Dezső Ilona Anna

Délibáb virtuális művészeti lap 2016. Harmadik évad/1. szám

Gondolatfoszlány

Ma reggel belegondoltam mindabba, amit még el kell viselnem... sírni fogok, nehéz lesz, elképesztően kimerült leszek... de minden, akkor is, ott is a javamat szolgálja.
Csak el ne szúrjam ebben a nagy őszinteségemben, mert soha sem tudom befogni a számat... mindig beszélek, akkor is, amikor végképp nem kellene, mert ilyen a természetem.
Ahová most értem, talán pontosan azért van mindez, hogy megtanuljak végre csendbe maradni. Meghallani a szívem dobbanását, mindazt, amit tudtomra akar adni a belső énem, s bár eddig is éreztem, hogy így van, mégsem bírtam teljesen elhallgatni.
Az elmúlt napok valamelyikének éjjelén hangosabb volt nálamnál, a külső zajoknál, az éjszaka kattogó, máskor visító hangjánál, annál az aranyos, mégis kellemetlen vakondnál is, aki folyamatosan túrja, ássa a földet, számtalanszor megijesztve engemet.
Nem vagyok bolond, tényleg van egy aranyos kis rágcsáló, aki osztozik magányomban és minden egyes alkalommal, amikor magamra hagynak a nappali fények. Ő szolgáltatja az unaloműzőt, meg egy tücsök, aki nem tudja befogni a száját ugyan úgy, mint én sem, mert még őt sem leckéztették meg igazán. Ő cirpel, a csöpp kis szőrmók igyekszik odaférkőzni a közelébe, persze emez tökéletesen biztonságban érzi magát, ami félig igaz is, mert belevájta magát annak a vasból készült bódénak a fa aljzatába, ami mostanában az én ideiglenes otthonommá szelídült, így a kis vadász minden egyes éjjel hoppon marad. A muzsikusom meg csak azért is bosszantja, hol egyik, hol másik sarkában szólal meg. Van, hogy megnevettetnek, de van, hogy sírva fakadok az élni akarás ennyire erős megnyilvánulásának látványától. Hát nem pont olyanok, mint az emberek?
Az egyik csak ciripel, mit bánva mi történik majd vele? Mert mi van akkor, ha még sincsen olyan piszkos nagy biztonságban, vagy ha ép nem én leszek ott, s valaki belefárad ebbe az állandó huncutkodásba, s kiveti a hideg valóságba, ahol az őrá hetek óta fogát hegyező hopp, elkapja?
Az egyik ilyen furcsa pillanatomban, igaz csak épp egyetlen másodpercre, de meghallottam lelkem neszét, roppant furcsa volt. Ismeretlen érzés kerített hatalmába, s még így is, hogy már lassan kibontakozik a cél előttem, és nagyon akarom a párbeszédet, újra meg újra visszaesem abba a külső héjba, amibe beleszülettem. Elképesztően gyarló az ember!
Hányszor fogadkoztam, milyen régóta tanulom és gyakorolom azt a bizonyos mélyponti elérés egyetlen lehetséges módját... Hányszor imádkoztam egyetlen pillanatért, amikor végre elhallgattatom testem zizzenést, lélegzetvételem fújtató-szusszanó hangját, suttogva kérdezem igazi asszonyi valómtól, hogy mit szeretne a tudtomra adni? Eddig még valahányszor eljutottam abba a bizonyos ellazult, csodálatos állapotba, vagy elaludtam, bár ez nekem a legnehezebben elérhető állapot, vagy hirtelen visszatért az általam elcsendesedettnek vélt világ minden egyes fránya, hiábavaló zaja.
Most akarom, elszántan harcolok magammal, van rá minden másnap 24 órám, hogy végre eljuthassak ahhoz az emberhez, aki végtére is vagyok. Ebből most nem engedek, bármi történjen is, meg kell találnom azt, aki elől már 54 éve menekülök valami kényelmes, de nem túl jó világba.
Rendszerezem az emlékeimet, jó lenne mindent megírni, de azt most még nem lehet, még nem szabad, még nincsen rá sem mód, sem lehetőség, csak gyűjteni, s közben imádkozni a Jóistenhez, hogy el ne vesződjön belőle egyetlen szó sem.
Hát itt tartok, öregségem előszobájába érve, kíváncsian, vajon tartogat-e még nekem valami jobbat, valami szebbet, valami kifejezőbbet az élet?
Nagyon szeretem, akár szép, akár csúf... akár egyszerű, akár bonyolult... akár fájdalmasan sajgó, akár hevesen dobban bennem a szív, nem számít, csak verjen, csak akarjon még sok mindent elérni, mert abból baj nem lehet!
Ma reggel is felkeltem, s bár homályos odakint a táj, sűrű köd borít mindent, de egy aprócska fénysugár áttörni kész a tejszerű leplet.
Van remény... még van tovább... még van kiért és miért... még van élet az élet után...



