Dezső Ilona Anna prózai művei:

Délibáb virtuális művészeti lap 2016. Harmadik évad/1. szám

Az öreg suszter

- Nyisd már ki! Mit ügyetlenkedsz? - türelmetlenkedik az asszony, miközben tehetetlenül toppant cipőjének sarkával.
Groteszk a jelenet, egy volt suszter háza előtt. Ott, ahol oly sok asszony toporgott a korábbi években, várva cipőjük sarkára a flekkek elkészítését. Más világ volt az! Nagyon más...


Korok tűnnek fel, korok tűnnek le. A világban minden változó, csak az ember marad meg olyannak, mint amilyen mindig is volt. Az évszázadok eltelnek, a szereplői megszületnek, meghalnak, csak a folytonosság marad meg és a szerelem! Annak nincsen kora, nem válogat, olyan, mint a kéretlen villám. Ha becsap valahová, örökre fennmaradó károkat képes okozni.
Egy olyan világban, amelyben az alapvető élelmiszerek beszerzése is már-már megalázóvá vált, ahol fejadagban mérték a tejet, vajat, húst, de még a cukrot és lisztet is, ahol tudományosan állapították meg, melyik az a minimális mennyiség, amivel az ember még szaporodni kész, és éhen sem halhat, még egy olyan korban is, annak túlélői rendre felkeltek, dolgoztak, viccelődtek egymással, főként az általuk eltűrni kényszerült gazdasági helyzeten.
Magas, mészkőből rakott alapra építette fel a Fő utca elején szoba, konyhás, kicsinységében is tágas házát a városka egyik menő susztere. Kellemes pirospozsgás arcán látszott, igen csak kedveli a jó házi szalonnát, hagymával. Roppant ügyes kézzel áldotta meg az Úr, jó időben is született, hiszen a körülötte élőknek egyre ritkábban tellett már új lábbelire, így akadt munkája nyugdíjaztatását követően is bőven. A felesége is hasonló kinézetű, szép, nagydarab asszonyság volt.
Sokan megfordultak ennek a nagyon kedves emberpárnak a házában, de főleg a néni lopta be magát az emberek szívébe. Ők maguk gyerektelen pár voltak, mégis minden gyermeket elbűvölt rokonszenvük. A néni rendszeresen kínálta cukorkával, a talpalás, vagy sarkalás folyamatát végig váró nebulókat, akiket szüleik küldtek el a lábbelikért. Szívesen várakoztak, mert minden alkalommal előkerült a jobb időket is megélt selyemcukorka tartó fémdoboz. Olyan is volt, hogy keksz került elő belőle, főként már abban az időben, amikor egyre nehézkesebbé vált az édességek beszerzése. A néni saját kezűleg sütötte. Ahogy múltak az évek, némi megfásultság is párosult ebbe a hihetetlen szeretetbe, mintha már meguntak volna mindent, vagy ki tudja mi történhetett, de a bácsi egyre kevesebbet beszélt, hagyta érvényesülni a mind harsányabbá váló feleségét. "Nehéz a suszternek drága", mondogatta a hozzájuk betérőknek. "Egész nap ott görnyed azon a kisszéken, folyamatosan koptatja azt a kis kalapácsot, nem csoda, ha az orra a térdét veri!" S ilyenkor mindig simított egyet az öreg feje búbján, aki "na, hagyja már", mérgelődéssel vonta ki magát a további babusgatásból. A néni rendre megcsóválta a fejét, de soha sem panaszkodott, nagyon szerethette az urát.
Az egyre hajlottabb és kövérebb, nagy bajuszt viselő cipész meg csak ült a kis sámliján, előtte egy konyhai hokedlin a kis üllő, némi szarvasbőr, konyult fejű kalapács, ár, tűszerű méretes valamik, gyufavékonyságú faszögek, és még sok más furcsaság. Az ágy mellett, mert úgy tűnt, mintha minden idejüket a konyhában töltenék, minden méretű és féleségű kaptafák. Minek kellettek egy ilyen, már csak javításokat végző mesternek új cipők formálására is fontos kellék? Talán cégére lehetett, vagy néhai szakmáját idézte fel benne azok látványa.
