Domokos Kázmér

Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/4.szám, november-december

"A szabadság cserbenhagyta a szabadságharcosokat"

Beszélgetőtársam Melocco Miklós szobrászművész, Pest megye díszpolgára.
– Ki vagy mi vezérelt Zsámbékra?
+ A vakvéletlen. A hetvenes évek végén Pesten olyan drága volt minden, hogy nem volt semmi esélyem arra, hogy műtermet vegyek. Akkor arra gondoltam, hogy Pest környékén találok majd magamnak megfelelő helyet. A keresgélés közben kaptam egy címet. Felkerestem az eladó ház tulajdonost, megállapodtunk, és 1979-ben zsámbéki lakos lettem. A ház romos és eléggé lelakott volt, de már akkor sejtettem, hogy megszeretem, és tudtam azt is, hogy egy-két éven belül rendbe kell hoznom. Valahol gyökeret verni nem csak táj, vidék kérdése. Ehhez az is hozzátartozik, hogy az embernek hosszabb-rövidebb idő alatt legyenek jó barátai. Mintha ez a hely gazdag volna – persze gazdag is – felém pedig különösen megmutatta gazdag arcát, mert itt igaz barátaim születtek, négy-öt év alatt legalább tíz. Ez pedig nem kevés. Akkor sokan úgy gondolták, hogy a gyönyörű rom miatt telepedtem itt le. Mondhatnám, hogy igen, de ez nem igaz, bár igaz is lehetne. Így kerültem ide, és ma már a nem létező szülői házamat építgetem. Ha egy idő múlva megkérdezik, hol születtem, azt fogom mondani, Zsámbékon.
– Úgy látom, jól érzed magad a Nyakas alján.
+ Igen, s ma már fel sem merül bennem, hogy ne itt éljek. Ha azt kérdezik az embertől, hogy hol szeretne élni, akkor olyan lehetetlen, utópisztikus vágyak és válaszok születhetnek – amelyet az idősödés egyre színesebbé tehet – hogy egy skót, olyan koóskárolyos kastélyban szeretne lakni ott, ahol a Tisza beleömlik a tengerbe. Mindannyiunkat erős szálak kötnek valahova. '56-nak is az az egyik tragédiája, hogy sok-sok ember elmenekült innen.
Többen csak a nyomor elől – jogosan –, mert egy idő után a nyomor is fáj. Megfigyeltem, hogy arra, aki hosszabb idő után visszajön látogatóba Magyarországra, rövidesen rátör a "visszafelé" honvágy. Ennek gyönyörű példája az öcsémé, aki New-Yorkban él, és szlovén kislányt vett feleségül. Őket a honvágy háromfelé húzza. Ez iszonyatos teher. Az, hogy Zsámbék Magyarországon van, jó. Hogy közel van Budapesthez az is jó. Így lényegét tekintve azzal, hogy idejöttem nem cseréltem lakóhelyet. Pesten, több helyen laktam. A város minél nagyobb, annál több arca van, s így Pestnek akár "zsámbékarca" is lehet. Továbbá, ha itt valaki kicsit svábosan beszéli a magyart, a német nagyanyámat juttatja eszembe, akihez vasárnaponként jártunk. Nálam így született meg az, amit otthonomnak nevezhetek.
– Itt dolgozol, itt van a műtermed. Jól megy a sorod?
+ Bizonyára, mert megnőttem, megöregedtem. Ám a kezdőknek, az ismeretleneknek nagyon nehéz az életük. Én már ezen túlvagyok, ismerik a nevemet, nekem tehát van munkám. Ahhoz, hogy az ember dolgozni tudjon forgótőke kell. A kezdőknek ilyen nincs. Nekem is csak abból adódik, hogy magánszemélyektől is kapok megrendeléseket. Ebből "kiböjtölöm" a hívatalok lassúságát – hiszen zömében ők a megrendelőim –, amely a munka díjának kifizetésekor tapasztalható. Most tehát kellemesen élek. Ki tudom elégíteni azt a "fényűző" igényemet, szo-kásomat is, hogy esténként kisvendéglőben vacsorázzam.
– Amikor munkát vállalsz, vannak kikötéseid?
