Bubrik Zseraldina prózai művei:

Délibáb virtuális művészeti lap 2020. Hetedik évad/4. szám

Egy Könyvmoly utazásai

        Van egy nagy hibám: imádom a könyveket. Igen, sokak, akik közelebbről ismernek, tudják, hogy könyvmoly vagyok. Van, aki így is szólít, de ez engem nem zavar. A könyv számomra lételem. Akárhová megyek, az első dolgom nem az, hogy amiért jöttem elintézzem, hanem a Könyvesbolt, és az Antikvárium. Sajnálom, ilyen vagyok. Mindig megnézem, éppen milyen könyvet keresek, de ha nem találok, akkor a Könyvtáron keresztül megszerzem a könyvet. A Könyvtár számomra egy szent hely. Szeretem itt a csendet, imádom a rengeteg könyvet nézni, és elképzelem, az én szobám milyen lenne ennyi könyvvel.
        Megérkeztem végre a Könyvtárba. Kiválasztottam három könyvet, de most csak egyet fogok elvinni, mivel ma már három könyvet megvettem. Akkor lássuk, melyik könyvet választom.
        Az első, gyönyörű a borító, a cím is tetszik. Kinyitom a közepe felénél, és elkezdem olvasni:
"Eleinte mindig ivott feketekávét ebéd után, mert imádta a jó párizsi feketét, de azután belátta, hogy az sem feltétlen életszükséglet, és lemondott róla, csak hetenkint, minden hétfőn, elment a Nagy Boulevard-on, levő Maison de Caféba, és ott megivott egy csészét a híres feketéből."
Azt hiszem, ezt a könyvet ma nem viszem haza. Én is imádom a feketekávét, de úgy döntöttem visszamegyek a Könyvesboltba, és megveszem. Sajátként viszem, nem kölcsönözve. Szerb Antal: Utas és Holdvilág. Most láttam, új kiadásban, szép pipacsok vannak a borítón.
Jöhet a következő könyv. Igen, ennek a borítója is tökéletes, a cím is nagyon kíváncsivá tesz. Olvassunk!
"Soha nem felejtem el, amikor apám egy hajnalon magával vitt az Elfeledett Könyvek Temetőjébe. 1945 nyara bontogatta szárnyait, s ahogy a hamuszürke égbolt alatt Barcelona utcáit róttuk, a Santa Mónica sétányra folyékony ezüstgirlandokat csorgatott a gőzölgő reggeli nap."
Imádom! Ezt is meg kell vennem! Nagyon szépen indítja a könyvet. Amilyen szép az eleje, olyan szép lesz a közepe, és a vége is. Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka. Hallottam róla, hogy a napokban az író, fiatalon meghalt. Pedig még sok ilyen szép könyveket írhatott volna. Otthon még megnézem az interneten, milyen könyvei vannak, és lassanként próbálom majd megvenni.
Most jön, az utolsó könyv, amit kiválasztottam. Végül is, ezt fogom kölcsönözni, mert az előzőeket megveszem. Ebbe is belenézek, ha pedig nem tetszik, keresek egy negyediket, vagy ötödiket, vagy...
A harmadik könyv keménykötésű, de így az első ránézésre nem tudom, mit is takar a borítókép. Azt hiszem, bele kell olvasnom. A címe tetszik, olyan egyszerű, de mégis csodálatos.
"A komód tetején tehát ott a felszakított boríték, melyből egy képeslap kikandikál. Szórakozottan nyúlok érte, ám ahogy kihúzom, lábamhoz hullik egy levél. Fölemelem, haloványzöld papírosra sötétzöld tintával írták, s a kézvonása egészen más, mint a kopertán az Irmus címzése, feladója."

        Igen, ez a fogalmazás is tetszik. Gyerekkoromban, és még ott is, igaz kevesebbet, de levelezek. Imádom kinyitni a borítékokat. Azt hiszem, nagyon kíváncsi lettem, mi is szerepelhet ebben a levélben. Zavada Pál: Jadviga párnája. Kiveszem, és ez lesz az első könyv, amit kiolvasok. Ha nagyon megtetszik, akkor megveszem.
Már elindultam haza, magamhoz ölelve a könyveket, melyek számomra nagy kincset jelentenek. Most itt ülök a buszon, a könyveket nézegetem. Olyan jó érzés, hogy megint vettem, és gazdagítom az otthoni könyvtáramat. Mivel a hazafelé vezető út, majdnem egy óra hossza, előveszem a szemüvegem, és már olvasok. Nem zavar a busz, búgó hangja, nem zavar, ha esik az eső, és veri az ablakot, és az sem zavar, ha az emberek hangosan beszélnek. Ilyenkor csak ketten vagyunk: a könyv, és én...

2020-07-12
18.44.

