért mégis hálás volt ennek az embernek az, hogy felnyitva a szemét, megtanította harcolni a megélhetésért, a talpon maradásért és, hogy erőt adott ahhoz, hogy szembe szálljon velük.

Jártó Róza 2015 december



Délibáb virtuális művészeti lap 2015. Második évad/3. szám

Ingyen-ebédek

Érik az eper.
Ezt onnan tudja, hogy tele van a piac evvel a csodás, aromás gyümölccsel. Végigmegy az asztalok között, nézeget, kérdezget, de minden helyen ugyanannyi az eper ára. Pedig van különbség a minőségük között.
- Ha csak egy picivel lenne olcsóbb, én is vennék valamennyit - gondolja.
De nem olcsóbb. Később se, mikor már dél fele jár az idő. Délben meg be is zár a piac. Végül vesz másfél kiló újburgonyát, abból az apró fajtából, amit most a legolcsóbban árulnak.
- Tudja, ezt szeretem legjobban, igaz sokat kell vele dolgozni, mire a tepsibe kerül, de ezek az apró szemek a legízletesebbek - magyarázza a kofának, aki jó bőven méri az árut. Közben meglátja a sarokba dobott karalábéleveleket. Azokat is elkéri, a nyulaknak. Pedig dehogyis vannak neki nyulai, még egy fia' öreg tyúkja sincs.

Lakni is épp' csak hogy tudott az összeomlott háza végében, a kamrában, ahova az öreg kanapén kívül csak egy jancsikályha' fért be. Azon főzte az ebédjét is, ha hideg volt. Ha meg már engedett kicsit az idő, akkor az udvar végében téglára tette a lábast és mindenfajta kacattal meg gallyal alágyújtva főzött.
Az áramot kora ősszel kapcsolták ki nála, mikor a ház összeroggyant, a gázt meg már régebben, mert nem tudta fizetni a számlákat. Évtizedekig kapta a rokkantnyugdíjat, de egyszer jött a határozat, hogy nem jár többet neki: és nem is hozott több pénzt a postás. Az is ott volt a határozatban ugyan, hogy lehet fellebbezni itt meg ott, ilyen meg olyan paragrafusra hivatkozva, de ő ezt se értette. Csak az tudta, hogy nem jön több pénz. A tanácsnál, ami most a városháza, azt tanácsolták, hogy forduljon orvoshoz és ügyvédhez és akkor megint kap pénz. Addig meg adnak neki lakhatási hozzájárulást meg valamilyen segélyt, ami rendszeresen jött.
Akkor rogyott össze a ház eleje. Jött a hatóság, hogy életveszélyes, meg hogy le kell bontani, meg hogy harminc napon belül, de ő ezt se értette. Minden pénzbe kerül, neki meg nincs jövedelme. Így a lakhatási hozzájárulást is megvonták, hisz hivatalosan itt nem is lakhatott.

Akkor kezdett eljárni az ingyenes ételosztásokra. Egy időben szinte minden nap adtak meleg ételt a piacon. Hol az egyik párt, hol egy másik, vagy valamilyen szervezetek. Meg reklámszatyorban mindenféle finomságokat. Abban a pár hétben minden párt nagyon kedves volt. Aztán ezek az ingyen-ebédek is ritkulni kezdtek.
A múltkor a közeli faluba’ volt ételosztás, amit az ingyenes infó írt meg. Ő meg elindult gyalog. Fiatalabb korában többször megjárta gyalog vagy kerékpárral ezt a nyolc kilométeres utat.
De most hamar kifáradt és a város határából visszafordult. Azóta nem is hallott ételosztásról. Pedig nagyon várta.
Az utolsó a piactéren volt.
Finom bablevest adtak sok, szinte még meleg kenyérrel, meg jól megrakva puhára főtt hússal. Mikor megkapta a kis műanyag tányérjában a levest, akkor leült a járda padkájára és úgy ette, élvezve minden falatot.
Először a húst ette ki a levesből. Szép lassan rágta meg a falatokat, hogy sokáig érezze az ízét. Kenyeret se evett a húshoz. Hagyta, hogy az erőteljes íz elolvadjon a szájában. Rég evett húst, pedig nagyon szerette. Mikor az utolsó darabot is kikanalazta a levesből a kenyér héját bele tépdeste, kicsit megkavarta a kanállal és a maradék levest így fogyasztotta el. Még maradt két egész szelet kenyér, amiket betett a reklámszatyorba, ahonnan egy kis lábast vett elő és újra a sor végébe állt.
Sokan tettek így. Mikor sorra került, megpakolták a lábasát sűrű levessel, kezébe adtak egy jó nagydarab kenyeret és a kincseivel elindult haza. Több napra be tudta osztani ezt a sok finomságot, amit ott, akkor kapott.

