M.Fehérvári Judit

Délibáb virtuális művészeti lap 2018. Ötödik évad 4. szám.

Anyaszilánkok

     -Anya! Nem akarok kistestvért!-Zsófi már üvöltött, s életében először földhöz vágta magát, rugdosott, s úgy visította, hogy: Nem és nem. Pedig az ikerterhesség egyik petezsákja már elhalt, s egyetlen magzat várta csak, hogy Zsófi testvére lehessen. Ő sem sokáig, mert állandóan a fülemben csengett a Nem és nem!, s annyira befészkelte magát a lelkembe, hogy az megadta magát, s önként elvéreztette az általam oly annyira kívánt magzatot. Harminckilenc éves voltam ekkor. Zsófi pedig éppen tizenegy. Nem haragudtam rá, mert mindig engedtem kívánságainak, hiszen olyan korán elment az apja. Egyéves volt csupán, mikor a lépcsőházban összeesett, majd forgószemei egyszerre akadtak föl. Anyám zárta le a szemhéjait, én pedig csak bámultam arra, aki a férjem volt. Ez utóbbi egy pénteki napon történt, Zsófi pedig huszonnégy esztendővel később egy csütörtöki hajnalon ment el. Pedig én hazavártam, mint mindig, amikor éppen Budapestre, Nagymarosra, Kanadába, Szabadkára vagy Isten tudja, hova tűnt el...
Egy anya mindig tudja, mi az óvni és félteni, csak azt nem érti, hol volt éppen, mikor megtörtént a baj.

     Persze, más anyák is vannak. Nem szerettem anyámat, az apám lánya voltam. És ők sem szerették egymást. Soha nem értettem, miért élnek még mindig egy fedél alatt, de külön szobákban, ha olyasmiket ordibálnak egymásnak, hogy "A rák egyen meg!" vagy "A lúformátusok ördöge vigyen el!". Ennél cifrább mondataik is voltak, de szerencsére éppen most, amikor monitorra vetem e sorokat, semmi más nem jut az eszembe. Mindketten tumorokat hordtak a testükben: apám tüdő-, anyám gyomordaganatban hunyt el kilenc esztendővel később, de mindkettőjük kálváriáját én jártam végig helyettük vagy értük is.
Zsófi két és fél éves. Anyám, mint az utóbbi években mindig, a húgom gyerekeire vigyáz egy másik városban, s nem a Tiszán, hanem a Dunán is túl. Szenteste van. Apám otthon ül egyedül a hatalmas antik foteljában, amit három ember sem tudna arrébb tenni, s egy piszkafán kenyeret pirít a cserépkályha parazsán. A szocializmus éveiben mindenféle fűtés volt abban a kertes házban, ahol Debrecenben felnőttem, de szerencsére ez az egy cserépkályha megmaradt. Szerettem nézni, ahogyan apám a félig elszenesedett kenyérről lekaparja az égett részeket, s, ahogyan a szőnyegre csepeg a szentestei kacsazsír. Zsófi kacag, majd előveszek egy pöttyös labdát, s apámnak dobom. Ő meg Zsófinak. Ez a két, a szívemnek a legcsodálatosabb ember hihetetlenül boldog. Évekkel később Zsófi nem emlékszik már a nagyapjára, de imádja anyámat, mert rajtam kívül ő az egyetlen, a mindennapokban is jelen lévő rokona.
Zsófit két és fél éves korában imádtam legjobban. Annyira csodaszép volt, s olyan hihetetlenül babaillatú, mint egy mézeskalács, amire a vásári céllövöldében vágyunk. Ekkor már másfél éve özvegy voltam.
Gábor, a férjem, olyan hirtelen illant el, mint, ahogyan szupernóvák robbannak apró galaktikákra. Apám, mikor munkája végeztével meglátott kisírt szemmel, fekete ruhában a karomon Zsófival, egyszerűen nem hitte el, hogy ez megtörténhetett. Később elment, s, mikor alkoholmámorosan hazajött, végül ennyit mondott:"- Nem lehet mást tenni, ebbe bele kell törődni!"
Apámmal jókat lehetett beszélgetni, s főként a történelemről, a háborúkról, a nagyszüleiről, hajókról, idegen tájakról, a Balaton-átúszásairól, de még a fiúkról is. A legjobb barátom volt, miképpen a férjemnek is. Apámmal Hajdúdorogon végigmegyünk az Úr katonái előtt, majd bemászik a debreceni állatkertbe egy kisfiú sapkájáért, amit én dobtam oda, egy medvelakba. Később a nagy moszkvai tanulmányaim előtt együtt megyünk Ferihegyre, s már nagyon beteg, amikor egy majdnem műtétem után a Klinikáról cipeli haza a bőröndöm. Szerettem volna, ha Zsófi megismerheti apámat. Ehelyett azonban apám, miután meglátta az annyira vágyott édesanyját, minden vérét kiürítvén a tüdejéből elvágódott, s meghalt.
Kilenc évig jártam feketében. Nem hiszek a sorsban, avagy karmában, s mára egyáltalán semmiben sem. Még az írásban sem. Pedig néha muszáj elmesélni a múltat, hogy legyenek tanúi, mert a régiek mind elmentek már. Az élet ilyen irreális valóságai időnként felébresztenek a fájdalomból, s arra kényszerítenek, hogy felkeljek az ágyamból, s újra járni kezdjek.