+ Vannak, de azt nem hangoztatom. A megrendelőnek igazat adok, nem vagyok szigorú, sőt udvariasnak tartom magam. Persze ha nem tetszik az, amiben megállapodtunk, mást csinálok, ám ennek hetven százalékát a megrendelő úgysem veszi észre. A megrendelők közül kevesen értenek a képzőművészethez. Talán ismered a következő történetet, amely így szól: Dávidnak nagy az orra. Állítólag ezt annak idején egy pap mondta. A mester, Michelangelo márványporral a kezében felment a létrára, símogatta a szobrot a kifogásolt helyen, de ettől semmi sem változott. Ám miközben aláhullatta a mágikus port, a kritikus megszólalt: Így mindjárt más. Ilyen velem is előfordult. A megrendelés Madonnáról és a kis Jézusról szólt. A Madonna mit sem sejtve mosolyogjon a jövőbe, a gyermek arcán legyen némi aggodalom! – szólt az elvárás. A szobor elkészült, a megrendelőnek, aki mellesleg szintén papi hivatásnak szentelte életét, nem tetszett a mosoly. Szólt a művészettörténésznek, aki ugyancsak pap volt, s ő a mosolyt rendben találta. A kifogást követően nem nyúltam a szoborhoz. Amikor az átadásánál mind a hárman találkoztunk, a kritikusom, aki mellesleg nagyon rendes ember, a következő szavakkal fogadott: Így már mindjárt más, így már jó, köszönöm, hogy elvégezte a kért javítást. Itt a mágikus por szerepét a szaktekintély töltötte be, amelynek erejére én is rájöttem.
– Sok feladatot kapsz egyházi berkekből?
+ Igen, s ebben valószínűleg annak is szerepe van, hogy nem "adósodtam" el, nem csináltam Lenint, munkást. Szerencsém volt. Ha tíz évvel öregebb vagyok, nem úszhattam volna meg. A vonalas alkotásokért többet fizettek, és mindig volt rá elég jelentkező. Egyébként akkor az volt a felfogás, hogy aki nem tud Lenint formázni, az nem is szobrász, mert ha egy labdára kis szakállt akasztunk, és átellenében leninsapkát teszünk rá, mindenki tudja, hogy kit akartunk ábrázolni. Az egyházi tárgyú alkotásoknál egyébként előny számomra, hogy nyolc évig papokhoz jártam iskolába.
– Tudom, hogy történelmi témák is foglalkoztatnak. Mit mond Neked ez az évszám: 1956?
+ Nagyon sokat, szinte mindent, s csupán a töredékéből csináltam szobrot. Abban az évben a jó sorsom – huszonegy éves egyetemistaként – Budapestre vezérelt. Azért sem bánom, hogy a hatvanötödik évemet taposom, mert akkor túl fiatal lettem volna '56-ban. Azt a gazdagságot, amit ez az emlék jelent nekem, nincs kedvem elcserélni – mondjuk – további, két-három ép zápfogért, hiszen az öregedés talán így is méri önmagát. Az, hogy most itt beszélgetünk ez sem független '56-tól. Borzalmas rendszer volt előtte. Csak egyetlen írást ismerek, amely Sztálint rosszabbnak mondta mint Hitlert, Churchill fultoni beszédét, ám ez süket fülekre talált. Mindenki azt az állítást fogadta el, hogy Hitler a rosszabb. Az említett beszédből csupán egyetlen szó maradt hosszú életű: a vasfüggöny. E szörnyű hatalom ellen a magyar forradalom volt a legfényesebb szembefordulás. Ha az ember ilyennek részese, akkor tudja meg, hogy a hazaszeretet milyen erős érzés. Erről az emberek túlnyomó többsége csak olvashat, s vagy hiszi ezt, vagy nem. 1956. október 23-án szép idő volt. Átmentünk a Margit hídon. Itt tudtam, tudtuk meg, hogy mi a szabadság. Ettől kezdve – néhány évtől eltekintve – folyamatosan javult a helyzet. Azonnal megszűnt az az utazási szabály, hogy diákbérlettel csak négyszer lehet átszállni. Később már nyugati utazáshoz is kaptam útlevelet. Akinél mindez mindegy, nem érti igazán a zsarnokságot. Akkor nem gondoltam, hogy rendszerváltás lesz. A gyors változás – már jóval később – a szakértőket is meglepte. Talán ismert azt a vicc, hogy az orosz katona a török katonával beszélget, és azt kérdezi: miként sikerült százötven évig Magyarországon maradnotok? A válasz: úgy, hogy nem ünnepeltettük meg évente a mohácsi vészt. Volt olyan időszak, amikor sokan kiegyeztek volna az idegen megszállás újabb százötven évvel, csak az ne tartson tovább.
