Eliza Beth

Délibáb virtuális művészeti lap 2015. Második évad/2. szám.

Zeusz papucsának hiteles története

- Apa! - sündörgött a fiúcska az apja körül. - Elmeséled megint, hogyan csapta be Zeusz Hérát?
- De hát már kívülről fújod! - Megforgatta a kezében tartott cipőt. Fogott egy szerszámot, és kivette a sérült ringlit. Keresett egy újat, a lyukba illesztette, majd az elverővel szétnyitotta a belső felét, s laposra kalapálta.
- Nem baj, úgy szeretem hallgatni.
- Jól van, akkor elmondom újra, de ne szólj bele! - Még gyorsan ragasztót kent egy szandál levált talpára, összefogatta egy kis kézi szorítósatuval, majd ölébe húzta a kisfiát, s mesélni kezdett:

Valamikor réges-régen, amikor még az istenek is mezítláb jártak, mert hiszen az Olümposz tetején mi is szúrhatta volna a talpukat, és hideg sem volt sosem, akkoriban történt, hogy egy athéni csizmadia kiérdemelte: az istenek királyáról nevezhesse el a műhelyét. Nagy kitüntetés volt ez akkoriban, hiszen az istenek nevét csak a templomaik, szentélyeik viselhették, másnak tilos volt. Ezt a nagy kegyet valójában egy apró csínynek köszönhette, melyet Aphrodité követett el Héra ellen.
- Nézd csak, mit hoztam neked! - himbált valamit apja orra előtt Aphrodité.
-Sarut? - biggyesztette le a száját Zeusz. - Van már nekem, azt sem hordom. Jobban szeretek mezítláb járni - pislantott le pucér lábujjaira -, akkor nem hallja az asszony, ha meglépek.
- Héra féltékenysége már nevetséges - kacagott a szerelemistennő. - Tenni kell valamit, hogy szabadon mozoghass. A főisten nem élhet szerelem nélkül, és nem korlátozhatja asszonyi szó.
- Ezt mondom neki én is, de hiába.
- Ez a papucs megoldja a gondodat...
- Papuuuuucs??? Úgy tudtam, ki nem állhatod Hérát, erre papucsférjjé akar lealacsonyítani a tulajdon lányom?
- Ez nem olyan papucs! A legjobb csizmadiával varrattam, a legfinomabb bőrből, és beleadtam magam is a tudásom legjavát. Próbáld csak fel! Úgyis közeleg Héra.
Zeusz kelletlenül lépett bele az amúgy valóban finom, puha papucsba. Abban a pillanatban kőhajításnyira tőle megjelent egy alak. Csak úgy, a semmiből.
- De hát az ott... az én vagyok - mutatott rá a főisten, és hozzá akart vágni egy villámot a szemtelenjéhez, aki olyannyira hasonlítani merészel hozzá. De Aphrodité megállította.
- Ne, várj! Figyelj!
Héra tűnt elő a fák közül, máskor oly bús tehénszemében izzott a harag, s az indulattól szebbnek látszott, mint valaha. Egyenesen a távoli alakhoz tartott, és már messziről szapulni kezdte.
- Azt hiszed, nem tudom, hogy már megint Niobét kerülgeted? Addig jársz a földi kútra, míg összetöröm a korsódat. Miért nem elég neked az Olümposz? Tele van szebbnél szebb istennőkkel, és akkor még magamat nem is említettem, de neked a halandók kellenek. Már megint. Sosem tanulsz a hibáidból? Legalább rájuk lennél tekintettel, úgyis megbosszulom mindahányat.
Zeusz ámulva nézte, ahogy a hasonmása békésen válaszolgat: igen, kedvesem, nem, kedvesem, persze, kedvesem... és közben mindig úgy helyezkedik, hogy kartávolságon kívül maradjon.
- Aphrodité! Tégy valamit apáddal, mert megőrjít! - kiáltott oda Héra a szerelemistennőnek. - Őt mégsem változtathatom át ocsmány csúszómászóvá, holott megérdemelné.
- Hiszen már elbűvöltem, a legmélyebb szerelmet bocsátottam rá - tárta szét a kezét Aphrodité. - A fiam is hátsón lőtte egy nyílvesszővel. Ez a legtöbb, amit tehetünk. Nézz rá, rajongva issza a szavaidat, nem ellenkezik, nem csavarog. Szerény lett és alázatos, bár ez a viselkedés egyáltalán nem illik hozzá. Mit akarsz még?
Héra dühösen legyintett egyet. Elunta a szidalmazást, vagy tán abból lett elege, hogy egyiktől sem kap neki tetsző, értelmes választ, mindenesetre sarkon fordult és sebbel-lobbal elrohant.
- Engem meg sem látott? - kérdezte Zeusz.
- Nem bizony. Vagy ő látszik, vagy te, de mindketten egyszerre nem.
- És Ámor tényleg... - jobb kézzel hátranyúlt, és megdörzsölte a tomporát.
- Persze! - kacagott Aphrodité, s macskamód, kéjesen nyújtózkodott egyet. - Mmm... különleges élvezet túljárni az öntelt, fennhéjázó feleséged eszén. Nos, hogy tetszik a papucsod? - kacsintott apjára.
- A papucs? Ez a papucs műve volt? - csodálkozott Zeusz, és kibújt a lábbeliből. A másik Zeusz azonnal szétfoszlott. Újra beledugta a lábát a puha bőrbe, és az alak megint megjelent. Zeusz főistenhez méltatlan módon ugrált a papucsból ki, be, ki, be... Messziről talán furcsa táncnak látszott gyerekes öröme. Aphrodité hangosan nevetett rajta. Máskor hozzávágott volna néhány mennykövet a tiszteletlenségéért, de most ezért sem haragudott meg. - Hát ez nagyszerű! De mi van akkor, ha messzire megyek? Ő is velem jön?
- Nem, ő csak az Olümposzon jelenik meg, de itt mindaddig, míg a papucs a lábadon van. Természetesen képes helyet változtatni, de csak onnan odáig - fordult körbe széttárt karral az istennő.
- Pompás. Mit kérsz érte?
- Mi mást kérhetne a szerelem istennője, mint szerelmet? Menj és szeress! Annyi asszony és lány várja az ő istenét, ne hagyd őket parlagon! De jól vigyázz a papucsodra, mert még az istenek ura sem képes másikat varratni.
- Hé, Aphrodité! - kiáltott távozó lánya után a főisten.
– Nyugi! A szeretőid látni fognak. Csak onnan odáig vagy láthatatlan – mutatott ismét körbe, majd forgószélként bepörgött, s ezernyi fénylő, piros csillaggá robbant szét.

