Magyariné Elek Andrea

Délibáb virtuális művészeti lap 2015. Második évad/4. szám

Amikor leszáll a köd...

                                                                                                                                                                                          Isten éltessen, Cynthia!

       Amikor a tengerre leszáll a köd, csodálatos dolgok történnek. Ezüstösen örvénylik a víz felett, óriási gomolyokban hordja a szél. A függöny hol föllebben, hol lehull, és a szem azt keresi, mikor bukkan fel a Vizek Istennője a habokból, hosszú, lobogó hajjal, kék gyöngyházpáncélban, hátán óriási karddal, amit kagylók és igazgyöngyök díszítenek, mikor fúj bele kagylókürtjébe, hogy összehívja mindazokat a lényeket, amelyek fölött uralkodik, ogy induljanak és mutassák meg az Embernek az utat, amiről letért a világok hajnalán. Amikor a tengerre leszáll a köd, a varázslat kicsit visszaköltözik a világba és összeszorítja a szívet, felemeli az elmét valami olyan magasságba, ahová emberi tudat többé már föl nem érhet. A szél ismét föllebbenti a fátylat és kósza napsugár hatol be, megcsillantja a köd apró kis cseppjeit, és a varázslat teljes lesz. Aki a közelben jár, legyen ember vagy állat, rabja lesz ennek a bűbájnak.
       Nem lehetett messzebb látni a parttól, csak pár méternyire, de Ella tudta, hogy ha a szél így fog fújni továbbra is, nemsokára elfújja a ködöt és felragyog a napfény. Mire hazaér, már sütni fog a nap, aminek egyszerre örült is, egyszerre nem. Hosszú műszakból ment hazafelé, és aludni akart, de hiába fogja behúzni a függönyöket otthon, a vékony anyagon akkor is átsüt majd a nap és nem fog tudni pihenni. Ugyanakkor már hetek óta esős idő volt, és akármennyire szerette az eső illatát, amikor elkeveredik a tenger sós levegőjével, mégis unta már egy kicsit. Pár perc múlva a köd mintha ritkult volna valamelyest, és további pár perc múltán egyetlen kósza napsugár hatolt át rajta, megcsillantva a már csendesülő hullámokat. Vagy nem is csak a hullámokat? Ella a szeme sarkából látta, hogy valami van a vízben. Letért az ösvényről, belegázolt a homokba, majd a víz fölé hajolt. A szél a szemébe fújta válláig érő, fekete haját, így először nem tudta kivenni, mi is az, de aztán, amikor az egyik hullám visszahúzódott, meglátta. Egy kamera volt a vízben, félig a homokba eltemetve, annak lencséjén tört meg a napsugár. Ki hagyhat itt egy kamerát? Nem tűnt sérültnek, és Ella szétnézett, lát-e valakit a közelben, de ezen a korai órán nem volt senki a parton. Volt viszont annál több törmelék. Ella tudta, hogy pár nappal korábban egy kis csónak csapódott neki a sziklának kicsit feljebb, ahol már a homokos part szinte észrevétlenül sziklákba alakult át, annak a maradványait sodorhatta el idáig a víz. Szerencsére senki nem volt a csónakban, egy nyaraló stégjéről kötődött el és sodródott idáig. Ellának eszébe jutott, hogy kicsit visszább látott egy törött evezőt, azzal lehet, hogy pont elérné a kamerát. Visszasétált, és közben végig az járt az eszében, hogy miért csinálja ezt, amikor olyan álmos, hogy eddig csak a kispárnájára tudott gondolni. Megtalálta az evezőt, visszasietett ahhoz a ponthoz, ahol a kamerát látta, és hosszú perceket küszködött azzal, hogy beleakassza a nyelet a kamera szíjába és kikotorja a partra, és persze eközben ne legyen vizes. Aztán csak sikerült neki, kézbe fogta a kamerát, kirázta belőle a vizet. Amikor hozzáért, hirtelen szélroham süvített végig a parton, a napfény csíkokban be-betört a ködtengerbe, ezüstös-aranyos kavargássá változtatva azt, és Ella úgy érezte hirtelen, hogy ennél szebbet nem látott még és nem is fog. Megbabonázva nézte a köd napfénytől szikrázó aranycseppjeit az ezüstösen hullámzó tenger fölött. Aztán a szél egyre inkább felerősödött, elfújta a ködöt és Ella látta, hogy a láthatár felől óriási fekete felhő közeledik. Jó nagy vihar készül, jobb lesz, ha indul haza. El is felejtette a kezében szorongatott kamerát, szapora léptekkel indult tovább.
       Amikor hazaért, a vihar teljes erejével kitört, de Ellát ez már nem zavarta. Úgy zuhant az ágyba, ahogy volt, éppen csak a kabátját dobta le a székre és a cipőit rúgta le a lábáról. Vagy két óra múlva ébredt fel arra, hogy ki kell mennie a mosdóba és egyébként meg fázik. Elintézte a dolgát, gyorsan átöltözött az alvós nadrágjába és pólójába, a feje tetejéig húzta a takarót és aludt is tovább. A kamera lencséje a székre dobott kabátról nézte végig az egészet.
       Ella felébredt és álmosan hunyorgott bele a szobába. Fogalma sem volt, mennyi lehet az idő. Félhomály volt és eleinte ez jónak is tűnt így, de aztán Ellába belehasított a felismerés: elkésett! Ugrott volna fel, amikor új felismerés villant fel az agyában: hétvége van és most nem kell dolgoznia. Visszahanyatlott a párnára, újra elhelyezkedett a takaró alatt, magához ölelte a plüssmacit, ami még gyerekkorától kísérte el és az éjjeliszekrényén ücsörgött. Hogyan került az ágyába? Biztos álmában húzta maga mellé. Kicsit még elbóbiskolt, azzal a jóleső érzéssel, hogy most aztán semmi dolga, nem kell időre mennie sehová és övé az egész hétvége, azt csinál, amit akar. Fél óra telhetett el így, amikor végre aztán fölkelt, lezuhanyozott, csinált magának egy melegszendvicset, azt elmajszolta egy kis kávéval, és kurta vállrándítással vette tudomásul, hogy majdnem huszonnégy órát aludt egy huzamban. Péntek hajnalban jött haza, most akkor szombat van. Ekkor jutott eszébe, mit is talált a tengerparton.
