Bornemisza Attila versei:

Délibáb virtuális művészeti lap 2016. Harmadik évad/1. szám

Intuíció a Létezéshez
Abelárd ürügyén

Mert ugye "kettős igazság létezik",
Mindkettő érkezik valahonnan és
Szíven talál akár a nyár ez a kettős
Évszak, egyszer hűvös, északi fronttal,
Máskor déli, akár a meleg, ki érti meg az
A kettőség aranyfonalát a Mindenségben?
Mert nincs árnyék fény - nélkül, nincs
Bűn - büntetés nélkül, nincs szív-szívtelenség nélkül,
Hisz minden kettős-akár az élet és a halál?
Mi hát akkor az igazság? Fáklyák fényében
Keresem szent nappal, éjjel
A Hold pislákol szemembe, nem hallja kiáltásomat.
Pedig pára a fénye, akár kénye, kedve, és ereje.
Mi fele húz e kettős igazság? Hisz gazság sincs az előbbi nélkül,
Egy tőről fakad és kékül az emberi szív.
Milyen gonosz indulat űz?
Kettőt akarok egyszerre szolgálni?
Várni és várni, akár az évszak és letépni
Minden rózsaszálat, hisz úgyis kettős az élet.
Vagy véled, hogy más is lehet, mint permetező
Eső helyett jéghideg radioaktív hamuval
Vonja be a földet a végső igazság?
Nincs papság, Anti - papság nélkül, nincs
Szeretet - gyűlölet nélkül, és nincs harc-béke nélkül,
És hogy kékül a szilva a fán, hogy majd
Leessen és eltűnjön, mint hazám.

Nincs igazság,€ létezés nélkül és nincs létezés
A halál nélkül, nincs, semmi más, csak
Az emberként élni akarás, mondjátok azt, hogy
Nem lehet?
Kértelek, hogy poémát tudjak írni,
De csak sírni és zokogni tudok,
Hogy az Univerzum piciny sarkában
Egy reszkető kis csillag vagyok
És letörül Isten, mint valami port.
A kort is és a szellemét!
Mondjátok meg, hogy miért?
Mondjátok meg, hogy miért?

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2015. Második évad/1. szám

Ének a Néphez

Drágaságom!
Én, a nép fia énekelek és kitárom szívemet feléd,
te hajnalszépségű barátnőm,
lélektestvérem aki megmaradtál és bennem élsz!
Mint ikerkiáltás olyan a reggel,
nem veszett el a sóhaj, mert benne vagy a fényben immár,
mely szórja színeit a földnek
, hogy a búzatáblák feltöltődnek s ebből lesz majd a kenyér.
Ne félj, szárnyalok Néked mint pacsirta,
de szállok fenn mint a sas,
magas felhők fölé viszel lelkedet,
és sóhajtásom is egy lehet Veled,
te Fény-testvérem aki vagy,
Lehet egy kósza Pillanat, de átkarollak
És eléd viszem a világot, hogy világod napfényes legyen.
Völgyben és hegyen is ott állsz harcra készen?
Amíg az angyalok sírnak az éjben.
Hisz te vagy a végzet, Sors minden!
Rád aggatom a hitem s hitetlenségem,
Mert várt időnk nem járt még le,
Dőre angyalok sietnek és tűnnek el az idő molyrágta tengerében!
Te ében, te szép, te csúnya,
Hat fehér paripa ez hazánk,
S a koporsóját már átfestették trikolórra,
Várj, jövök, maradj, menj!
Mégis állj! Üt az órám, menni kell,
Mert a világnak élni kell! Itt vagy harcostársam?
Átalakítjuk ezt a világot. Nekem a fáradt,
Eres kezű emberek sírása a patak,
Könnyeiket iszom és erőt adnak a megbecsüléshez,
A néphez melyből származom!
Gyere, ne várjuk meg az estét,
Örökre itt légy te szélpajtásos leány,
Csodám, aki megtanult élni és szabadon száll!
Ne hagyj itt! Megyek, és szállok én is!
Elmúlt a látomás, most békésen pihegnek a fellegek.
Ők is csak reád vártak! Nagy fehér fényként
Borítsd be a földet verseid aranyával:
Várlak mindig, jöhetsz, de úgy ahogy vagy,
Munkaruhában, kócos hajjal és álmos szemekkel is,
Mert így vagy igaz és nem hamis.
Ébresszük fel az emberiséget!
Béke vagy, és így hívlak Téged!
S várom a feloldozást!