Zeusz boldogan járt a tiltott utakon. Hol Ióval, hol Kallisztóval vagy Niobéval áldozott Aphrodité oltárán. Héra féltékenysége csitult, amikor látta, hogy ura nem hagyja el az istenek hegyét. Bár itt is megtalálta a kísértés, mégiscsak más, ha egy istennővel csalja meg, mint egy halandóval.
A bajok akkor kezdődtek, amikor Zeusz óvatlanul egy éles kőre lépett, s az felhasította papucsának talpát. Ekkor még nem is gondolt semmi rosszra. Hanem hazaérve, még el sem surranhatott a trónjáig, amikor Héra rátámadt, s csak mondta, mondta megállás nélkül. Az istenek királya igyekezett leplezni, hogy fogalma sincs, miről beszél az asszonya. Annyit kihámozott a szavaiból, hogy ő, mármint Zeusz, szőrén-szálán eltűnt, miközben Héra hozzá beszélt, s asszonya ezt igencsak zokon vette.
Iparkodott hát megbékíteni az istennőt, hiszen szerette őt (is! Meg a többi nőt is!). Dicsérte Héra melegbarna tehénszemét, hosszú szempilláit, sőt nem átallotta neje kedvenc pávájának pompázatos farktollait Héra szépsége mögé rangsorolni. Felesége elolvadt szerelmes szavaitól, s elfeledkezett sérelméről. Zeusz két napig el sem mozdult mellőle, csak őt ölelte. De Ámor nyila dolgozott, s Zeusz szívében újra felébredt a kívánság a halandó lányok iránt.
Elsétált az ambróziabokrok közé, csippentett néhányat a virágokból, jóízűen elfogyasztotta. Ugyanakkor figyelte, nincs-e a közelben Héra. Benyúlt a ruhája alá, elővette a papucsot és belebújt.
Visszaérkezvén a Kallisztóval töltött szerelmes órákról, Héra haragos pillantása fogadta. Nem szólt semmit, csak felé suhintott a pálcájával, s Zeusz összezsugorodott.
- Mi történt már megint, kedvesem? - brekegte, de nem azért volt ő a főisten, hogy hagyja magát békává varázsolni.
- Ha még egyszer kámforrá válsz, miközben hozzád beszélek... - fenyegetőzött a felesége.
- Akkor válok kámforrá, amikor akarok - ellenkezett Zeusz, Héra lába elé hajított egy villámot, és eltűnt. Aphrodité szentélyébe ment. Jól számított, az istennő éppen ott múlatta az időt, buja táncával szédítve a halandókat.
- Elromlott a papucs! - közölte egyszerűen a főisten, és lánya lába elé dobta a puha bőrt.
- Ennyi ésszel hogy lehetsz az istenek királya? - méltatlankodott Aphrodité. - Vidd a csizmadiához, majd ő megjavítja. Menj csak végig az utcán, el sem tévesztheted a házát.
Zeusz fogta a lábbelit, s csak úgy kézben vitte. Valóban megismerte a házat. Az ajtó felett ott függött egy ugyanolyan papucs, mint az övé, csak nem volt párja, s a falon tábla hirdette, itt dolgozik Kleon, a csizmadia.
Kleon azonnal nekilátott, s összevarrta a felhasadt talpat. Néhány hét múltán egy leszakadt szíjat rögzített vissza a helyére, majd a puha bőrön keletkezett apró lyukat foltozta be. Zeusz időről időre megjelent a mesternél megjavíttatni varázslatos lábbelijét, s mivel Kleon nem fogadott el fizetséget a főistentől, hamarosan engedélyt adott neki, hogy a ház falára kiszögelje az új cégért: Zeusz papucsa. Egyetlen kérése volt, hogy a csizmadia készítsen számára egy ártatlan papucsot, ha Héra fülébe jutna Kleon műhelyének híre, azt felmutatva titkuk titok maradhasson.
Száz meg száz éven keresztül hordta Zeusz a szerelem papucsát, s az idők folyamán Kleon, majd az utódai - most éppen én! - annyit foltozgatták, hogy a végén már semmi sem maradt az eredeti anyagából. De a varázserejét mindvégig megtartotta, s az olümposzi főisten még ma is használja. Héra máig sem jött rá a trükkre, hogy lehet az, hogy itt is, ott is gyermeke születik egy-egy halandó asszonynak Zeusztól, amikor az el sem hagyja az istenek hegyét.
- Így szállt rám örökségül a műhely, amit még ma is Zeusz papucsának hívnak - fejezte be a mesét az apa, s a végét már a fia együtt szavalta vele: - s így lettem én is, mint apám, nagyapám, dédapám és ükapám csizmadia. Bár ma már cipészmesternek neveznek bennünket, az istenek királya mégis idetalál, ha újra "elromlik" a papucsa.
- És járt már nálad a főisten, apa?
- Járt bizony, amikor még egészen fiatal cipész voltam, s apám éppen nem volt itthon. Így én javíthattam meg a lábbelijét - húzta ki magát büszkén.
- S mikor jön megint?
- Az attól függ, mennyit használja a papucsát.
- Találkozhatok vele én is? Még sohasem láttam igazi istent.
- Ha te is cipész leszel, ahogy apám, nagyapám és az összes ükapám, egyszer egészen biztosan meglátogat téged is. Hacsak Ámor ki nem húzza a nyílvesszejét a nagyapja hátsójából.




