Bánfai Zsolt versei:

Délibáb virtuális művészeti lap 2020. Hetedik évad/1. szám

Ébredés

Kattanás utáni éles fények;
a tudat ilyenkor még értetlen lebeg -
testem, hogy legyen mibe kapaszkodnom
magam elé tolom, s kereslek a sodródásban -
végtelenített suhanásba ékelt néma legyek
és filmek jelenete a test- és párbeszéd
köztünk az elragadtatásban
ahogy arcommal találkozom a tükör előtt
és kérlek kapcsold le a villanyt,
úgy nem ismerem fel magam olyan gyorsan -
nélküled nem sikerülne újra azonosulnom
tegnapi gyűrött maradványaimmal,
ilyenkor a képek kijátszanak és küzdök,
hogy ne érezzem reménytelenül vénnek
időtlenül ittfelejtett önmagam.

sorkoz

Arctalan

amit leírok, meghatároz,
pedig én határozottan
nem vagyok azonos magammal,
legalábbis az általam ismert
és birtokolt résszel nem.
az a baj, hogy túl komolyan veszel -
pedig én csak halálosan vagyok az
és mindig csak játszom -
egyszer azt gondoltam,
szobrot faragok magamból,
de a kihullott szilánkok
és törmelékek felsebeztek
és rádöbbentettek,
hogy távolabbra estem magamtól
mint alma szokott a fától -
így nem vagyok beilleszthető
a jelenembe - arcom sem illik rám.
másszor betapasztottam volna
bennem a vákuumot, az űrt,
azt az isten alakú nyomot,
melyből mindig hiányoztam,
de a sár csak rám száradt,
és törmelékként omlottam
önmagam helyére, éppen oda,
ahol eddig még sohasem voltam.
ha majd feljebb jutok, lenézek és
mosolyomat felhúzom az arcomra -
talán ilyen lehet a megérkezés?

sorkoz

Tükröződés

Tükrök.
Csak éles szilánkok a hóban.
Vétlen fénytörés.
Könyörületesség lebeg odalenn,
világvége készül egy alvó ólban.

Két karó most és kereszt a testem.
A kristályokat nézem -
mindben egy-egy ittfeledett szívverés.
Köteg forró véna lobog bennem
és idegszálak -
karjaimban neurotikus ölelés.

Törzsembe oltva nehezek a tagok.
Az irgalom köztünk lopva jár.
Csak magam vagyok,
most üvegarcod alá kuporodom.
Szemedben holt tenger árad.
Én kövek közé hordom az otthonom.

sorkoz

Körtéri fák

A Móriczon laktam vagy nyolc évig.
Ez olyan hely, ahol megfeszül,
majd nyújtózik egyet és elernyed a világ.
Macskaköveken csúsznak és
olykor egymást csalják a sűrű budai éjszakák.
Nekem minden éjjel megsúgták bűnüket.
Minden elmondhatatlan tettüket.
A süllyedő téli hold alatt
ott hajoltak a túlvilágra ők -
remegő lábakon a fehér hajú körtéri fák,
villanysínek mentén hólepte szeretők.

sorkoz

Vall(om)ás

Nem kell, hogy az ember bevallja.
Belül mindenki egyedül van,
akár az imából kiforduló
arca; tétova -
és olyannyira gyámoltalan.

Elől a megváltás némasága,
mögöttünk a fájdalom evez.
Mosolyod kövekbe mártod -
gyönge vagy. Ajkaidra
kavicseső permetez.

Én nem érzem a létet tehernek,
csak néhány sziklát hordok vállamon.
Ha letettem, lépj ki velem majd
a fényre - balga lenne az üdvösséget
egymagam eljátszanom.

sorkoz

Panta rhei

minden, ami él mozog -
létrejön és el is illan egyben
akár nyári villám amint
ráfolyik az égre -
színek kevert ritmusában
az ezüst lobban így
szürkéből a kékre

a szivárvány úgy feszül
a délutánra mint
színes papírsárkány
vágott nádra -
talán az égbolt kirakatai
előtt szótlan nézelődő
madarak -
vörös szemükben
olvad a vitrin
zihálva süllyed a pillanat

vagy patakmederben a kő
gördül remeg tovaúszik
egy ideig még ott marad -
grafitködökből
nyomás alatt a csendben
kristállyá dermedő kavicsmozdulat