     -Anya! Mit szólnál hozzá, ha drámatagozatra jelentkeznék? Éppen hazafelé buszoztunk, s a kérdés annyira meglepett, hogy egy pillanatra levegőt venni is elfelejtettem. Hülye egy helyzeteket teremt a felnőtt lét egy-egy olyan pillanata, amikor sürgősen dönteni kell. Negyven éves elmúltam, s aláírtam az iskolában, ahol akkor már huszonkét esztendeje tanítottam, hogy nem akarok a hét évenkénti továbbképzéseken részt venni, meg amúgy is volt már három diplomám, s néhány befejezetlen tanulmányom, szóval, sehogyan sem kívántam újra az iskolapadba keveredni. Erre mit hozott a sors meg a legújabb törvények?! Eltörölték a hét évet, én meg a kilencedik nem tanulás időszakában eldöntöttem, csakis diplomát adó képzésen vagyok hajlandó részt venni. Csak éppen ebben az országban rajtam kívül akkor és ott senki sem akart ember-erkölcs-és vallástanár lenni, így lettem aztán szakvizsgázott tánc-és drámapedagógusként Zsófi tanára is, mert úgy féltettem, hogy egyedül semmiképpen sem mehetett haza, így mindenhova együtt jártunk.
     -Drámatagozat? – hitetlenkedtem. Lujzikám! Nem készültünk erre, mindig is azt szerettem volna, ha rajzolsz, mert te is ezt akartad eddig!
     -De anya! Te úgyis megtanítasz mindenre és sikerülni fog, te is tudod!
A te is tudod kezdetű mondatok amolyan kabalaként léptek be a közös életünkbe minden olyan esetben, ha kétségbeestünk, ha nem bíztunk eléggé önmagunkban, ha úgy tűnt, azonnal összedől a világunk.
Zsófit aztán az a drámatagozat vette el tőlem. Felkészítettem, felkészíttettem. Kilencedikes korában beválasztották az egyik színdarab felnőtt színészi szerepére. Ennek a játéknak az érettségi évében lett aztán vége.
Zsófi életében az apaképet a keresztapja pótolta. Mérnökként sokkal inkább humán műveltségű volt, mint bármelyik bölcsészkar egyetemi tanára. És szenvedélyesen gyűjtötte a modern festményeket és festőket egyaránt. Így történt, hogy az ilyen-olyan kiskocsmákban mi is találkoztunk művészemberekkel, s mellékszereplőként beléptünk a mesevilágukba. Volt olyan történet, kép, amelyben sokáig éltünk. Ha ilyennel találkoztunk, huncutul összemosolyogtunk. Zsófinak volt nevelőapja, de, amíg együtt éltünk, nem szerette, mert mindennél jobban igényelte a csak vele való törődést. Később aztán kebelbeli jó barátokká váltak.

     Anyám mániákusan imádta az ócskapiacot. Minden szombaton elcipelt kacatokat nézni. Persze, ő tudta a régiségek értékét, mert a keresztanyja, asszonynevén Metzger, keresztnevén Zsófia régiségboltot üzemeltetett Pesten. A sváb származású férje és a történelem útvesztői miatt keveredtek keletre, ahonnan a főváros már annyira messze van, hogy kár is odamenni. Sok régi dolgunk volt. Aztán egy hatalmas ház lett belőle.
Zsófi imádta a régiségpiacokat. Már egyetemista volt, s pesti, mikor ki kellett menni vele árulni. A zsibit, az ócskapiacot először a büdös élet, a rossz szagú emberek és nincstelen sorsok miatt nem kedvelte. Szép kis társadalmi körkép, negatív példák, félrecsúszott életek tömény tárháza ma is ez a hely: félkarú órajavító a második sorban, kolbász szag, "brekeke, de aranyos ez a kutya, brekeke..., az én "drága kicsi angyalomos árusok", ócskaságok, pribékek...
A régiségpiacon ülünk. Hihetetlen, de a kalendárium már 2010-et ír. Zsófi szemébe tűz nap, kezét a napszemüvege elé tartja. És imádja, hogy augusztus 20-án árulunk, Debrecen krémjével társalgunk, de azért óránként elvonul széjjelnézni, s muszáj megvennünk egy gigantikus méretű fényképalbumot. Osztrák hercegek, hercegnők portréi bámulnak ránk odaátról, s a piac végeztével Zsófi diadalmasan nyugtázza, hogy micsoda jelmezek, micsoda díszletek tárházát viheti holnap Pestre.
Zsófi sohasem dohányzott, miképpen anyám sem, akit szintén Zsófiának kereszteltek a szülei. És alapvetően alkoholellenesek voltak mindketten. A hajukat sem festették, önmagukat sem. És a szénsavmentes tiszta érintés illata áradt belőlük.