Délibáb virtuális művészeti lap 2015. Második évad/1. szám.

Emlékbolt

Ilina úgy érezte, ma feltétlenül ki kell nyitnia az üzletét. Különleges boltjában - melyről csak kevesen tudták, hogy létezik, még kevesebben, hogy hol található - emlékekkel kereskedett.

Az eldugott, keskeny utcácska végén, az utolsó ház mellett, egy apró épület bontakozott ki a semmiből. Mintha a volt-nincs visszafelé játszódott volna le, az egyik pillanatban nincs, a másikban van. A homlokzat sárga falán egyetlen hatalmas kirakat mutatta kincseit, a kopott ajtó felett színeiben megfakult, de gyönyörűen faragott tábla hirdette: Emlékbolt.
Odabenn töpörödött anyóka motoszkált, rakosgatta a portékáját ide-oda, rendezgette mutatós sorba. Néha magában dünnyögött, beszélgetett a tárgyakkal, kedves szavakat suttogott nekik, miközben szeretettel végigsimított rajtuk.
Árnyék vetült a kicsi helyiségbe. A kirakat előtt egy csapatnyi gyerek ácsorgott, voltak vagy húszan. Két felnőtt kísérte őket. Ilina, az anyóka tudta, hogy a szomszédos árvaházból jöttek, nyilván sétálni viszik a kicsiket a közeli parkba. Hallotta, ahogy a felnőttek egymást kérdezik: "Ez a ház meg honnan került ide?", de nem törődött velük. Őt csak az a nyolcéves, szöszke kislány érdekelte, aki sóváran bámult befelé, s amikor nem figyeltek rá, besurrant az ajtón. Odabenn aztán tétován megállt, s az anyókát megpillantva halkan köszönt:
- Csókolom!
- Szervusz, kicsikém! - üdvözölte Ilina. - Nézz csak körül bátran, hátha megtetszik neked valami. Sok minden van ám nálam!
- Én... nekem nincs pénzem, nem tudok venni semmit sem - hangja ugyanolyan szomorú volt, mint a sötétkék szemei. - Csak be kellett jönnöm...
- Igen, tudom. Hoztál nekem valamit, ugye?
Mire felharsant odakint a nevelők hangja, megkötötték az üzletet. Az ajtó kitárult, és belépett az egyik asszony, aki a gyerekeket kísérte.
- Mondtam, hogy itt lesz - szólt hátra, és fülön fogta a kislánykát. - Gyerünk, Tira, nyomás a többiek után! Majd megkapod a magadét, amiért elcsavarogtál! - S az anyókával mit sem törődve kirángatta a kicsit a boltból. Tira közömbös tekintettel nézett vissza, halkan elköszönt, és beállt a sorba.
Ilina elgondolkodva nézte a kezében tartott értéktelen láncot, melyen egy kicsi, kinyitható medalion fityegett. Kipattintotta a tetejét, újra megnézte a benne lapuló fotót, amely egy szőke hajú, mosolygós asszonyt ábrázolt.