A csodakalap

        Nemsokára itt lesz a Mikulás, én meg még semmit nem terveztem. A kis csoportom, az édes mókuskáim, lehet, nem kapnak semmit. Nem! Ilyen nem lehet! Cselekednem kell!
Este lefekvés előtt, ki is gondoltam, hogy fogok szőni egy kalapot. A mókuskáimnak biztos nagy meglepetés lesz. Másnap reggel hozzá is kezdek. Mivel szombat lesz, nem kell sietnem. Két nap alatt elkészül.
        Egész hétvégén tettem-vettem, de első helyen a kalap volt. Vasárnap délutánra elkészült. Oda tettem a táskám mellé, hogy itthon ne hagyjam.
Hétfőn reggel, amikor a mókuskáim meglátták a kezemben a kalapot, egyből kérdezgettek:
        - Niki, óvónéni! Ez micsoda?
        - Ez egy kalap. Ha kívántok valamit, felveszitek, és egész nap jól viselkedtek, akkor az ajándékot a Mikulás fogja Nektek hozni. Ezért, ennek a kalapnak a neve: csodakalap.
        - Én, én, én, kérem...
        - Kérek mindenkit, üljön le velem szemben, és sorba fogjátok mondani, mit szeretnétek. Ezen az oldalon kezdjük, gyere Boti, te leszel az első. Ide jössz hozzám, a fülemben súgod, hogy mit szeretnél kapni ajándékba, és én meg leírom erre a papírra. Ide teszem, magam melle a papírt. Ha végeztünk, felveszed a kalapot, visszaülsz a helyedre, és addig lesz rajtad, amíg valaki vissza nem ül a helyére.
A kis mókusok olyan nagy oda figyeléssel néztek, és hallgatták mondókám, hogy rögtön az jutott eszembe, hogy több évvel ezelőtt jól döntöttem, hogy óvónő lettem. Nem bántam meg.
        - Niki, óvónéni! - súgta a fülembe Boti - én egy legót szeretnék.
Leírtam egy papírra, összehajtottam, letettem magam mellé, Botira adtam a kalapot. Boldogan ült le a helyére.
        - Gyere Rita! Te mit szeretnél?
        - Én egy hajas babát, akinek sok ruhája van.
Így ment ez, még tizenegy papírt megírtam, amikor utoljára Gergő jött. Megállt előttem, és ennyit mondott:
        - Én egy szép nagy piros almát szeretnék. Mást nem kérek.
Remegő kézzel írtam meg az utolsó papírt, és akaratom ellenére, még egy könnycsepp is kijött a szemem sarkból. Ő csak egy szép nagy piros almát kért.

sorkoz

Délután a kalap az asztal közepére került, és az összes kívánság papírokat beletettem.
Másnap délután összehívtam a szülőket, és megbeszéltük, hogy a Mikulás ebben az évben, itt, az Óvodában adja majd át az ajándékokat. A szülők beleegyeztek.
Eljött az a nap, amikor a Mikulás meglátogatta a Liliom Óvodát. Egy hatalmas zsákkal érkezett, és mindenki ajándéka szépen be volt csomagolva. A mókuskák örömmel fogadták, és várták, hogy megkapják ajándékukat. Pár perc után, mikor a Mikulás leült a kényelmes fotelbe, elkezdte osztogatni, a megérdemelt ajándékokat. A legvégén, kivett a zsákjából egy szép nagy piros almát. Gergő szeme felcsillant, és örömmel szaladt oda az almáért.
Amikor megkapta, leült a helyére, és nézte az almáját. Mindenki őt figyelte, hogy mennyire tud örülni, egy almának is. A mikulás felállt, és annyit mondott:
        - Gergő! Amiért Te csak egy almát kértél, és jól is viselkedtél, ezért kapsz még egy ajándékot.
Ekkor kinyílt az ajtó. Egy manó betolta az ajándék biciklit, és átadta. Gergő örömében tapsolt.
        Az ünnepségnek délutánra vége lett. Gergő, biciklivel ment most először haza. Boldog volt.

2020.06.26.
18.31.