       Felkapta a kamerát, közben felakasztotta a kabátját a helyére. A kamerának látszólag semmi baja nem volt, csak lemerült az aksija. Ez jó, hátha van benne olyan felvétel, ami alapján meg tudja állapítani, kié is lehet. De nem meri így tölteni, mi van, ha még vizes? Szétszedte, módszeresen megtörölgette egy puha, száraz, fehér ruhával, majd hagyta egy kicsit száradni. Közben bekapcsolta a laptopját, és felnézett a Facebook-ra. Nem a saját nevével szerepelt, egy rendőrnyomozó nem is lehetne fent a Facebook-on, de az ismerősei tudták, ki szerepel Anna Black neve alatt. Ezt a nevet egyik barátnője javasolta neki, azaz inkább ő nyúlta le a barátnőjétől, akinek az egyik regényében a főhős neve volt. A lány azonban nem bánta, bármit megtett volna Elláért. És igazából meg is tett. Tulajdonképpen Adrienne-nek kellett volna rendőrnek mennie, mert az ő bátorsága sokakat mentett meg már, pedig csak egy író volt, nem rendőr vagy katona. Azon az estén, azon a szörnyű estén is... Amikor elmentek végre kávézni, és utána Adrienne be akart menni még az egyik bankba, mert egy haverja ott dolgozott és ő hozott neki egy könyvet. Ella inkább megvárta kint, mert nem szerette Lucast, Adri pedig megígérte, hogy siet. Ella addig a szemben lévő újságosnál nézelődött, és nem vette észre, hogy álarcosok fegyverrel betörtek a bankba, csak amikor az első lövés elhangzott. Órákig tartó túszdráma vette kezdetét. Ella nem tudta, hogy Adri hogy csinálta, de sikerült úgy elterelnie a támadók figyelmét, hogy ki tudta menekíteni az embereket, mielőtt a rendőrök - az ő kollégái! - elszánták volna magukat bármire is. Ella végig hibáztatta magát, hogy miért nem ment be ő is, akkor nem így végződött volna, hiszen nála ott volt a szolgálati fegyvere, és amúgy is... Neki kellett volna ott lennie, nem Adrinak. Adrit súlyos lőtt sebekkel hozták ki végül, és két hétig kómában volt, mielőtt...
        Ella összerázkódott az emlékektől és kipislogta a könnyeket a szeméből. Ő tudta Adri jelszavát Facebook-on, de azóta sem volt ereje törölni őt. Időnként eljátszott a gondolattal, hogy Adri még él, és visszanézegette a képeket, amiket feltett, sőt, egyszer, amikor még friss volt a fájdalom és ő jó pár pohár Jameson-nal próbálta kezelni, még üzenetet is írt neki. Most elvörösödött az emléktől.
       Nagy levegőt vett és írni kezdett. "Kedves ismerőseim! Tegnap reggel a tengerparton találtam egy Canon EOS 1200D típusú kamerát. Szeretném visszajuttatni a tulajdonosának. Úgy láttam, nem sérült meg, vagy csak én nem tudtam megállapítani. Kérlek, továbbítsátok, hátha meglesz a tulajdonosa!"
       Amikor rányomott az Enter-re, pont abban a pillanatban látta, hogy üzenetet kapott. Kíváncsian kattintott rá, majd amikor a feladót meglátta, a szíve kihagyott pár ütemet és elfelejtett levegőt venni. Megfordult vele a szoba és meg kellett kapaszkodnia az asztal szélében. A feladó ugyanis Adrienne O’Grian volt. Ella elolvasta az üzenetet, majd hirtelen minden elsötétült előtte.
       Pár perc múlva tért magához, a földön feküdt és alaposan beütötte a fejét. Sziszegve kelt föl, mert a könyöke és a válla is fájt. A laptop képernyője sötét volt, mert öt perc inaktivitás után hibernálta magát. Ella benyomott egy gombot, mire visszajött az üzenet, amit az előbb látott. "A kamerát dobd vissza a tengerbe!"
       A Talált Tárgyak Osztálya nem Ella hatásköre volt, de nyomozóként el tudta érni az adatbázist. Hétfő reggel azzal kezdte, hogy utánanézett, nem jelentette-e be valaki a kamera eltűnését. A Facebook-on nem járt sikerrel a hétvégén, de nem is számított rá igazán. Valahogy érezte, hogy... nem is tudta, mit is érzett. Bejelentés azonban nem érkezett, bár sejtette, hogy ez így lesz. Mindenesetre felhívta a partiőrséget is, hogy náluk sem jelezték-e, de onnan is negatív választ kapott. Aztán pedig fogta magát és lement az infósokhoz.
       Az infósok az alagsorban dolgoztak, egy ablaktalan irodában. Nem is annyira iroda volt, inkább egy raktár, amit térelválasztókkal és színes festékkel tettek kicsit barátságosabbá. A fűtést megoldották az itt üzemelő gépek, szerverek, a szellőzést pedig az épület szellőzőrendszere. Ella be sem lépett szinte, amikor egy langaléta, szemüveges fiatalember eléállt.
- Ella! Téged is látni a mi kis barlangunkban?
- Josh! De jó, hogy te is itt vagy. Peter?
- Ma szabadságon van.
- Jaj, de jó, úgyis benned bízom meg csak.
- Mi az, kislány? Mibe keveredtél?
- Két dolog miatt kereslek. Az egyik, hogy találtam ezt a kamerát. Meg tudnád nézni, mit lehet kihozni belőle?
- Bizonyíték?
- Nem, ez most személyes. De fontos, Josh.
- Oké, most úgy sincs semmi – elvette Ella kezéből a kamerát. Ellát hirtelen nagyon rossz érzés fogta el, de ezt Josh hangja elsöpörte. Egyelőre. – És mi a másik megbízatás, főnökasszony?
- Kaptam a hétvégén egy Facebook-üzenetet.
- Ez még nem baj.
- Nem, csak a feladó... - Ella hangja rekedt lett, magabiztossága megtört. Josh, aki már kezelésbe vette a kamerát, érdeklődve nézett fel rá.
- Mi van a feladóval?
- A feladó... Adrienne O’Grian.
- Adri?... - Josh hangja is elfúlt. Ismerte a lányt, még Ella mutatta be neki, jóban is voltak és Josh tudta, hogy Ella a nővéreként szerette Adrit. - De hát...
- Igen, tudom! - tört ki Ellából. - Valaki szórakozik velem! Azt akarom tudni, ki törte fel a fiókját és miért csinálja ezt!
- Jól van, kislány, meglátom, mit tehetek. Melyiket csináljam előbb?
- Nem tudom. Azt hiszem, a kamerát.
Josh bólintott, és nekilátott. Fél óra múlva a kamera használatra készen állt és egy adatkábel kötötte össze Josh mindenttudó laptopjával.
- Maradtak rajta képek. Nem sok, de van pár.
- Az jó, mert így hátha megtudjuk, kié volt.
- Már jönnek is! - vigyorgott Josh, de a következő pillanatban úgy maradt az arca. Ella levegő után kapott és fel akart ugrani, de nem maradt erő a lábában.
Az első képen Adrienne O'Grian mosolygott rá.
- Ezt nem értem... - suttogta pár perc múlva, amikor már ismét rendesen kapott levegőt és nem fenyegette, hogy szívrohamot kap.
- Én sem - Josh hangja tompa volt, arca fehér, mint a fal. Ella gyanította, hogy ő sem nézhet ki különbül, de most valahogy ez nem igazán érdekelte. - Megnézzük a többit?
Ella csak bólintott. Josh gyorsan végigpörgette a képeket. Mindegyiken Adri volt különböző időpontokban és helyeken. Gyerekkori képek is voltak. Ella majdnem mindegyikről tudott, sokat ő fényképezett, de nem ezzel a kamerával. A legtöbb Facebook-os kép volt. Mivel a lánynak nem volt se családja, se senkije, így Ellát jelölte meg örököséül, bár Ella csak akkor tudta meg ezt, amikor felkereste őt az ügyvéd. Írásainak jogutódja is ő volt, és amikor három éve meghalt, Ella átnézett mindent, az összes iratát, a számítógépét, a fényképezőjét, a telefonját, és a kis lakásának minden zugát. És félelmetesen pontosan emlékezett minden apróságra. A képek jó része fent volt a neten ugyan, de a többit csak azok ismerhették, akiknek Adri megmutatta, márpedig ő nem volt egy fényképeket mutogatós típus, volt sok olyan képe, amit még Ella sem látott addig. Merev, tanácstalan tekintettel nézett Josh-ra, és a fiú ugyanúgy bámult rá. Végül aztán Ella szedte össze magát hamarabb.