– Néhány éve avatták Szegeden az '56-os eseményekre emlékeztető szobrodat.
+ Egyszer azt nyilatkoztam, hogy '56-ról katedrálist kellene csinálni, amelybe minden belefér. A gótikus katedrálisok mindig a kor enciklopédiái voltak. Nem azt mondom, hogy pozitivista módon kellene elkészíteni, de legyen benne elfogultság, legyen vezérlő elve az alkotásnak, akár a katedrálisnak, akár a szobornak. Az általam készített szoborba ez a minden természetesen nem fért bele. Így az sem, hogy a betört kirakatokat nem rabolták ki. A katedrális helyett tehát kápolnát építettem, amely annak talán részét képezheti.
A szobor régimódi, régi öltözetű fiatalokat ábrázol. Tizenkilenc alakot foglal magába, és az elfogult vezérlő elv úgy hangzik, hogy a szabadság cserbenhagyta a szabadságharcosokat. Hogy közhelyképes, tehát érthető legyen a mondanivaló, úgy kell elképzelnünk, hogy a szabadságharcosok a szabadság lepkéjét próbálják repülésre bírni, ám a lepke nem repül. Megnagyított feje az összetett szemmel, az erős rágóval és a pödörnyelv tapogatóval félelme- tes. Én nehéz fegyvernek képzelem.
Az ábrázolt személyek között négy hősi halott van. Donner Jánost, aki a Műszaki Egyetemen a diákbizottság elnöke volt, szép, magas, ígéretes, ötödéves mérnökhallgató. Őt a Duna-parti lépcsőn lőttek le akkor, amikor visszajött Nagy Imrétől. Fontos, értelmes dolgokat beszélhettek meg. Ismert szabadságharcos Mansfeld Péter. A tizennyolcadik születésnapját követően végezték ki, megvárták míg nagykorú lett. Furcsa, megszállott emberke volt, aki élete fénykorát kamaszként élte meg. Elfogták, majd elengedték, de ezt követően fegyverlerakatokat hozott létre, gondolva, hogy a harcot folytatni kell. Fegyverrejtegetésért feljelentették. Újból begyűjtötték, vallatták, hiába, nem hajlott, rossz rab volt, nem túlélő típus. Egy alkalommal vallatóit elvezette a Várhegy dunai oldalára és a magas falról bilincsbe verten leugrott, s keze megsérült. Két nap múlva talált rá a hatalom. A lengyelek emléktáblával tisztelegtek hősiessége előtt. Magyarországon eddig nem volt szobra.
Két barátom is szerepel az alkotáson, akik szintén hősi halottak.
Azért mondom a nevüket, mert így illik. Az egyik Csűrös Zoltán, a másik Komondi Sándor. A Képzőművészeti Főiskola hallgatói voltak, festők, akiket időként kicsaptak az intézményből. Katonaidejüket muszosként /munkaszolgálatos katonák Rákosiék alatt / kellett letölteniük. Komondi jelentkezet lőkiképzésre, és mesterlövész lett. Amikor az oroszok 1956. november 4-én bejöttek, egy Kovács nevű főiskolás társukkal, súlyos veszteségeket okozva a támadóknak, védték a főiskolát. Ebből adódóan az ellenség nagyobb harci egységre gondolt, s még akkor is tüzelt, amikor már nem volt, aki ellenálljon. Természetesen, a többi fiatal is méltó része ennek a közegnek.
– Mikor és ki avatta a szobrot, és mi történt az avatás óta eltelt időben?
+ Makovecz Imre 1997.október 23-án. A szobron tudatos rongálás nem észlelhető. Öröm számomra, hogy szinte mindennap tesznek rá virágot a szegediek és a városba érkező vendégek, tehát már kegyhellyé vált.
- Ez év december 4-én Pest megye díszpolgára lettél.
+Köszönöm mindazoknak, akik ezzel a megtisztelő címmell kitüntettek.