sorkoz

Magyarságom

Magyarságom olyan ősi, nehéz volna megítélni,
mennyi lelkemnek egy ország?
Sanyarúság a Magyarság?
Nem is kell ezt kimondani. Kimondhatja ma valaki,
Hogy tiszta magyar az Ő vére?
Kárpátoknak szent bércére
vándorolt-e őse, apja?
Ki az, aki kimondhatja: Árpád vére csörög benne?
Avagy horvát, tót, román, cseh?
Nincs már magyar vérű ember:
Keveredtünk a csehekkel, törökökkel és mongollal,
de ez nem számít, egy gonddal
sokkal többet cselekedjünk,
Hiszen magyarnak születtünk:
Magyar hazánk égig láncol,
Fenn az angyalokkal táncol.
Isten pecsétje a Haza!
Királynőnk az édes szűzi,
drága, égi, jó Szűzanya...
Csak ez számít nem a vérünk!
Ha Istenhez hazatérünk,
nem azt kérdi, mi a véred?
-"Hazádat, te hogyan védted?
- Szeretted a szegényeit?
- Adtál enni, inni nekik?
Azért adtam ezt a hazát
teljesítsd be szolgálatát:"
Aztán, majd ha itt fenn élünk:
Imáinkkal együtt védünk
édes, drága Magyarország
Isten pecsétje az Orcád...

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/4. szám, november-december

Beethoven: "Á - dúr szimfónia"
"A Balaton parton"

Ezért sem volt hiába
Abrakadabra apró jeleid a fényből,
Összevetődsz a mindenségből, a
Sosem-várt égi jelekből.
A felhők picurka cédulákat írogatnak ki
Vízcseppekből, s észreveszem
Azt, hogy Te sírsz.
Ne félj, Te napsugaras,
Rád aggatom kedvességnek a Napot,
S felkattintom éjjel a Hold-kapcsolót,
A világítósat,
Csak, hogy te mosolyogj!
Mosolyodból patakok,
Rétek színeződnek, és
Azúrkékkel színezik a csöndet.
Csöndeddel beszélsz napsugaras
És sátor-éjszakámból, micsoda cáfolat,
Hogyha te csöngetsz.
Micsoda csöndek, milyen beszédek!
Éretted megríkatom a fenyvest,
Hogy te is keseregj, mert
Együtt sírunk, nevetünk, szédelgünk
Karmáink rejtelmei közt.
Köszönöm azt a picike jelzést!
Zengesd meg szófurulyádat,
Játssz a csoda-fuvolán is.
Mindenütt - akár egy kláris - Te ragyogj
Immár,
És reinkarnálódunk a messzi magasokba,
Létünk mégis oázis.
Biztass máris, hogy odaérünk!
Tüzes szírén a nyár, megtölti lelkünk energiáit,
És szivárványt nyit szép homlokodon,
S szemedben mosolyog egy egész világ...
A zöldszemű Balaton partjainál,
Emlékszel? Megcsókoltalak! Lábunkat körülölelte a
Magyar Tenger. Sose felejts el...

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/3. szám, szeptember-október

Pacsirtahangú ének a szerelemhez

Legalább látni akartál.
Kékegű szemeimbe úgy zúdul a kép.
Mely Rólad készült az élet nyomán,
a vágy magas frekvenciájú gépezetében,
mert ében éjek zúgtak felettem,
feketerigók énekeltek
És karácsonyt jelző dallamokkal,
valamiféle megszületésről daloltak.
Akkor szemeid aranyzománca vakította az eget
és Te mered állítani, hogy megtörettél,
pedig csak a dér érintett meg, s nem én aki
megsimogattam volna fénylő hajad
és tested arany köntösébe
bújva vártam volna, hogy ne vond felelőségre a szívem,
hogy Teérted tündököl akár a percek,
aminőket írhattam volna ha megbocsátod amit
szinte nem is kell megbocsátani mert a rajongás egy szerelemért
nem büntetendő cselekmény csak furcsa hogy rabja lettem
szavaidnak és az a nász lehetne akár végzetes ének
szirének énekelnek,
így hát én is ünnepélyesen elnézést kérek
érzéseimért, kérlek bocsásd meg ezt a szerelmet,
csak egyszer lássalak, halljam a hangod, hogy
szavaid nyomán megnyílhasson az ÉG,
s üdvözölhessen a szó, hogy Szerelem.
Csak ennyi telt s most, hogy mindezt elmondhattam.
A papír felett vár egy üzenet,
az,hogy nem tudlak feledni,
s a fenyőn a rigó újabb énekbe kezdett:
évmilliók óta szeretlek!!!