Délibáb virtuális művészeti lap 2015. Második évad/4. szám

Olyan jó volna, ha…

Jó volna, ha végre kibukna belőlem az erőszak... az ember legősibb, legőszintébb érzése marad folyamatos takarásban. Jól leplezzük, hiába a sok gyötrelem, még sem merjük kiengedni a gőzt. Álságos világban, válságos érzelmi halmozódásban él a XXI. század embere.
Mennyivel egyszerűbb a természetben élőknek?! Ha boldogok kacagnak, ha szomorúak sírnak, a haragot is ki merik mutatni, nem ássák el magukban. Féltékeny valaki az asszonyára? Egyszerűen oldja meg, fogja a bunkóst és leveri a delikvenst. Az meg visszacsap, már ha tud, ha meg nem hát így járt. Haldoklik valaki a környezetükben? Körbeülik, bátorítják, elsiratják, meg vannak a rituálék, amikkel egymást átsegítik a gyászon. Születik egy új ember? Amíg a dolgok természet adta voltát éli meg a szülői pár magukra hagyják, mert tudják, az valami olyan felsőbb érzés, amibe nem fér bele az idegen. Miután világra jött a cseppség azonnal körbeveszik őket szeretetükkel, gondoskodnak az anyáról és kisdedéről egyaránt. Ezzel szemben milyen a mai ember? Észre se veszi, ha a szomszédja összeesik az udvarában. Simán mumifikálódhat, még az oszló test bűze sem tűnik fel. Gépies, érzéketlen mindent eljátszó, csak megfelelni akaró automatákká lettünk! Még én is! Hihetetlen, pedig nem ilyen szerettem volna lenni… Valamikor, amikor csak kamaszodtam, úgy képzeltem a dühömet is megélhetem anélkül, hogy közben jobbra- balra kapkodnám a fejemet. A magatehetetlen erőtlen semmi voltomban, de jó is lenne üvölteni egyszer egy hatalmasat, olyat, amibe beleordíthatnám egész eddigi sikeres, de még inkább a sikertelen utamat.
Ahogy öregszem, egyre többet gondolkodom az élet nagy igazságairól. Keresem az értelmét, végig veszem az alap érzelmeket. Melyik közülük a legőszintébb. A szeretet? Nem, az ölni is képes! Hogyan? Egyszerűen, mert irigységhez, féltékenységhez vezet, és mert korlátai vannak. Akkor melyik lehet az az érzés, amelyiknek senki sem szabhat korlátokat? A válasz elborzaszt, hiszen ez nem más, mint a szégyenteljes, titkolni, eltakarni illő gyűlölet. Az egyetlen őszinte és korlátok közé nem szorítható érzelem, a legnatívabb, mert rejtélyes, és mert nem is értjük. Miből szakad? Miért van? Mi a célja? Egyáltalán miért kell nekünk mindenhez az a fránya cél? Furcsa dolgokat boncolgatok, újra, meg újra visszatérek a gyűlölethez. Ahhoz az érzéshez, amit világ életemben igyekeztem elkerülni. Mert ezt nevelték belém! És ami a mai világban egyre nagyobb hangsúlyt kap, egyre jobban eluralkodik minden felett. A legapróbb gyermek is ezzel találkozik, ahogy felfogni képes kicsiny emberi valóját, máris telefröcsögi agyacskáját a televízióból valamelyik, amúgy aranyos állatka dühkitöréseit, veri, öldökli a másik szintén aranyos parányi állatfigurát, mert a rajzfilmek eladhatatlanok lennének eme ősi érzelem hiányában!? Milyen morbid, amikor a kedves barika fojtogatja a megszeppent farkast, vagy az a bolyhos, kedves nyuszika felkoncolja a rókát, de folytathatnám, se vége, se hossza az erőszak szemléltetésének. A szeretet unalmas, semmit mondó, abból a mai ember már egyáltalán nem kér.
De hogyan lehetne megfogalmazni a gyűlöletet? A minap, elkezdtem kutatni e témakörben. Azt írják (nem én mondom) a gyűlöletről, hogy valaminek, valakinek, vagy valamilyen folyamatnak, eszmének stb. az elutasítása. Sőt, még ettől is tovább mennek, mert tudományosan definiálják, mint elfojtott, kimondott, kimondatlan vagy megcselekedett... de más szempontok alapján szubjektív zavar, szélsőséges esetekben bűn és a legmegmagyarázhatatlanabb esetekben azt írják róla, hogy egy olyan agresszió, ami pszichés zavar, tehát gyógyítani kell. Sőt, még azt is olvastam, hogy a depresszió nem más, mint egyik visszafojtott formája a gyűlöletnek... Hadd, ne folytassam mi minden jutott erről az eszembe...