1999 december 10.



Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/3. szám, szeptember-október

Vörös vírus

Szeptember első felében kis családommal néhány napos kirándulásra indultunk. Erre a rövid kiruccanásra néhány újságot és Bokor Imre 1996-ban megjelent Vörös vírus című könyvét vittem magammal. Az író első művével (Kiskirályok mundérban) valósággal berobbant a "rendszert váltó" magyar társadalom tudatába. Ami az olvasnivaló kiválasztását illeti, nem ért csalódás. Érdeklődésemet fokozta, hogy nem rég került kezembe a baloldali francia történészek munkája A kommunizmus fekete könyve. A téma azonos, a két mű mégis szinte összehasonlíthatatlan. Éppen ezért ettől megpróbálok óvakodni.
A vörös vírus írója az előszóban könyvének műfaji besorolását illetően elárulja bizonytalanságát. Ezen egy percig sem csodálkozom. A magam részéről úgy gondolom, hogy ez a mű nem tudományos, nem ismeretterjesztő és nem irodalmi vagy szakirodalmi alkotás, hanem mindezek rendkívül érdekes ötvözete. Irodalmivá teszi finom ironikus stílusa, ismeretterjesztővé a sok-sok hiteles adat, a kitűnő lábjegyzetek sokaság, és szakirodalmivá (történelmivé, lélek-és erkölcstanivá?) azon tények hangsúlyozása, amelyek részei a kommunizmus galád történelmének, továbbá bemutatja a "vörös vírussal" fertőzött, tömeggyilkos vezetők gondolkodásmódját, viszonyát a "legfőbb értékhez."
Az eszmék (ideológiák) némelyike az emberiség bizonyos részére - mint ahogyan ezt a huszadik század tapasztalatai is tanúsítják - rendkívül káros lehet. Az ész, a gondolkodás vírusa (barna vagy vörös) vérszomjassá tette, teszi a "megfertőzöttet". A vörös vírussal fertőzött népirtók tevékenységének eredményeként az emberáldozatok száma - sokszorosan meghaladva a barna vírus fertőzése okozta népirtást - már eddig is minden képzeletet felülmúló, és még nincs vége. A kommunizmus fekete könyve szerint az elpusztítottak száma mintegy százmillió. Ez a szám óriási, mégis csak szerényen fedi a valóságot.
A vörös vírus kitűnően mutatja be a hírhedt tömeggyilkos vírusgazdák némelyikét, "szakirodalmi" és egyéb "munkássága" alapján. Az érdeklődés fokozása céljából érdemes ezt a könyvből vett egy-két szerényebb részlettel szemléltetni:

- A Honvédelmi Tanács /Lenin vezetése alatt/ határozatot hozott: " Szedjenek túszokat ama helyiségek parasztjai közül, amelyekben a vasutak hótól való megtisztítása nem teljesen kielégítő, ha pedig nem hajtják végre a hó eltakarítást, lőjék agyon a túszokat." (lásd: Szovjethatalom határozatai, 1968.4.kötet).
- 1917-ben az eszereknek engedve eltörölték a halálbüntetést. 1918-ban Alekszej Scsasztrij admirálist Trockij halálra ítéltette. Amikor a Legfelsőbb Bíróság a halálbüntetést kihirdette, a teremben ülők zajongani kezdtek. Kirilenkó főügyész megadta a "világos" magyarázatot: "Csupán a kivégzés van eltörölve, de mi nem végezzük ki Scsasztrijt, hanem agyonlőjük!" Agyon is lőtték Lenin tudtával.