     Ha apám azon mondatára ébredtem, hogy "Ébredj álmaidból, özvegy Kókayné!", langyos tavaszi szellő suhant át a szobán, s már a napfény ragyogása is helyet foglalt az ágyamon. Vannak családi mondatok. Ez az időzavaros kakaskukorékolásáét helyettesítette. Én csak simogattam a babaarcod, s halkan suttogtam, hogy "Ébredj, Lujzika!". Néha, ha nagyon fáradt voltál, otthon maradtunk. Anyanap. Később táppénz. Leigazoltattam a kimerültséged, s hagytalak pihenni, majd kisurrantam az ajtón, s friss zsömlékkel, kakaóval, Túró Rudival megrakva egy tálcát, délben újra megpróbáltam lelket lehelni beléd. Egy vegetáriánusnak nem hozhattam szalámit. Aztán filmeket néztünk, de soha nem neteztünk. Mert a virtuális világban el lehet veszni – mondtam, ha tizenhét éves korodban még mindig nem voltam hajlandó behúzatni azt a kábelt. Így inkább a Benedekbe jártunk. Szerettük azt a könyvtárat.

     Nem akartam, hogy Pesten tanulj, de nem tettem ellene, csak azért, hogy sikerüljön a terved. Ekkorra már találtam Debrecenben egy olyan céget, ahol megtanítottak animálni is. És akkora fizetést kínáltak neked ezért a tudásodért egy másiknál, hogy csak egy nagyot nyeltem, de nem mondtam, hogy ne menj Pestre. Debrecen bezárt téged. Utáltad a várost. Utáltad a környéket, ahol ma egyedül lakom. Életed tizennyolc debreceni évében öt helyen laktunk, s éppen itt a legtovább. A város széle. Háromemeletes ház földszintje. Húsz éve lesz augusztusban, hogy itt élek, de én is gyűlölöm a környéket, mert olyan, mint egy falu, de mégsem volt merszem elmenni innen, noha többször is megadatott volna ez a lehetőség.

     -Anya! Milyen egyetemeket írjak be? - kérdezted tizenkettedikes korodban. A Magyar Képzőművészeti Egyetemet, amire én beszéltetek rá, eleve elvetetted.
     -Oda úgysem vesznek fel! - mondtad. És jöttek a fordulók. Az elsőn simán átmentél, a második előtt rajztanárokat kellett fogadnom, hogy élő modellekről rajzolhass aktokat, a harmadikhoz pedig nagyapádról, az íróról meséltem rengeteget, hogy megismerhesd a munkáit. Akkor még nem tudtuk, ahogy az MKE-en kötelező néhány munkája. Már régen nem voltál itt, amikor észrevettem, hogy te is elkezdted nagyapád könyveit gyűjteni és olvasni. És ekkor döbbentem rá arra is, hogy apád miért nevezte el a kutyánkat Bakancsnak, hiszen nagyapád "Mitvisz" kutyája csöngetésre állandóan vakkantott. És benned is megjelent "Mitvisz", mert te is úgy tudtál előre menni, futni, hogy a lábfejeid közben hátrafelé álltak.
Más egyetemeken is túljutottál a fordulókon. Lehettél volna iparművész is, de akkor már nem akartál. Megtetszett az egyetem, mert a gyakorlati képzés utcaneve megegyezett a mi debreceni utcánk nevével, így mégis otthon voltál.