Leültem, magamba roskadtam, majd elkezdtem gondolkodni. Hiszen ez úgy, ahogy van marhaság, mert mindaz, amit tiltanak, nem feltétlen rossz, csak más, eltér az alap erkölcsi normáinktól. Bizony, azoktól a normáktól, amiket emberek szabtak meg, emberek tiltottak, szintén emberek építettek körbe hatalmas tudatlanság fallal. Vajon milyen lenne az a világ, amelyikben kevésbé tiltanak, és természetesebben élnek az emberek? Ha ilyen egyszerű lehetne az élet, jó meg rossz, akkor mi értelme van ennek az egész álcának, amivel felöltöztetjük magunkat? Lehet-e csak szeretni, anélkül, hogy más értelmes érzelmeket is átéljünk ezzel párhuzamosan? A szeretet rabság. Ha csak szeretünk, fojtunk, ha folyamatosan szeretnek, fuldoklunk. Még a legnemesebb emberi kapcsolatokban is szükség van a változatosságra, ha másként ez nem megy, akkor egy jókor jött, kiadós megbeszélés típusú veszekedésre, amiben kiadhatjuk magunkból minden addigra felgyülemlett gyűlöletünket. Csak kimondtam, mert bizony, aki tiltja, fel sem fogja, mit tilt.
Ha nem tiltanák, nem volna piacképes, senki sem akarná megvásárolni, átélni, átvenni, utánozni, de akkor hogyan lehetne egyensúlyban tartani ezt a rabsorsot?
Mit is teszünk ösztönösen a kiegyensúlyozás érdekében, ha már alaposan kiveszekedtük magunkat? Megöleljük vitánk tárgyát. A korlátozások helyett választhatom a tudatosságot, mert akkor ösztönösen elvetek minden diktált stigmát. Hagyom csak úgy megtörténni a dolgokat, nem félek, természetesen fogadom a szeretetet, a gyűlöletet, a jót és rosszat egyaránt.
Képmutatók vagyunk! Egyszerűen arról van szó, hogy nem ismerjük önmagunkat! De ha nem ismerjük önmagunkat, akkor hogyan találhatunk rá saját életünk értelmére?
Húszas éveim vége felé jártam, amikor egy kiadósabb veszekedést követően azt a tanácsot kaptam egy éltesebb, már sokat megélt ismerősömtől, hogy vásároljak magamnak egy jókora tükröt. Megvettem, elé álltam. Majd ember nagyságút választottam ki, alig fért be az akkori, gyufásdoboznyi előszobánkba. Néztem magamat, furcsa, ismeretlen nő látványa tárult elém. Olyané, aki soha sem szerettem volna lenni. Mit küzdöttem azért, hogy mindig fitt legyek, hogy darázs vékony maradjon a derekam, hogy rezignált tudjak maradni a külvilág előtt, hogy tökéletes feleség-, anya-, munkaerő-, kolléga-, barát... lehessek. A tuti nő?! De egyebet nem találtam, így egy kellék maradt, ami elé beállhattam leellenőrizni az eredményt, ha kicsinosítottam magamat.
Utoljára pár nappal ezelőtt álltam a tükörbe. Azt hittem, már gyakorlott vagyok, bátran megtehetem, nem fog gondot okozni, hiszen nekem már semmi újat nem tudna mutatni. Ott állt előttem egy elhízott, jócskán ráncos, nagyorrú, egyenruha arcú idegen, korosodó asszony. Hogyan lehetséges ez, hiszen itt bent nem változott semmi, ugyan az lakik, aki ezelőtt 30 évvel. Ahogyan ott nézegettem magamat, egyre közelebb, és közelebb, mintha csak be akartam volna nyúlni és kifordítani a belsejét, jöttem rá, hogy gyűlölöm azt a komikus alakot, akiről azt mondják, hogy én vagyok. Semmi sem az, aminek látszik... Az nem lehetek, mert én kissé hűvösen visszafogott hölgy vagyok. Ez itt meg egy ideges, önmagától félni képes öregasszony. Ugyan olyan, mint a többi átlagos ötvenes. De, ha csak ennyit láttam volna?! Akkor értettem meg, amit sok évvel korábban mondott a középkorú ismerősöm. Hirtelen levetkőztem mindent, amit belém neveltek, megvetettem, gondolatban megöltem azt, akit magam előtt láttam. Végre, először életem folyamán megkönnyebbültem. Ha úgy tetszik, hagytam megélni a saját magam iránt érzett gyűlöletemet. Ahol az imént még harag volt, ott béke lett.
Szeptember van, hideg van, fűtök. Nincs célom! Megszűnt minden, ami fekete-fehér, jó-rossz, szeretet-gyűlölet, tél- nyár, ősz vagy tavasz... hadd kavarodjanak össze! Hagyom magamat bepréselni egy óriás mixerbe...
Jeget kér? Igen... azt hiszem... Jó nagyot kortyolok.