Állítólag, valamikor még fürdőszobájuk is volt, de lebontatta a néni, mert félt, hogy a bácsi nagy unalmában és szeretetében, belefolytja a kádba. Beszélték is egy időben, ezt maga a néni mesélte el valakiknek, hogy egyszer a bácsi játékból, vagy ki tudja miért, a nyilvános fürdőben úgy lenyomta a víz alá, hogy már csak orvosi segédlettel tudták visszahozni az élők sorába.
Ebben a nehéz világban végül már a tejet is, napi fél literben korlátozva, jegyre osztották. Egy főnek, ennyi járt, ha odahaza több gyermek várta, kénytelenek voltak még a nagyszülőket is magukkal vinni a hajnali tejosztásra. Bár az emberek egyre nehezebben fogadták az újabb korlátozásokat, csak beletörődtek, szépen beállt mindenki a sorba. Ezt követően, még azok is kiváltották a tejadagjukat, akik amúgy korábban soha sem vásárolták volna meg, mert nem szerették.
Suszter bácsink is rendre kivitte a kis sámliját már kora hajnalban, hogy egészen biztosan jusson abból a kevéske tejből, amiből egyre ritkában és kevesebbet osztottak. Kiült a kisszékére ő is, más is, a bádogkannát maga mellett tartva, mint mindenki, aki ott koldulta napi fejadagját, igaz nem ingyen, hanem jó sok pénzért. Az öreg rendre csak kevés ideig várakozott, minden reggel egy idő után rátette a kannát a munkájában is használatos ülő alkalmatosságára, majd megkérte az embereket figyeljenek az övére is, épp sürgető dolga támadt. Sorstársai arra gondoltak, amit ilyen koros ember már nem képes órákon át visszatartani, így szépen rakosgatták a sámlit maguk előtt. Négy óra tájban megérkezett a tejes autó azzal az egy bödönnyi vízszerű anyagával. Tisztességgel helyettesítették az öregurat, így megtelhetett a gazdátlan kanna is. Érdekesen időzített a bácsi, mert mire a fizetésre került a sor, rendre visszaért, nagy hálálkodásában földig hajolt, még kezet is csókolt, amolyan régivágású mesteremberhez méltóan az épp aznapi segítőjének. Így ment ez évről-éve, míg egyszer csak egy asszony jó hangosan meg nem jegyezte, hogy "szépen is vagyunk, a vén suszter jól kiudvarolja magát, aztán viszi a megunt feleségének a tejet, mi meg itt fagyunk meg és toljuk a székét előre, amikor a gyerekeinknek nem marad belőle". Ettől a naptól fogva, senki sem vállalta be a szék előre tolását, így az öreg nap, mint nap tej nélkül maradt. Mindezek ellenére, minden hajnalban kivitte a sámlit, beállt a sorba, majd elment arra a mulaszthatatlan dolgára. Többet soha sem jutott neki a tejből, de ez láthatóan nem érdekelte. Hóna alá kapta kisszékét, meg az üresen maradt kannáját, és komótosan hazabicegett. A városka megszokott színfoltjává vált ezzel a furcsa szokásával együtt. Többé senkit sem érdekelt, mi is volt az a mulaszthatatlan dolog, pedig akkortájt sem voltak sem jobbak, sem rosszabbak a népek, igen csak kikutatgatták ki merre jár, ki kibe szerelmes, vagy ki mit művel életének párjával? De valamiért úgy tűnt, hogy az idős ember élete még sem érdekelte őket, vagy talán az történt, hogy elfogadták őt olyannak, amilyen volt.