- Josh, nézz utána annak a Facebook-os dolognak. És légy szíves küldd át nekem ezeket a képeket és nyomtasd is ki őket.
- Rendben. A Facebook-os dolog el fog tartani egy ideig, fölösleges megvárnod. Ha kész, rád telefonálok, jó? Átküldöm a képeket és aztán ízekre szedem őket, hátha rájövök valamire. De az is idő.
- Jól van. Én visszamegyek a helyemre. Ha van valami, azonnal hívj.
- Hívni foglak, ne aggódj.

       Ella bólintott, megszorította a fiú vállát és visszaballagott a helyére. Az egész nap feszült várakozással telt, de Josh nem jelentkezett. Amikor letelt a munkaidő, Ella be akart nézni hozzá, de Josh már hazament. A telefont nem vette fel, így aztán Ella egész éjjel álmatlanul forgolódott. Gondolta, hogy felnéz Facebook-ra, de nem mert. Aztán éjfél után mégis rászánta magát. Tíz új üzenete volt. Mind Adritól. Mind arra utasította, hogy dobja vissza a kamerát a tengerbe. Ella gondolt egyet. Kezét a billentyűzetre tette és gépelni kezdett. Egyetlen szót írt be: "Miért?" Majd rákattintott a Küldés-re. Várt pár percet, majd amikor már éppen ki akart lépni, üzenetet kapott. "Mert úgy jársz, mint én."
Ella ujjai sebesen jártak a billentyűkön.
"te hogy jártál?"
"beragadtam."
"hova?"
"a ködbe"
"milyen ködbe?"
"nagyon nehéz... mennem kell..." "ADRI! NE MENJ MÉG!!!"
Erre már nem érkezett válasz. Ella hirtelen ólmos fáradtságot érzett, a szíve óriási dobbanásokkal majd' kiütötte a bordáit. Hisztérikus zokogás rázta meg, de nem jöttek könnyek a szeméből, csak a fogai vacogtak elemi erővel, a keze jéghideg volt és úgy érezte, azonnal halálra fagy. Ekkor megszólalt a telefonja. Kisebb szívinfarktust kapott, remegő kézzel nyúlt a telefon után. Josh volt az.
- Sz..szia - szólt bele még mindig vacogva.
- Szia, valami baj van?
- Mi... miért?
- Olyan fura a hangod.
- Ni... nincs se... semmi baj - Ella próbálta leplezni reszketését, de Josh a telefonon át is hallotta.
- Figyelj, ha most nem alkalmas...
- Mondd!
- Tudom, hogy éjszaka van, de ha nem baj, inkább átmennék. - Nyitva lesz az ajtó. - Nem. Majd kopogok - Josh letette a telefont mielőtt elköszönt volna.
Ella tudta, hogy negyed órán belül itt lesz, de nem tudott megnyugodni. A fiókhoz lépett, amit nem szokott soha kinyitni. Kihúzta és sokáig bámulta az egyetlen dolgot, ami benne volt, egy doboz Benson&Hedges-t. Adri halála után nem gyújtott rá, azóta őrizgette a majdnem teli dobozt, de minek is? Ilyen esetekre? Tétovázott egy pillanatig, majd elővett egy szálat, keresett gyufát a konyhában és kilépett az erkélyre. A hideg éjszakai levegőben azonnal újra dideregni kezdett, de ezt most nem bánta. Ez valóságos volt, ellentétben azzal, ami mostanában történik vele. Lassan szívta a cigit, a papír sercegése tisztán hallatszott a csöndes éjben. Amikor elszívta és bement, kopogtak is az ajtón. Josh kócosan, sápadtan lépett be.
- Te jó Isten, Ella! - meredt a lányra. - Mi van veled?
- Miért?
- Te majd' megfagysz, a szád is kék már! A hűtőben éjszakáztál?
- Nem, csak...
- Főzök neked teát és addig semmit nem mondok, amíg fel nem melegszel!
Ella minden tiltakozása ellenére Josh tartotta magát a tervhez. Kihozta Ella takaróját a hálószobából, belecsavarta a lányt, feltett főni egy jó nagy adag teát, feltekerte a fűtést, és amikor Ella már nem remegett és a szája is visszanyerte egészséges színét, sőt, még az arca is kipirult a forró italtól, letelepedett mellé és elővette a laptopját. Ellában akkor tudatosult, hogy a fiú azt is hozott magával.
- Ella, te tudod Adri jelszavát?
- Tudom.
- És beléptél az ő nevében?
- Nem. Csak... leírta a végrendeletében, hogy töröljem a fiókját, és meg is adta a jelszót. Egy olyan kérdésre volt válasz, amit csak mi ketten értettünk, az ügyvéd sem jöhetett rá.
- Biztos ez?
- Teljesen biztos, Josh.
- Akkor nem léptél be az ő nevében soha?
- Nem.
- Ismersz te egy bizonyos Gabriel McCrowley-t?
- Nem.
- És Adri ismerhette?
- Úristen, Josh, fogalmam sincs!
- Pedig jó lenne, ha gondolkoznál.
- Nem emlékszem, hogy említette volna. De őt olyan sokan ismerték!
- Úgy gondolom, hogy adhatnál ki körözést ellene. Az a gyanúm, hogy követte Adrit.
- Uramisten... de miért? És miért most jön ez elő, három év után?
- Nem tudom, de nem én vagyok a nyomozó.
- Mit tudtál meg?
- Három nappal azután, hogy Adri... hogy ő...
- Meghalt - fejezte be a tétova mondatot könyörtelenül Ella. - Szóval azután három nappal ez a McCrowley Adri ismerőse lett a Facebook-on. Nem tudsz erről?
- Nem emlékszem rá.
- Te kezelted az oldalt. Nem jött értesítés?
- Nem. Új ismerősökről nem jött, ebben teljesen biztos vagyok.
- Nos, akkor ez is egy rejtély. Viszont utánajártam ennek a McCrowley-nak - Josh egy pillanatig habozott. - Csak olyan ismerősei vannak, akik már meghaltak.
- Ha Adri eltűnt volna és holtan kerül elő, akkor azt mondanám, hogy egy perverz sorozatgyilkos. De Adri nem így... nem így halt meg.
- Ezen már túljutottam. Viszont rákerestem egyéb adatbázisokban is a fickóra. A CIA adatbázisában szerepel mint okkultista fekete mágus.
- Gyilkos?
- Nem tudtak rábizonyítani semmit. Nem is sok dolog van róla, gyakorlatilag csak a neve. És a Facebook-on sincs egy kép vagy bejegyzés sem, pedig elég régen regisztrált. Viszont... - Josh kattintott párat. Az a kép jelent meg a kijelzőn, amit Adriról őrzött a kamera, de egy kicsit más volt. - Látod ezt? - egy halvány alakra mutatott közvetlenül Adri mögött. Majd kattintott. - És itt is. És itt is. És itt is. Mindenhol. - katt, katt, katt. Ella feje iszonyúan lüktetni kezdett és ismét elfogta a remegés. Josh keze is remegett ekkor már. - Mi ez az egész, Ella?
- Nem tudom. De ma este, pont mielőtt jöttél... Adritól kaptam üzenetet.