     -Anya! Jósolsz nekem? Sikerülni fog a vizsgám? Tudod, az, amelyik tanár úgy utál engem. A bábtörténet. Be sem lehet szerezni azt a könyvet!
     -Dehogynem, Lujzikám! A Benedekben szerencsére, megvolt. Egy csöppet csodálkoztak ugyan azon, mikor másnap visszamentem, s kifizettem a háromszoros árát, éppen negyvenöt forintot, mert azt mondtam, hogy a buszon felejtettük. Ekkor pedig már kocsival jártunk, de ez senkinek sem tűnt fel. És az sem, hogy időközben csaknem antikká lett az a hiánykönyv. Négyest kaptál, s örömtáncot lejtettél. Majd el akartál adni annak a férfinak, aki a saját nemét szerette, de ez később derült csak ki. Én nem szerettem a másságot. Anyám mindig azt mondta, ezeknek az embereknek rossz a vérük. Te fogadtattad el velem hogy a művészvilágban mindennapos az ilyesmi.

     Pesten idegen voltál, a nagyvárost nem szeretted. Miután nyaranta nem kellett mást csinálnod, csak pihenned és táboroznod, ha volt kedved, s házimunkát sem végezhettél, csak, ha nagyon fáradt voltam, s megkértelek erre-arra, így nem találtad csak a fél pár zoknijaid, s végtelenül untattak a vonatozások is. Később aztán mindenbe belejöttél. Szeretted, amit csináltál, mégis apád útját folytattad. Az alkalmazott látványtervező szakról intermédiaművész szakra mentél, majd kanadai állami ösztöndíjjal Edmonton-Albertába, miközben összeköltöztél szíved választottjával is.

     Egy napon azt vettem észre, hogy a több mint háromszázezres számlád zéróra futott. Nem értettem. És furcsán kezdtél beszélni. Csúnya szavakat használtál, s majdnem anorexiássá fogyasztottad magad, mire a tányéron lévő paradicsomleves fölé betűtésztából kiraktál egy húszas számot. Pedig gyönyörű voltál most is. Sokat nézegetem a fényképeid, s mindig mindenütt te voltál a legszebb. Karizma lengett körül. De éreztem, hogy a valóság szövetei valamikor darabokká szakadtak körülötted. Aztán bejelentetted:
     -Anya! Megismerkedtem egy fiúval, korban inkább hozzád illik, de, ha legközelebb hazajövök, elhozhatom?
Ledöbbentem, de nem mutattam, hiszen annak idején én sem éltem másként.

     A pap előtt álltam. Huszonegy éves voltam, a mellettem lévő férfi ötvenkettő. Öt esztendő múlva aztán tüdőembóliában, a közös ágyunkban egyszerűen meghalt. Nem szenvedett sokat. Csak köhögött és hörgött. Csúnya halott volt. Egyre szederjesebb arcával és szemöldökeivel ördögi látványt nyújtott.
Néhány évvel később apáddal az anyakönyvvezető előtt annyira kacagtunk, hogy félő volt, hogy a szertartás egyszerűen megszakad. Édesapád, s közöttem egy évtizednyi korkülönbség volt. Négy esztendő múlva kétszeres özveggyé lettem. Apád agóniája hosszú volt, s olyan fájdalmas, mint egy kórteremnyi végső stádiumos rákosé.

     Kíváncsi voltam a választottadra, s tudtam, hogy nem hoznád haza, ha nem komolyan gondolnád a kapcsolatotokat. És ledöbbentem. Költő? Aki így beszél? Jaj! Nem értettem. Miképpen most, amikor már nem vagy, szintén nem értem, hogy lehet olyan perverz ez a világ, hogy a Zsófiáját úgy eleveníti meg egy irodalmár, hogy "Nem akartam mást, csak baszni...", s miért képes leírni úgy az első együttléteteket, hogy egy fél óra elteltével már egy egész kocsma tudta, hogy szűz voltál.

     -Sky, Napsugaram, ezt akartad? Mit szólsz te mindehhez? Karodban tartottad azt a legfontosabbat, aki nem lett szülővé, mert, ha gyermeke volna, ilyeneket soha nem vetne papírra. Én sem lettem nagymamává, itt hagytál. Végleg itt maradtam egy fogkefével, amin a génjeid vannak, s, amiből nem tenyészett ki az agyhártyagyulladás baktériuma. Végül, a kórházban, ahol feküdtél, nekem megsúgta az egyik orvosod, hogy babát vártál. Krissz42kukactól csak rákérdezett, de a végén kérésemre mégsem közölte vele, csak a halálhíred. Mert én nem akartam tudni azt, hogy sohasem láthatlak többé. Ma sem hiszem el. Most is hazavárlak. Miért értik ezt olyan nehezen meg az emberek?

