Bubrik Zseraldina prózai művei:

Délibáb virtuális művészeti lap 2017. Negyedik évad/3. szám

A Lámpagyújtogató

       Jankának volt két gyermeke: Panna kettő, Panka három éves. Minden este lefektette a gyerekeket, majd leült a két ágy között lévő hintaszékbe, és mesét olvasott nekik.
       - Képzeljétek lányok, ma olyan mesét fogok mondani, ami megtörtént eseményről szól, de nem a mai világban, hanem az ezernyolcszázas években. Szóval - kezdte meséjét Janka – egyszer volt, hol nem volt, két nagy hegy között, volt egy kis falucska. Nem sok ember lakott ott, de mindenki ismert mindenkit. A falut Boldogfalvának hívták. Ott az emberek dolgoztak egész nap, még olyan munkát is, amit mostanában nem is tudunk, hogy még régen volt. Ez a Lámpagyújtogató. Ez a mese is, egy Lámpagyújtogatóról szól. Az idős embert mindenki csak Lackó apónak hívta. Ha valaki reggel meglátta, tudta, pontosan hány óra van, mivel reggel hat órakor a lámpák sorra kezdtek kialudni. Este hét órakor, amikor már kezdett sötétebb lenni, Lackó apó ment, és meggyújtotta a lámpákat. Szinte órát lehetett hozzá igazítani.
       Egyszer aztán, egyik nap Lackó apó megbetegedett. Ágyban feküdt, és azon gondolkodott, hogy ki fogja helyette elvégezni a munkáját. Hisz mindenkinek dolga van. A gyerekeket meg nem kérheti meg, mivel fel sem érik azt a sok lámpát. Mire végeznének vele, elfáradnának. Szegényke annyira elgondolkodott, hogy közben betegsége miatt elaludt. Este tíz óra volt, amikor hozzákezdett köhögni, szinte majdnem megfulladt, ezért fel kellett ülnie, hogy kapjon levegőt. Hirtelen eszébe jutott a munkája, amit ma nem tudott elvégezni. Felkelt az ágyból, de még a takaróját magára terítette, mert nagyon fázott. Odasétált az ablakhoz, és csodálkozva nézett rajta ki. - itt pár percre Janka abbahagyta a mesét, megkérdezte Pannát, és Pankát:
       - Szerintetek mit látott?
       - Én nem tudom. - válaszolt kicsit álmosan Panka, Panna meg csak mosolygott, de nem szólt semmit.
       - Képzeljétek el, amikor kinézett az ablakon, akkor látta, hogy a főúton az összes lámpa világított. Nem tudta elképzelni, ki lehetett az a jó ember, aki segített neki, és helyette elvégezte dolgát. Gondolta, majd holnap, ha egy kicsit jobban lesz, pontosan reggel hatkor kimegy, és megköszöni. Főzött magának egy jó erős teát, kortyolgatta egy kicsit, majd odatette az éjjeli szekrényére. Később is iszik majd belőle, legalább nem kell menni érte, hisz ott van mellette. Lefeküdt, és most ahogy látta a világító lámpákat, boldogan aludt el. Másnap reggel pontosan nyolckor kelt. Amikor ránézett az órájára, nagyon ideges lett. „Hány óra?!” kiáltotta el magát. „Nyolc?!” gondolta majd este megy ki. De az az este is kimaradt, mert egyre jobban betegebb lett. Egy hétig feküdt az ágyban. A szomszédjai vittek neki minden nap meleg ennivalót, áthúzták az ágyneműjét, és mostak is rá. Mindenkitől megkérdezte, hogy ki látta azt, aki helyette dolgozik. De senki sem tudta rá a választ. Esténként és reggelenként nagyon sokan figyelték az ablakon keresztül, hogy ki lehet az idegen. De senkit nem láttak, csak annyit, hogy a lámpák este világítanak, reggel pedig elalszik a fény. Csodálkoztak nagyon.
       Egy hét után Lackó apó úgy érezte, hogy meggyógyult. Reggel hat előtt pár perccel kiment az utcára, és már emelte is a kezét, hogy lekapcsolja a lámpát, amikor ott a szeme láttára, pontosan hat órakor egyszerre kialudtak a lámpák. Megijedt, hisz nem volt ott senki. És egyszerre? Hisz ez lehetetlen! Nem tudta, mit tegyen, inkább hazament. Egész nap az járt a fejében, hogyan lehetséges ez az egész. Gondolatai már annyira összekavarogtak a fejében, inkább próbálta másra terelni. De nem nagyon sikerült. Este fél hétkor megint kiment a lámpákhoz, de vitte magával a lámpagyújtót. Hét óra előtt pár perccel felemelte kezét, már majdnem odaért a gyújtó az első lámpához, ami abban a pár másodpercben, az összes lámpával együtt világítani kezdett. Lackó apó megijedt. Nem tudta mire vélni, ezért úgy döntött, ezt nem fogja annyiba hagyni. Hazament, megkereste hosszú létráját, visszament a lámpákhoz. A létráját neki támasztotta a rúdhoz, és szép lassan elkezdett felfelé mászni. Amikor felért, és meglátta, hogy tulajdonképpen mi is világít, még a szemeit is nagyra tárta. – Janka egy kicsit abbahagyta, mert úgy érzete, a gyerekek már elaludtak a mese közben.
       - Anya, és mi volt az? - szólalt meg félálmosan Panka.
       - Azt hittem alszotok. De elmondom a végét, - vett egy kis levegőt, és folytatta - soha nem hitte Lackó apó, hogy ilyen dolog, még igazából is megtörténhet. Azt gondolta, csak a mesékben léteznek. A lámpákat egy szentjánosbogár csapat terítette be. Este fényt árasztottak, reggelre pedig a fény kialudt. Lackó apó megköszönte a szentjánosbogaraknak, amiért segítettek neki. A bogarak nem válaszoltak, de azon az estén még ott maradtak. Reggel hat órakor az összes szentjánosbogár kinyitotta szárnyait, és otthagyták a lámpákat. Lackó apó végig figyelte őket, és persze el is köszönt tőlük. Addig integetett, amíg az utolsó bogarat látta. Aznap estétől minden visszaállt a rendes menetbe, és elkezdett újra dolgozni.- Janka bezárta a könyvet, betakarta lányait, lekapcsolta a villanyt, az ajtóban még megállt, és ennyit mondott:
       - Szép álmokat!


lap tetejére