Ahogy erre az utolsó ételosztásra gondol, összefut a szájában a nyál. Összepakolja a kincseit - a krumplit és a karalábéleveleket - és elindul haza.



Délibáb virtuális művészeti lap 2015. Második évad/1. szám

Egy nap reggele

Van úgy, hogy az ember arra ébred, nincs kedve semmihez. Legszívesebben az ágyban maradna. Valami mégis kilöki a párnák közül és megkezdi a következő napot, amivel a sors megajándékozta. Mert az a nap is ajándék, aminek nyűgösen, kedvetlenül indulunk neki. Vajon gondolt-e már valaki arra, hogy kalandként élje meg a napját? Hisz azzal, hogy felébredtünk, épp csak elkezdődött valami, aminek nem tudjuk, hogy mi lesz a vége. Lehet, hogy a konyhai robot-kávéfőző alól kiemelt gőzölgő kávét tartalmazó kiöntőből a porcelán, üveg vagy műanyag csészébe öntött és forrón elfogyasztott kávé lesz az utolsó élvezetünk. Megfigyeltem ezt a reggeli rituálét. Szinte minden családban evvel kezdjük a napot. Egyedül a minőség, ahogy és amiben elfogyasztjuk a kávét az, ami minden családnál, embernél más.
Nem tudom megfigyelték- e már, hogy minden ember ugyan úgy ébred. Felkel, elkészíti a kávéját, elkezdi szürcsölve inni. Aztán ha dohányos, félig éber állapotban matatni kezd a cigarettás doboz után.
Mikor megtalálja, előbányászik egy szál cigarettát, a szájába teszi és meggyújtja. Az égő bagóval a szájában próbálja tovább szürcsölni a kávét, miközben elszívja az első cigarettát.
Ha ránézel ebben a pár nyugodt percben bárki arcára, nyugodtságot, megelégedettséget és szinte boldogságot tükröz. Aztán szív még egy slukkot, felhörpinti az utolsó korty kávét és vége.
El is szállt ennek a pár nyugodt percnek a varázsa.
De ha ebben a pár percben megtesszük és működik, miért nem tesszük meg többször is napjában?
Hisz napközben is van kávé, a cigis doboz is kéznél.
Nagy kérdés!
Na, megyek és megiszom az első kávémat.



Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/1. szám, április-május

Legkedvesebb emlékem

Harminc-valahány évesen azt hittem, én így fogok megöregedni. Elváltan, magányosan. Válásom után hosszú volt a gyógyulás.