- Nyisd már ki végre azt a kaput! - méltatlankodik az asszony.
- Ugyan már! Légy türelemmel, már majdnem sikerült megtalálnia a kulcsát. Nem látod mekkora ez a kulcscsomó itt a kezemben?
- Mi a csodának zárkóztak ennyire, amikor se kutyájuk, se macskájuk nem volt soha sem?
- Minek, minek? Mit tudom én, lehet pont azért - válaszol a férfi épp abban a pillanatban, amikor jókora nyekkenéssel végre megmozdul a zár.
Takaros udvar tárul eléjük. Az új otthonuk is olyan benne, mint egy mesebeli mézeskalácsház. A hatalmas fém lugasokon, szinte mosolyognak a színpompás, épp virágzó rózsák, körbeölelve a bejárati ajtót. A konyha ablaka a belső udvar felé néz, alatta kőből faragott, élénk színűre festett törpe köszönti az új lakókat.
- Látod drágám? Milyen rosszindulatúak az emberek! - mondja a nő, miközben körülnéznek a hátsó udvarban is.
- Igen, azok. Mennyi munka csak az udvarban, vajon milyen lehet a ház belseje?
- Miféle rokonságban álltunk mi a suszterékkel? - kérdi a nő, de még maga is elképed, hogy egy ideje már nevükön a ház, de még meg sem kérdezte, milyen alapon lettek ők az örökösök.
- Hm…- krákogja el magát a férfi - elég furcsa rokonsági fok...
- Talán a suszterné?
- Ja, annak nem voltak rokonai, ha jól tudom, valamerről Felvidékről hozta magával a bácsi a háborút követően. Azt beszélték, hogy a nénit baleset érte. Belefulladt a vizes dézsába az udvarban, itt történt valamelyik eresz alatt.
- Már most csak érdekel, hogy milyen szálak fűztek a bácsihoz?
- Semmilyen - hallgat el sokatmondóan.
- Akkor miért örökölted meg a házukat? Netán valami baráti viszony?
- Még az sem. Illetve volt valami...- de ennél a szónál elhallgat, nem bírja folytatni. Milyen furcsa az élet, kamaszként nagyon haragudott az édesanyjára és most, amikor lassan ő is annyi idős lesz, már mindent másként gondol. Vajon ő is úgy fogja unni a feleségét, mint a suszter a magáét és majd eljár más asszonyával vigasztalódni? Az nem lehet, ő nem ilyen, hessegeti el magától illetlen gondolatait. Akkor miért érzi azt a furcsa bizsergést a szíve tájékán, amikor az újságos bódé előtt megy el reggelente? Talán az ott dolgozó Erzsike hangja van rá ilyen hatással? Megrázódik.
- Akkor most mi lesz? - töri meg felesége az egyre kínosabbá váló csendet.
- Semmi. Beköltözünk.
- Fürdőszoba, meg esővizet gyűjtő edény az eresz alatt... az nekem sem kell, soha! - tiltakozik egyből az asszony.