Az asszony már közel járt a negyvenhez, enyhén hullámos fekete haja a válláig ért, barna szeme éppoly bánatos, mint a szíve, s a szája körüli keserű vonás régóta tartó szenvedését bizonyította. Ámulva nézte a kirakatot. Furcsállotta, hogy napok óta erre jár, mégsem tűnt fel neki ez a bolt.
- Miért olyan szomorú, kedveském? - kérdezte az anyóka, aki épp kitárta az üzlet ajtaját. Régimódi ruházatot viselt, hosszú, fekete szoknyája alól épp csak kikandikált diszkréten kopogó cipőjének orra, hófehér, csipkés blúza magasan záródott. Mégsem tűnt szigorúnak a megjelenése, mert arcán őszinte mosoly fénylett. Hosszú ezüsthaját csinos kontyba rendezte a feje tetején. - Jöjjön be, nézzen körül, meglátja, nálam felvidul.
Frexa belépett a hívogató ajtón. Odabenn félhomály fogadta, de ahogy hozzászokott a szeme, már látta a sok apró holmit a polcokon.
- Keresgéljen csak, biztos, hogy találni fog valamit, ami csak magára vár! - biztatta Ilina. - Bátran fogjon meg bármit, nem árulok zsákbamacskát. Nem zavarom, ha kérdése van, csak szóljon nyugodtan!
Az asszony kezébe vett egy hosszúszárú pipát. Édesapja pipázott - emlékezett vissza a régmúlt időkre. Szinte orrában érezte a dohányfüst illatát, hallotta apja szavait, ahogy a pipára ráharapva beszélt, nehogy kiessen a szájából. Ekkor a pipa halványan fényleni kezdett...
Középkorú asszony fogja haldokló férje kezét, az ágyban alig látszik a férfi csontsovány teste a takaró alatt. Sírva hallgatja a távozni készülő ember halk szavait:
- Ha elmegyek, felejts el, és keress magadnak valakit, aki melletted áll majd helyettem, s támaszod lesz életed végén. Nem akarom, hogy miattam egyedül maradj...
Frexa zavarodottan tette vissza a pipát a helyére, kihunyt a sejtelmes fény. Egy színes kendő vonta magára a figyelmét, megtapintotta, vékony volt és nagyon puha. Halvány szikrákat vetett az ujjai alatt.
Fiatal, szőke lány nyakába simul a kendő, két sarkát lazán köti meg egy férfikéz. Aztán ez a kéz lejjebb vándorol, a lány testén kalandozik. Búgó hang duruzsol szerelmes szavakat...
Frexa elengedte a sálat, a képek elhalványodtak, a hang elhalt. Milyen érdekes! Mintha valamiféle vetítés indulna... Újra kipróbálta, megérintette a színes kendőt.
A lány sír. Könnyein keresztül figyeli a férfit, aki egy másik nő oldalán távozik az életéből, magára hagyva őt a keményen odavágott szavakkal: sohasem szerettelek!
- Látom, rájön lassan, miféle emlékeket árulok - szólt hozzá az anyóka, aki figyelte a kísérletezését.
- Van, aki megveszi ezeket? - csodálkozott Frexa.
- Mindig akad, akinek éppen erre van szüksége. Ez a lány nem akart emlékezni hűtlen szerelmesére, ezért eladta az emlékeit. Valaki majd megvásárolja, ha eljön az ideje. Keresgéljen csak tovább, kedves!
Az asszony most egy ékszert vett fel az asztalról. Értéktelen vacak volt, mégis felkeltette az érdeklődését. Nem túl hosszú láncon egy medalion, valószínűleg fotó lehet benne, az ilyenekben az szokott lenni - gondolta, és már nyitotta is a mozgóképekkel teleírt emlékkönyvet...