sorkoz

Ének a Néphez

Drágaságom!
Én, a nép fia énekelek és kitárom szívemet feléd,
te hajnalszépségű barátnőm,
lélektestvérem aki megmaradtál és bennem élsz!
Mint ikerkiáltás olyan a reggel,
nem veszett el a sóhaj, mert benne vagy a fényben immár,
mely szórja színeit a földnek
, hogy a búzatáblák feltöltődnek s ebből lesz majd a kenyér.
Ne félj, szárnyalok Néked mint pacsirta,
de szállok fenn mint a sas,
magas felhők fölé viszem lelkedet,
és sóhajtásom is egy lehet Veled,
te Fény-testvérem aki vagy,
Lehet egy kósza Pillanat, de átkarollak
És eléd viszem a világot, hogy világod napfényes legyen.
Völgyben és hegyen is ott állsz harcra készen?
Amíg az angyalok sírnak az éjben.
Hisz te vagy a végzet, Sors minden!
Rád aggatom a hitem s hitetlenségem,
Mert várt időnk nem járt még le,
Dőre angyalok sietnek és tűnnek el az idő molyrágta tengerében!
Te ében, te szép, te csúnya,
Hat fehér paripa ez hazánk,
S a koporsóját már átfestették trikolórra,
Várj, jövök, maradj, menj!
Mégis állj! Üt az órám, menni kell,
Mert a világnak élni kell! Itt vagy harcostársam?
Átalakítjuk ezt a világot. Nekem a fáradt,
Eres kezű emberek sírása a patak,
Könnyeiket iszom és erőt adnak a megbecsüléshez,
A néphez melyből származom!
Gyere, ne várjuk meg az estét,
Örökre itt légy te szélpajtásos leány,
Csodám, aki meg tanult élni és szabadon száll!
Ne hagyj itt! Megyek, és szállok én is!
Elmúlt a látomás, most békésen pihegnek a fellegek.
Ők is csak reád vártak! Nagy fehér fényként
Borítsd be a földet szívednek aranyával:
Várlak mindig, jöhetsz, de úgy ahogy vagy,
Munkaruhában, kócos hajjal és álmos szemekkel is,
Mert így vagy igaz és nem hamis.
Ébresszük fel az emberiséget!
Béke vagy, és így hívlak Téged!
S várom a feloldozást!

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/2. szám, június-július

Loptam a hajnaltól Múzsámnak

Loptam a hajnaltól fényt a szemedbe,
így hasonlíts majd az Istenekre!
A széllel, a tűzzel együtt daloltam.
Bocsásd meg nékem: a szerelmed voltam.

Balga álmot szőttem szelíd szőke este,
Titkomat egy tölgyfa hajladozva leste,
Bekandikált hozzám a holddal,
Bocsásd meg nekem: a szerelmed voltam.

Arcod s mosolyod lesem, s minden ested,
És arról álmodom milyen jó a tested,
Kebled labdáit meglestem titokban,
Bocsásd meg nékem: a szerelmed voltam.

Bársony ágyon vágytam titkaid keresve,
Hálóinged alatt a tested kilesve
Vágytam a testedet, a szádat csókoltam,
Bocsásd meg nekem: a szerelmed voltam.

Ma titkon várom csendesedve,
hogy idebújsz mellém minden este,
és most minden titkom idehordtam,
messze vagy, s a lelked elraboltam.

Egy nyári estén megfogod kezemet.
Akkorra már másé nem lehet.
Minden gyöngyömet néked ide szórtam.
majd itt állok Véled, szíved elraboltam!.

sorkoz

Már csak te maradtál

Akár a sápadt énekű szél
Akár a fenyők szélén a tű fodor
Akár a bodros hajú felhő-gondolatok
Már csak Te maradtál
Akár a rózsák hajnali kiáltása
A hamisítatlan nyár a díszszalagos
Mely expresszvonaton száguld
Akár a palánta megmaradása a földben
A kifakadás a növekedés
Már csak Te maradtál
NAP te bűvös tál
Achát mozsarú emlékezet
Keverd ki ezerszínű életünket
S legyen benne szeretet-szedatívum
Legyen akarás imádata a földnek
S a zöldnek ezer változata
A magyar tájak zamata
A hegyek fönséges irgalma
A versek aranya is immár
Már csak te maradtál
Imádkozásom nap munkám
Lerakott verseim a köz asztalára
Virágos ágam üzenetül
Hogy nem vagyok árva és reménytelen
Mert elégek bár a nyár tüzében
De ében éjeimben te ölelsz át
Te vagy a vágy a nyár az ősz és minden évszak
Maradj a kertek illata világ-nagy
Reménység-fal tűlevelekből
Falakat befedő drága borostyán
Nekem már csak Te maradtál...