     -Anya! Hogy tetszik? - suttogtam a fülembe, míg Krisztián a konyhában volt.
     -Gyorsan beszél, alig értem - válaszoltam.
     -De azért tetszik? - sürgettél a válaszadással.
     -Még nem tudom, de művelt, ideges, s egyik fő ellensége az idő.
     -Anya! Ne légy most önmagad, fogadd el őt olyannak, amilyen! Jó?
     -Rendben-feleltem.

Mégsem volt nyugalmas az az öt esztendő. Már nem tudtalak félteni, mert nem hagytad. Nem tudtam segíteni a döntéseidben, mert nem akartad. Mindeközben összekeveredtem a legelső szerelmemmel harmincegy esztendő után. Amikor a vonatról leszállva a lépcsőkön egyre lassabban jöttél fel, hosszan nézve a választottam, mindkettőtökön láttam, hogy ebből soha nem lesz "szerelem"...
     -Anya! Úgy néz ki, mint Trinity! Hagyd ott! Nem lesz jó neked vele!
     -Ki az a Trinity?
     -Egy bérgyilkos egy sorozatban. Most nézzük Krisszel.
Az élettársam sunyi volt. És sült paraszt. Hatalmas egóval, mákszemnyi önbizalommal, az anyja szoknyáján ült majdnem hatvan évesen is. És mániákus játékosként napi tizenöt órákat játszott a gépnél. Persze, mindez csak másfél esztendővel később derült ki, addig elnyomott magában mindent csak azért, hogy vele éljek. Észre sem vettem, házicseléd lettem, akinek egyetlen feladata a pénzgyűjtés lett a háztartási munkákon kívül. Mindent elvállaltam, csakhogy összejöjjön a nyaralási pénzünk: pedagógiai-szakmódszertani cikkeket írtam, tanítottam, s egyre fáradtabbá és fásultabbá váltam.

     -Anya! Mit szólnál hozzá, ha ezentúl Noncsi is hozzánk járna drámára? Noncsi az iskola abszolút kezelhetetlen leányzója volt.
     -Na, ne!-tiltakoztam, de addigra már be is iratkozott, a tandíjat is befizette, így akár tetszett, akár nem, együtt töltöttük a délutánjainkat. Többek között egy integrált csoport művésztanára is voltam. Egy személyben drámajátékot, vers-és prózamondást, beszéd-és mozgásgyakorlatokat tanítottam. Akkor és ott még nem tudhattuk, hogy személyes életünk legszebb napjait töltjük együtt azokon a napokon, mikor játszunk, fellépünk, s tapsviharokat zsebelünk be.
Zsófi itt nyílt ki. Ha rá gondolok, mindig a fehér liliom jut eszembe, talán, mert hidegként volt a legszuperebb Lázár Ervin Mit ugrálsz hideg? című művének monológjában.

     -Anya! Ébredj már fel! Zsófi üvöltött, zokogott, a mentőssel ordibált. Papagájkór, avagy ornitózis. A doktornő nem mert a szemembe nézni, a rezidense közölte velem, hogy :"Asszonyom van egy kiskorú gyermeke, gondoskodjon róla, nem tudjuk megmenteni az életét!" Egy ilyen mondatot először hallva elkeseredik az ember, majd az úgyis mindegy érzésével megbékél az elmúlás gondolatával. Jelet hagyott maga után: egy nagyon tehetséges, csodálatos lányt. Mikor a kórházból hazaengedtek Zsófi Noémivel együtt didergett a lakásban. Tél volt. Elfelejtettem megmutatni neki, hogyan nyissa ki a gázkazán vízfeltöltő csapját. És mi mindent nem mondtam el, amíg élt, mi mindennel maradtam adósa...

     "-Anya! Fáj egy kicsit a torkom, ne aggódj, hamar túl leszek rajta! Gödöllőn vagyok, traktorgumikat válogatok egy díszlethez, le kell tennem a telefont!"
Utoljára ekkor hallottam tőled, hogy "Anya!", s ez a mondatod volt az utolsó, amit nekem mondtál ezen a világon. Nem akarok tudni az agóniádról, amit egyedül éltél át, nem akarok tudni a nagymamádról, akit úgy szerettél, sem apámról, sem apádról, sem a fekete színű gyászról...
     Álmaimban egy létra alatt egy egyedien tündöklő kislány áll előttem, akit kiütőzni tanítok. A létra alatt Zsófi és én, a létrán a macska, a házon az akácfa árnyéka, orrunkban a kinyíló akácok illata, s árad a Fény. És minden tárgynak halljuk a hangját: a szelídekét éppen úgy, mint az ordibálókét... Csak egyetlen szónak a hangjait nem hallom immáron többé soha: "Anya!"

Debrecen, 2018-04-29. (Anyák napja előtt)



lap tetejére