Annak ellenére, hogy Lenin nem Sztálint kívánta utódjául, szellemiségének továbbvivőjével valahol a túlvilágon nem lehetett elégedetlen, sőt akár "hálát" is sugározhatott felé, hiszen elvtársiasan segítette főnöke távozását a vörös árnyékvilágból. Úgy látszik, hogy már mintegy háromnegyed évszázaddal ezelőtt is voltak hívei elvtársi körökben az aktív eutanáziának.
De térjünk vissza Sztálinhoz, a másik legfőbb vírusgazdához. Bokor Imre jól szemlélteti, hogy a vírus nem csupán a gyilkos ösztönöket hozza felszínre a megfertőzöttben, hanem a mindenkivel szembeni bizalmatlanságot, vagy pontosabban a félelmet. Talán a másokban is meglévő fertőzés veszélyes hatásának tudat alatti felismeréséről beszélhetünk? Ki tudja. A tény az, hogy Sztálin 37-ben a hadseregben is "tisztogatott." Kivégeztetett öt admirálist, tizenhárom hadseregparancsnokot, ötvenhét hadtestparancsnokot, száztíz hadosztályparancsnokot, kétszázhúsz dandárparancsnokot, lényegében a főparancsnokok kb. Kétharmadát, az alacsonyabb rangúak egyharmadát, tájékoztat erről Bokor Imre. A legközelebbi munkatársakat és azok hozzátartozóit sem kímélte, így a szintén "beteg" Molotov külügyminiszter feleségét is GULAG-ra küldte, s e "bátor" ember meg merte azt tenni, hogy az erről döntő szavazásnál tartózkodott. Talán a legmegdöbbentőbb apróságok egyike, hogy 1935-ben a korábban - még Lenin alatt - visszaállított halálbüntetést már a tizenkét éves gyermekek esetében is alkalmazták. Ölni, ölni, ölni - mindegy, hogy kit, nincs barát, nincs elvtárs sem, csak ellenség létezik.
A vörös vírus című könyvből, Bokor Imre munkája nyomán - a könyv ismeretterjesztő jellegéből adódóan -, számtalan ilyen és más érdekességről, a szovjet főelvtársak lelkivilágáról, " magasan szárnyaló erkölcsiségéről" kaphat kitűnő áttekintést a korszak történései, főszereplői iránt érdeklődő olvasó.
Talán érdekes az emberiség egymás elleni harcainak az a megközelítése is, amelynek a középpontjában az energia áll, kezdetekben csupán a test energiaszükségletének biztosítása, később hatalmi és/vagy üzleti célokból az energiahordozók mennél nagyobb mértékű bitorlása.
A Vörös vírus -* és más huszadik századdal foglalkozó írások, amelyek nem a hatalom történelemszemléletét tükrözik - az emberből kikényszerítik a következő kérdéseket: Kinek volt érdeke létrehozni Oroszországban a szocializmusnak becézett rémuralmat, és azt fenntartani mintegy háromnegyed évszázadig? Miért és hogyan lehetett ezt az óriásnak tűnő "világbirodalmat” szinte egyik napról a másikra, békés úton felszámolni, igény szerint átalakítani? A válasz egyszerűnek tűnik: kizárólag azoknak állt érdekében, akiknek ebből adódóan sikerült a korábbi gyarmati rendszert, a kommunista lázítók felhasználásával, saját befolyásuk alá vonni, továbbá a hidegháborús állapotokból következően a fegyverkezésből óriási hasznot húzni. Amikor azután rendszer fenntartása már nem hozta meg az elvárt hasznot, megtörtént a felszámolása. Hogy ez ügyben a szálak hová vezetnek? Egy kis gondolkodás után nem lesz nehéz kitalálni.
Ennyi kitérő után említést kell tennem a könyv olvasása után támadt hiányérzetemről és a számomra kevésbé tetsző fejezetekről is. Sajnálattal állapítottam meg, hogy az író alig foglalkozik a legfertőzöttebb magyarországi vírusgazdákkal, például Kun Bélával, Rákosi Mátyással és Kádár Jánossal.
Az ítélet jogerős című fejezetről (tízedik) Bokor Imre maga is elmondja, hogy nem igazán illik a könyvbe. Ebben azokról a perekről ad számot, amelyek a Kiskirályok mundérban című korábbi könyvének megjelenését követően zúdultak a nyakába. Ezzel az írói észrevétellel teljes mértékben egyet kell érteni.
A könyv korábbi fejezeteinek szellemiségéből kiindulva az utolsóban, amely már a "rendszerváltás" időszakát érinti, és ahol még mindig jócskán érzékelhető, fönt és lent (pl: Sztálin díszpolgársága fővárosunkban, az ötágú csillag Dobozon), a vörös vírus kóros hatása - neoliberális mutációjával egyetemben -, ennek részletesebb, keményebb bemutatására számítottam. Így szorosabb lenne a kapcsolata a megelőző részekkel, így lenne igazán a könyv szervesebb alkotóeleme.
Észrevételeimet összegezve elmondhatom, hogy e mű - mondanivalójával megelőzve A kommunizmus fekete könyvét (francia nyelven megjelent 1997-ben, magyarul 2000-ben) - érdekes, izgalmas és sok-sok ismeretet tartalmazó alkotás, s így jó szívvel ajánlom a téma iránt érdeklődő honfitársaim figyelmébe.




lap tetejére