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/1 szám, április-május

Emlékezés Édesanyámra

Homokvár alá eltemetett élet.
Homokszó szavakkal köszöntelek Téged.
Arannyal öntöm le szobrod az Időben,
mert most a Létben itt állunk kidőlten.
Fénysugarak a fák, a virágok kokárdák.
Mindez alig látszik, melledre felvarrták,
felvarrták az élet fenti angyalai,
emléknapodon kopogtat Valaki.
Valaki? Egy költő szétszórja rímeit,
s csodálkozva kérdi, mi történt íme itt,
mennyországba lépett kedves Anyám, Éva,
ünnepli a család és az egész Éra,
és minden művészköri tagja,
aki az Ő kezét csak egyszer szorította.
Ünnep légyen nálunk, ünnepel a Fáma,
Gombokat szabott a sors a ruhádra.
Pedig hogy szenvedtél ezer bajjal Anyám!
Most pedig énekelsz az Úrnak asztalán?
Lángos betűk írták nevedet az égre.
Elmondják, hogy boldog mindőnk Évikéje,
hisz már klasszikus vagy, írja épp egy honlap.
Nyugalmat találtál a mennyei Honban.
Szeret a családod, Édesanyám, Évi,
ezt a szeretetet felnőtt fiad méri,
kinek a szeretet fénylik homlokáról,
és az ő szerelme Angyalka, a bátor,
kár, hogy nem ismerted őt meg igazából.
Ma az ünnepeltnek néha szól a költő:
legyen emberséged versekből felöltő.
Éltél jó sokáig lelkem tiszta Anyja.
Arcodon Szűz Anya mosolya marad ma,
aki családunkat szívébe fogadta.
Legyen meg a békéd, százezer alakba’,
s álmod mindig tiszta, mennyei ablakban.
Matriárka voltál e kedves családban.
Ma itt ünnepelünk, gyászos boldogságban.
Hosszú-hosszú évek raktak rád bilincset,
emelt fővel bírtad sok-sok szenvedésed.
Szerettünk, jó anyám, szerettünk Tégedet.
Emléknapodon ünnepeljük szívedet.
S ha elmúlik e nap is, megmaradunk neked,
fenn a mennyországban is szeresd Tieidet!

sorkoz

Neved az öröklétben ragyog
- Dévai Nagy Kamilla születésnapjára -

Látva a csodát‚ mit kezed oszt, felsóhajtok az égre,
visszaint a nap, csodálkozom, akár a tengerek mélye.
Oly nagy a te tehetséged, ki bölcs vagy,
s mint szikla, oly erősen küzdesz,
meghajtom fejem, és énekellek,
mert énekelni kell az erősnek,
ki betegen is küzd, és szép zenéi
mind odajutnak az Úrnak elébe,
világítson fáklyaként neve:
- így sóhajtok fel az égre.
Ki vagy TE, ki létrehoztad a szépet,
a természet titkait oldod,
erős kezeiddel építed a dalt,
s kottáidon a szépet megoldod.
Honnan jöttél a népművészet sokszínű terébe,
ki utolérhetetlenül pengetsz.
A fák íme eléd borulnak térdre,
hogy énekeld meg őket.
Varázsolj új színeket, ragyogást rájuk,
s visszakapják, ami övék volt,
egykori drága színes ruhájuk.
Rajongva írom e sorokat,
láthatod, Kamilla.
Ki neved az öröklétbe
beírod megszínesedve,
s csendesen, lágyan dúdolgatsz
valami ősi éneket, szépet,
s ott strázsál melletted a jó,
drága, nagyszerű tehetséged.
Légy köszöntve Dalnak igazi művésze, Kamilla,
hozz áldást a hazánkra, bús eleinkre,
jövőnkre fényt, amelyet
így csak egyesek hoznak.
Te légy a békekövet az Úrnál,
hogy fényesebb legyen a holnap.
Köszöntlek tehát előlegként
világszép drága szavakkal,
s megnézem az ünnepeden is, ami lesz majd tavasszal.
Ezer áldás szívedre, kívánok jó egészséget!
Hozzád száll énekem, légy áldott!
Te, és kedves művészi Léted.
Ünneped előtt most szívdobogva állunk,
aki művészetben az igazi Társunk.

Millió ölelés, Kamillám, szép kerek évfordulódra!

sorkoz

lap tetejére