- Mit üzent?
- Megmutatom. Szabad? - intett a laptop felé. Josh átcsúsztatta a lány elé. Ella belépett a fiókjába, ahol megint villogott az üzeneteket jelző ikon. - Úristen... - sóhajtotta. Összenézett Josh-sal, majd rákattintott a gombra.
"csapdában vagyok. itt vagy, Ella?"
"milyen csapdában?"
"a ködben"
"mi ez a köd?" írta Ella, majd Josh unszolására: "Gabriel McCrowley?"
"ő nem ember. VIGYÁZZ VELE!!! VESZÉLYES!!!"
"Adri, mit tett veled?"
"nem fontos. SZABADULJ MEG A KAMERÁTÓL! DOBD VISSZA A TENGERBE!"
"mi ez a kamera, Adri? Segíts kérlek!"
"a léleklopó. Ki kell vetíteni a..."
"ADRI!!!! ITT VAGY MÉG?"

A válasz percek múlva érkezett.

"majdnem elkapott. Siess!"
"nem kaptam meg az előző üzenetet. Mit csináljak?"
"ki kell vetíteni a képeket, amikor a tengerre leszáll a köd. Mennem kell, mert észrevesz. LÉGY ÓVATOS, ELLA!"

        Ellának az volt a pechje, hogy két hétig ragyogó őszi napsütés volt, egy szem köd sem volt közel s távol. Josh-sal kiokoskodták, hogy letöltik McCrowley minden ismerősének fényképét a Facebookról és feltöltik a kamerába. Azt összekapcsolják egy projektorral, és már csak a tenger feletti ködöt kell megvárniuk. Adritól nem jött üzenet azóta, csak egy-két sürgető szó, de több semmi.
       Ella éppen a tengerparton ült az egyik padon, amikor egy idős férfi udvariasan engedélyt kérve leült mellé a pad másik végére. Ella nem akart udvariatlan lenni, várt jó tíz percet, majd amikor fel akart állni, a férfi megszólította.
- Olyan szép időnk van, nem igaz? Sokkal jobb ez a ragyogó napsütés, mint a köd.
- Igen.
- Bár a ködnek is megvan a maga varázsa, nem igaz, Ella Stone?
Ella ijedten nézett a férfira. Honnan tudja a nevét? A férfi elmosolyodott.
- Adja vissza, ami az enyém, Ella, akkor nem lesz semmi baj.
- Ki maga? Mit akar tőlem?
- Tudja maga azt nagyon jól.
- Nem, nem tudom! De ha utánam szaglászik...
- Kevés maga ahhoz, kedvesem. Én sokszor megfordulok itt. Ha döntésre jut, itt megtalál - nehézkesen felállt. - Én akkor megyek is.
Ella elképedve nézett utána. Aztán, amikor a férfi már eltűnt, elkezdett gondolkozni is. Elővette a telefonját, bekapcsolta a mobilnetet és elindította a Facebook-ot.
"Adri, vagy?"
"Vagyok"
"azt hiszem, most találkoztam McCrowley-val"
"akkor siess. Mielőtt baj lesz"
"mennyi időm van?"
"nem tudom. Kevés. Nagyon kevés"

Ella kilépett és felhívta Josh-t.
- Szia, Ella, épp hívni akartalak - szólt bele a férfi. - A meteorológus haverom szerint bármit is mondtak az időjárás-jelentésben, ma este leszáll a köd.
- Akkor cselekednünk kell, Josh. Mégpedig nagyon gyorsan. Minden megvan?
- Igen, épp pakolom az autóba - Ella szívét vasmarok szorította össze hirtelen.
- Josh, nagyon vigyázz az úton.
- Nyugi. Fél óra és ott vagyok.
       Ella letette a telefont és bámulta a tengert, mintha onnan várna segítséget és magyarázatot. Fél óra múlva megérkezett Josh, aki hozott egy vetítőt, mindenféle kábelt, rákötötte az autó akkumulátorára és hozzákapcsolta a kamerát. Mire végzett, leszállt a köd.
       Hirtelen egy sötét alak emelkedett ki a ködből a hátuk mögül. A férfi volt az, aki pár órával korábban megszólította Ellát. Óriási kard volt a kezében. Nem is kard. Valami más.
- Álljon meg ott! - ordított rá Ella előkapva a fegyverét. - Ha nem marad ott, lőni fogok!
- Ugyan, azt hiszed, árthat nekem a golyó? Sokkal régebben járom ezt a világot, mint ahogy te gondolnád.
- Nem érdekel, maradjon ott! - egy pillanatra hátranézett Josh felé. - Csináld!
- Próbálom!
- Igyekezz!
Josh bekapcsolta a kamerát, aminek a kijelzőjén megjelentek a képek. Bekapcsolta a vetítőt is, hirtelen éles fénycsík vetült a ködre, megvilágítva azt. Az alak felüvöltött és meglendítette a fegyvert, ami a kezében volt. Ella kitért a kasza elől, és belelőtt az alakba, de lövése valóban hatástalan volt. De a férfi mégis fájdalmasan felordított. A képek ugyanis halványan, reszketegen a ködre vetültek. Minden kép megjelent, amit a Facebook-ról leszedtek, de mindegyik alak megmozdult aztán, és ott keringtek körülöttük. Egyre többen voltak és a kaszás kétségbeesetten próbálta megakadályozni, hogy a lelkek elszabaduljanak, de már nem maradt annyi ereje. Az ezüstös alakok nem engedték. Az utolsó alak Adrienne volt. Ő nem akarta megtámadni a kaszást, Ella elé lebegett.
- Akkor fényképezett le, amikor épp elhagytam a testemet - a hang Adri hangja volt, de valami furcsa rezgés kissé eltorzította. - Így szerez magának táplálékot.
- Adri...
- Köszönök mindent, Ella! Nagyon szeretlek téged, és nem akartam meghalni. Tudom, hogy ott voltál velem majdnem végig.
- Nem tudtam végig maradni. Elhívtak...
- És neked menned kellett, mert valaki bajban volt. Ez így volt jó. Nem akartam, hogy lásd. Direkt vártam addig.
- Adri, a fickó ellen is működik a léleklopás?
- Nem tudom. Lehet. De mennem kell. Végre - a szellem megfordult és Ella látta, hogy a lemenő nap utolsó arany sugara utat nyitott a ködben. - Vigyázz magadra Ella. Sok jót kell tenned még itt, mielőtt hazajöhetsz.
- Jó utat, Adri!
Az arany fénycsík megtelt a parton keringő szellemekkel. Elindultak utolsó útjukra. Adri a végére maradt, még visszafordult arról a pontról, ahol a többiek eltűntek, felemelte a kezét és fényes derengése elenyészett az éjszaka sötétjében. Ella figyelme visszafordult Josh felé, aki heves közelharcot vívott a kaszáját suhogtató alakkal. Felkapta a kamerát, és ráfókuszált a kaszásra. Kínlódott egy darabig, mert a küzdelem hevessége nem engedte befogni a célpontot.
- Csííííz! - kiáltotta egy hirtelen ötlettől vezérelve.
A kaszás meglepetten fordult meg. Ella örömmel látta a páni félelmet az arcán, és azt is, hogy Josh gyorsan felfogta a helyzetet és kihátrált a képből. Ella kihasználta a kaszás pillanatnyi zavarát és elkattintotta a gombot. A vaku felvillant, Gabriel McCrowley pedig sötét füstté vált, ami a kamera felé nyúlt, mint amikor egy porszívó szedi össze a kiöntött lisztet a padlóról.