Délibáb virtuális művészeti lap 2015. Második évad/4. szám

A Himnusz

Szívem a torkomban dobog. Behunyt szemmel aludni akarok, nem hallani, nem látni semmit sem. Nem félek, biztatom magamat. Elvégre nem tettünk semmi rosszat, zsoltár a Himnuszunk, miért ne énekelhetném el?
- Gyere, kelj fel, a többiek már úton vannak, miért nem válaszolsz?
– Bocsánat, elaludtam – mondom zavaromban – hová lettek a rendőrök? - Elmentek, nem akartak megfogni, csak ránk ijesztettek egy kicsit.
Ránk ijesztettek? Rám? Hiszen nem is félek... Persze az elején talán...
Hajnali hármat mutat az óra, mire hazaérek. Belopózom a konyhába, villanyt se gyújtok, gyermeteg, naiv módon azt gondolom, az apám már rég alszik.
- Hol voltál? - kérdi, de ezzel egy időben mozdul is a keze, kaptam volna egyet, ha el nem ugrom. Apám eddig még soha se bántott.
- Buliban - válaszolom csöndesen, belepirulva a saját hazugságomba.
- Ilyenkor? - kérdezi. - Hallottam, az egész város tőletek zengett.
- Tényleg? - csodálkozom tágra nyílt szemmel - erre nem gondoltam.
- Nem? Mit akartok ti egyáltalán? Felmenni éjfélkor a hegy tetejére és ott acsarkodni a magyar Himnuszt? Mi lesz, ha kirúgnak miattad a munkából? Miből élünk meg? Téged is kivágnak az iskolából... te gyerek... ilyen butaságot csinálni...- de már nyoma sincsen haragjának, felkapcsolja a villanyt, s az égő pislákolni kezd. - Látod? Villanyt sem adnak, te meg játszod az agyadat a temetőben. Na, gyere ide - átkarol, a térdére ültet - Megérdemelted volna azt a pofont, szerencséd, hogy nem találtalak el.
Hallom, ahogy anyám az előszobából kíváncsian hallgatózik. Félt, tudom.
Apám csöndes, kimért hangon így folytatja:
- Tudod, egyszer legénykoromban én is csináltam egy hatalmas marhaságot. Ezért bocsátok meg.
- Mit? Elmeséled?
- El. Az úgy volt, hogy akkoriban a háború után, mi legények kicsit szabadabbak szerettünk volna lenni. Felnőtté tett a háború. Leventék voltunk, több társamat elvitték az oroszok fogságba, még mozgott bennünk a magyar virtus, de nagyon. Összegyűltünk vagy nyolcan, már mindannyian udvaroltunk, dolgoztunk 13-14 éves korunktól, otthonunktól távol, hol Resicán, hol a fővárost építettük, mikor merre hívta el a magyar ács embereket a munka. Ha hazajöttünk, nagy volt a szánk. Bennünk volt még a magyar világ szele. Volt a városban egy erőskezű csendőr. Nem kellett több belőle, az jól nyakon csapta a rendetlenkedőt, fenéken billentette párszor és máris rendet rakott. Fogadtunk egy hordó borban... Elmentünk a vendéglőbe, ki-ki a maga párjával.
- És?
- Akkor otthagytuk a lányokat, a cigányok már javában húzták, mint minden szombat este. A többiek táncoltak, nótázgattak, elborozott a város apraja, nagyja. Akkoriban így volt szokás, nem volt televízió, az emberek együtt éltek meg jót és rosszat a város egyetlen közösségi helyén, a vendéglőben.
No, fogtuk magunkat és futó lépésben mentünk a 4 km-re lévő első román falu széléig. Ott aztán levetkőztünk anyaszült meztelenre és komótosan énekelve, gyalogosan vonultunk végig a város központjában lévő vendéglőig. Be a söntésbe, fel az asztal tetejére, a lányok majd elsüllyedtek szégyenükben, egyik jobban sikongatott, mint a másik, büszkén énekeltük a magyar Himnuszt. A csendőr állt az ajtóban, hagyta, nem szólt bele. Megvárta, míg befejeztük, megpederte a bajuszát, majd megszólalt:
- Ide csürhe!
Kimentünk ruháinkkal a hónunk alatt, fél kezemben a lyukas talpú cipőm.
- Kivel kezdjem? - kérdezte mosolyogva.
Együtt léptünk elé és egyszerre mondtuk - Velem.
Elmosolyogta magát, valami cifrát mormogott a bajusza alatt, legyintett és elindult a csendőrség épülete felé. Szótlanul követtük.
- Állj csürhe! - kiáltotta el magát - öltözzetek fel, menjetek, nyugtassátok meg a kislányokat.
Azonnal felöltöztünk, nem tartott talán fél percig sem, szaladtunk mulatni tovább. Ott várt a hordó bor, épp akkor verték csapra. Anyád nem akart megbocsátani, de a vidámság az ő szívét is megenyhítette. Na, csak azért meséltem el, mert nem jött össze, amit akartunk. Lázadtunk. De miért? És ki ellen? Mi sem tudtuk, hiszen akkor már nem volt ellenség.
Szégyenkezve húztam összébb magamat. Mi nem fogadtunk, nem bántottak, akkor mi ellen lázongunk? Talán csak annyi történt, hogy jólesett elénekelni a magyar Himnuszt ott, ahol valamikor honvédek masíroztak, az ismeretlen katona sírjánál.

Ott, ahol most az apám alussza örök álmát és már nem virtuskodik soha többé.


Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/2. szám, június-július

A boldogság nyomában

Odakint csöndesen hull a hó. Hatalmas pelyhei betakarják a latyakot, mely az elmúlt nap olvadásából ered. Nemsokára itt a karácsony, a szeretet ünnepe. A szél erre-arra himbálja az idétlenül lámpaoszlopra rögzített díszeket. Az ablakkal szemközt egy zöldséges bolt. Mindenki bemegy vásárolni, aki a kórházba igyekszik kedves betegét meglátogatni. Ki naranccsal, ki almával, de van olyan is, aki csak egy parkolócédulával igyekszik át a túlsó oldalra, miközben szorosan húzza össze kabátját maga előtt. Furcsák az emberek. Olyan egyedinek képzelik magukat, mégis elég egy fuvallat ahhoz, hogy egyenruhaszerűen viseljék az amúgy különböző öltözéküket. A falon túl, hol lanyha művi melegben rándul a térd, lassan simítja végig pocakját egy asszony.
– Már nem sokáig bosszantasz – mondja ki halkan, fájdalmában belekapaszkodik az ablak alatti radiátorba. Türelem, méltóság... Edzi magát e két fogalomhoz, s bár mindent fontosabbnak tart a jajveszékelésnél, mégis felszisszen a szinte elviselhetetlen mértékben erősödő fájdalomtól. Egyre szaporábban nézegeti az időt. Mobiltelefonjának előlapját lesi, karóráját a férje pár hete eladta. Kellett a pénz. Már megint új vállalkozásba kezdett. Az elmúlt évben csődbe ment az amúgy sem túl sikeres vállalkozása. Vitte a végrehajtó a házat, meg a kocsit is. Vigaszt csak ez az apróság tudna nyújtani. Akkor jön, amikor már nem várták. Szereti a férjét, bármit megtenne boldogulásáért. Vagyis majdnem mindent, mert a gyerekről nem tudott lemondani. Pedig kérte.
Ösztönösen nyomja meg a jól ismert billentyűt, úgy állította be, hogy ne kelljen keresgélnie.
– Két percesek a fájásaim. Még ideérnél, ha sietnél.
– Nem lehet. Dolgoznom kell. Tudod, megígértem, mire megszületik a fiam, rendes lakást szerzek. Kérlek, adj még pár napot, mire hazahozlak benneteket, minden a legnagyobb rendben lesz.
– Nem bírom ki egyedül. Legalább hívj, mert hamarosan szülni fogok.
– Nem lehet. Megbeszéltük... Légy türelemmel...
– Türelemmel? Én? Nem érted?! Szülök... A közös gyermekünknek készülök életet adni! Nem akarod látni, amikor a világra jön?
– Már hogyne akartam volna, de tudod, a munka... nincs pénzem. Értsd meg, nem tudok odamenni. Busszal hosszú lenne, a taxi sokba kerülne... Légy megértőbb velem, kérlek!
Újabb fájdalom szakítja meg a beszélgetést, s az asszony már nem is olyan nagy áhítattal guggol le az ablak alatti fűtőtest elé. Férj... munka... távolság... Kinek szüli ő ezt a gyereket és miért? Olyan sokáig vártak rá. Már negyven éves, férje is túl van életének javán. Hiszen akarták, volt idejük bőven... A karrier, a pénz, a munka... csak a munka... Bezzeg az anyja, ha tudná... Miért is nem szólt neki? Talán még nem késő, gondolja. Picit enyhülnek a görcsei. Hirtelen elönti valami ragacsos forróság. Felállna, nem bír. Kiabálni kezd. A bába kirohan, felsegíti. Beviszi a szülőszobába. Az egyik ágyon egy éppen frissen megszült asszony cirógatja hasán pihenő gyermekét. Férje karjában tartja mindkettőjüket. Kicsordul szeméből a könny. Milyen fiatalok, s mégis együtt örülnek az apró jövevénynek. Nekik nem számít a pénz? Ők boldogok nélküle? A zaklatottságtól rosszul lesz. Kesernyés nyálka önti el szájüregét. Hirtelen elsötétül minden, puha, furcsa világba érkezik, nem érzi a fájdalmat. Semmit sem érez, elindul a boldogság nyomában. Talán ahová érkezhet, ott nincsen karrier, és nincsen pénz. Egészen távol tőle, mintha egy tó fenekén úsznának szerettei. Édesapja nyújtja feléje ölelésre emelt karját, majd nagymamája akarja megérinteni. Ő is próbálkozik, de sehogyan sem bír elrugaszkodni, valami megmagyarázhatatlan erő visszahúzza a partra.
– Ébresztő, kedves anyuka! – pofozza egy éltes asszonyság – kisfia született.
Magához tér, vissza kellett jönnie. Hiszen anya lett! – tör fel belőle a felismerés. Egyből a telefonját keresi – a gyerek... a gyerekünk... mondaná, de nincsen kinek. A másik végen nem veszik fel. Még mindig dolgozik... már megint dolgozik...
– Itt a babáj, kedves – mellére tesznek egy idomtalan, hosszított fejű, rút nyakiglábat. Acsarkodik, bömböl. Ösztönösen félrehúzza hálóingét. Az apró jövevény rácuppan, s ez olyan csodálatos érzéssel tölti el. Kezében a telefonja, úgy öleli a csecsemőt, mint egy kis idegent. Egyedül, némán, vár. Végre felveszik.
– Tessék – szól egy idegen női hang.
– A férjem? – kérdi természetesen – kezemben a fia, megszületett.
– Majd megmondom neki. Tudja, – köszörüli meg a torkát – szeretem... most együtt élek vele...
Odakint csöndesen hull a hó. Hatalmas pelyhei betakarják a latyakot. Nemsokára itt a karácsony, a szeretet ünnepe. A szél erre-arra himbálja az idétlenül lámpaoszlopra rögzített díszeket.
Egy telefon apró darabjai az ágy alatt keresnek menedéket.


Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/1. szám, április-május

Isten tenyerében

Vörösen izzik az ég alja, szelet jósolnak az angyalok. Tapasztalatlan gyermeki daccal áll magában, talán csak séta, kis eszmecsere annak, aki ebben a barátságtalan kinézetű tájban idegenül mozog. De furcsa, gondolja, s több jelentőséget nem tulajdonítva neki, a homokos, imitt amott rekettyebokrokkal tarkított faluszéli tájban rugdossa a buckákat maga előtt. Arca nedvesen csillog. Az izzó, apróra zúzódott kőmaradvány visszaveti a pihenni készülő nyári napot, s az oly forrósággal simogatja bokáját, majd leperzselődik róla a bőr. Most azt sem érzékeli, csak nézelődik értetlenül. Mit is keres ő ott, ahol soha sem volt hazája, hol nincsen sem elődje, s hol még utódja is csak idegenül mozog. Messziről hallik a vonat trillája, zakatoló kerekei egyre közelítenek, táncoló sziluettje előtűnik az egyik zöldes-barna növénycsomó mögül. Pedig már este van, s még nem ereszt az ég szorítása, a világosság sem adja át helyét a sötétnek… csak az ő szíve dobol. Megbántva, értetlenül imbolyog. Tudja, mire végez a sétával, már minden rendben lesz, mert Isten olyan békés lélekkel áldotta meg, a harag nem tud gyökeret verni, csírái elpusztulnak mellének rejtekében sorban. A sárgás-vöröses valami egyre közeleg. Felnéz az égre, s úgy véli, lassan ráborul annak fátyla, félbehagyja útját, visszafordul, elindul haza. Már-már eléri a faluszéli első házat, amikor a lanyhás, lágy szellőből hirtelen haragú őserő kezd tombolni, s oly fergeteges erővel dobálja a vézna testet maga előtt, hogy az majdnem elesik. Megáll egy pillanatra, visszanéz. Ott, ahol a narancsos, izzó felhőt látta, most feketében gyászoló viharfelhő tombol. Futásnak ered, de a szél gyorsan utoléri, leveri a lábáról. – Mit akarsz? Az életemre törsz? – kérdi halkan, de már nem láthatja azt, ki orvul megtámadta, szájában recsegve ropog az apró szemű, fanyar ízű homok, szemeit kellemetlenül betakarja a por. Ilyen lehet az a pillanat is, amiről a Bibliában olvasott, gondolja s megadóan, hasra vágja magát, karját ösztönösen feje köré húzza, összegörnyed, nehogy ettől a szúrós valamitől megfulladjon. Fülét befogva várja, amikor az Úr elragadja onnan, ahová most leborult. Ekkor csoda történik. Ahol az imént még indigóban tombolt az égbolt, most szelíd nárciszok lengenek, halványan mosolyog a Nap. Nagy nehezen kinyílik a morzsaléktól elnehezedett pilla, aprócska résén sikítva hatol be a fény. Viharnak már nyoma sincsen, amikor felocsúdva e furcsa jelenségből, elmosolyodva elindul vissza a családjához. Na, eljött az igazság angyala, gondolja, s tudja, e furcsa jelenség válasz buta, ostoba kérdéseinek halmazára. A világ halad a maga rendjén. – Istenem, de szép az élet! – elővillanó fogsorából csak úgy pattogzik a finom por, jó nagyot köp, s már szalad is haza.


lap tetejére