Aztán összefutottam Janival. Majd’ három évvel azelőtt munkatársak voltunk. Azóta nem is láttam. Őszinte volt mindkettőnk részéről a viszontlátás öröme. Persze, hogy beültünk a cukrászdába egy krémesre. Jani még emlékezett, hogy nekem a krémes a kedvenc süteményem.
Pár hét múlva ott várt a gyár kijáratánál. Egész hazáig elkísért. Én a gyárból vittem haza ételhordóban az ebédem, amit szívesen osztottam meg vele. A lányaim az iskolában, a napköziben ettek főtt ételt.
Onnantól rendszeresen találkoztunk, és három hónap után össze is házasodtunk. Nem volt ez egy világot megrengető szerelem, de tudtam, hogy Jani egy megbízható, komoly ember. Éreztem, hogy mellette az én és a két lányom élete is biztonságban lesz. Jól éreztem.
Már több mint egy éve éltünk együtt megértésben, szeretetben, amikor én egyszer csak rosszul lettem. Szédültem, néha hánytam és fogyni kezdtem a megmagyarázhatatlan étvágytalanságom miatt.
Nem tudtam elkerülni a hosszadalmas és csöppet se kellemes orvosi kivizsgálást.
Az eredmény is elkeserítő volt, mert kiderült, hogy egy csecsemőfej nagyságú mióma a méhemben az, ami megkeseríti az életem. Persze műtétet írtak elő, már csak azért is, mert addig, amíg erre rájöttek az orvosok, egészségileg elég lerobbant állapotba kerültem.
A műtét előtt még egyszer a Hitachin, az ultrahangon is megnézett az orvos, mert erős fájdalomra panaszkodtam, illetve időnként olyan hirtelen fellépő fájdalom jelentkezett a hasamban, hogy kis híján elájultam. A férjem meg, mint mindig ha ideje engedte, elkísért.
Az orvos mindent elrendezett. A szerkentyűvel a krémmel bekent hasamat kezdte vizsgálni, illetve, ami benne volt. Az orvos odaszólt a nővérnek, hogy azonnal hívja Molnár főorvos urat, aki pár pillanat múlva meg is jelent. Valamit erősen néztek a monitoron, aztán hol egymásra, hol meg rám néztek. Nagyon megrémültem. Közben kérdezgettek, hogy hány éves is vagyok, hogy hány gyerekem van, és hogy hol a férjem.
– Kint ül az ajtó előtt – nyögtem ki könnyezve.
Molnár doktor ki is ment. Nem telt bele még tíz perc sem, mikor visszajött. Leült elém. Szinte hadarva mondta el, hogy a műtétet, ha lehet, minél előbb el kell végezni, mert egy kis – mondhatni pici – gond is felmerült.
– Asszonyom, a mióma mellett egy négy-, négy és fél hónapos baba is van. Itt azonnal lépni kell. De mutatom – fordította felém a monitort – ez a mióma, ez pedig a gyerek. Nézze csak, ez a pici a keze, és ez meg a lábikója, amivel rugdossa a miómát, és magának ez okozza azt a hatalmas fájdalmat.
Én a megdöbbenéstől vagy az anyai ösztöntől felvillanyozva már ki is mondtam, hogy az én gyerekem senki se ölheti meg! A sokktól fel sem tűnt az, hogy nevetnek az orvosok.
Akkor láttam meg, hogy könnyes szemmel áll a férjem is az asztalnál. Átöleltük egymást, úgy sírtunk. Hogy úgy mondjam, ezzel a „kocka el lett vetve”. Több mint negyvenévesen egy műtétre váró kismama lettem.
A kilenc hónapból még fennálló négy és fél hónapot a kórházban töltöttem, mert a kis rosszaság aztán rugdalódzott rendesen. Annyira, hogy engem át kellett szállítani Gyulára, a megyei kórházba, mivel a vérnyomásom is jól felment, mert terhességi mérgezést kaptam.
Ezzel nemcsak a pici, de az én életem is veszélybe került!
Én meg, mint egy eszelős, úgy ragaszkodtam a gyerekhez, akár az életem árán is. Az orvosok akciója, hogy megnyerjék szövetségesnek a férjemet, nem sikerült. Igaz, egy kis ráhatással, de meggyőztem a páromat, hogy álljon mellénk. Megígértette velem, hogy ha „minden kötél szakad”, engedni fogok az orvosoknak. Megígértem, mert éreztem, hogy én és a kicsikém leszünk a győztesek.
Az orvosok meg elkezdték a harcot értünk. Ez napi több infúzió, és szigorú diéta volt. A hét öt napján kaptam rendes ételt, úgy, hogy még a levest is megmérték, hogy egy cseppel se egyek többet a kiszabott mennyiségnél. Egy napon csak almát ehettem, majd csak befőttet. Ráadásul én, aki a két lánnyal úgy vészeltem át a terhességeimet, hogy sosem voltam kívánós, elkezdtem szenvedni egy falat csokoládéért, helyesebben a Sport szeletért. Az egyik betegtársam ott felejtette a csokoládéját a szekrényén. Odaültem az ágyára, csak néztem és szenvedtem. Tudtam, hogy bármennyire akarnám is, nem ehetem meg.
Mégse tudtam megállni, hogy a kezembe ne fogjam és meg ne szagoljam. Talán a teremtő szánta meg a szenvedésem, mert a Sport szelet illata is megtette a hatását és attól is enyhült a kínom. Onnantól mindig ott volt egy a kezemben, és szagolgattam. Ha elolvadt, akkor vettem elő a másikat. Engedélyezve volt, hogy felügyelettel ugyan, de minden nap egy teljes órát sétálhassak az udvaron, így már az egész kórház tudta, hogy én vagyok a csokis beteg, és persze azt is, hogy miért vagyok itt bent.
Mindenki kedvesen, bátorítóan üdvözölt.
Január elején aztán rosszabbra fordult az állapotom. Olyan magas lett a vérnyomásom, hogy a férjemet a munkahelyéről parancsolták Gyulára, aláírni az azonnali műtétre szóló papírt. Utolsó pillanatban voltunk, mert a gyerek is veszélybe került. A nyakára tekeredett a köldökzsinór.
A helyzet drámai volt, és mégis szerencsés.
Mert igaz, hogy csak tizenkét nappal a műtét után lettem annyira jól, hogy láthassam a kicsikémet, az is igaz, hogy még több hónapnak kellett eltelni ahhoz, hogy felerősödjek, és el tudjam látni a kisfiamat, és az is igaz volt, hogy a picim nyakára tekeredett köldökzsinór volt az oka, hogy több mint három hónapig kórházi ápolásra szorult ő is, mégis megmaradtunk egymásnak.
Nagyon sok boldog évet töltöttünk még el aztán együtt. A nemrég diplomázott fiam bearanyozta létemet és az apja életét.

Ha most megkérdezné valaki, hogy melyik volt életem legszebb pillanata, azt mondanám, hogy nagyon sok és szép pillanatot adott az élet, de a legeslegszebb mégis az volt amikor a halálra várva megpillantottam a fiam pici kacsóját, mert ezzel ő megmentette az életem.



lap tetejére