       Ella elővette a telefonját, megnyitotta a Facebook-ot. "Isten veled, Adri!" írta, majd kilépett a saját fiókjából és belépett Adrienne O'Grian nevével. Megkereste a beállításoknál azt az opciót, amivel törölni lehet a fiókot és pár másodpercnyi gondolkodás után rákattintott. Aztán eltette a telefont és Josh-ra nézett.
- Ezt pedig dobjuk a tengerbe - mutatott a kamerára.
- Rendben. De előbb...
Josh elővett egy feszítővasat az autóból, szanaszét törte a kamerát, majd teljes erejéből elhajította a tenger felé. Éppen apály közeledett. A hold ezüstösen csillant a hullámokon, az előbbi ködnek nyoma sem volt.
- Mi volt ez az egész, Ella? - kérdezte Josh a tengert bámulva.
- Nem tudom - felelte a lány elgondolkozva. - Különös dolgok történnek, amikor a tengerre leszáll a köd.



Délibáb virtuális művészeti lap 2015. Második évad/3. szám

Purgatórium

Nem szabad megállni. Tovább kell menni, tovább, tovább, egyre csak előre fel az emelkedőn. Eddig is nehéz volt, de amikor elérte a dombot, úgy érezte, nem bírja. A lábai minden egyes lépésnél össze akartak csuklani alatta, a szél vitte a port, már alig látott, annyira bedagadt tőle mindkét szeme. A derengő fényben egyébként sem lehetett sokat látni, az ég felhős volt, napfény csak néha-néha tűzött át a sűrű sárga felhőfüggönyön. Nem látott állatokat, nem hallott madarakat, igaz, fák sem voltak, ami volt is, csupaszon, szárazan kapaszkodott a szomjas, laza talajba. Már a levegővétel is fájt, annyira kiszáradt a torka a hosszas gyaloglásban. Mentek előtte is, mögötte is az úton egyesével, de nem mert megszólítani senkit, és őt sem szólította meg senki. Előtte egy lány ment, nemrégen dobta el teljesen tönkrement bakancsát az egyik kóró tövében, most mezítláb megy, és mintha vérezne a lába.
Valahogy túl lesz ezen is. Ha van itt út, akkor az vezet is valahová. Csak el kell jutni odáig. Időnként egy-egy motoros, bőrdzsekis alak húzott el vele szemben, majd jöttek vissza. Hogy ugyanazok voltak-e, vagy mások, azt nem tudta. Nem is számított. Neki mennie kell tovább.
Nem tudta, mióta van úton, azt sem, hogy honnan indult, vagy, hogy hová tart. Egy fehér ruhás, szőke nő mondta neki, hogy minden rendben lesz, csak erre kell jönnie. Itt majd talál segítséget. Megállt egy pillanatra, körbenézett, de csak a kopár tájat látta, a dombot magasodni maga előtt, a forró, poros levegőt kapkodta lihegve. Tudta ő, hogy veszélyes vidékre jön, de remélte, hogy baj nélkül megússza, amíg átutazik. Az egyik benzinkút után azonban megállították, kirabolták és a motort is elvették tőle. A nő, aki ott megállt, amikor magához tért, inni adott neki, ellátta a sebeit, de nem segíthetett többet. Annyit mondott, menjen tovább, itt talál segítséget. Ő pedig elindult és most nincs visszaút, mennie kell tovább.
Továbblépett, de pár lépés után a lábai felmondták a szolgálatot. Megfordult vele a világ. Arra eszmélt, hogy valaki rázza. Az egyik bőrdzsekis férfi volt, gyönyörű fekete motorja az út szélén állt.
- Csakhogy magadhoz tértél. - szólalt meg a fickó. - Mi a neved?
- Dave.
- Nos, Dave, igyál egy kicsit, de ne sokat, mert rosszul leszel. - átnyújtott egy furcsa flakont, Dave pedig beleivott. Kristálytiszta víz volt benne, hűvös, mint a tavaszi hajnal. Ivott volna, amíg csak ki nem durran, de a férfi elvette tőle a vizet. - Mondtam, hogy ne sokat. Fel tudsz állni?
- Azt hiszem. - Dave próbált feltápászkodni, és érezte, hogy a motoros erősen tartja a karját, hogy el ne essen, de ő csak a vízzel teli palackot nézte vágyakozva. Friss, tiszta víz, az ő szája, torka és egész teste pedig úgy ki van száradva...
- ...figyelsz rám egyáltalán? - Dave megrázkódott, amikor a férfi kicsit felemelte a hangját. Ránézett a motorosra, aki barátságosan, de türelmetlenül nézett vissza. - Na így már jobb. Van itt nem messze egy kocsma. Inkább motel és kocsma egyben. Odáig elviszlek.
- Nem működik a telefonom. - Dave maga sem értette, miért jutott eszébe ez hirtelen.
- Itt nincs térerő, de a kocsmában, ha engedik, használhatod a telefont. Elviszlek odáig, mert már nagyon ramatyul nézel ki. Ülj fel mögém.
- Köszönöm.
Végül az ismeretlen segítségével tudott csak felülni a motorra. Milyen könnyebbség volt így! A lábai hálásan bizseregtek, hogy nem őket kínozza tovább, és az a pár korty víz, bár korántsem volt elég, mégis szétáradt benne, és még a feje is kellemesen szédülni kezdett, mintha berúgott volna. Fájdalmasan rövid idő után megálltak.
- Itt vagyunk, Dave. Szállj le.
Dave leszállt a motorról és majdnem megint összeesett, de a férfi elkapta a karját.
- Kicsit még bírd ki. Gyere velem.
Az épület hatalmas volt, főleg ahhoz képest, hogy milyen elhagyatott vidéken voltak. Inkább hasonlított egy fantasy-játékbeli fogadóhoz, Dave nem csodálkozott volna, ha hirtelen kilép Papsajt Ászok egy szürke ruhás mágussal. Még címere is volt, igazi címer, ott himbálózott a bejárattal szembeni kapu félfáján. Bár a képet már nem lehetett kivenni, a betűk, még ha nehezen is, de olvashatóak voltak. Purgatórium. Dave hátán végigfutott a hideg. - Furcsa nevet választottak. - jegyezte meg. Kísérője követte a tekintetét, majd vállrándítással nyugtázta.
- Érdekes név egy érdekes helynek. Majd meglátod.
Ezzel beléptek az ajtón.
Fa burkolatú, félhomályos helyiségbe kerültek, a falak mellett kisebb asztalok sorakoztak faragott térelválasztók között, középen, szintén egy spanyolfal mellett, két hosszabb asztal húzódott, szemben pedig a pult. Az egyik falon egy hatalmas Led Zeppelin poszter, a szemben lévőn egy AC/DC, az ajtó melletti falon pedig egy láthatólag már nem használható, de gyönyörű Harley volt felerősítve. A zenegépből éppen Axl Rose dübörgött. A vendégkör igen változatos volt, hosszú hajú rockerek és rózsaszín nyári ruhás szőke cicababák ugyanúgy békésen iszogattak, mint az egyik sarokban egy szürke öltönyös úriember, a másiknál pedig egy sötétkék kosztümös, csinosan nyírt hajú hölgy. A pultnál három bőrdzsekis beszélgetett, két férfi és egy fiatal lány. Amikor meglátták őket, kérdőn néztek Dave kísérőjére.