Délibáb virtuális művészeti lap 2015. Második évad/3. szám

Lehullni készülő falevél

Nem tudom, ki vagyok! Azt sem tudom, hogy mit akarok. Csak úgy vagyok, és az nekem épp elég. Ősz van. Odakint minden olyan nagyon szép, békés rendben hullnak a falevelek. Nem zavarja őket semmi sem meg. Hiába a sok rémhír!
Ma a világot divatos félelemben tartani. Új rendben, új embert csakis ilyen módon lehet faragni. Mert faragják a mai karaktereket, képmásokat, mintákat, akár az ősi Kínában az agyagkatonákat megmintázó formákat. Bár mindegyiknek más arca volt, a lényeg ugyan az, a cél egy, a sorsuk egyformán teljesedett be. Eltemetődtek mélyen a sivár múlt morzsalékvilágában.
Félni kell az adósságtól! Hatalmas ellenség ő... Félni kell a bankároktól! Keselyük világa az. Félni kell a nagy hatalmaktól, vagy csak egytől, még nem igazán döntötték el. Félni kell a belső uszítástól! Abban rejlik a veteményük magja, ott hintik el a jövő szabta korlátaimat. Ott van minden benne egyetlen sortalan sorban. Meg kellene tanulni olvasni. Látni kellene a szemek tükréből, a cinikusan rezignált arcok sajtpuha mimikáiból.
Venni kellene végre óriási tükröket. El kellene helyezni minden sarkon, házban, gyárban, irodában... no, de akkor még az is előfordulna, hogy megismerném a látott valómat. Azt nem szeretném, így van esély arra, hogy rejtve maradok önmagam elől.
Félni illene a háborúkat, s ha már senki sem fog tartani tőle, mert belefásul ebbe a sok negatív mintába, akkor meg is fogják azt vívni? De meg ám! A gyarló ember gyűlöletének állandó körforgásában nincsenek határok!
Új ember van születőben! Ostoba! Olvasatlan! Stencil szabvány... ahogyan jó nekik. Akkor én miért állnék be a sorba? Van belőlük nélkülem is épp elég...
Mi lesz azzal, aki nem fél, nem hisz, talán még a változásokba is belemenne, mert nem kényelmes, strapabíró, előrelátó, még tud gondolkodni?! Nem tudom, csak egy biztos pontom van, nem félek. Lesz, aminek lennie kell, ahogyan mindég is volt, és ahogy mindig is lesz… Egyszer minden fellángolásnak, pellengére állításnak vége lesz! Csak egyetlen igazság van ezen a földön...
Marad a ciklikus változás, akár kényelmetlen, akár nem... akár beletörődöm, akár nem… ugyan az leszek egykor, aminek lennem kell... Egyetlen lehullni készülő falevél!
Odakint ősz van. Harangoznak. Már megint meghalt valaki...



Délibáb virtuális művészeti lap 2015. Második évad/2. szám

Még meddig kell?