Délibáb virtuális művészeti lap 2017. Negyedik évad/3. szám

A Lámpagyújtogató

       Jankának volt két gyermeke: Panna kettő, Panka három éves. Minden este lefektette a gyerekeket, majd leült a két ágy között lévő hintaszékbe, és mesét olvasott nekik.
       - Képzeljétek lányok, ma olyan mesét fogok mondani, ami megtörtént eseményről szól, de nem a mai világban, hanem az ezernyolcszázas években. Szóval - kezdte meséjét Janka – egyszer volt, hol nem volt, két nagy hegy között, volt egy kis falucska. Nem sok ember lakott ott, de mindenki ismert mindenkit. A falut Boldogfalvának hívták. Ott az emberek dolgoztak egész nap, még olyan munkát is, amit mostanában nem is tudunk, hogy még régen volt. Ez a Lámpagyújtogató. Ez a mese is, egy Lámpagyújtogatóról szól. Az idős embert mindenki csak Lackó apónak hívta. Ha valaki reggel meglátta, tudta, pontosan hány óra van, mivel reggel hat órakor a lámpák sorra kezdtek kialudni. Este hét órakor, amikor már kezdett sötétebb lenni, Lackó apó ment, és meggyújtotta a lámpákat. Szinte órát lehetett hozzá igazítani.
       Egyszer aztán, egyik nap Lackó apó megbetegedett. Ágyban feküdt, és azon gondolkodott, hogy ki fogja helyette elvégezni a munkáját. Hisz mindenkinek dolga van. A gyerekeket meg nem kérheti meg, mivel fel sem érik azt a sok lámpát. Mire végeznének vele, elfáradnának. Szegényke annyira elgondolkodott, hogy közben betegsége miatt elaludt. Este tíz óra volt, amikor hozzákezdett köhögni, szinte majdnem megfulladt, ezért fel kellett ülnie, hogy kapjon levegőt. Hirtelen eszébe jutott a munkája, amit ma nem tudott elvégezni. Felkelt az ágyból, de még a takaróját magára terítette, mert nagyon fázott. Odasétált az ablakhoz, és csodálkozva nézett rajta ki. - itt pár percre Janka abbahagyta a mesét, megkérdezte Pannát, és Pankát:
       - Szerintetek mit látott?
       - Én nem tudom. - válaszolt kicsit álmosan Panka, Panna meg csak mosolygott, de nem szólt semmit.
       - Képzeljétek el, amikor kinézett az ablakon, akkor látta, hogy a főúton az összes lámpa világított. Nem tudta elképzelni, ki lehetett az a jó ember, aki segített neki, és helyette elvégezte dolgát. Gondolta, majd holnap, ha egy kicsit jobban lesz, pontosan reggel hatkor kimegy, és megköszöni. Főzött magának egy jó erős teát, kortyolgatta egy kicsit, majd odatette az éjjeli szekrényére. Később is iszik majd belőle, legalább nem kell menni érte, hisz ott van mellette. Lefeküdt, és most ahogy látta a világító lámpákat, boldogan aludt el. Másnap reggel pontosan nyolckor kelt. Amikor ránézett az órájára, nagyon ideges lett. „Hány óra?!” kiáltotta el magát. „Nyolc?!” gondolta majd este megy ki. De az az este is kimaradt, mert egyre jobban betegebb lett. Egy hétig feküdt az ágyban. A szomszédjai vittek neki minden nap meleg ennivalót, áthúzták az ágyneműjét, és mostak is rá. Mindenkitől megkérdezte, hogy ki látta azt, aki helyette dolgozik. De senki sem tudta rá a választ. Esténként és reggelenként nagyon sokan figyelték az ablakon keresztül, hogy ki lehet az idegen. De senkit nem láttak, csak annyit, hogy a lámpák este világítanak, reggel pedig elalszik a fény. Csodálkoztak nagyon.
       Egy hét után Lackó apó úgy érezte, hogy meggyógyult. Reggel hat előtt pár perccel kiment az utcára, és már emelte is a kezét, hogy lekapcsolja a lámpát, amikor ott a szeme láttára, pontosan hat órakor egyszerre kialudtak a lámpák. Megijedt, hisz nem volt ott senki. És egyszerre? Hisz ez lehetetlen! Nem tudta, mit tegyen, inkább hazament. Egész nap az járt a fejében, hogyan lehetséges ez az egész. Gondolatai már annyira összekavarogtak a fejében, inkább próbálta másra terelni. De nem nagyon sikerült. Este fél hétkor megint kiment a lámpákhoz, de vitte magával a lámpagyújtót. Hét óra előtt pár perccel felemelte kezét, már majdnem odaért a gyújtó az első lámpához, ami abban a pár másodpercben, az összes lámpával együtt világítani kezdett. Lackó apó megijedt. Nem tudta mire vélni, ezért úgy döntött, ezt nem fogja annyiba hagyni. Hazament, megkereste hosszú létráját, visszament a lámpákhoz. A létráját neki támasztotta a rúdhoz, és szép lassan elkezdett felfelé mászni. Amikor felért, és meglátta, hogy tulajdonképpen mi is világít, még a szemeit is nagyra tárta. – Janka egy kicsit abbahagyta, mert úgy érzete, a gyerekek már elaludtak a mese közben.
       - Anya, és mi volt az? - szólalt meg félálmosan Panka.
       - Azt hittem alszotok. De elmondom a végét, - vett egy kis levegőt, és folytatta - soha nem hitte Lackó apó, hogy ilyen dolog, még igazából is megtörténhet. Azt gondolta, csak a mesékben léteznek. A lámpákat egy szentjánosbogár csapat terítette be. Este fényt árasztottak, reggelre pedig a fény kialudt. Lackó apó megköszönte a szentjánosbogaraknak, amiért segítettek neki. A bogarak nem válaszoltak, de azon az estén még ott maradtak. Reggel hat órakor az összes szentjánosbogár kinyitotta szárnyait, és otthagyták a lámpákat. Lackó apó végig figyelte őket, és persze el is köszönt tőlük. Addig integetett, amíg az utolsó bogarat látta. Aznap estétől minden visszaállt a rendes menetbe, és elkezdett újra dolgozni.- Janka bezárta a könyvet, betakarta lányait, lekapcsolta a villanyt, az ajtóban még megállt, és ennyit mondott:
       - Szép álmokat!


lap tetejére