- Összeesett az úton. - szólt oda nekik a férfi, majd leültette Dave-et az egyik kis asztalhoz a fal mellett, és odalépett a pulthoz.
Dave csak várt türelmesen, amíg a kísérője a pulthoz sétált, váltott pár szót az ott állókkal, majd egy hamburgerrel és egy óriási pohár vízzel visszaballagott Dave-hez.
- Ezt edd meg. Lassan, ne kapkodj.
- Nem tehetem. Nekem... nekem nincs pénzem.
- Gondoltam. Majd megoldjuk, kitalálunk valamit. Addig mondjuk úgy, hogy az én kontómra iszol, és nekem itt korlátlan fogyasztásom van. Ne aggódj.
- Még a nevedet sem tudom.
- Hívj Danielnek. Mennem kell. Majd még találkozunk. - a férfi elköszönt, és a három másik társával együtt kimentek az ajtón. Ugyanabban a pillanatban négy bőrdzsekis lépett be, és Dave még elkapott néhány szót, amikor köszöntötték egymást, de nem értette a szavakat, csak különös tisztelet támadt a szívében, bár maga sem értette, miért.
Az óriási hamburger és a víz nagy része szinte pillanatok alatt elfogyott és Dave hasa görcsbe rándult. Régebben evett utoljára, mint amire emlékezett. Gyomrára szorított kézzel pattant fel, kereste a mosdót, és kétségbeesett, hogy nem találja, amikor egy lány lépett oda hozzá egy másik asztaltól és megmutatta az irányt. Dave beszaladt és mindent kiadott magából, majd remegve, de megkönnyebbülten botorkált vissza az asztalához. Épp be akart csusszanni a padon, amikor megszólaltak mellette.
- Ez az én asztalom. - az a lány volt, aki az előbb útbaigazította. - De szívesen látlak itt. - mosolygott. - Úgyis untam már egyedül.
- Bocsánat, én... nem is tudom... kicsit sok volt...
- Össze vagy zavarodva. Mondtam, hogy szívesen látlak. Kate vagyok.- nyújtotta a kezét barátságos mosollyal.
- Dave.
- Nem tudom, te tudnál-e enni valamit, de én farkaséhes vagyok.
- Nem tudok fizetni.
- Ugyan már! Itt senki sem fizet. Mindjárt jövök.
Dave fejében forma nélküli gondolatok száguldoztak. Egy kocsma, ahol senki nem fizet? Daniel is olyan fura volt, egyszerre barátságos, de elutasító, többet tett érte, mintha fizetést kapna érte, ez a lány pedig csak egy ugyanolyan vendég, mint ő. Valami nincs rendben. Veszélyben érezte magát. Közben Kate visszatért az étellel, ezúttal két nagy adag sültkrumplit is hozott a hamburger mellé, és két kólát.
- Remélem, jó lesz. - bocsánatkérően mosolygott. - Elfelejtettem megkérdezni, hogy mit kérsz, de ezt a menüt mindenki szeretni szokta.
- Nagyon jó lesz, köszönöm. De nem értek valamit. Daniel, a fickó, aki behozott, azt mondta, hogy nem baj, ha nem tudok fizetni, te meg azt mondtad, hogy itt senki nem fizet. Mi az ára ennek a hamburgernek?
- Azt nem tudom, mi az ára. Én már itt vagyok egy ideje, őszintén szólva már mennem kellett volna tovább, de tőlem még nem kértek pénzt. És hogy őszinte legyek, nincs is nálam. De itt senkinél nincs már pénz. Azt hiszem, a ruháink is csak azért vannak rajtunk, mert így könnyebb nekünk felfogni mindezt.
- Te miről beszélsz? - Dave beleharapott a hamburgerbe és kíváncsian nézett a lányra.
- Úristen, te nem is tudod! - Kate hangja ijedt volt és nagy, meglepett szemekkel nézett Dave-re.
- Mit kéne tudnom?
- Előbb együnk. - a lány határozottan zárta le a beszélgetést, és hogy ne legyen vitának helye, ő is enni kezdett.
Dave próbált nagyon gyorsan enni, hogy minél hamarabb kérdezgethessen, de arra eszmélt, hogy a körülötte zajló változásokat figyeli. Újabb vendégek jöttek, egy csadorba burkolt nő, egy márkás öltönyös úr, egy miniszoknyás lány, és ideért az a lány is, aki Dave előtt vánszorgott az úton mezítláb. Az öltönyös csak leült és várta, hogy valaki felvegye a rendelést, a többiek azonban vették a fáradságot és elmentek a pulthoz. Dave látta mindegyikükön az elveszettséget, a csodálkozást, az értetlenséget. Visszafordult Kate-hez és örömmel nyugtázta, hogy a lány a kólája maradékát kortyolgatja és őt nézi.
- Most már beszélhetünk? - kérdezte kicsit epésen a lánytól.
- Aha.
- Szóval mi folyik itt?
- Tudod mit? Előbb mégiscsak én kérdezek. Mi az utolsó emléked az előttről, hogy találkoztál azzal, aki errefelé irányított?
- Honnan tudsz te a fehér ruhás nőről?
- Szóval téged egy fehér ruhás nő talált meg? Vele mindenki találkozott. Vagy a testvéreivel. Van, akinek nem fehér ruhás, és van, akinek nem nő alakban jelenik meg, de mindenki találkozik vele így, vagy úgy.
- Most már mondd el, mi ez az egész! - Dave az asztalra csapott, ami elég hangosra sikerült, mert a zenegépben éppen akkor ért véget az Unforgiven. Sokan kapták a fejüket feléjük, a pultnál álló bőrdzsekisek is. Kate megnyugtatóan tette a kezét Dave karjára, mire ő visszaült még mindig remegve a dühtől és a félelemtől.
- Semmi baj. - szólt a bőrdzsekisekhez Kate, majd visszafordult a fiúhoz. - Próbálok mindent elmondani úgy, hogy a legkönnyebben be tudd fogadni, de segítened kell. Együtt kell működnöd velem. Kérlek.
- Na jó. - morogta Dave.
- Tehát, mire emlékszel utoljára?
- Egy barátom kért egy kis segítséget tőlem. Építkeznek, és megbeszéltük, hogy besegítek neki, ki is vettem két hét szabadságot. Éppen úton voltam a megbeszéltek szerint, amikor át kellett vágnom egy kevéssé barátságos területen. Tulajdonképpen nem is kellett volna, és Chris figyelmeztetett is, hogy inkább a hosszabb, de biztonságos úton menjek, de nem akartam húzni az időt a kerülővel. Úgy gondoltam, fél nap alatt áthajtok ott, és a következő város már biztonságos. De benéztem. Megállítottak, elvették mindenemet, és utána jött az a nő.
- Gondold végig kicsit mélyebben. Kicsit részletesebben.
- Nem értem.
- Elindultál arrafelé. Megálltál valahol?
- Benzinkútnál. Az utolsó megállóm után két órával történt. Eltorlaszolták az utat, meg kellett állnom, ha nem akarok az árokban kikötni. Mögém kerültek, követelték a pénzemet, a motoromat, az órámat. Nem akartam odaadni. Egyikük kést rántott, hadonászni kezdett az orrom előtt vele... elkaptam a csuklóját... kiesett a kés a kezéből, de ketten nekemugrottak. Kung-fuztam egy ideig, de az már régen volt, egyet lecsaptam, azt tudom… aztán jött a másik egy bicskával... és... de nem. Na jó... úgy emlékszem,... mintha... na jó, ez vicces. - idegesen felnevetett.