Fehér falú, piros tetős ház, nem túl nagy, de szép kerttel. A kicsike medencében szöszke, sötétkék szemű lányka lubickol. Mellette az anyukája, az apa füvet nyír, de nevetve fenyegetőzik: most ő következik, és ki fogja zavarni őket a vízből, hogy ő is beleférjen abba az apró medencébe...
A szöszke egy fa ágára erősített hintán ül, apa meglöki, a lány sikít örömében, és repül. Két hosszú copfja szinte úszik a levegőben...
Az asszony leeresztette a kezét. Mintha ólomsúly húzta volna lefelé, elejtette az ékszert. Emlékek törtek rá, váratlanul, s mégis oly ismerősen, hiszen soha nem feledhette el őt, minden pillanatban vele volt. Férje, egyetlen támasza vigasztalta, s mostanában már hajlott rá, hogy hallgasson szavára. Persze, elfeledni nem fogja, nem, azt soha! De egyre gyakrabban érezte, már kész elengedni őt, és újra kinyílni az élet felé. Ám az Élet elfordította tőle arcát, s elvette a férjét is. Alig egy hete temették el. Nagyot sóhajtva visszapislogta a könnyeit, s felvette a láncot.
A szöszke az éjjeli lámpa meleg fényében, anyjához bújva mesét hallgat, néha besegít, ha anya az álmosságtól már eltéveszti a szöveget...
A szöszke az iskolában, összebújva a barátnőivel, vígan sutyorognak. Néha a tanár felé pislantanak, nyilvánvaló, hogy valami csínyen törik a fejüket...
A szöszke egy hófehér kutyával kergetőzik, játékos sikkantások keverednek mély vakkantásokkal. Aztán ledobja magát a fűre, az állat vastag bundájába túr, a kuvasz képen nyalja...
A szöszke a temetőben, egy sír mellett, anyja kezét fogja...
Frexa megrendült. A kislány boldog életét látva az ő szívében is felelevenedett a fájdalom, de ez a sírhalom... ez megijesztette. Olyan gyorsan csukta be a medaliont, hogy odacsípte az ujja hegyét. Letenni mégis képtelen volt, mágnesként vonzotta. Félve nyitotta ki újra.
A szöszke egy koporsó mellett sírdogál. Befogja a füleit, hogy ne hallja a rögök dübörgését. Szegény árva - hallatszik a suttogás valahonnan. Aztán egy kéz fogja meg a vállát. Gyere! - mondja, és magával viszi a gyereket.
A szöszke egy hatalmas házban, mely kívül-belül rideg, szürke, akárcsak a lakói. Rengeteg gyerek, kevés vidámság. Sok verés, kevés étel. Rossz ruhák, vékony takaró. Könnyek, fohászok...
Lám, egyedül maradt ő is, én is - gondolta Frexa. Neki a szülei mentek el, nekem a gyermekem, s a férjem. Árvák vagyunk mindketten. Szegény kislány eladta hajdani boldog életének emlékeit, hogy elviselhesse a sorsot, ami jutott neki. De vajon muszáj ennek így lennie?
Újra a medalionra pillantott, és az emlékkönyv utolsó lapján meglátta a címet. Messze van, de kit érdekel? Megvásárolta az ékszert, és miután sikerült elintéznie az örökbefogadást, visszaadta a kislánynak. Tira sírva csókolta meg a medaliont, mellyel az emlékei is visszatértek, aztán új anyukája nyakába borult...