Tudok-e még fejlődni? Meddig feszíthetem a húrt? Mit lehetne még leírni mindarról, ami lelkemet ólomnyi súllyal nyomja? Hogyan fejezhetem ki azt a megvilágosulást, amin már keresztülmentem, csak épp még nem ismerem fel az örök fényt?
Hogyan lehetne elmagyarázni embertársaimnak, hogy mindezen a folyamaton ők is túljutottak, talán még attól is korábban, mint amire ebben a nyomortól dús életükben emlékezhetnének? Hogy semmi mást nem kellene tenni, mint elcsendesedni, és hagyni saját énünket kibontakozni. Meghallani lelkük suttogását, hisz az csak nagyon halkan beszél. Nincsen hangja, sem képe, a szívünk legmélyebb bugyrából képes mégis megszólítani, ha akarjuk, ha kérjük, ha vágyjuk megismerni őt. Ki vagyok? Honnan jöttem? Hová tartok? Lehetek-e ennyi évesen újra ÉN?
Amikor érzékszerveim már tompulnak, fülem sem a régi, az a vacak kis üllőcske egyre kopik, s a kalapács feje is már alig éri, mégis egyre többet hallanak az idegrostok! Olyanokat hallanak meg, amiket korábban elképzelni se lettem volna képes. Persze, aki ezt most elolvassa, legyint egyet, mondván "ez csak bolond beszéd! - meghasonult szegényke, és többedmagával osztozik öregedő testében!" Ó, balgák! - nem így van! Ott voltam én akkor is, amikor ti még azt sem tudtátok, hogy élni fogok, hogy az leszek, akit most látni véltek! Mert nem az vagyok a valóságban, akinek ti hisztek, de még az sem, akit eddig magamnak hittem. Elérkezett az idő, amikor megváltozott minden. Amikor ki merem mondani mindazt, amit érzek. Amikor már meg tudom beszélni magammal a hétköznapokat is, már nem csak a vasárnapok jelentenek lelki üdvöt. Amikor már nem kizárólag azon a bizonyos csendes órán, ott a Mindenható házának udvarában töltődhetem csak fel! Amikor már nincsenek éjszakák és nincsenek reggelek. Illetve vannak, de nem ugyan azzal a jelentőssékel bírnak, mint korábban.
Régen vártam az éjszakát, vágytam a pihenést, hogy letehessem a napok terhét, és nyugalomra hajthassam fejemet. Vágytam előtte az estét, amikor szerelem tüzével illettek, amikor a kéj forró ölelésében, csókkal oltották szomjamat. Vágytam a beteljesült valómat, a törődést, melyet követően oly csodás volt minden álom! Rutinként érkezett a reggel, mit néha haraggal fogadtam, hiszen új feladatok terhe kattogott fejemben újra, meg újra. Akkor még azt gondoltam, hogy minderre nekem kell megadni majd a választ, én oldom meg az egészet, én vagyok az, aki fontos, aki nélkülözhetetlen, akinek tanulni, dolgozni, létezni kell, mert nélküle kicsorbulna az a fogaskerék, melynek egyik aprócska foga lehettem volna... De nem voltam, csak azt gondoltam, hogy vagyok. Jártam rutinból a nappalok fárasztó, lázas táncát, pörögtem a mindennapok gyors ritmusára, a megfelelési kényszerre, a vágyra, hogy tehessem a dolgomat! S mi mindenre voltam mindezért képes? Hiszen előttem lebegett valami megmagyarázhatatlan, kimondhatatlan cél! Belém rögződött, belém száradt, belém égette a korán jött forró napsütés, s én követtem utasításait a tegnapnak, hogy élhessek a mának. Hogy mi lesz holnap? - nem számít, erre tanítottak. Meg arra, hogy a holnap majd magától jön, s az majd elhozza a maga feladatait, azzal nem szabad törődni, az majd nemsokára ma lesz, s lesz, aminek lennie kell! Ó, jaj! Ha akkor tudtam volna, hogy nincs is cél! Meg, hogy senkinek se kell megfelelni, mert mindaddig, míg a mát hajtja az ember, és fél a holnaptól, addig ott bent az a belső énje nem beszél! Nem kérdez! Nem válaszol! - hiszen ő tudja, amit amaz odakint még el se tudna képzelni, nemhogy hinni, hogy semmi sem igaz mindabból, amit eddig neki tanítottak. Hogy nincsen mentsvár, mert abba is emberek járnak, hogy a templomokat is emberi kéz építette. Hogy minden egyes köve, melyet ő szentnek lát, emberi kéz faragta, embernek megfelelni való kényszeréből, és hogy az az ember sem hallgatta meg, hogy ott bent, ott legbelül magában, az a valós másik ember, aki nem más, mint ő maga, miről is beszél? Mit súg neki, mert olyan halk, és neki nincsen ideje lelassítani? Neki szaladni kell? Dudálnak az autók, zakatolnak a sínen futkosó vasúti kocsik, robog a négy kerék alatta, neki futni kell, neki menni kell, neki feküdni kell, neki szeretni kell, neki adni kell, neki ébredni kell! Neki utódutánpótlásról kell gondoskodnia? Neki szeretni kell, alkotni kell, termelni kell, viselkedni kell, és menny mindent kell?! Kell? Tényleg kell? Bevásárolni, élelemről gondoskodni, az arra valót megkeresni, na, azt kell! Mégis csak kell! Aztán vagyont gyarapítani, hiszen csak annyi az érték, amennyi a lépték! - és mi van, amikor ez az egész összedőlni látszik? Amikor rájövünk, hogy mindez csak egy lufi, ami bármelyik pillanatban kidurranhat csak úgy magától? Még meg sem kell csípni, túl sem kell fújni, beérik annak anyaga szépen, lassan, anélkül hogy lenne bármilyen nagy csindaratta bumm! Elkezd leengedni, összehúzódni, ócska madzaggal a nyakán a sarokba hullni, ahol rátaposnak, észre sem veszik, majd jön egy jókora gépszerű valami, ami magába szippantja, sötét porfelhőbe kavarodva, hatalmas sóhajtásokkal a fényforrás előtt, a porzsák nyílása irányába kapaszkodva, egyszer csak fel fogja adni. A búgás is elcsendesedik, majd fogják őt is a többi szeméttel együtt, és egyszerűen kiürítik egy tárolóba, vagy még rosszabb, csak úgy mindenestül kidobják, még ki se rázzák már azt a bizonyos zsákot, amelybe összetört megvékonyodott, aszott teste.
De, ha mindezt tudom, akkor még most, amikor lufim csak a zsebemben kucorog, amíg fel sem fújtam, nehogy szétdurranjon, csendesülök el, és vonulok vissza magamban... Vissza oda, ahonnan eredek, elmerülök, belemerülök abba a képlékeny anyagba, akibe ott suttog az igazság, és ami nem más, mint az egész létemnek az értelme. A minden, ami számít, amit az emberek itt valami ragacsos maszlagként dobálnak jobbról, balra! Valahányszor, ha nagy ritkán, egy-egy kivételes ember az életem folyamán mindezt nekem elmesélte, kimondta a kimondhatatlant, sőt, még kérdőre is vont érte, megfeneklettem. Nem tudhattam miről beszél! Hiszen mindaz, amit mi léleknek nevezünk, amit valami távoli valaminek gondolunk, itt van bennünk, és az nem más ám, mint az a közhelynek számító, az a limonádé szó, amit régen át kellett volna már nevezni, valami nemesebb dolognak átkonvertálni, hogy ne folyhasson soha többet össze azzal a lejáratottal, ami nem más, mint maga a Szeretet. S hogy van-e földi boldogság? Már minek lenne? Ha egyszer mi magunk hordjuk magunkban a mindenséget, akkor miféle külső érzéseket várunk? Miért vágyunk olyanra, ami csak fikció, amire semmi szükségünk nem volt eddig sem, és ezután sem lesz?
Hétvégére vendégeket várok.
Állampolgári esküt tesz a testvérem!
Miket beszélek én itt össze-vissza? Sietek takarítani. Takarítok, mert kell... mert megfelelni kell... intézkedni kell... "Isten áldjad meg a magyart! Tartson neve, míg a föld tart! Paradicsom hazájában, éljen, mint a hal Dunában! Éljen, mint a hal Dunában..."