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2019. Hatodik évad/4. szám

A vulkán ékszerei

nézd víz alatt
ím e gyöngyöző kő
fentről szürke rétegfelhő
grafitja miként csorog -
körötte a hűvös homokban
üveghalak
olvadt lábnyomok
tegnap még a vulkán járt itt
idők előtti lávafolyóban
lebegő ékszerpárna -
kővé érett bazaltok riolitok
szuronyokkal alusznak a fák -
mozdulatlanságban
élő vektorok

szikla vagy - én buzogány -
mondod lágy felhőben
kövekre lapuló tó
én az éjente éledő nádas
gerincedre karcolom a csendet -
ilyenkor
oly csinosan sírsz

sorkoz

Mozdulatlan

ez egy kihűlt fémes éj
csak üres rácshelyek a csillagok
fémgőzökben párolódnak
az álmok mint a kövek -
közéjük ékelődve hallgatok

a hold most úgy tolat az égen
mint a rák
rettenetes szájszervükkel
sziklák talpát rágják
a bogárarcú éjszakák

minden éles és elmondhatatlan
fejünkön maszk, vállamon vitorlák
a tó vizébe kavics csobban
mozdulatom mozdulatlan
sziklahalak bámulják

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2019. Hatodik évad/3. szám

Nehéz szívvel

azt hittem végre könnyebb lesz.
macskaszem. villámlik. sötét fellegek.
az eltévedt járda nyomában
az éj zajában
páncélos bogarak szárnyán remeg
a visszavert idő.

halkuló hangok a pályaudvar felől.
arrébb monoton táncot járó
szellemek - és macskakő.
a faliképeken színes házak áznak.
órámon sáros számlap a múlt -
szívemben tegnapi emléked melege.

néhány nehéz lépés még hátra van
és lassan kijutok belőled a fényre.
nyirkos téglák körül vaslépcső.
átgondolom eddigi életem -
ha még nem késő:
lekapcsolom utánad a villanyt.

sorkoz

Hontalan

én úgy látom ma sem jött el a világvége
vállamra passzátszél és halcsont tapad
a tó szürke vize felragad az égre és
örökkévalóságig lassul egy mozdulat

gyöngymezővé érik most a felszín
lebegő tányérok az érzékeny liliomok
játszanak egész a megsemmisülésig -
hínárillatban az eltévedt gyerekkorok

narancsruhában oson tetőkön az alkony
dőlt kémények tövében némán lapulva jár
el ne veszítsem arcomat kezemben tartom -
ködfészkét szélben a hontalan madár

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2019. Hatodik évad/2. szám

Szolmizáció

Dór dalia vagyok, végül dísztelenné érett férfioszlop.
Réveteg pillér a főtemplom lépcsőin, versláb a parti homokban.
Mily rozsdásra vált köröttünk a lugas - te belül és mögötted én.
Fásult redőkbe bújik arcunk. A szív túlcsordult kőedény.
Szóval tartalak, mint akkor, az utolsó vacsorán.
Látod vesszőkön hajlani az alkonyt?
Titokká színez pamlagán az éj. Mozdulatod örökkévaló.
Dómkertben moha, feltört dió. Szivárog szemünkből a tó.

sorkoz

Összetartozás

Amikor rám adtad ma
a délutánt,
megéreztem, hogy
összetartozásunk már
végleges.
Kockás pléded alatt
az erek és indák
összefonták
legapróbb lélegzésünket is.
Ha társast kellene játszanunk,
én biztosan a kirakóst
választanám.
Mint Katyusa babát,
kiraknálak magamból -
hogy aztán rád teríthessem
az éjszakát.

sorkoz

Délibáb virtuális művészeti lap 2019. Hatodik évad/1. szám

Lepleződések

vörösben omló hajad
kádamba merül, s mint háló
úgy fed el, hogy éjjel
egy láthatatlan kéz
vadhajtásként olt beléd -
gubbasztok a térben, hol
érhálózatod lüktet,
melegít
össze akartam gyűjteni,
csak össze
minden egyes pillantást,
ahogy szemgödröd tavából
a nemes érc padlórésekbe hull -
nyakadba fon az est
ereid közt - gyolcsba tekert báb -
moccan a holnap
míg álmodom az éjszakát

sorkoz

lap tetejére