- Mi történt? Mi vicces?
- Belémvágta a kést. Emlékszem, hogy a pólóm csupa vér lett, meg a farmerom is. De nekem nem vérzik semmim, és csak a lábam fáj a gyaloglástól.
- Mondd azt, amire emlékszel.
- Belémvágta a kést... még mindig ellenálltam. Aztán újra és újra... és újra... és... aztán jött az a... az a nő... de akkor már ők nem voltak sehol. Csak feküdtem ott az úton... és ő meg... fölémhajolt. Adott inni. Mondta, hogy... jöjjek ide... de nem jöhet velem... furcsálltam is, de azt hittem, sokkot kaptam, azért nincs értelme annak, amit mond. Elindultam... - értetlenül nézett Kate-re.
- Most nem farmer van rajtad.
Dave végignézett magán és látta, hogy fekete szövetnadrágban van, fekete ingben és bőrmellényben. Gondolkodni akart, de a feje olyan üres lett, hogy belefájdult. Tudta, hogy tud valamit, de az annyira nem lehetséges, hogy az agya nem tudja megfogalmazni. Rámeredt Kate-re, aki előrehajolt és két kezébe zárta a kezét.
- Dave. Amit most mondok, azt nem fogod elhinni, pedig igaz. Téged ott az úton addig szurkáltak, amíg életben voltál.
- Mi van?
- Meghaltál Dave. A nő, akit láttál, a halál angyala volt, aki mindenkinek más alakban jelenik meg. Mit gondolsz, miért éppen az a neve ennek a fogadónak, ami?
- Az nem lehet! - Dave kitépte a kezét a lányéból és felugrott. - Nem haltam meg! Ne nézz teljesen hülyének! Lehet, hogy sokkot kaptam, de nem vagyok őrült!
- Dave, kérlek!
- Nem érdekelsz!
Dave kirontott a kocsmából. Várta, hogy a forró, poros sivatagi szél csípősen képen törölje, várta, hogy a sárga, beteg világosságban nem fog látni semmit, csak az utat, amin eddig eljött és a dombot és a csenevész, életükért küszködő cserjéket. Ehelyett csak a kerítést látta, aminek nem egy kijárata volt éppen szemben, mint emlékezett, hanem kettő, egyik jobb, másik bal kéz felől, de a kerítésen és a kapukon túl csak sűrű, tejfehér ködöt látott ezüstösen gomolyogni. Szél nem fújt, a levegő tiszta volt, de hűvös, és Dave nem tudta eldönteni, hogy a hirtelen hideg, vagy a félelem miatt vacognak a fogai és borítja libabőr remegő testét.
Hirtelen egy kéz ért a vállához és ő felordított ijedtében, de a hangját tompán nyelte el a köd. Megfordult. Kate állt mögötte komolyan, szomorúan és kicsit ijedten. Próbált megszólalni, de csak kinyitotta a száját, majd becsukta és inkább megszorította Dave vállát. Álltak pár pillanatig mozdulatlanul egymás szemébe nézve, aztán Dave rájött, hogy annyira fázik, hogy nem bírja tovább elviselni, olyan erővel vacog, hogy össze fog törni az egyik foga. Kate lassan elmosolyodott.
- Gyere vissza. Bent meleg van. Iszunk egy forró teát.
Dave bólintott és követte a lányt. A harmadik csésze után már alábbhagyott a remegése és kezdett újra tisztán gondolkozni. - Daniel azt mondta, hogy telefonálhatok.
- Igen, mindenki telefonálhat, aki akar. De tudnod kell, hogy ki tudja, mióta vagy halott, lehet, hogy a testedet el is temették azóta.
- Akkor is megpróbálom.
- A pultosnak kell szólnod. - bólintott Kate.
Dave a pulthoz sétált. A bőrdzsekisek gyanakodva figyelték, de nem voltak ellenségesek. A pultos egy ötvenes éveiben járó férfi volt, hosszú, kusza szakállal, farmerkabátban.
- Mit szeretnél?
- Telefonálni akarok.
- Telefonálni. Biztos vagy benne?
- Hogy a fenébe ne lennék biztos benne! - a szeme sarkából látta, hogy az egyik bőrdzsekis megmoccan, de nem lép közbe.
- A pult mögött balra van a telefon. Menj csak.
Dave besétált az ajtón. Egy hosszú, félhomályos folyosó indult onnan, de a telefon ott volt mindjárt a folyosó elején. Füléhez emelte a kagylót és tárcsázott. Sokáig csörgött, mire felvették.
- Jones lakás. - szólt bele egy idős, női hang.
- Anya?
Hosszú csend volt a telefonban, majd az anyja hangja remegve szólalt meg, halkan, bizonytalanul.
- David...?
- Anya, én... - Dave hirtelen rájött, hogy nem tud mit mondani. Hallotta anyja sírását a kagylón keresztül, messziről, és ő csak hallgatott. Hirtelen egy másik hang szólalt meg.
- Idefigyeljen jóember, akárki is maga! Ha még egyszer felzaklatja az anyósomat, kinyomoztatom a rendőrséggel, feljelentem és nincs az az isten, aki megmentheti tőlem! Seggfej!
A vonal megszakadt, Dave pedig csak állt, fejét a falnak támasztva hosszú percekig. Akkor vette észre, hogy könnyek ömlenek a szeméből, amikor végre visszament Kate-hez és leült vele szemben. A lány közben hozott valamit inni, és Dave hálás volt azért, hogy feltűnően nem nézett rá. Végül ő kezdte el bámulni Kate-et, amit a lány észre is vett szinte azonnal. Talán mégiscsak őrá figyelt, csak tapintatból nem mutatta.
- Telefonáltál?
Dave bólintott.
- El akarod mondani?
Dave csak a fejét rázta. Kate picit elmosolyodott, de azonnal korrigálta is az arckifejezését, komolyra váltott, és sokatmondóan nézett a fiúra.
- Nagyon sokan próbálnak telefonálni innen. De a legtöbbjük el sem jut odáig, hogy tárcsázzon. Mások tárcsáznak, de nem szólnak bele, vagy annyit mondanak, hogy téves. És vannak olyanok, akik próbálnak még utoljára kapcsolatba lépni valakivel, de...
- De csak rosszabb lesz. - fejezte be Dave színtelen hangon.
- Igen. - hallgattak egy ideig, majd Kate folytatta. - Koccintsunk az új életre, ami még csak most jön.
Felemelte a poharát, összeütötték. Most Dave szólalt meg.
- Elmondod, amit akkor akartál, amikor kirohantam?
- Amit tudok. A hely neve Purgatórium. Ennél jobb elnevezést nem tudok elképzelni, még akkor sem, ha nem teljesen olyan, mint a keresztény Purgatórium. A különbség, hogy innen bármerre tovább lehet lépni. Ahova küldenek, oda mész. De itt nemcsak Mennyország és Pokol van. Innen számtalan és számlálhatatlan helyre lehet továbbmenni. Ami miatt ez a kettősség mégis helytálló, az az, hogy aki, mondjuk úgy, hogy rosszul zárta a számlát, az a Pokol felé megy, olyan világokba, ahol kijavíthatja; aki pedig rendben volt, az a Menny felé indul. Mindkét út rengeteg világot rejt magában.