Délibáb virtuális művészeti lap 2015. Második évad/1. szám

Februári gondolatfoszlány

Azon gondolkodom, miért eszem éjszaka?
Kényszeresen, mániákusan, sötétben, rejtve, akár egy tolvaj. Vagy mint egy rossz gyermek? Igen. Bár tudom, hogy nem szabad, de valamiért a "titkon", boldoggá tesz. És még az sem tart vissza, hogy reggel aztán, amikor felébredek, újra, meg újra ráállok arra a fránya, gonosz mérlegre.
Az emberiség, az elhízás irányában halad, ezt mondják, és mi, akik aránylag, vagy viszonylagos jólétben élünk, ezt természetesnek vesszük. Persze, mint minden, ez is relatív, vagy talán nem is igaz az állítás, mert csak egy része hízik, a másik meg fogy! Olyan az emberiség is, mint a Hold. Hol nő, hol csökken, de olyan, hogy sokáig egyforma lenne az állapota, nem létezik.
Mi, mindenre azt mondjuk ciklikusan, szabályosan, törvényesen... Pedig ez sem igaz.
Az idén, már ötvenharmadik éve nézem a holdat. A napot csak azért nem, mert már rég megvakított volna! Ő nem hagyja magát, őt nem lehet megcsodálni. Drágán fizetünk minden pillanatért, valahányszor hunyorogva, leselkedve rápislantunk. Nem tudom, van-e olyan, aki nem járta meg eddig vele? Én sokszor, és sokféle képen.
A hold viszont hagyja magát. Ő nem szégyenlős, és nem is rosszindulatú, mint ahogyan azt sokan ráfogják. Megbélyegzik olyannal, ami nem volt rá jellemző soha sem. Milyen könnyű kimondani a butaságokat! Tudatlanul, vagdalózva, meggondolatlan szavakat vágunk bele a másik szívébe, agyába, és az úgy aprítja fel méltóságát, büszkeségét, emberségét, mint kés a kenyeret. Viszonzásul, alaposan megfeni nyelvének hegyét, és gyors egymásutánban szúr, máskor meg csak kínosan, fájdalmasan, megroppant, mint a kenyér héját. Hát ilyenek vagyunk a holddal is mi emberek, mindig.
Amikor megtelik, átsüt rajta a nap, az az önző, akinek fényét csakis ilyenkor láthatjuk, mert aljassága nem ismer határt! Máson keresztül mutogatja magát! Szemtől szembe soha sem engedi megcsodálni felszínét. Sunyi, akár azok a barátaink, akik mindig fő lehajtva beszélnek, elbeszélnek az arcunk mellett, érezzük hideg leheletüket, de soha sem látjuk a tekintetüket, mert alaposan elrejtik lesütött szemhéjuk mögé.
Van egy közvetítőnk, a hold. Ő aztán elvisel minden bántást, ráfoghatnak bármit, halálos tulajdonságokat, meg mindent, de a lényeg, hogy nem önző! Ő megengedi, hogy a Nap által diktált ciklikus rendben, megcsodálhassuk a mögöttes fényt. Utána gyorsan fogyni kezd, majd újra nőni, mint aki fél, mert kiadta a másik titkát, vagy csak elrejti azt a közlékeny, titkot megtartani nem képes önvalóját? Ki tudhatja, pontosan mi, miért történik? A lényeg, hogy mi igyekszünk mindenbe belemagyarázni a saját teóriánkat. Hatalmas tudásunkat! Elvégre az ember mindenható, és a Mindenható maga az ember! Vagy mégsincsen így?
Micsoda energiák szabadulnak fel, ebből az állandó bujkálásból! Tengerek tudnak nőni és apadni, egész földrészek eltűnni, mások felbukkanni. Nélküle nem tudná ez a silány agyunk, hogy pihenőre kell térni, és ha ő nem volna, azt sem tudnánk, hogy a könny, ami a szemünk sarkában csillog, tud szép is lenni.
Ha a hold is egyformán csillanna meg, akkor minden ugyan az lenne, de hát az ő arca mindig változik. Hol egyik, hol másik gödröcskéjét láttatja magából, s hol erről, hol arról az oldalról kacsint reánk. Jobbja, balja, alja, teteje, mindene és mindig változik, csak hát mi emberek nem érünk rá őt tisztességgel megismerni.
Meg akarlak látni, mutatkozz hát be, mondom magamban, amikor végre ennyi évesen felismerem mekkora csoda, hogy van nekem. Ő, az állandó, a kiindulási pont. Ő, akire ráfogják, hogy szomorú, hogy csaló, és csak Isten tudja, mennyi mindennel vádolják, rágalmazzák? Pedig még a halál is független tőle, az élet része, nem az éjszakáé, akkor érkezik, amikor eljön az ideje. Nem befolyásolhatja sem a nap, sem a hold. Ő is van, akár a születés, vagy ahogyan a nappalt az éj váltja, a sötétet a fény... Milyen nehéz lenne, ha nem így lenne, hiszen még ezek a gondolatok sem tudnának nélküle beérni?
Miért is beszélek én most a Holdról? Hiszen, sem felmagasztalni, sem megvetni nem akarom, csak a helyére tenni a dolgokat itt bent, leginkább magamban. Persze, kicsit azért exhibicionista vagyok, mert saját képzelgéseimet, rendre megosztom az egész világgal. Ám, ezt is csak jó értelemben, és kicsit igaz, mert nem nemiségemben vagyok magamutogató, az nagyon távol áll tőlem!
Mit érne a tudás, tanítás nélkül? Lehetne-e tanítani, tudás nélkül? Rendelkezem-e, bármilyen konkrét ismerettel? Vagy csak zsigerből írom és teszem a dolgomat? Magam sem tudom!
Fiatal koromban annyi mindent szerettem volna megírni, de nem ment. Ahogy elértem a második mondatom elejére, már tudtam hiteltelen, mert nem érett be. Sokáig vártam, erőlködtem, majd rendre feladtam a kísérleteimet.
Ma már nem akarok írni, azt sem akarom, hogy fennmaradjon ez a gondolatfoszlány. Csak úgy jön, magától.
Február közepét írjuk. A tegnap még jókora kupacokban állt a hó! Bő egy hétig, kitartóan bújócskázott a nap, esze-ágában sem volt kiszállni meleg felhődunnájából! Igaz, régebben, legalább háromhónapnyit aludt, de hát akkor kit érdekelt? Huszon-, harminc-, vagy negyvenévesen ki törődött vele egyáltalán?
Az idén, későn jött télből, korán lesz tavasz. Boldoggá teszi a lelkemet! Már az sem zavarna, ha soha sem aludna, és mindig égetően sütné, a tőle megfoltosodott arcomat.
Reggel van! Odakint, ez a furcsa fényű égitest, máris cikázik egy pillangóval.
Na, megállj te csaló! Ma azért is belenézek a szemedbe!



Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/2. szám, június-július

Milyen magyarnak lenni?

Milyen magyarnak lenni?
Volt idő, amikor évente párszor, akkor is sírva hallgattuk a magyar Himnuszt, mert nem volt olyan házibuli, ahol ne énekeltük volna el. Mifelénk a férfiaknak is csillogott a tekintete, és feszesre húzta mindenki a mellét nemzeti imánk hallatán.
Valamikor, a húszas éveim közepe táján sikerült összekötnöm az életemet a férjemmel, aki várt rám éveket, míg végre megkaptuk a hivatalos, államközi megegyezésen alapuló házassági engedélyt. Nagy dolog volt, hosszú évekig ácsorogtam érte minden hétfőn a nagyváradi rendőrség előtt kígyózó vég nélküli sorban. Egyetlen fejbiccentéssel jelezte sorra kerülésemkor az illetékes hölgy, akinek a nevét örökre megjegyeztem, hogy hiába vártam. Nem az ő bűne volt, a rendszer állított általa pellengérre bennünket. Minden kiutazó feletti uralom és hatalom látszólag az ő kezébe adatott, így legalább volt kinél érdeklődni, és akit szidni, természetesen. Kitelepedésem előtti utolsó évben több alkalommal jártam Bukarestben is. Azt gondoltam, többedmagammal együtt, ha érdeklődünk, beírják nevünket valamilyen nagy könyvbe, így egyszer csak ránk unnak. Vittük a csomagot, kilószámra az abban a világban aranyként mért szemes kávét, Amo szappant, Kent cigarettát... Korrupt világnak, korrupt hivatalnokai úgy nyelték a jó bihari pálinkát, mint a vizet. Utánpótlásról folyamatosan gondoskodtunk. Volt kivándorolni szándékozó zsidó-, sváb-, tót- és magyar ember elég.
Egy ilyen hétfői napon is épp kipréselték belőlem a szuszt, amint kinyitotta kerek ablakocskáját a hivatali íróasztala elé emelt paravánján az amúgy tetszetős, fekete hajú, magát roppant jól tartó hölgy. Előre elmondta, hogy csak két engedély érkezett. Persze az emberség azt diktálta volna, ha megmondja, ki az a két ember, no de ilyenben ő nem bővelkedett. Végig nézte, amint öldökölve odalihegi kérdését minden megjelent. Döbbenetemre nálam azt mondta kurtán, furcsán, hogy „igen”. Életemben nem hallottam még ilyen csilingelő szót, mint akkor ott. Furcsa vitustáncot járt ereimben a vér, majd elájultam. Kinyújtott egyszerűen egy papírost, amin rajta volt az ominózus aláírás. Félve, nehogy kitépjék a kezemből, magam fölé tartva cibáltam ki magamat a sorból, mire mindenki féltékenyen sziszegett körülöttem, és tovább öldökölték egymást az ablakhoz jutás reményében.
Csak kint mertem elolvasni. Leültem a járdasziget egyik kövére, akár egy igazi koldus, aki megkapta élete legnagyobb alamizsnáját. Hirtelen felgyorsultak az események.
Hogyan léptem át végleg a határt? Milyen volt az a pillanat, amikor a magyar zászlót lengette előttem életemben először szabadon a szél? Pucéron, akár egy újszülött, a kabátomat magam elé tartva érkeztem meg. Azért úgy, mert egy román, konttyal legyeskedő vámos nő, a vámszolgálatra várakozó csehszlovák turistacsoport szeme láttára levetkőztetett, követelve fülbevalómat, amit akkor sem vehettem volna ki a fülemből, ha az életem függött volna tőle. Édesanyámtól kaptam, oda nem adhattam. Ezt a szívtelen állami szolga nem értette meg, tovább követelőzött. Az ominózus fülbevaló semmilyen komolyabb értéket nem képviselt, messze volt az engedélyezett magammal vihető arany súlyától, de ő másban már nem kötekedhetett, így épp azt kérte, amit nem tudtam teljesíteni. Behunyt szemmel, dideregve álltam, február huszonnyolcadikán a borsi határátkelő akkor még egyetlen vámhivatalának előterében. Miután levetettem magamról az utolsó ruhadarabot is, bevitte egy irodába. Ott álldogált egy ismeretlen fiatalember is, aki megszánva, magáról levette kabátját és azt a vállamra terítette. Percek telhettek el így csupán, de én óráknak éreztem, míg a nő, észlelve a turista gesztusát, kihozta és lábam elé dobta kabátomat. A ruháimat még akkor sem, ismételten kérte, vegyem ki végre a fülbevalómat. Mutattam, hogy nem, mire gúnyos nevetéssel elvonult. Újabb kínos percek, akkor már a saját kabátomban, míg észleltem az üvegajtón keresztül integető férjemet. Kezével mutatta, menjek, ne törődjek semmivel. A román férfi vámos is biccentett, így végre megértettem, hogy be kell ülni a kocsiba. Talán fél lábammal léptem még csak be, de a kis katona máris nyitotta a sorompót. Láttam a visszapillantó tükörből a nőt lerohanni a lépcsőn, kezében ruháimmal. A férjem teljes gázzal rontott át velem a magyar oldalra. Még a kocsiban is hallottam, „cercei”, ami azt jelentette, a fülbevalói. Nem mertünk megállni, csak kilométerekkel odébb. Hatalmas üvöltéssel tört fel belőlem a keserűség. Életem párja kinyitotta az ajtót, kisegített és biztatott, hogy kiabáljak akkorát, amekkorát csak bírok. Nem kellett sokat biztatnia, őrjöngtem, ott akkor tört fel belőlem a sokévnyi sirám először. Ócsáig zokogtam. Egy szál kabátban emelt át ölében tartva a küszöbön új otthonomba. Így érkeztem haza.
Sok intézkedni valóval teltek a következő napok, idegességgel, félelemmel, hová tudok elhelyezkedni. Akár csak a mesében, úgy követte egymást a sok csoda. Március 15-tel kezdtem el új életemet a Magyar Honvédség kötelékében. Mint mi? Csak úgy, – majd magával is lesz valami – mondta a világ legemberibb főnöke. Még meg sem melegedtem új munkahelyemen, amikor elérkezett az akkortájt igencsak jelentős ünnepünk, az április negyedike.
Szép, galambszürke kosztümömben, csinos, szürke, sötétkék betétes tűsarkú cipőmben akkoriban nem voltam mindennapi látványosság.
– Jön már a szőrös talpú – sugdosta egy-két rendetlenebb sorkatona, amikor elhaladtam előttük. Kit érdekelt ez akkor már?
Az ebédlőben ünnepi hangulatban húzta ki magát egyszerre a több száz fiatal. Csattogtak a bakancsok, nyikorogtak a fényesre kefélt tiszti cipők, majd bevonult a vezérkar. Mindenki egyetlen mozdulattal emelte fejéhez a kezét, erősen, hangosan mondták az ilyenkor szokásosat:
– Erőt, egészséget! – majd megszólalt a magyar Himnusz.
Talán ez nem is vágta volna ki nálam a biztosítékot, csak hogy az nem magnóról szólt. Hangosan, tiszta erőből, férfiasan énekelte azt egyszerre több száz fiatalember. Ösztönösen megfordultam. Látni akartam őket. Magamhoz akartam ölelni mindegyiket. Lábam elernyedt, a gyomrom a torkomba szökött... néztem a szájakat, amint ütemesen daloltak. Boldog voltam. Zokogtam.
Úgy éreztem a világ legcsodálatosabb dolga magyarnak lenni. Mindenki tudta, miért sírok. A katonák hangja el-elcsuklott. A végére, az elején még annyira erőteljes ének egyre jobban elhalkult. Az utolsó szót már csak páran suttogták. Álltam az ebédlő közepén, körülöttem magyar emberek, akik könnyeikkel küszködtek. Hát ilyen magyarnak lenni...


Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/1. szám, április-május

Márciusi gondolatfoszlányok I

Mostanában gyakran hallom, hogy veszélyben vagyunk, veszély leselkedik ránk, veszélyes ezt, vagy azt megtenni, veszélyes közlekedni, barátkozni, nettezni, dolgozni, lustának lenni, enni, inni, még a víz fogyasztása is veszéllyel jár. Veszély leselkedik a nagyvilágra, katasztrófák, háborúk fenyegetnek, éhínség, döghalál...
A veszélyt, mint olyat, ami megfoghatatlan, igazából érthetetlen, negatív dolgokhoz tudjuk társítani. Mi is a veszély, mint megfogalmazható, tudományosan kifejthető fogalom?
Azt mondják erről az okos emberek, hogy minden számunkra ismeretlen negatív töltésű helyzetet veszélynek nevezünk. Igen ám, de hogyan lehetséges az, hogy negatív töltéssel bír egy olyan dolog, amit nem ismerek, vagy még soha sem találkoztam vele? Vagy mégis van már azzal kapcsolatban valamiféle tapasztalatom? Honnan hozom? Ha minden, amit az ember nem ismer veszélyt jelent, akkor ott kellene csápolni valamelyik fa tetején, félni minden újtól, semmihez sem érve, ami ettől a biztonságos léttől távolabb esik. Rágni az oltalmat adó fa kérgét, míg egyszer csak annak is elvékonyodna a törzse, és kettétörne alattunk. Megelégedni azzal, ha néha terem egy-egy gyümölcsöt, és nem foglalkozni a holnappal, amikor kidől alólam majd a fa? Csak ennyi lenne? Vajon miért nem teszem ezt? Ott sem lenne minden teljesen rendben? Ott is félnék? Egészen biztos, hogy kapkodnám a fejemet jobbra, balra, figyelném a többi fán lakó társamat, és védeném a saját otthonomul szolgáló növényemet. Miután kidőlne, csak el kellene indulni, mert a túlélés azt várná tőlem, hogy keressek magamnak egy másik fát. Mi lenne, ha mindegyiknek már volna lakója? Nekimennék az ismeretlennek? Megharcolnék vele, elvenném tőle azt, ami addig az övé volt?
Azt hiszem igen, mert ha nem én tenném meg, akkor felmászna valaki más, és elvenni a másik gyümölcsét.
Nincs olyan, hogy ideális állapot, védelem, biztonság? Mi értelme az életemnek, ha minden percen és helyen veszély leselkedik rám? Emberré fejlődésük titka lenne a veszélyek legyőzése? Ha ez így van, még sem annyira negatív érzés a veszély?
Ahhoz, hogy megértsük, tudnunk kellene, miért léteznek negatív és honnan származnak a pozitív érzéseink. Tapasztalatból tudja még a csecsemő is, hogy anyjának ölében, biztonságban van. Hallja annak szívverést, érzi bőre illatát, ismeri minden sejtjének érintését. Tudja, anélkül, hogy bárki megfogalmazná, vagy megtanítaná, hogy az egy roppant jó és biztonságos élmény. Vegyük el az anyjától a csecsemőt. Öleljük magunkhoz. Döbbenten tapasztalhatjuk, hogy ugyan abban a helyzetben a csecsemő viselkedése megváltozik. Amit addig pozitívnak, biztonságosnak vélt, egyből negatívvá, bizonytalanná válik. A másik embernek az illata, hangja, sejtjeinek érintése, szívének dobbanása, minden, amit magából adni képes számára idegen. Már az ember megszületésének pillanatától fogva, zsigereiben hordja, minden apró részében kódolt a veszélytudat.
Mi van azokkal a történésekkel, amelyek amúgy valóban negatív módon befolyásolják az életünket, mégis pozitívan állunk hozzá? Nyitottabbak volnánk a rosszra, mint a jóra? Azt is pozitívnak éljük meg, ami a valóságban a kárunkat szolgálja? Még a frissen született ösztönös ember sem képes felismerni a számára jó és rossz dolgokat, csak azokban tud különbsége tenni, amiket már átélt, vagy nem?
Pedig vannak igen komoly dolgok mindannyiunk közvetlen környezetében is, melyek amúgy negatív hatással telepednek ránk, egész életünkre, környezetünkre, de még az emberiségre is, mégsem ismerjük fel időben, vagy egyáltalán! Miért? Egyszerű kényelmi szempontokat követne az ember? A rossz- jó, negatív-pozitív, veszély- és biztonság, sorolhatnám tovább, csak emberi téveszme?
Miért megyünk el szótlanul, szem behunyva, fej lesütve olyan súlyosan komoly dolgok mellett, amik az életünket valóban veszélyeztetik? Megszoktuk volna azt, hogy a szomszéd éhezik, az ember néha beteg, nyomorult? Az öreg házak falai idővel megszakadnak, maguk alá temetik ismerőseinket? Az utak mellett terítik ki barátainkat? Bár kissé megijedünk, mégis mindez jó érzéssel tölt el, mert nem velünk történik? Szerelmek hagynak el, társak fordítanak hátat, v áltoznak barátaink, a testünk is folyamatosan változik, mi még sem akarunk róla tudomást venni, mert az kényelmetlen lenne! Nem vesszük észre azt sem, amikor a szervezetünk fújja riadóját, csak már akkor ébredünk, amikor benne vagyunk egy általunk rossznak megélt, negatív helyzetben.
Ha beismernénk, hogy minden kellemetlenségnek, rossz érzésnek, félelemnek okozói mi magunk vagyunk, megváltozna a negatívumhoz való viszonyulásunk.
Most például, én nagy negatívumként élem meg testem változásait. Jócskán meghíztam, s bár korábban könnyen szabadultam meg a túlsúly okozta traumáktól, semmilyen módszerrel nem sikerül lefogynom. Nagyon rossz kövérnek lenni, mert betegnek érzem miatta magamat. Korlátoz, mérgezi a lelkemet. Az más kérdés, hogy mindennek én magam vagyok az okozója. A kényelmem, a megszokott életem, amin nem szívesen változtatok. Áldozatnak érzem magamat, mert az nekem sokkal könnyebb. Pedig még ez sem negatív dolog, csak az adott helyzetbe érzem annak. Leginkább csak egy intő jel arra, hogy tévesen táplálkozom, vagy túlságosan unalmas életet élek, ideje felállni a számítógép elől, mozdulni, változtatni kell.
Az ismeretlen szükségszerűsége megrémít. Mit tehetek annak érdekében, hogy valóban egészségesen éljem meg ezeket a most még negatívnak vélt élethelyzeteket? Át tudok-e mindent fordítani? Ha volt, lesz! Ha van, elfogadom, és ha majd nem lesz, ne tagadjam meg mindazt, ami korábban volt.
A negatív érzések visznek előbbre, a pozitívak megrekesztik fejlődésemet.
Ha a tenger simán morajlana, és soha sem vetne nagyobb hullámot, rég kiapadt volna, mert a víz elpárologna. De ő változatos, elfogadja az áramlatok segítségét, minden rosszat jóra vált, etet, itat, növel, megtart, az életet adja nekem... még sem láttam még soha sem mindenhatóságát! Valahol mélyen bennem, kódoltan mossa lelkemnek határát, így ismeretlenül is érzem illatát, selymes bársonyát és hallom figyelmezető hangját.
Emberek jönnek, emberek mennek... csak a természet örök! Ő sem nem negatív, sem nem pozitív

Lassan készülődnöm kell! Ma meg akarom festeni azt a képet, amit korábban soha sem gondoltam jónak... Egy zenebohóc megjelenítésére készülök, amit korábban giccsesnek véltem. Most kihívásnak, ismeretlen érzésnek, amit keresek, amire vágyom... lehet, hogy megváltozott az életszemléletem?





lap tetejére