Ilina, a jószívű varázslónő elégedetten bólintott, s körülnézett a boltjában. Ki legyen a következő? - töprengett, majd a választott tárgyat jól látható helyre tette, s az emlékbolt megjelent egy botra támaszkodó, idős férfi előtt...




Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/2. szám, június-július.

A döntés

      Döntött.
     Elbúcsúztatja ő is az óévet. Fogta a pezsgősüveget, és felsétált a városszéli dombon magasodó kilátóhoz. Leült a padra, számot vetett a jelenével. Negyvenöt éves, előtte még az élet, csakhogy ez az élet valahol kisiklott.
     Először akkor érezte árvának magát, amikor apja után elment az édesanyja is. Ekkor valami megszakadt benne. Testvérei nincsenek, távolabbi rokonaival szinte nem is ismerik egymást. Elpattant az egyetlen szál, ami a múltjához kötötte. Elveszetté, gyökértelenné vált.
     Szerencsésnek érezte magát, amikor Viola férjéül fogadta. Csendes szeretetben éltek. Viola jó asszonya volt, amíg az alattomos betegség el nem vitte. Gyermekük valami genetikai összeférhetetlenség folytán nem született. Itt maradt, végképp egyedül ebben a nagy világban.
     Aztán derült égből villám: elbocsátották a munkahelyéről. Gazdasági világválság – mondogatták. De ő a saját válságát sem volt képes legyűrni. Nem kellett sok idő, hogy totálisan eladósodjon, hiába adogatta el a műszaki szerkentyűit, majd a bútorait. Másfél év múltán már nem volt miből fizetni a lakás részleteit. A rezsire sem futotta, ha nem evett, akkor sem tudta feladni a csekkeket.
     Először a villanyt kapcsolták ki, majd a gázt, aztán a központi fűtést is, ami most kezdett komolyra válni, hogy megjött a csikorgó tél. Munkát hiába keresett, pedig elvállalt volna bármit, végszükségben lévő ember nem válogat. De vagy túl öreg volt, vagy túl fiatal, vagy túlképzett, vagy gyakorlatlan.
     Figyelte sorstársait, akik pálinkába vagy olcsó tablettás borba fojtották a méltóságukat. Ő nem akart olyanná válni! Mások szemetében turkált, hogy valami ehetőt találjon, de nagyon nehezen viselte a lelke. Koldulni sem bírt, pedig megpróbálta, de az első könyöradomány fülsértő csörömpölése hallatán a bögrét hátrahagyva megfutamodott.
     Aztán meghalt a remény is: a bank lefoglalta a panellakást, kegyesen két hetet kapott a kiköltözésre. Hogy szilveszter éjszakáján még ne legyen hajléktalan, csak másodikán kell elhagynia addigi otthonát.
     De ő már döntött. Önérzetét félretéve összekéregetett egy üveg pezsgőre valót, hiszen mi más illene egy új év, új élet kezdetének éjszakájához! Összébb húzta magán lötyögő kabátját, amit kénytelen volt a földszinti lakásban is viselni, orráig rejtőzött a sapkájába, és kiosont a házból. Nem érzékelt hőmérsékletkülönbséget, egyik jégveremből a másikba lépett. Dideregve ért a kilátóhoz.
     A padon ünnepélyesen megbontotta a pezsgőt. Halkan, diszkréten pukkant. Ivott egy kortyot, csak úgy, az üvegből. Majd még néhányat. Örökké üres gyomrát kellemesen melegítette a gyenge alkohol. Éjfélt zúgtak a távoli harangok, színes fényektől lett világos az éjszaka. Petárdák durrantak, sivítottak, szépen megkomponált tűzijáték röppent az égig, magával ragadva vacogó sóhaját.
     Búcsúzott az óévtől, de nem állt szándékában elkezdeni az újat. Levetette a kabátját, gémberedett ujjaival nehézkesen, ámde akkurátusan összehajtogatta, fölé tette kötött sapkáját és ráült. A fényekben gyönyörködve elszopogatta a pezsgőt, közben észrevétlenül elcsitultak a gondolatai.
     S míg odalenn megszületett egy új év, idefenn halálba dermedt egy élet...




