Hepp Béla - aLéb:

Délibáb virtuális művészeti lap 2016. Harmadik évad/4. szám.

Cine-ma

Ébred a bérház. Tompa morajjal
négyemeletnyi csöndet a hajnal,
kúpcserepekről-bádogereszbe,
rácsról a gangra, lágy színe vesz be.

Kúsznak a fények, izzik a korlát,
ablakerődön büszke vitorlát
fúj fel a szél, így, háttal a napnak
új befeléknek indul az ablak.

Kúsznak a fények, hajnali, lomha
fénypocsolyában úszik a konyha,
őszi szivárványt csöppen a csapszár,
króm-mozijával messzi tavaszt vár,

tegnapi bortól csepp rubinoknak
lágy tüze gyúl föl, visszainognak
mámoridőkbe, bordalú nyár van;
báltemetés egy konyharuhában.

Kúszik a fény. Egy távoli mintát
csempemezőkre játszani hint át,
mintaszínészek állnak, a vászon
döccen a sápadt csempefugákon,

bábeli csöndben őszi meséket
zúgnak az álmos bögrevidékek.


sorkoz

Megintszonett

Újraindítás. Hiába mar, megint
önmagam fogalmazom a mának át,
álmaim ködét magányba lépte mind
éber oldalam. Habár jövőbe lát

alfa állapotba' némelyek szerint,
nem hiszem. Talán a hajnal így talált,
én ma bent vagyok magamban, és te kint
dúdolod dalom akármi dallamát;

lépteid felissza még a konyhakő,
bútorokba zaj, tükörbe párafolt,
záporillatokban így maradsz velem,

s mind e "mennyi szép" agyamban összenő
képeiddel, hinni kéne, már ha volt,
s nem csupán magányfalamra képzelem...

Újraindítás. Hiába mar, megint
álmaim ködét magányba lépte mind
éber oldalam. Habár jövőbe lát,
önmagam fogalmazom a mának át

alfa állapotba' némelyek szerint,
én ma bent vagyok magamban, és te kint
dúdolod dalom akármi dallamát;
nem hiszem. Talán a hajnal így talált,

lépteid felissza még a konyhakő,
s mind e "mennyi szép" agyamban összenő,
bútorokba zaj, tükörbe párafolt
képeiddel, hinni kéne, már ha volt,

s nem csupán magányfalamra képzelem,
záporillatokban így maradsz velem.

Újraindítás. Hiába mar megint
éber oldalam. Habár jövőbe lát,
önmagam fogalmazom a mának át,
álmaim ködét magányba lépte mind,

alfa állapotba' némelyek szerint,
nem hiszem. Talán a hajnal így talált,
dúdolod dalom akármi dallamát;
én ma bent vagyok magamban, és te kint,

lépteid felissza még a konyhakő,
s nem csupán magányfalamra képzelem,
záporillatokban így maradsz velem,
mind e "mennyi szép" agyamban összenő,

bútorokba zaj, tükörbe párafolt
képeiddel, hinni kéne, már ha volt...


sorkoz

lap tetejére