- Hogy érted azt, hogy rosszul zárta a számlát?
- Kétféleképpen. Az egyik a klasszikus értelmezés, bűnt követtél el, amiért bűnhődni kell. Mondjuk loptál, akkor azért bűnhődnöd kell. Vannak enyhítő körülmények is, ha mondjuk loptál, de később másnak önzetlenül adtál, akkor enyhébb a büntetésed. A másik, hogy mindenkinek minden életben meg kell tanulnia valamit, és az élete olyan nehézségekkel veszi körül, amiken keresztül ezt megtanulja. Mondjuk neked meg kell tanulnod a bátorságot. Bent vagy egy bankban, amit megtámadnak, de neked megvan a lehetőséged, hogy a túszok közül egyet megments, csak a félelem tart vissza. Ha megmented, akkor tanultál. Ha nem, akkor jön a következő próba. Vagy ugyanerre egyszerűbb. A szüleid visszatartanak attól, hogy azt tanuld, amit szeretnél, és te nem állsz ki magad mellett, mert nem mersz velük szembemenni. Érted?
- Azt hiszem, igen.
- A nő a halál angyala volt, ezek a bőrdzsekis motorosok pedig olyan angyalok, akik az utat őrzik, és az úton levőket. Nem segíthetnek, csak ha valaki nem bírja az utat, akkor is csak a végén. Daniel azért hozott be téged, mert összeestél. Az a kék kosztümös nő is így járt. De a legtöbben kibírják.
- Ennyire gyenge vagyok? - Dave hangja dühösebben csendült, mint várta.
- Ez nem gyengeség kérdése. Ha valaki erőszakos halált hal, az nem bírja végig, a trauma nem a testet éri, hanem a lelket, és mi itt most lelkek vagyunk, még ha eszünk és iszunk is. Az evés illúzió. Mint ez a környezet is. Mint a ruhák. A ruháink itt azt fejezik ki, amilyenek voltunk életünkben. Most még nem tudnánk felfogni azt a dimenziót, amiben ténylegesen vagyunk. Én például mennyi idősnek nézek ki?
- Nem is... nem is tudom. Olyan huszonöt körül.
- És te mennyi idős vagy?
- Harminchárom voltam, amíg még éltem.
- Nos, te nagyjából a helyeden vagy, bár picivel fiatalabbnak gondoltalak. Én viszont ötvenévesen haltam meg. Itt a lélek kora számít, de egy lélek, ha sok életben jól zárja a számlát, hogy ennél a hasonlatnál maradjunk, akkor vissza is fiatalodhat. A lelket a negatív megoldások sora öregíti, de ha jól éled végig az életeidet, akkor visszanyered a fiatalságodat, azaz az ártatlanságodat.
- És honnan fogom tudni, hogy mennem kell?
- Amikor már rendbejössz önmagaddal, tudatosítod a céljaidat. Olyan még nem volt, hogy valaki gyilkosként idekerült és ne a Pokol útján akart volna továbblépni. Szent hely ez, ahol mindenki önmaga lényegét látja, a belső magot, az ártatlanságot, amivel a lelke kiszakadt a Teremtőből. Nekem lassan mennem kell tovább.
- Te merre mész?
- Azt hiszem, én a Pokol egyik világában fogok újjászületni nemsokára. Nem a legrosszabb helyen, de azért mégis csak pokol. De talán most megtanulom, amit tudnom kell.
- És ha innen továbbmegyünk, vagy, ahogy mondtad, újjászületünk, akkor emlékezni fogunk erre az egészre?
- Az új életben nem. Azaz nem tudatosan, de még tudatosan választjuk meg a körülményeinket, amik segítenek tanulni és jóvátenni dolgokat. De ha ott meghalunk, akkor újra idekerülünk és akkor emlékezni fogunk mindenre. - ebben a pillanatban megszólalt a zenegépből a Highway to Hell. - Ez nekem szól. Indulnom kell.
- Várj, honnan fogom tudni, hogy én is... - Tudni fogod.
Kate elindult, a bőrdzsekisek kinyitották előtte az ajtót. A lány egy pillanatra visszanézett, rámosolygott Dave-re, majd eltűnt a kinti ködben.
A tudósok a mai napig nem tudják, mi is az idő valójában. Vannak, akik azt mondják, maga a változás az, hiszen, ha az egész világ mozdulatlanná dermedne, akkor megállna az idő. És máshogy telik egy bolygó felszínén, és megint máshogy a csillagok közötti sötétségben.
Dave nem tudta, mennyi idő telt el, mióta Kate eltűnt az ajtóból. Sokan jöttek-mentek körülötte, Daniel is leült mellé párszor, látta, ahogy az öltönyös úr eltávozott, majd az egyik miniszoknyás lány, és az egyik elegáns hölgy is. Itta a kávéját, itta a kólát, evett hamburgert és sültkrumplit és bámult maga elé kavargó érzésekkel. Voltak, akiket maga igazított el, ahogyan őt Kate.
Egyik nap Daniel ismét leült mellé. Beszélgettek egy ideig, majd Dave félénken ránézett az angyalra.
- Emlékszel a lányra, aki segített nekem?
- Kate-nek nevezte magát, igaz?
- Igen.
- Emlékszem rá. A Pokol egyik útján indult el, pedig nem érdemelt büntetést. Saját maga büntette magát.
- Mi történt?
- A kislánya autóbalesetben halt meg, az autót ő vezette és egy pillanatra nem figyelt. Három napja nem aludt akkor. Szemből beléjük szaladt egy őrült motoros. Egyedül a kislány nem élte túl. Kate pedig magát hibáztatta még itt is. Azért nem ment tovább sokáig, mert nem akart a Menny felé indulni. Végül a fentiek, mondjuk úgy, megunták a várakozását, és megnyitották neki a Pokol kapuját.
- Akkor most mi lesz vele?
- Érdemtelenül fog elszenvedni sok igazságtalanságot és szenvedést, mielőtt újra ide kerül.
- Nem tudjátok kihozni onnan?
- Nekünk nem lehet. - Daniel felállt az asztaltól. - Erről, amit elmondtam, ne beszélj senkinek. Nem lett volna szabad elárulnom.
Dave bólintott, az angyal pedig csatlakozott a csapatához, akik már a bejáratnál várták. Dave mereven nézett maga elé és figyelt. Azt nem tudta, hova kell mennie, de azt igen, hogy hova akar. Először egy férfi állt fel a Stairway to Heaven dallamára. Dave majdnem felugrott, izmai pattanásig feszültek, de nem ment. Sokára hangzott fel az a dallam, amire ő várt. Hogy mennyi idő tel el, azt nem tudta. Kiment az idős nő után az ajtón, megelőzte őt és megállt a ködből lassan kifordozódó ajtó előtt. Annak kovácsoltvas rácsai a szenvedés és a gonosz alakjait mintázták. Dave kinyitotta a kapu szárnyait, próbálta látni, hogy mi van mögötte, de semmi nem volt.
Kate-re gondolt és belelépett az ezüstösen örvénylő ködbe, amely hirtelen sötét lett, de a dermesztő hideg jóleső meleggé vált; a sötétség szorosan, védőn vette körül, és Dave lelke megkezdte utazását egy új világ felé...



lap tetejére