Mira

– Fodrász, bejárónő, bébiszitter... – dünnyögte Mira, ahogy az álláshirdetéseket böngészte. A fenébe is, hát miért nem keres valaki szép szőke cicababát, kizárólag reprezentációs célra? Abban ő a legjobb, ezt tudta magáról. Ő a legszebb, legszőkébb, legkékebb szemű, a legkarcsúbb, a legdögösebb, a legformásabb mellekkel, a legszebb műkörmökkel... mindenben a leg! Csak munkát nem talál. No, akkor nézzük ezt a bébiszittert! – döntötte el gyorsan. Igaz, rég volt, de gondozott ő három bébit is. Bár az első mindössze egy hétig bírta az ő gondoskodását, aztán muszáj volt a legnagyobb titokban elásni a kert hátsó zugában. De ezt nem tudja senki...
A második majdnem négy hónapig élt. Közben Mira megtanult pelenkázni, cumiztatni, elaltatni, ha álmosan sírt, néha sétáltatta is. Az volt a baj, hogy beleejtette a medencébe. De legalább nem éhen halt.
Anikót már profi módon dédelgette. Szakavatottan etette, itatta, tette tisztába, előfordult, hogy esti mesét mondott neki. Két álló évig tartott a gondtalan boldogság...
Az emlék hatására könnyek szöktek a szemébe, de gyorsan letörölte. Nem szabad sírni, táskás lesz a szeme! Felemelte a telefont, hívta a megadott számot.

– Biztos, hogy boldogulni fog? – kérdezte Betty, az anyuka. Öthónapos kislányát nem szívesen hagyta másokra, eddig nem is volt erre példa, de muszáj volt visszatérnie a régi életébe. Hiányzik a fizetése a házi kasszából. Férjével együtt döntötték el, hogy Laura bölcsibe megy, ő pedig vissza a munkahelyére. Szerencsére az irodában fél ötkor végzett, így néha esti programokat is beiktathattak. Ma színházba mennek, de tudta, nem az előadásra fog figyelni, gondolatai otthon lesznek a bébiszitterre hagyott kislánynál. Nem nagy bizodalma volt a szőkeségben.
– Persze! – felelte magabiztosan Mira, az alvó lánykára pillantva. – Nem lesz semmi gond, ne aggódjon! – vette fel a legelbűvölőbb mosolyát. – Anikóval is elboldogultam, a kicsi Laura sem foghat ki rajtam. – Erővel elhessegette az egyetlen szál virággal árválkodó, apró sírhant, Anikó végső nyughelyének képét.

Betty már a kertben hallotta Laura kétségbeesett üvöltését. Futva tette meg az utolsó lépéseket a gyerekszobáig. Mira a kicsivel a kezében zaklatottan tipródott, meg-megrázta, megforgatta a vörös arcocskájú, csupakönny gyermeket. Amint meglátta Bettyt az ajtóban, idegesen rákiáltott:
– Hol a fenében van az a rohadt gomb, amivel el lehet hallgattatni?
– Milyen gomb? – kapta ki a gyönyörűre manikűrözött karmok közül a kislányát Betty. – Úgy csinál, mintha életében nem fogott volna gyereket. – Közben már vetkőztette, és tisztába tette a lassan megnyugvó babát. – Mindjárt adok enni, picim, mindjárt! – duruzsolta, miközben gyorsan, biztosan járt a keze.
– Ki van rúgva! – vetette oda Mirának Erik, az apa. – Remélem, fizetést nem vár a teljesítményéért!
– Kíváncsi lennék, a kislánya hogyan élte túl a maga gondoskodását – szólt gúnyosan Betty.
– Hát... két éves volt, és kissé ütött-kopott, amikor elföldeltük a tamagocsi-temetőben.




Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/1. szám, április-május.

Sikoly

      A sikoly éles volt és váratlan. Meghűlt a vér az ereimben. Mi történhetett? Kiesett a kezemből a kalapács, nagy szerencsémre a lábam mellé. Lehet, azért nem találta el, mert már szaladófélben voltam.
      Azért költöztünk ide a kertvárosba, mert úgy hallottuk, ez egy csendes környék. A belváros zaja, veszélyes éjszakái itt hihetetlen mesének tűntek. Eddig.
      Az eltelt négy hónap alatt nyugodt lélekkel hagytam itthon szép, fiatal asszonykámat, ha elhívott valahova egy bajbajutott autós. De ez a sikoly! Csak nem ért ide a főváros szennye? Betörő járhat a házban? Vagy rosszabb? Lehet, hogy megtámadta valaki Natalie-t?
      Úgy rúgtam be a hátsó ajtót, tokostól kiszakadt a helyéről. Amennyiben van odabenn valaki, jó lesz, ha menekülőre fogja!
      Sejtésem sincs, mikor ragadtam fel a vasvillát. Valahol félúton a műhely és a bejárat között. A kertet készültem rendbetenni egy kicsit, a szerszámokat már előszedtem, még egy apró munkám volt az itt hagyott kocsin, azt be kellett fejeznem előtte.
      Agyamban szédítő sebességgel villantak a gondolatok. Nat még mindig sikít. Az biztos, hogy nem fojtogatják. Akkor nem lenne levegője. Ha tényleg megtámadták, ettől a szirénától inába száll a bátorsága a gaznak. Icipicit megnyugodtam.
      A konyhaajtót már megkíméltem, nemrég cseréltük ki, a hátsó még előtte áll... annak mindegy volt. Rendeltetésszerűen használtam a kilincset, és beléptem.
      Nat fölém magasodott, elsikított a fejem fölött. Kezeit a szívére szorítva, térdeit enyhén megroggyantva reszketett a konyhaszék tetején. Szemei meredten egy pontra fókuszáltak, talán semmi mást nem látott a világból, mint azt a pirinyó szürke bundát, a hosszú-vékony farkincával, gombszemekkel. Lábai mellett cirmos kandúrunk tekergett, égnek emelt farokkal.
      A kisegér bénultan gubbasztott. Natalie sikolya beledermedt a lábaiba, képtelen volt mozdulni. Szaladt volna, hisz látta-érezte jól a macska jelenlétét.
      – Összehúzom magam, egész kicsire... talán nem látnak meg. Beleolvadok a környezetbe. Halottnak tettetem magam. Anyukám szerint a macskák nem szeretik a halott egeret...
      Nat megrezzent, ahogy a vadászmacska farka finoman végigsimított a lábszárán. Csiklandós érzés volt. Első tétova gondolata, hogy az egér felszaladt a lábán, újabb sikolyt csalt elő... Pedig látta, hogy ott lapul előtte, de BIZTOS, HOGY TÖBBEN IS VANNAK! Áááááááááááá...!
      A kandúr fenyegetően figyelte áldozatát. Szemét le nem vette róla, miközben ide-oda járt gazdasszonya lába mellett.
      – Az előbb még mozgott, vagyis él... fürge, tudom, de nálam nem lehet gyorsabb... csak a megfelelő pillanatot kell kivárnom... Ha elhallgat ez a rémisztő hang, úgyis megmozdul...
      Az egérke még akkor sem szaladt el, amikor óvatosan felemeltem, és kivittem a kertbe. A macska csalódottan nézett elveszített zsákmánya után. Nat lekászálódott a székről, miután gyanakodva körbetekintett és egérmentesnek nyilvánította a konyhát. Megkönnyebbülten engedett vizet a két tenyerébe, és az arcára locsolta...




lap tetejére