Eliza Beth versei:

Délibáb virtuális művészeti lap 2015. Második évad/2. szám

Suttog a csend

Árva lettem, apátlan-anyátlan,
ki tudta, de mégsem várta,
hogy eljön az a pillanat,
mikor a szív megszakad.
Sokat szenvedett,
de végre megpihenhetett, már a felhők között száll,
lelke nyugalmat talál.

Suttog a csend: Nézd! Ott, bent!
A sarokba gubózva rejtvényt fejt.
Néha kérdez, s bár a választ nem érti,
nem az a fontos, csak a figyelmed kéri.
Elmégy az ajtó előtt, tétován megállsz,
ott feküdt délelőtt, s most üres az ágy.
Zsebkendő kandikál a párna csücske alól,
könny gyűlik szemedbe a puszta látványától.
Akárhová nézel, keze nyomát látod,
ujjbegyeden érzed utolsó simításod.
Hallod a hangját, halkan zsörtölődik,
mert a csirke éppen odapörkölődik.
Egy kanál leves, forró és ízletes,
- egy csipetnyi sót még gyorsan beletesz -,
s bár ő úgyis jobban tudja,
mégis veled kóstoltatja.
Gyerekdalt dúdol hamisan,
nem ismersz rá, honnét van.
Mosolya villan huncutan:
te tanultad az oviban!
Sétálsz, kisgyerekként a kezét fogva...
később felnőttesen belekarolva...
elejtett botját felemeled százszor...
tolószékben kissé közelibb a távol.

Hallgass, csend!
Ő elment!
Üres az ágya, üres a ház,
nincs többé, ki mindent megmagyaráz.
Nincs becéző kéz, nincs simító szó,
nincs többé hang, mely megnyugtató.

Halld a bimbam dallamát,
mely pótolta elhaló jajszavát.
Szaladtál, ha éjjel megszólalt,
s égnek eresztettél egy nagy sóhajt.

Futnék még, de nincs hova,
tűnő lélek, tétova,
úton van a mennyekbe,
ó, istenem, engedd be!

Elment ahhoz, kit még sosem látott,
de ott belül mindig hozzá vágyott,
s most már az ő lába előtt mond
érted imádságot.

Elment, nincs már itt velem...
csak a csend suttog szüntelen.

sorkoz

Itt vagyok otthon én

Ott, hol szívemnek tüze táncol,
S egy érzés a hazámhoz láncol,
Hol a nép homlokot ráncol,
S védelmül homokot sáncol...
Ott vagyok otthon én.

Ott, hol suttog sok névtelen,
S utcák konganak néptelen,
Hol indulat dúl féktelen,
S a vér forrong végtelen...
Ott vagyok otthon én.

Ott, hol sárba hull törvény,
S magával ragad zúgó örvény,
Hol parancsot oszt néhány fösvény,
S mégis van egy keskeny ösvény...
Ott vagyok otthon én.

Itt, hol búzát őröl a malom,
S munkások kenyerét falom,
Hol halkan hallatom dalom,
S takar majdan egy halom...
Itt vagyok otthon én.

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2015. Második évad/1. szám

Ébredj, magyar!

Éjszaka árnyán lobban a Nap,
Színarany gömb szór sugarakat.
Hajnali fényben füttyen a csíz,
Ág hegye zöldül, csillan a víz.

Ébred az élet, roppan a jég,
Tavasz van újra, langyos a szél.
Egymásra lel két összefont kéz,
Kinyíló szemünk jövőbe néz.

Országunk földjét szétszabdalták,
Magyarság tüzét mégsem oltják.
Darabig tűrünk, várunk sután,
(de) Felállunk minden csapás után.

Mellünkben érzőn dobban a szív,
Kokárda lebben, csatába hív.
Próbára tehet minket a sors,
Erősek vagyunk, akár a bors.

Szellemi kincsünk hatalmas hegy,
Századok óta kísér e kegy.
Magyarnak lenni nem büntetés,
Vedd észre, ember: kitüntetés!

Magyarok délen s északon fenn,
Milliók útja nyugatra ment.
Erdélyi testvér kezedért nyúl,
Ne fordulj el, mert megver az Úr!

Petőfi népe, ünnepelj ma,
Egyenes háttal, akár a fa!
Csatába megy tán holnap a had,
Szállj szabad ének, "Talpra, magyar!"

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/2. szám, június-július

Miért?

Megyek, uram, megyek, ha hívsz.
De súgd meg nekem, miért így?
Nem az a baj, hogy elviszel, felkészültem rég.
Az a baj, hogy így jön el a vég.
Megkínzol, meggyötörsz,
Összetörsz.
Miért?

Te, ki a legnemesebb vagy,
a jóság mintaképe,
örökké megbocsátó,
minden bűnt szelíden elnéző...
Miért vetted el utolsó napjaim tudatát?
Megfosztottál eszemtől, méltóságomtól,
mi idefent semmi,
de odalent az tett emberré.
Elvetted a szavaimat,
az értő füleket béna nyelvemhez,
épp csak lélegzeni hagytál.
Elvetted tőlem a fohász,
szeretteimtől a búcsúzás lehetőségét.
S ha már elvetted,
miért hagytál ennyi időt az útra,
amikor egy pillanat alatt is érkezhettem volna,
miért?
Súgd meg nekem, uram!
Miért?!

sorkoz

lap tetejére